Érzések és élmények az ISZINIK 100-on
Amikor az ember lánya teljesítménytúrázásra adja a fejét, bocsánat a lábát, idõt, pénzt nem sajnálva küzd teljesítményét elismerõ oklevélért és kitûzõért. Több éves túrázásom alatt megismerkedtem pár olyan erõsebbik nemet képviselõ túrázóval, akik hatalmas önbizalommal rendelkeznek, szeretnek küzdeni esõvel, sárral, szélsõséges idõjárási körülményekkel stb. Pár e-mailváltás után szomorúan vettem tudomásul, hogy az egy tucat emberbõl álló túrázásra fogható ismerõseimbõl csak kettõ fõ vállalja a megmérettetést az ISZINIK 100-on. Vajon miért? De az elõnevezettek névsora között kutakodva is szembeötlõ felismerést tettem. Történetesen azt, hogy a gyengébbik nemet képviselõk száma nagyon kevés. Vajon hol maradnak a hölgyek, lányok, asszonyok, feleségek, barátnõk? Talán a férjeiknek, barátjaiknak fõzik a vasárnapi ebédet? Szégyelljem magam, hogy én nem állok be a „rendes” feleségek, barátnõk táborába? Ezek a gondolatok jártak az eszembe, ahogy a vonat felé bandukoltam szombaton úgy hajnali 5 óra körül. Pár perc várakozás után már a vonaton üdvözöltük egymást Tamással, Péterrel, és Andrással. András is velünk tartott, de csak a fél távig, azaz Mogyorósbányáig. Röviden vázoltam, hogy hogyan is képzeltem 100 km gyaloglást.1, Nekem nagyon megfelel a szintidõ elõtt egy órával beesni a Csillaghegyi presszóba. 2, Éjjel együtt haladjunk, ne távolodjunk el egymástól nagyon, eltévedés és sérülésveszély miatt. Elmondtam azt is, hogy hogyan fogom magam lelkesíteni, feldobni, amikor már nagyon elegem lesz mindenbõl. A népes szurkolótáboromból megkértem munkatársamat, ismerõsömet, barátnõmet, hogy pár alufóliába rejtett kis ehetõ csomagocskákat készítsenek nekem. Minden órában a telefonom jelezni fog, hogy itt az ideje kibontani egy meglepit. Na, ez a fiúknak nagyon tetszett, így rögtön el is neveztek két lábon járó adventi naptárnak. Hét óra elõtt pár perccel meg is érkeztünk Szárligetre a vasútállomáshoz. A nevezés gyorsan, gördülékenyen zajlott, csak a fél 8as indulásig telt lassan az idõ. Eligazítás következett a szervezõ részérõl, és a kicsi kis trombitaszó utunkra bocsájtott. Sok minden nem történt velünk az elsõ 50 km-ig. Ez egy egyszerû, szép, de szintemelkedésben azért bõvelkedõ útvonalat jártunk be Mogyorósbányáig. Hol az egyikünk, hol a másikunk ért elõször az ellenõrzõpontokhoz, ahol mindig bevártuk egymást. Mogyorósbányára 17 óra elõtt értünk be. Igazolás után megkaptuk az ellátmányt, ami virslibõl, kenyérbõl és jó forró teából állt. Hát már nagyon jól esett a meleg étel, ital. Andrástól elbúcsúztunk, fejlámpáinkat elõvettük és kezdõdött az az 50 km, amitõl rettegett az egész túrázók csapata. Pár km megtétele után megérkeztünk a híres Nagy-Gete lábához. Ebbõl az irányból még sosem volt módom feljutni a csúcsára, ezért nagyon tartottam tõle. A társaim elõresiettek, de én azt a taktikát választottam, amit egy nagyon híres hegymászó mondott „Minél lassabban mész, annál tovább érsz”. Nekem bevált.(Köszönöm Edmund Hillary) Dicsõségemre legyen mondva, hogy a több mint 500 m-es szintemelkedést csak egyszer szakítottam meg, amikor már az oxigénpalackért kiáltottam volna legszívesebben. Útközben Petit leelõztem, de gondoltam, hogy majd a csúcson bevárjuk egymást. Ott fent nagyon hideg szél fújt, így nem várakoztam, hanem elindultam lefelé. Dorogra egyszerre értünk le. Molnár Sörözõnél már vártak minket az ismerõsök, akik az utolsó 40 km-re neveztek be. Peti és Tamás egy Pizzériát is útba ejtettek, hogy inkább ott idõznek többet. De mi úgy döntöttünk, hogy lassan megyünk, és úgyis utánunk erednek. A Kesztölci kocsmában mi is megpihentünk egy kicsit, de hogy mit is csináltunk ott legyen az a mi kis titkunk (Nem kell semmi rosszra gondolni kedves olvasó). Vártuk a fiúkat, de csak nem jöttek, így elindultunk fel a kétágú hegynek. Hát ez volt a következõ rettenetes szakasz. Az ember már túl van több mint 70 km-en és itt van az a nagy szintemelkedés, hát nem volt könnyû elérni a nyerget. A következõ ellenõrzõpont az olyan volt, mint sivatagban az oázis. Svédasztalos eszem-iszom hely. Miért írom ezt? Volt ott minden: mandarin (meghámozva), süti (ami isteni), forralt bor (kiváló), tea (nagyon finom). Lett volna fekvõhely is, de a kedves pontõr úr hiába fáradozott ezt a szolgáltatását már nem vettem igénybe (Zárójelben mondom, azok, akik leheveredtek, õk sajnos fel is adták a túrát.) Nagyon sokat idõzünk ott az óra szerint. De nekem egy pillanatnak tûnt. Készülõdtünk és már folytattuk utunkat a cél felé. Itt említeném meg, hogy mit is rejtett a sok-sok alufólia. Volt sportszelet, müzli, szõlõcukor, keksz, túrórudi, szaloncukor, és a kedvencem a mûanyag pohárba csomagolt szõlõ, stb.. Elkövetkezett az utolsó legnagyobb kitartást igénylõ szakasz a Nagy Kevély megmászása. Mivel a látótávolság 1 m sem volt sokhelyütt a hatalmas köd miatt, így már azt sem tudtam, hogy hol vannak a társaim. Mindenki ment a saját maga tempójában. Haza gondoltam milyen jó volna most a pihe-puha paplanomba beburkolózva aludni a jó meleg szobámban. Kapaszkodtam fel köveket, sziklákat kerülgetve, egyik fától a másikig, jelzéstõl jelzésig. Hol a fák az égig érnek ott megérint a fény, tudod, jól ha mész egyszer hazatérsz. Szóval ilyenekre gondoltam, dúdoltam, amikor a telefonom hívást jelzett. Felvettem. Hol vagy? Hogy vagy? Nem fázol anya?- Á dehogy Nina izzadok, már az ég felé közelítek. –Kitartás, úgyis tudom, hogy sikerülni fog-mondja, érzi, tudja! Megnyugodtam. Közben felértem. Körbenéztem már amennyire lehetett a sûrû köd miatt. Nincs körülöttem senki, egyedül vagyok. Indultam le a sziklákon. Jaj, csak baleset ne legyen itt a végére! Már lassan világosodni kezdett. Megérintette valaki a vállam. Együtt tettük meg az utolsó km-eket. Megláttam a cél zászlót egy fára erõsítve. Boldog voltam! Hányszor de hányszor elképzeltem ezt a pillanatot. SIKERÜLT!!
Köszönöm a szurkolótáboromnak, túratársaimnak, munkatársaimnak, és a szervezõknek.
Molnár Zsuzsanna
Gyõri Vasutas Természetjáró Egyesület. |
