Szent László 33
Már 11 éve, hogy elõször itt toporogtam a Taron, egy ígéretesnek tûnõ túra rajtjában. Az volt az elsõ – és ez idáig egyetlen – kerékpáros teljesítésem is ezen a túrán. Azóta vagy a hatalmas sár vagy pedig az óriási hó hiúsította meg ezt a fajta próbálkozásomat. Mivel az elõrejelzések nagyon kellemetlen idõt ígértek, így most sem gondolkodtam a két kerekû bevetésén. Egészen, pénteken estig vártam, hogy végül milyen ruházatot szedjek össze. Nem volt mindegy ugyanis, hogy 10 fok lesz vagy éppen nulla. Az esõ az szinte 100%-os biztonsággal be volt ígérve, ráadásul helyenként igen intenzívnek jósolták. Az még nyáron is nehéz, nem hogy télen. Én azonban hittem abban, hogy nem lesz ez olyan vészes.
Utazási logisztikában visszatértem a korábban megszokottakhoz vagyis a kocsit a célban hagyva vonatoztam el a tari rajthoz. A múlt évi nagy havazásos, hófúvásos idõben cseréltem ezt csak le a „full” tömegközlekedésre, akkor nem akartam elõvenni az autót. Sokan mások is ezt a „kottát” választották idén, így egy kisebb csapat bandukolt korán reggel a pásztói vasútállomás felé. Nagy Attila, Bell Sanyi és Karesz (váci sporttársak) társaságában vitattuk meg a mai nap várható szituációit. Vissza is idéztük, hogy elõször még 2006-ban találkoztunk ezen a túrán.
A vonat megérkezésével a túratársam is megjött. 2009 után ugyanis ismételten az lett a cél, hogy egy kedves barátommal (Balázs)tegyem meg ezt a gyönyörû túrát. Sokat meséltem neki róla, így Budapestrõl is eljött erre a megmérettetésre. A tapasztalatokból kiindulva a tari állomás elõtt a vonatajtókhoz helyezkedtünk, így a megállás után, rögtön az elsõk között nevezhettünk. Mire kitöltöttük lapjainkat, már alig lehetett mozdulni a kis váróteremben.
Hamar nekiindultunk Tar fõutcájának, hogy egy kis fahíd igénybevételével átkeljünk a Zagyva-folyón és ezzel már be is léptünk a Cserhát-hegységbe. A Sztúpát hamar elértük és jó volt hallgatni a csilingelõ hangocskákat. Innen egy rövid, sáros szakasz vezetett be az Õr-hegy erdejébe, de viszonylag hamar havas lett az út. Ez meg is lepett engem, mert nem gondoltam volna az egész heti olvadás után, hogy még mindig tud maradni ennyi hó, ilyen alacsonyan is. Mekkora lehetett egy héttel ezelõtt? Valószínû, hogy hasonlított az eddigi csúcsot jelentõ 2010-eshez. Itt elért bennünket egy nagyon rövid esõ, de hamar elállt, én pedig bíztam benne, hogy a körülményekhez képest a lehetõ legkevesebb esõ fog bennünket érni ezen a napon. Gyertyaszentelõ Boldogasszony napjára esett a túra ebben az évben, ami még jobban feldobott bennünket, amikor beléptünk Szentkúton a bazilikába. Ezt a túrát én e miatt tulajdonképpen egy szentkúti zarándokútnak is szoktam tartani. Ráadásul idáig „elfelé” tartunk Pásztó felõl, innen kezdünk el újra irányba fordulni.
A Remete-barlangokat nagyon jó idõvel értük el és az esõ továbbra sem esett. Mondtam is Balázsnak, hogy látod, már ez is egy ajándék, amit eddig kaptunk ill. nem kaptunk. Innen már alig találkoztunk túrázókkal, csak nagy ritkán ment el mellettünk egy-egy futó. Meg is lepõdtem, amikor egy korábban elhagyó futót a Sámsonháza feletti geológiai feltárulás mászásakor pillantottam meg. Hamar rá is jött, hogy oda nem kellett felmenni, helyette a Nagybárkány felé kanyargó utacskát kellett választani. A faluba bevezetõ út szolgálta sarat illetõen, az eddigi maximumot, de azt már elõre sejtettem, hogy a Cserhát fõgerince felé vezetõ nyílt szakasz is hasonló állapotokat fog nyújtani. Elõbb azonban beugrottunk a nagybárkányi frissítõpontra. Kényelmesen ettünk, ittunk és még a tesztlapot is kitöltöttük. Hasznos volt, mert tanultam belõle.
Kilépve az iskolából felhívtam Balázs figyelmét arra, hogy most 19 km következik lakott település, forrás és egyéb civilizált dolgok nélkül. Itt aztán egy idõre magára is hagytam õt, mert következett a kedvenc emelkedõm, amit mindig „megkenek”. A Sátoros-nyeregig vezetõ szakasz ugyanis nagyon a szívemhez nõtt és külön élményt nyújt egyben, nagy tempóval leküzdeni. A nyeregbe érve – várakozás közben – kezdett el csepegni az esõ. Nem volt vészes, csak gyengén esett. Innentõl ismét együtt küzdöttünk Balázzsal a helyenként patakokká alakuló ösvényeken. Örültünk, hogy jól beimpregnált bakancsok voltak a lábainkon, mert már a vizes hó is kihívás volt ilyen oldalról, nem hogy a bokáig érõ vizek. Minden egyes hegy után soroltam az elkövetkezõ emelkedõket, mintegy támogatást, bíztatást adva Balázsnak, hogy már csak ennyi meg ennyi és már mennyi „ötszázast” küzdöttünk le. Ez a hullámvasút mindig élmény bár ilyen körülmények között még nem jártam rajta.
A Garábi-nyeregben már ott drosztoltak Rudiék, igaz a tea még hideg volt. Sebaj, megittam a nagybárkányi, melegen tartott teámat és betöltöttem a helyette a hideget, aztán mehetett a mezem aljára, melegedni. Innen már csak három hegy volt hátra, abból is az elsõ (Macska-hegy) volt egyedül viszonylag hosszabb ill. meredek. Kilátás sajnos most nem volt a csúcsáról, de azért elképzeltem a szépséges kontúrokat. Ekkor találkoztunk a késõbb gyõztes futóval is. Aztán a Tepkére érve nem túl jó kedvben találtuk Kelemen Lacit, aki elmondta, hogy akkora a sár a szántóföldön, hogy alig bírt feljönni. Nyugtattam azonban Balázst, hogy már csak 8 km és lefelé.
Eleinte még volt hó bõven, sõt a régi turistajelzést (Téglaházi-földek) elérve, még a szántóföldek mellett is azt tapostuk. Itt látszódtak a korábbi hófúvások nyomai, helyenként 20-30 cm magas taréjai voltak a hónak. Mekkorák lehetettek egy héttel ezelõtt?
Az esõnadrágom és a széldzsekim nagyon jól bírta, egyáltalán nem áztam át, viszont a bakancsom már nem bírta tovább. Érezhetõ volt, hogy elkezdett szivárogni befelé a nedvesség. És ekkor rákanyarodtunk az egyenesre, mely a Pásó-tanya mentén a cél felé vitt. Ezt emlegethette Laci, mert ez tényleg hihetetlen volt. Tulajdonképpen mindegy is volt, hogy hová lép az ember, olyan méreteket öltött a sár. A TSZ-majornál jól leáztattuk a cipõinket a zsombékosban, majd végre aszfaltot érve robogtunk be a célba. A kapu elõtt, egy mozdulattal magamhoz vettem a hátizsákomat, amiben a száraz ruháim voltak. Megkaptuk a díjazásunkat aztán én átöltöztem, Balázs pedig elment bakancsot mosni. A rendezõk nagyon készségesen, vödröket tettek az ajtó elé, amikben meg lehetett mosni a lábbeliket. Aztán leültem elfogyasztani a nagyon finom ebédet. Közben Balázs is leült, aztán az ebéd végeztével én mentem el bakancsot mosni. Ezek után gyorsan beültünk a kocsiba és kivittem õt a buszmegállóba, ahová pár perc múlva meg is érkezett a budapesti busz. Három elõtt pedig már én is a kádban ültem.
Nagyszerû túra volt, a rendezés, a táj, a környezet, a hangulat is nagyon tetszett! Köszönjük, hogy ennyi esõvel megúsztuk!
|
