Dobogókõ, 2012.nov.24
Pilis-tetõn aranyködben fáznak az istenek, de csak tejfölös pára hullik alá a Két-bükkfa nyereg parkolójába. A szerpentin kanyarjai is szelídülnek, s majd 2 órás autókázás után a verseny rajt-cél helyén találom magam. Nyújtózgatok, szippantgatom a levegõt, ízlelgetem a hangulatot. Otthonosan nézegetem-üdvözlöm az ismerõs fákat, fejcsóválva méricskélem a friss vakond túrásokat.
Örömködve lépek a Turista-ház felé, ahol a rendezõk, már mint távoli rokont, hát újra itt vagy?! üdvözlés szavaival fogadnak. A bejárat elõtt fõzõverseny indul! Gondos kezek csiholják a sorakozó üstök, bográcsok alá a tüzeket. Készítik a húsokat a malac-pörköltnek, a csülköket, a toka-szalonnákat, hagymákat, fûszereket, a húsokkal cifrázott marha csontokat, a birka aprólékokat és a halászlének valókat. A köd is meghátrál a vendég-csalogató füst és illat erõsödõ erejétõl.
Az épületen belül, nemes látvány fogad kikerülhetetlenül. Üvegfalak mögött, vastag töltelékkel bélelt különbözõ rétesek, piték, szebbnél szebb puffancsok, reszelt sajttal, tormával, mustárokkal, sonkával töltött emeletes búr-kiflik sorakoznak. Nézegetni is gyönyörûség. A nevezési percek eltelte után, a megokosodni szándékozó indulók jóvoltából, akik hétvégeken kis futással fûszerezve keresik életük esszenciáját, a szép látványból alig marad.
Nagyon szeretem a rajtot. Körülöttünk nyájasan bólingat néhány öregebb fa, miközben fülemben, mint falióra ketyegése, 10-9-8-7-6… fogynak a másodpercek, és bensõséges derûvel, és halálos eltökéltséggel nekiiramodunk a lejtõs ligetnek. Hamar látszik, ma technikás a pálya. Röpül az idõ, és gyorsan feledteti, milyen szép helyen járunk. Fagyoskatona alatt bozótosabbra vált az erdõ, de néma. Milyen szép is volna, ha fütyürésznének a cinkék a fekete bokorban.
Szentkereszten járok, és gyermekkori élményeim visszhangját keresem-várom. Vajon merre kukorékol a fekete kakas, mely háznál visítozik a malac, melynek nyakán, mint ügyes borbély, szorgosan serénykedik a böllér? Mellettünk robbanó-szikrákkal száguldozik egy rossz kvad. Elnyomja a csendet, a visszhangot. Ráfordulok a testet melengetõ Pilis-mászó emelkedõre. Jobbra kevéssé mûvelt földek, kicsit távolabb a híres klastrom kert. Itt tanyázik Szent Margit nyúlja, akit senki se látott, de mindenki hallott róla. Hátsó lábain üldögél, figyel minket, és szürkebundás fejét csóválgatja. Mifélénkbõl nem látott még soha. Mondaná, hogyan kéne a futást fölfelé mívelnünk, de meghallásához nem elég érzékeny már a fülünk.
Ismét erdõben járunk. Imitt-amott hintáznak még levelek a fán. Az avarra rásírta könnyét az ég. Csúszós, nem járhatunk lepke léptekkel rajta. A László-kúp után az ördög is elõbújik, és motoszkálni kezd bennünk. De jó is volna a szerpentint megrövidíteni! Teszünk rá kísérletet imitt-amott.
A Pilis nagy emelkedõjén túl, kellemes és sejtelmes utazás közepébe csöppenünk. Mindenik fa magasan hordja üstökét. Egy öreg óriás, dudoraival, görbületeivel formát ölt, úgy mint egy elvarázsolt humanoid. Orral, fülekkel, szájjal, szemekkel. Egy fába bújt szellem, mely néma tekintetével követ minket. A ködhordozó fátyolos alakok, a korai széllel szárnyra kéltek, így a pára is eltûnik.
Minden kitisztul, a zöld-jelzés is szembetûnõ, elvezet a Pilis-nyeregig. Áll itt egy szépen gondozott emlékmû. Megnyugvást kínál, jó alkalmat ad folyadék-pótlásra, frissítésre, merengésre, emlékezésre, néma tisztelgésre.
Nem sokat idõzünk. Óvatoskodva, a fekete sziklákhoz közel, lejutok a szentléleki útra. Ha már a “Szentlélek útját járjuk”, Üdvös, ha eszünkbe jut Szent Ágoston tanítása: "Aki jól imádkozik, az jól is él". Sri Chinmoy hívei jó szívvel magyarázták nekem, hogy futással, futás közben lehet a legjobban imádkozni.
Közel van ide Mexikó. Keresem a lejárót, ahol könnyebb lenne, árkon-bokron át megközelíteni. Elõbb tarvágás fogad, hol erdei gépek taposta félméteres sáros gödrök állják utunkat. Esõisten itt is elsiratta Mexikót. A helyet valamikor Megszökõ-pusztának hívták, annak emlékére, hogy az 1880-as évek nagy kolera járványa idején, többek idemenekültek, sikerrel. A Megszökõbõl lett Mexikó. A névváltozás mikéntjét már nem magyarázom.
A szentléleki úttól társaim is akadnak, akikkel a római út istenien arisztokratikus magasságából, a Disznós-árok alantas mélyére, alászállunk. Közben felhasználjuk az alkalmat beszélgetésre, ismerkedésre. Felejthetetlenek ezek a találkozások. Szerencsésen megtaláljuk a legrövidebb utakat, és könnyedén kelünk át a Jászhegy oldal-vizét begyûjtõ Disznós-patak vízmosta köves szakadékos árkán.
Lankás, bõ km-es emelkedõ, majd kissé durvább száz méter következik egyenesen fel az Ilona-pihenõig. Élek a lehetõséggel, fogyasztok elemózsiámból, iszom rá nagyot, és rákészülök a hosszú ereszkedõre. Akad majd itt egy villany-pásztorral bekerített leszakadásos lejtõ, tarra vágott erdõvel. Oldalában falépcsõs átmászó, elõtte tucatnyi, tétovázó és sorban álló kedves turistával.
Futótársaim egyike nem kerülget, nekilendül, talán rossz példát mutatva, de jó erõvel, a villanypásztornak neki ugrik és alatta gyorsan átbújik. A közelben állók, beragadt gramafon módjára hallatják rémületük hangjait. Futó társam késõbb beismeri, bizony az áram itt is csíp. Nem veszélyes, de egy kicsit felpezsdít! Mondja tréfára-fogva. Én a hagyományos megoldást választom, és a túrázók elõzékeny elõreengedését elfogadom.
A nagy lejtõ aljától, végre egy jólesõn pihentetõ erdei ösvény vezet Körtvélyes-pusztáig. Nagyon rám fér itt a folyadék pótlás, amit nagy örömömre megkapok. Ez az utolsó frissítõ állomás nekem, mert a táv második felében, –mire odaérkezem- a víz kifogy. Innen indul a Lukács árok, ami nagy figyelmet igényel. A féktelenkedõ ember számára a bukás könnyen megesik itt, és akkor cserben hagyja majd a nagy betyársága.
Másfelõl szép barátságban állok ezzel a hellyel. Õzláb gombák integetnek óriás kalapjukkal. A fákon festett lõállás jelek láthatók, vadászok számára. Ördögi hely ez hajtáskor, az ideûzött vad számára. Mély szakadék várja õket, s ha átjutnak rajta, túloldalon sûrûn szövött, alig látható villanykerítés fogadja. Eközben vérengzõ lövöldözés teríti le õket halomba. Végre leérkezem a Szõke-forrás völgyébe.
Mélyet sóhajtva nekiveselkedem a Prédikálószéknek. Hibátlan erõ kell hozzá, hogy tetejére érvén örömmel élvezzem életem. Emelkedõje keresztre feszíti ambícióimat, ám ajándékokat is tartogat. Kínlódás és gyönyörûség ad kézfogót egymásnak. Itt-ott lekopott a hegy irhája. Megérintem, majd legördül egy kedves kis kavics. A szikla-taréjtól balra-lefelé, felhõ titokja rejti el a völgyet. A Nap kikandikál kicsit, s nyomban rõzse-láng színben pompáznak a fák zsenge hajtásai. Pogány virtusra emlékeztetvén, a sziklák tövénél, táltos tudatot bûvölõ susulykák sorakoznak.
Várakozással és reménnyel érek fel az ellenõrzõ ponthoz. A Duna-kanyar elvarázsoló szépségét fürkészem, de a homályosító pára miatt ezt most nem látom. Kevéske téblábolás után, innentõl lefelé, hosszú-hosszú lejtõn Sikárosig tûrhetõen haladok. Közben fogyatkozó vidámsággal, többször is, az utolsó nagy emelkedõre kalandozik emlékezetem. Hangulatom egyre mélyebbre merül. Ez ellen már jó kis nevetés kell. Megtörténik helyettem és rajtam, amikor rám pillantva elcsirrenti-elneveti magát egy kedves szürke kismadár.
A Szilágyi Bernát ponttól, a frissítés hiányát is erõsen érzem. Lerongyolódva jutok el a kõris-fák rétjéig. Behatolok a Király-völgybe, ahol hirtelen minden cuppanós, ragadós és emelkedõs. Csak ez a dagonya hiányzott nekem. Hogy fogok kitartani a Király-kútig, az esõházig? Senyvedek, de a végsõ nagy emelkedõig csak eljutok, és onnantól felfelé már csak sétálok. Az utolsó 1.5 Km-en nincs emelkedõ. Erõtlen kocogással, átpasszírozott lélekkel, sérülést megúszva Hurrá! szintidõn belül, beérkezem a célba.
A fogadó sátornál lecsillapodott és megelégedett, derûs futók, túrázók és rendezõk beszélgetnek, hosszú faasztalok mellett, lócákon üldögélnek, miközben békésen fogyasztgatják, kanalazgatják, mélyen tányérjukba belemerülve, bográcsokban fõtt jutalmukat. Kezükkel jóféle kenyeret morzsolgatnak, melyet tán búbos kemencében, falun sütöttek. Annak csücskét ízlelgetik, mert az van ilyenkor legjobban megsütve. Kortyolgatom forró teámat, és búcsúpillantást vetve körbenézek. A kondérok is lassan kiürülnek, arrébb reménykedõ paripák álldogálnak, unatkozván patáikat a zöld gyepen húzogatva tisztogatják, miközben örömködõ kisgyermekek után, kaland-lovagoltatásra, álmodozva vágynak.
Tiberius
|
