Piros 40
"Bizony, igy van ez. Az idõ mindenen és mindenkin elvégzi a hatását. Jó példa erre Nagypapa, akin már kezdenek mutatkozni a szellemi leépülés elsõ jelei. Rögtön itt van a beszámoló cime. Mi az, hogy 40? Már azt sem tudja, hogy ilyen táv nem létezik? Van 35, 50, 65 meg egyebek. Meg kellett volna kérdeznie a lehetséges távokat. El kellett volna olvasnia a túra kiirását. Miféle hanyag munka ez? Csak megy a maga feje után? Ezzel a fáradsággal akár Piros 41,28-at vagy irracionális számot irhatott volna nagyobb boldogságunkra. Idõs embertõl több komolyságot várunk."
Nagypapa hátradûlt a székében és elégedetten szemlélte fogalmazványának elsõ sorait. "Remélem, ez a blickfangos kezdés vonzani fogja az embereket és továbbolvassák a beszámolót" - gondolta. Az olvasók hamarosan rá fognak jönni, hogy megtévesztés áldozatai, itt nem két ember beszél, csupán egy és ez az egy éppen Nagypapa, vagyis én. Legjobb lesz tehát egyesszám elsõ személyben folytatni a szöveget és megkimélni mindenkit egy tudathasadásos szöveg elemzésétõl. Hogy származik-e ebbõl valami haszon, netán tanulság, az késõbb derül ki. Nagypapa erõfeszitést fog tenni, hogy a végén egy ötlettel ajándékozza meg a MVTE tagságát és vezetõit.
A 11-ik bejárás után gondosan készültem a 12-edikre, hiszen a tucatnak már tekintélye van. A kiváló itiner segitségével percre pontos menetrendet számoltam ki, mivel egy amatõr semmit sem kockáztathat. A továbbiakban tehát az elmélet és gyakorlat összevetésének lehetünk tanúi. Úgy látszott, hogy az idõjárás kedvez nekünk és a túra éppen belefér a szombaton kezdõdõ idõjárási hézagba. Az nem volt világos, hogy a korábbi esõk mennyire áztatták fel a talajt, de nagyobb sár nem volt várható. Haboztam kissé, hogy tényleg menni fog-e a 85 (azaz 88,66 [legyünk pontosak]) kilométeres táv, de ha nem megy, akkor még mindig megmarad az a jó érzés, hogy anyagilag támogathattam a sportegyesületet.
7:05-kor minden sietség nélkül indultam Rómaifürdõtõl. A Rókahegyre felmenve, a Gyöngyvirág utcában, "a 27-es számú házzal szemben található nyomóskút mellett balra fordulva elbúcsúzunk a lakott területtõl" (szenzációs ez az itiner!) én pedig a hibátlan túrabotomtól, mert majdnem kettétört. Kis kinlódás után, belátva, hogy ebbõl nem lesz hibátlan eszköz, marokra fogtam a sérült részt és igyekeztem beleélni magamat a megváltozott körülményekbe. Egy idõ múlva el is felejtettem az egészet, mert szépen fel- és belegyalogoltunk a ködbe. Figyelmemet a jól ismert talaj kötötte le. Mivel a cipõimet szorosra fûztem, nem kellett félni attól, hogy valamelyik cserbenhagy. Lótelepek mellett haladtam el. Gyenge emlékezetemben nem szerepelt ennyi villanykerités, de zavarni akkor kezdett, amikor újabb szeméttelepek, újabb csapások és új kerités jelent meg és a köd miatt nem láttam a tájékozódásra alkalmas terepet. Szerencsére hatan lettünk és kisegitettük egymást az ürömi út eléréséig. A kõbánya táján már lehetett sejteni, hogy szokás szerint kibújunk a ködbõl. Igy is lett és a Kevély-csúcsnál már megtekinthettük "a balra feltáruló csodálatos kilátást". Az órát is megtekintve, elégedetten állapitottam meg, hogy a szokásos tempóban haladva 39 percet takaritottam meg ezen az elsõ szakaszon. Innen semmi újdonság nincs, legfeljebb azt a pitiáner megjegyzést tehetjük, hogy a Margitliget elõtti ereszkedõnél lévõ aknát most két vastagabb és egy vékony faág "fedi".
A szokásnak megfelelõen a csikóváraljai bejáratnál feltételes ellenõrzõ pont és bõséges élelmiszerkinálat fogadott. Kimmel Péter nagy ovációval üdvözölt, pedig szerettem volna zajtalanul átjutni ezen a ponton, dehát õ mindig figyel az emberekre. A kissé lágy talajon elég jól lehetett haladni, igy az idõelõny további 12 perccel, a Tölgyikrekig 51 percre nõtt. A Sikároson nem voltak rejtett pocsolyák, viszont a Szõke-patak völgyében 5 percet vesztettem, mivel a vén ember meggondolja, hogyan ugrál át a mederben lévõ köveken. A kápolnánál lévõ ellenõrzõ pont most sem volt titkos és utána hamar elérhettük a dömösi templomnál váró lukulluszi lakomát. Azon gondolkodtam, hogy ha még egyszer eljövök, akkor 2-3 kiflinél, 1-2 banánnál és még valami szilárd tápláléknál többet nem viszek magammal, hiszen nem elõször fordul elõ, hogy a rendezõség annyira "felültáplál" minket, hogy szinte minden ennivalót hazaviszek. Elegendõ egy fél literes flakon, amivel jól gazdálkodva eljutunk a libegõig és ott veszünk vizet az utolsó, János-hegy utáni "száraz" szakaszra.
46 percnyi elõnnyel indultam felfelé, tudva, hogy az emelkedõket jobban tudom kezelni, mint a kellemetlen lejtõket. Valóban, a Szakó-nyeregbe a tervezetthez képest 54 perccel hamarabb feljutottam és a kirándulókat kerülgetve igyekeztem Dobogókõ felé. A Hegedûs-bérc obeliszkjét elhagyva azonban nemcsak egy pihenõt észleltem, hanem azt is, hogy a szél szépen hozza felfelé a ködöt a Duna-kanyarból. A S beérkezésekor eltûnt az ezüstös Nap és csendesen szitálni kezdett a ritka vizcseppekkel bõvült homály. Meglepõen sokan jöttek még szembe, nem tudom számitottak-e arra, hogy mi fog következni. A sámánok épitményénél néhányan lefelé indultak és nekem elszorult a szivem, mert Hegedûs Robira kellett gondolnom. Talán szólnom kellett volna nekik, hogy vigyázzanak, de nem tettem. Bosszantott is egy ideig a bizonytalankodásom.
Nedves körülmények között, további 8 percet nyerve, egy óra 3 perccel korábban érkeztem a múzeumhoz. Glück igazgató úr a tornácon fogadta az embereket. Az adminisztrátorok adminisztráltak, ismerõs arcok tûntek fel, a rendezõk banánnal kináltak minket. Dobogókõn általában megállok egy negyedórára, hogy elfogyasszak egy zsiros kenyeret különféle folyadékok társaságában. Negyedóra nem sok, mégis frissen tud utána indulni az ember. Nem vagyok háklis alak, de a teát és a forralt bort egyaránt langyosnak találtam, ezért megkértem, hogy toldják meg a teát egy mikroban melegitett adaggal. Igy indultam tovább nagyjából negyed öt után a nagy, ködös homályba. Minden valószinûség szerint egyedül. A túrázók nagy része csak eddig jött, mások áttervezték az utat és az autóbuszközlekedés felõl érdeklõdtek,
A magány nem szokott zavarni. Hosszú utat is meg tudok tenni egyedül, különösen olyankor mint most, amikor fejbõl ismerem az utat. Már erõsebben szürkült, ezért a magánterület keritését tisztességesen megkerülve elõszedtem a lámpámat, különösen amiatt, hogy egy magányos, gömbalakú kõ, önálló életre kelve, meg akarta változtatni a stabil helyzetemet. Botladoztam még néhányat, mig meguntam ezt a veszõdséget és lámpát gyújtottam. A köd és a csúszós út azonban jócskán lefékezte a haladásomat. 2-3 lépést láttam csak jól, a többiben bizonytalan voltam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen keserves lesz az ereszkedés. Mondtam, hogy behúnyt szemmel is ismerem az útvonalat, az ördög azonban a részletekben van, vagyis inkább az úton fekszik, kövek és csúszós állagú föld formájában. Rendes körülmények között 25 perc alatt leérek Pilisszentkeresztre, most viszont már - érzésem szerint - több mint egy óra elmúlt. Lassan kellett menni, mert nem akartam a vakmenet miatt elesni. Beláttam, hogy igy nem fogok boldogulni, s mivel a folytatást tudtam, azzal is számoltam, hogy vannak további idõtrabló szakaszok. Elõzõleg még azt gondoltam, hogy jó lenne visszamenni Dobogókõre, de nem láttam értelmét, hiszen papirt nem kaphatok, mert csak arra a távra adnak, amire induláskor neveztünk. A kissé lehangoló, de tárgyilagos értékelést elvégezve abban maradtam, hogy tovább csoszogok elõre és Szentkereszten hagyom abba a gyaloglást. A ködös úton egyedül látszottam lenni, barátaim csak a kiválóan felfüggesztett, szeliden lengõ piros-fehér szalagok voltak. Semmi baj nem történt, jól éreztem magam, egy kis idõtartalékomnak is kellett még lenni. Világosra be is érhettem volna, de - ugyebár - teljesitménytúrán veszünk részt és nem a városi korzón sétálunk. Valamikor, háromnegyed 6 táján végre eljutottam a község elsõ házáig. Üdvözöltem a közvilágitást, a sima parkolót. Megálltam egy pillanatra és hátranéztem. Mit ad Isten, világosság imbolyog feljebb a bokrok között. Hát van még élõ ember mögöttem? Bizony van, illetve volt. Kettõ is, a két érdemes seprû! Két vidám ember: Mészáros Ádám és Szota Viktor. Már Dobogókõn kiszúrtak és kérdezték, hogy meddig megyek. Úgy látszik, az 50B távra vannak specializálva. Azt nem gondoltam, hogy ilyen hamar találkozunk. Nekik, nyilván, kevés dolguk volt eddig, néhány szalag csupán. Melegen érdeklõdtek, hogy vagyok és felajánlották, hogy segitenek. Mondtam, hogy nagyon meg vagyok hatva, a halál sem kerülget, de itt ki fogok szállni, eldöntöttem. Nem volt kedvem számolgatni, azaz áttervezni az idõbeosztást. Utólag meggondolva lehet, hogy elhamarkodtam a döntést, türelmesebbnek kellett volna lenni, dehát a gond már nem játék, az amatõr sport nem élet-halál harc. Jókedvûen mentünk le a Pilát vendéglõig. Búcsúzáskor még egyszer felajánlották a kiséretüket, mire közöltem, hogy a kocka el lett vetve, mielõtt láttam volna õket, a vacillálás pedig nem tesz jót a lélek egyensúlyának. Kifejeztem a reményemet, hogy jövõre majd jóval késõbb találkozunk.
Persze nem lennék õszinte, ha nem mondanám meg, hogy maradt egy kis szürke zacc a lelkem mélyén - Karel Capek nyomán "in the bottom of my mind" - de egy aggastyán képes önmaga pszichoterapeutája lenni és kis bánata hamar elpárolog. Valójában mi a fene lenne érdekes ebben a túrában? Az, hogy elindultam, aztán beértem? Egészen szokványos, nincs mit keresni. Nem ért be a jóember? Ott már kérdezõsködhetünk.
Vissza az elejére! Van még egyéb nyeresége ennek a túrának. Amikor láttam, hogy ilyen sikeresen ellõttem az alkalmat legalább egy rövid távú oklevél beszerzésére, egy jövõbe mutató javaslat fogalmazódott bennem. Van már legalább tiz éve annak, hogy a Vadas Jenõ Mátrán elvállaltam, hogy a tisztelt rendezõk ültessenek belém egy chipet, miáltal végigkövethetik a teljes utamat. Ebbõl akkor nem lett semmi, de látva az elmúlt évek szédületes elektronikus fejlõdését arra gondoltam, hogy azok, akik pontokat gyûjtenek, biztosan örömmel üdvözölnének egy olyan regisztrációt, ahol az életre kellett túraútvonalra lépve minden lépésük belekerülne a központi számitógépbe és egy centi sem veszne kárba. Ezért irtam a beszámoló elejére a virtuális negyvenes távot, sõt felvillantottam a két tizedes pontosságú, 41,28 kilometeres táv rõgzitését is az arra hajlamos emberek számára. A számitógép hivatalosan igazolná a megtett távot és kinyomtatható emléklapot küldene mobil számra, vagy e-mail postafiókra. Ne tessenek fintorogni. A haladás olyan dolog, hogy ami elképzelhetõ az meg is fog valósulni. Sõt, lehet hogy már meg is valósult, csak - információs hiányom miatt - nem tudok róla. Személyemben - maradi módon - kitartok az eddigi romantikus stilus mellett, mert nagyon tudok örülni, amikor ide-oda szaladgálás után észreveszem a jó irányba segitõ festett jelzést. Hozzám ez illik.
A nagyszerû jövõ reményében ittam barna sört a pomázi HÉV állomáson. Jó volt az idõ, szép volt a természet, szakszerû a rendezés. Újabb sikeres lap nyilt a MVTE történelemkönyvében. |
