Túrabeszámolók


Tortúra 65 téli napforduló/Ómassa/Bükkszentkereszt

kekdroidTúra éve: 20122012.12.29 15:56:48

Tortúra 65


Ez is egy olyan beszámoló lesz, amelyben a szereplõk reggel felkelnek, túráznak, találkoznak más túrázókkal, egyszer aztán a végére érnek és hazamennek. Közben van erdõ, szép, meg tájak, szépek, meg kilátás. Az is szép, úgy általában. Röviden ennyi, bõvebben pedig a következõ néhány oldalnyi terjedelemben lehet elolvasni valami olyasmit, amilyet már sokan leírtak. Meg én is.


Az év végének közeledtét jelzõ tortúra lezárásaként úgy döntöttünk Kerek repkénnyel, hogy egy gyalogos Tortúrával lenne a legjobb befejezni a felkészülést a karácsonyi ünnepekre. Elõnevezek mindkettõnk nevében, azután már csak várni kell a túrára. A más tekintetben egészen eseménydús várakozás annyira jól sikerül, hogy általában sem túl jó felkészültségünk ezúttal a szokásosnál is gyengébben alakul. Ráadásul hajnalban nem találom sehol a síbotokat, és még rendes ennivalót sem csomagolunk eleget. Így indulunk el, félig még álomban, az egri buszpályaudvarra, autós segítséget igényelve tesómtól, mivel helyi busszal nem biztos, hogy bejutnánk. A beton körtetõs, a mainál kisebb forgalomra méretezett objektumnál sokan várják a miskolci járatot, amelyet egy, az Agria Volán állományába tartozó Credo testesít meg. Kívülrõl impozáns jármûvünk üléseit, mint általában a buszok üléseit, nem az én magasságomra tervezték. Az utazás a szomszédos megyeszékhelyre körülbelül másfél órát vesz igénybe, sofõrünk precízen kivárja az indulás idejét a megállókban. Pontosan érkezünk a helyi menetrendben „Tapolcai elág.” névre hallgató megállóba.


Nem a kettes busz jár 'Tapolcára hétvégén? Nahát, mik történnek. Akkor a huszas után futunk most, és a többes szám egész csinos tömeget jelent, azokat a túrázókat, akik az egri buszról szálltak le a megfelelõ megállóban. SétáLós bácsi lesprinteli a társaságot, mi, többiek igyekszünk tartani a lépést. A megállóban várakozók reakciója néhány elnézõ mosolyban nyilvánul meg. Mivel a jegyvásárlásra korábbi években már igénybe vett újságosbódé zárva tart, az érkezõ busz sofõrnõje jelentõs bevételt kasszírozhat, jegyeladásai eredményeképpen. Felzúzunk a végállomásra, útközben a megállók többségét érdeklõdés hiányában kihagyjuk. Besétálunk az iskolába, külön sor várja az elõnevezõket és külön sor a helyszínieket. Mivel elõnevezéssel a hallottak alapján sokan éltek, törvényszerû, hogy itt hosszabb a sor, de a szokásos papírkitöltögetés elmarad. Átveszem az itinereket, közben Kerek repkény kávét vételez: a helyiség végében, szintben felfelé eltolva található egy kávégép és mosolygós kezelõje. Éljen, lehet kávézni! Negyed nyolckor kelünk útra egyszerre sokan: Repkény, RitaB, Hevér Éva, EduShow, Budai-H.G., Gethe és jómagam. Kisétálunk Miskolctapolcáról, aszfaltút kanyarog alattunk. Távvezetéket keresztezünk, majd a szikszói önkormányzat kezelésében lévõ üdülõ mellett ballagunk el. Miskolc-Tapolca elhagyásáról csak irányunkkal szembefordulva értesülhetünk, a település végét jelzõ tábla hiányzik. Egy idõ után elhagyjuk a kõbánya felé továbbkanyargó aszfaltcsíkot, belépünk az erdõbe. Indulásunk óta valamennyit világosodott az ég, de ennél sokkal többre a felhõ alatt nem lehet számítani, sápadt, szürke felhõk úsznak lassan felettünk. A zöld négyszöget azonos színû sávra cseréljük. A népszerû Vörös-kõ név illeti a következõ elágazás fölé magasodó hegyet, itt a zöld sáv mellé becsatlakozik a piros. A következõ, jelzésekkel kapcsolatos helyszín a Szederbokor alja, itt pihenõpadok szegélyezik a tágas rétet, kiránduláshoz ideális a környék – erre ráerõsít a bükkszentlászlói út közelsége. Meredek és még meredekebb kaptatókon battyogunk fölfelé, a korábban még zúzmarás fák itt fent már havasak. Néhány halvány napsugár ereszkedik közénk a fák között. Felvidít. Tinca trappol el mellettünk, majd szép lassan Bubuék is ellépnek elõlünk. Késõbb DJ_Rushboy rohan el Eger felé. A Som-hegy oldalában sétálunk, végre megszûnik az emelkedõ és szintúton, majd enyhe lejtõn mehetünk tovább. Egészen kisüt a Nap, amikor felérünk a Bükkszentkereszt feletti tetõre. Jobbról mellénk ér az S+ jelzés Bükkszentlászló felõl, mi pedig a síkosságmentesítés nélkül létezõ utat elhagyva beballagunk a faluba. Az ellenõrzõpontot az óvodában találjuk, addig azonban érintjük a buszfordulót, a régen ellenõrzõpontként is funkcionáló kocsmát, a postahivatalt és mellette a régi, konténeres telefonközpontot, valamint a fatornyos, szép templomot. Az óvodában Földi Rolandékkal és Bubuékkal találkozunk, utánunk kicsivel Wehner Géza csapata érkezik a hidegbõl. Egy pohárral iszom a rendkívül finom teából, majd Repkénnyel egy idõre elhagyjuk a társaságot, boltot keresünk s találunk. Boltosék egészen képben vannak a Tortúrával kapcsolatban. Fél kiló kenyérrel, némi párizsival, egy tömlõs sajttal és két csokival felszerelve lépek ki a magát Zöldség – Gyümölcs felirattal hirdetõ egységbõl. Éppen csak zöldséget, meg gyümölcsöt nem vettem. Odébb a „Tortúra 65 kocsma” reklámot bevetõ helyszínen iszunk még egy-egy pohár forralt bort. Ügyes ötlet. RitaB és Gethe épp akkor érnek utol, amikor kilépünk, Gethe követi példánkat a fogyasztásban.


Még egy rövid ideig tart az emelkedõ és kilépünk Bükkszentkeresztrõl és ezzel egyidejûleg a 25xx-es (sajnos elveszett a közútkezelõi eredetû térképem) országutat is elhagyjuk. Havas ösvényeken kanyargunk tovább, alattomosan beázik a cipõm, ez egészen Egerig zavarni is fog. Különben a fenyõerdõ körülöttünk igen látványos, ahogy kikerüljük. Hollóstetõ a lakott területekkel való következõ találkozó helye, mellettünk balra indul egy utca a piros sáv jelzéssel a Hór-völgy felé. Szép út lenne az is. Mi Eger felé követjük a sárga sávot, eleinte az országúton, majd mindkét oldalán. Rejtek elõtt, a Szarvas-kúti rét után aztán belecsapunk az emelkedõbe. Ez hosszú és nehéz, lassan, kényelmesen bandukolunk fel rajta. Régen volt már az utolsó túránk Repkénnyel, és azóta sem mozogtunk különösebben semmit. Ezért aztán most alig vonszoljuk magunkat. Ok, okozat. A hosszú kaptatóért fent gyönyörû, behavazott fenyvesek kárpótolnak, néha-néha a Nap is kisüt, vagy legalább néhány foltnyi kék ég is megjelenik pár másodpercre. Tetszik. Egy fakitermelés maradékánál leülünk, szusszanni és cipõt igazítani. Ez még mindig a sárga kereszten történik, de pár perces pihenõnk után nem sokkal jelzést váltunk, és a Nagy-mezõ felé kanyargó mûutat követjük, levagdosva a kanyarokat a zöld sávval jelzett, erõsen havas ösvényeken. Végül mégis a behavazott mûutat tartjuk meg, ez elvezet a Bükki Kilátásokról is ismerõs síházhoz, ahová a Tortúra lélektani féltávját jelentõ bánkúti etetõpont költözött. Autóra lógatott molinó jelöli a kitérés kívánt irányát. A fenyõfák között megbúvó házikóban tumultus fogad, a bélyegzés intézése után gyorsan felkapok pár szelet kenyeret és egy pohár teát, majd kimegyek Repkényhez, aki inkább be sem jött. RitaB szintén szerzett nekünk egy bögre italt, ily módon jól ellátva falatozhatunk odakint. Felfigyelek egy népesebb társaságra, õk a 28 km-es távra neveztek, és most bõszen döntik magukba a különféle alkoholtartalmú italokat. Velük még fogunk találkozni, vicces kis csapat. A síháztól elindulva a bánkúti elágazásnál több túrázót látok továbbmenni a Nagymezõn, mint elindulni Bánkút felé. Lehet, hogy mind a rövidebb távon voltak? Lehet. A bánkúti pont kimaradásával mindenesetre megnyílt a lehetõség azok számára, akik nem állnak ellen az ilyen kísértéseknek, hogy levágják a fennsíki szakasz jelentõs hányadát, Bánkutastul, Tar-kõstül. Durva, de ez van. Elindulunk Bánkút felé.


Rátérünk a zöld keresztre, nehezen járható, bukdácsolós ösvényen küzdünk tovább, északi irányban. Elballagunk az OKT-ig, itt elolvassuk az itinert: Bánkúthoz ennél közelebb már nem kell menni, így az oda-vissza szakaszt már megspóroljuk. Némi vágyódással gondolok egy megállóra a Fehér Sasban, de idõnk nem végtelen, Eger pedig még messze van, nagyon messze. Bevárjuk az idõközben lemaradt Gethét, majd továbbsétálunk a fenyvesben. Eloldalgunk a Faktor-rétig, a lábam kegyetlenül fázik az átfagyott, nedves cipõben. Behavazott út vált másik behavazott utat, csak a jelzés marad kék. A táj, a Bükk-fennsík világa továbbra is gyönyörû, akárhányszor is járjak erre, félreteszem a cinizmusomat és hagyom magam lenyûgözni a látványtól. A lányok elõresietnek, Gethével tapossuk rendületlenül tovább az út havát. Víznyelõk kitérõi jönnek, valaki – éppen van tippem, hogy ki – a „Hajrá UKK” feliratot karcolta a hóba. Erre minden esetben Gethe figyelmeztet, magamtól túl álmos vagyok, már Bükkszentkereszt óta, nagyon, és még a hideg sem tud felébreszteni. Kegyetlenül hiányzik egy kávé, mérgelõdöm magamban, hogy nem tankoltam fel belõle reggel. Megérkezünk a Keskeny-rétre, ez már a Tar-kõ alja, végre, történik valami. Szembõl négy túrázó érkezik, fiatalok, lelkesen teleordibálják az erdõt, hogy lemaradt útitársaikat a Három-kõre vezetõ zöld háromszög felé térítsék. Remélem, lámpa van náluk, különben bõ fél órával késõbb komoly nehézségeik lehetnek. Felbóklászunk a Tar-kõ elõtti gerincút-szerû helyre, mellettünk a lemenõ Nap süt minket telibe a fák között, és már éppen felkészülök a várható szép kilátásra. Amibõl végül nem lesz semmi, a tetõn már a felszálló köd fogad, és a síháztól ismerõs társaság, akik alkalmi dalárdává alakultak idõközben. A kilátóhelyrõl visszaballagunk a csúcsoszlopig, lehuppanunk a csúcskövet bekerítõ, még álló betonlapokra. Csokit eszünk Repkénnyel, RitaB ad egy szendvicset, finomat. Jólesik ez a kis pihenõ, meg az evés. Felér Gethe, elejt néhány megjegyzést a stoppolásról meg a Tamás-kútjáról. Micsoda?


Az elsõ lejtõ a Tar-kõ alatti elágazásig még könnyen járható és nem is túl meredek – lefelé nem az, fölfelé máshogy szoktam nyilatkozni –, ám a rövid, kényelmes szakasz után következõn szükség van minden egyensúlyérzékemre az elesés megelõzésére. Sikerül megúsznom, hiányzik a túrabot, de még a síbot is. Sötétedik, de még nem kapcsolunk még lámpát, mert ugye mi a sötétben is látunk, a szürkeségben gyalogolunk tovább. Szerencsére az út járható, a szürkeséget néhány perc után meg lehet szokni. Lent újra találkozunk az önkéntes énekkarral, a Kiskarácsony-nagykarácsonyt éneklik, kórusban. Meredek letérõn hagyjuk el a szintutat, majd leérkezünk a Hereg-rétre. Az említett letérõnél kapcsolunk lámpát, egyrészt, hogy meglássuk, hol nem kellene hanyattvágódni, másrészt, hogy az autósok is lássák, kit nem kellene elütni. Kilépünk az országútra, elsietünk a Tamás-kútja felé, hogy ott várjuk meg az idõközben lemaradt Gethét. A ponton a spec. mentõk tartják a frontot, akkurátusan lepecsételik az itiner megfelelõ rovatát a túra bélyegzõjével, a borítót pedig a sajátjukkal. Forró teával és zsíroskenyérrel kínálnak, megállunk pár perc pihenõt tartani. Megérkezik mögöttünk a nótás kedvû társaság, dalra fakadnak – az eddigi próbák sikerrel jártak, mert most nem is hamisak, és a ritmust is tudják tartani. Nagyjából. Várjuk Gethét, várjuk, megpróbáljuk felhívni, de a hálózat nem tud kérésünkkel megbirkózni. Végül a pontõr tájékoztat, hogy egy ilyen nevû túrázó nemrég jelezte, hogy kiszállt. :( Az információáramlás ezen módja rejtélyes, de meglepõbb dolgokról is lehet hallani, elég, ha beleolvasunk bármelyik újságba.


Elindulunk a háztól, a kék jelzés mentén éktelen nagy fakitermelést találunk. Aztán a kék helyén is, meg úgy általában mindenhol. Hogy ne szépítsem tovább: csúnyán elveszítjük az utat, és egyszerre valami csapás végén találjuk magunkat, mindenféle jelzés nélkül, ráadásul a ház fényei mögöttünk egészen valószínûtlen irányból látszanak. Közben telefonál Gethe, hogy õ már bizony Egerben pihen, de alig értem minden második szavát a hiányos térerõ miatt. Utólag aztán kiderül, hogy végig az út mentén megyünk, amíg fel nem érünk a tetõre, egy plusz huplival megfejelve az emelkedõt. Dél felé fordulunk tehát, a kék sávot zöldre váltva, és megcélozzuk a Völgyfõ-házat. Az eleinte kényelmesnek tûnõ széles szekérútról kiderül, hogy jórészt lefagyott, így pedig vidám tornagyakorlatokra ad alkalmat. Ez az elsõ két megcsúszásnál még elmondható viccesnek, de amikor hosszú, többszáz méteres szakaszokon sem lehet rendesen haladni, akkor kezd egyre fárasztóbb lenni. És a lefagyott útszakasz nem ér véget, legfeljebb egyre több rutinnal botorkálunk a jégen. Megérkezünk a gerzsényi elágazáshoz, leülünk pár percre pihenni. RitaB kávéval kínál, Repkény zsákjából pedig marcipán kerül elõ, mindkettõ nagyon jó hatással van rám. Lekapcsolom a lámpát, induláskor nem akar visszakapcsolni, csak villog gyorsan ötöt és lekapcsol. Elõ a tartalék lámpával, ennek a fénye viszont nagyon gagyi. Amíg megmelegítem a kezemben a másikat, addig elég is lesz. Átbóklászunk a Völgyfõ-házhoz, az épület elhagyatottan, magányosan ácsorog az estében. Mendegélünk tovább, kényelmesen emelkedõ utunk érzésem szerint véget nem érõen vezet délnyugat felé. Jobbra lent megjelennek Felsõtárkány szélsõ utcáinak a fényei, végre. Az irtáson túl vár az elsõ elágazás, a másik irtáson túl pedig a második elágazás és az emelkedõ a Kövesdi-kilátóig. Bár valahol útközben felsejlettek Bükkzsérc (vagy tán Cserépfalu?) fényei, a kilátónál a látótávolságot a köd öt méter körülire korlátozza. A kilátótól lesietünk Várkútra, majd felsétálunk a pirosan világító fény mellett az ellenõrzõpontnak helyt adó turistaházba. Megpihenünk, itt meleg van, teával és zsíroskenyérrel kínálnak, jólesik. Körülbelül tíz perces pihenõnk után tovább is állunk. Idõnk immár, mint a tenger, a hátralévõ táv pedig kilenc kilométer sincs.


Az események innentõl drámaian ugyanúgy zajlanak, mint idáig zajlottak, a változatosság kedvéért a városig piros sávval jelzett úton menetelünk. Kis lejtõ, enyhe emelkedõ, megint emelkedõ következnek. Elérjük a Nagy-Eged alatti elágazást, majd kilépünk az erdõbõl. Itt a szép kilátás helyett masszív ködfal fogad, szõlõtáblákat óvó kerítések között, köves, de legalább nem jeges úton battyogunk lefelé. A göröngyös útról könnyebben járható, egynyomos csapásra térünk, kényelmesen leszerpentinezünk a hegy aljáig. Itt méretes bokroktól tisztították meg gondosan az ösvényt, lemegyünk a földútra és megkerüljük a Kis-Eged púpját a szõlõskertek között. Régi zalai ismerõsünk, valamint a kazincbarcikai ikerlányok egyike és útitársa érnek utol, tempósan lépdelnek Eger felé. Követjük õket, még egy utolsó emelkedõ következik, a tetejérõl már látszanak a Vécsey-völgy szélsõ épületei. Lelépdelünk a városba, teszek egy pár méteres kitérõt, készítek egy képet az „Eger” feliratú, lakott terület kezdete-típusú tábláról. Besétálunk a Várállomásig, a fénysorompó unottan villog, eleinte a távolban, majd lassan egyre közelebb. Végre. Az elágazásban autó kanyarodik elénk, szembõl, vezetõje olyan döbbenten mér végig minket, hogy majdnem lefullad alatta a gép. Nem hibáztatom, én is meglepõdnék. A szalagozás romjait tekintve nem jön rosszul a helyismeret, vagy egy jó térkép. Térképünk nincs, a szükséges helyismerettel azonban már csak a társaság Tortúra-teljesítései révén is rendelkeznénk. Meg úgy amúgy is. :) Az egyes iskolában találjuk a célt, iránymutató nyilak sokasága navigál be a hátsó udvaron keresztül. Bubuék bent bóbiskolnak, néhány, késõn érkezett túratárs és természetesen a rendezõk társaságában. Kapunk oklevelet, kitûzõt, jegyet forralt borhoz és kenyérhez. Ritától megkapjuk az õ jegyeit is – köszönet érte –, de a várható vacsora reményében csak az italos jegyeket váltjuk be. Bubu felébreszti a tornateremben alvó Gethét, aki felajánl egy fuvart haza, ezt nagy köszönettel elfogadjuk Repkénnyel – majd' egy óra további gyaloglást spórolunk meg vele. A felsõtárkányi elágazástól néhány perc alatt már otthon vagyunk. Jó túra a Tortúra, méltó lezárása a 2012-es túraévnek. Köszönöm a lehetõséget a rendezõknek és köszönöm a társaságot mindenkinek, akivel együtt mehettem.


-Kékdroid-


képek