Téli Sóút 2013
Avagy a vízözön túlélése.
Magamtól nem hinném, hogy elindultam volna ezen az idei idõjárási helyzet miatti saras túrának, de Anikó megkért, hogy kísérjem el, így mivel más elkötelezettségem nem volt, bevállaltam a dolgot.
Az elõzõ évi látássérült csapatból idén már csak ketten vállalták a túrát, de õk már szerencsére rutinos teljesítménytúrázókká váltak az elmúlt egy év leforgása alatt.
A vonat pontosan érkezett, és az 1.6 km-re levõ mûvelõdési házig is gyorsan elballagtunk, ahol komótosan készülõdtünk.
Jól elbeszélgettünk a szervezõkkel, majd fél óra múltán utolsóként hagytuk így el a helyiséget 8:32-kor, azok közül, akikkel egy vonaton utaztunk. Épp csak szemerkélt az esõ, és néha el is állt, így jól tudtunk haladni, és hamar ki is jutottunk a településrõl, ahol végre Emma kutyust is szabadjára engedhettük.
A nyirkos idõ, és a szemerkélõ esõ szép lassan fokozódott, így a 7 km után megkapott narancsokat hamar meg is ettük. A rendezõk olyan kedvesek voltak, hogy még a kutyus számára is kaptunk narancsot. 9:50-kor indultunk is tovább, mert nem akartunk lemerevedni. Pokoltanya felé közeledve reménykedtünk, hogy majd csak eláll az esõ, de mindhiába, az kitartóan esett, és bár a 10,1 km-nél levõ ponton volt tûz szokás szerint, de az esõben nem akartunk ácsorogni, így a kapott mûzliszeleteket gyorsan bekaptuk és usgyi tovább, hiszen tudtuk, hogy végre egy elég hosszú szakaszon tudunk majd egy stabil aszfaltúton menni.
11:45-kor értük el az Abonyt Újszászszal összekötõ mûút mellett levõ ellenõrzõpontot 17.1 km után, ahol frissen olvasztott szalonnával készült zsíroskenyeret és teát is kaptunk. Itt 5 percet el is idõztünk, majd tovább indulva, az aszfaltot immáron megint a jó saras Magyar anyaföld váltotta fel. A 21.8 km-nél levõ ponton megnéztük a keresztet, amire vonatkozó kérdést megjegyeztük, mert az itiner eddigre már használhatatlan állapotba került, hogy arra írni tudjunk.
A kezem is kezdett már elgémberedni a tartós hûvöstõl, és a GPS billentyûi is kezdtek beázni, így innentõl már az elõzõ évi emlékekre hagyatkozva mentünk. Elõzetesen is sejtettem, hogy ez a túra nehezebb lesz, mint az elõzõ évi hótaposás, de a Máriácska után bizonyossá vált számomra, hiszen az eddigi saras út is tudott fokozódni, és a szinte vízszintesen esõ csapadék a lábszáramról lecsorogva megtöltötte már a bakancsomat is, mivel az esõnadrágomat lusta voltam felvenni.
A 26. km-nél levõ ellenõrzõponthoz 13:44-re értünk, ahol még valahogy megoldották az elázott papírjainkra való pecsételést, majd innen is hamar tovább indultunk, mert már nagyon vágytunk valami száraz helyre. Mentünk szép libasorban a többiek után, majd amikor az Újszászi úton a zöld sáv turistajelzéssel kereszteztük a vasutat, akkor a tavalyi emlékek miatt megnéztem az itinert, de az már olvashatatlan volt, így végül is maradtunk az amúgy is több helyi túratárs nyomában, és a vasútállomás melletti Víg Bakter sörözõt úgy is könnyû megtalálni a víztorony miatt.
Végül 32.5 km megtétele után, 15:03-kor léptünk be a célba, így a tempónkkal elégedettek voltunk, különösen annak tekintetében, hogy milyen körülmények között kellett mennünk.
Finom forralt bor és tea is volt a célban, valamint egy pár virslit is kaptunk, a kedves rendezõktõl még is hamar búcsút intettünk, mert a négy órás vonattal el akartunk menni, bár a célban meleg volt, de így átázva még egy 25 fokos helyiség sem szárított volna át.
Emlékezetes túra volt.
/ A fotózást nekem nem sikerült kipipálni :D / |
