Írottkõ 50, az Év Túrája -számomra.
Aki az õszt szereti, bátran menjen a Kõszegi-hegységbe, nem fog csalódni! Ha még hozzá ilyen idõjárás is társul, mint amilyenben idén volt részünk, hatalmas az élmény!
Persze én ezt tudtam elõre. Tavaly "mindössze" vagy hat túrán voltam a Kõszegi-hegységben, a három KHT-túrán, az Alpannonián, az Írottkõ 70-en, illetve a Szent Márton-túrán is Szombathely környékén. Idén csak a Kubát Hugó jutott, az is fenomenálisan szép volt, a Kendig tetején az irtásról a havas Schneeberg látványával. Jövõre ismét Kõszegi-hegység évem lesz, jelzem ezt az ott megismert turista-barátaimnak. Tehát már alig vártam az újabb Írottkõ-t, bár volt némi megingásom a Nahát felé, de ezt elhessegettem, mivel Cartographia-kupás az Írottkõ idén, és azt is csinálom. Az izgalmas a logisztika volt, mivel munka után kellett leutaznom Kõszegre az elõeste, a túra után pedig át kellett tömegközlekedéssel navigálnom Abasárra, a kétnapos Viá-ra, mondanom se kell, hogy sikerült!
Az elõeste kellemesen telt, errõl csak ennyit... Ismét nem csalódtunk a kõszegi Kiskakas Vendéglátó Egység (ez a neve!) vörös fröccsében, illetve a khm.. "osztrák tulajdonú áruházlánc"-ban árusított "markazi illetõségû vörösbor"-ban, amivel én már gondolatban össze is kötöttem ezt a túrát a következõvel, lévén Markaz és Abasár szomszédai egymásnak.
Másnap reggel ködös idõre ébredtünk. Gyorsan szedtük bakancsainkat kifelé a városból, túl gyorsan is, mert mire megnéztük, hogy nem kispista a temetõn át menni, már meg is csináltuk a tiszteletkört a Zöld-ön. Aztán csak felfelé, szokatlanul könnyen megy, vagy mert edzésben vagyok? Akkor a többiek is, felhajt minket a sötét, hogy a hajnali derengés már az Óház-kilátóban érje a korán kelõket. Meg az a fantasztikus látvány! Alattunk a köd félsüli egy alacsonyabb gerinc bükkjeinek tetejét, a Kereszt-kút bérc mobiltornyát pirosra égeti a felkelõ Nap, ami lassan választja el magát a ködös-felhõs keleti látóhatártól. Mindenki fényképez, már aki feljött a kilátóba, igazán kár lett volna kihagyni!
Haladunk tovább a Kék-en, kellemes emelkedõ után igazi alpesi táj fogad: lucosok, jegenyefenyvesek, bükkösök váltakoznak, alattuk áfonya- és málnabokrok sorjáznak. Kiérünk a nevében is Vörös-kereszthez, a keresztet õrzõ öreg tölgyek teteje majd kilobban a felkelõ Nap sugaraitól! Ezután most sajnos nem a Kendig felé fordulunk az egykori határõrúton, pedig kedvem lett volna "eltévedni" egy kivcsit, hanem a Piros + jelzésen balra, lefelé. Nem bánjuk meg ezt se, a reggeli napsütésben fürdõ tölgyek között rézsútosan tartunk lefelé, meg is kocogjuk ezt a szakaszt, jólesik. Egy lucosban elérjük a Piros O jelzést, idõsebbeknek a régi Kék-et. Az elágazásban a Borha-forrás még mindig nem folyik, illetve de, mert három méterrel balra, illetve másfél méternyivel lejjebb költözött. Sajnos ez a kifolyó még nincs befoglalva, de a tenyeremet belemerítem. Kicsit betömörülnek a népek, de kielõzzük õket a betonig. jobbos kanyar után khlújj! Ez aztán kõkeményen dögszag, hátraszólok túratársamnak Péternek -nem én voltam! Ezután kéjes vigyorral figyeljük a mögöttünk érkezõk arctorzulásait, ahogy beleszagolnak a "friss hegyi levegõbe".
A következõ szakasz a kispistások mini-mekkája, a jelzés kerülgeti a mûutat, majd hirtelen levált, és nyaktörõs gyökereken, a végén pedig egy kiálló betonvasas lépcsõmaradékon zuhan be Velembe. Kemény eltaknyolási lehetõségek, pláne hogy lassan visszaérünk a ködbe. A faluban a betonon futók érnek utol minket, egy darabig együtt haladunk, egyikük a só és cukor egészségtelen voltáról mesél, illetve méhészeti szakkönyvet ajánl egyébként méhész barátomnak. Elengedjük inkább õket. Elhaladunk a régóta rohadó hotel mellett, ami pár évig mûködött csak, érdekes is volt egy ekkora kapacitást ráépíteni egy ilyen kis falura. Ami még feltûnõ, hogy a bejárat tanúsága szerint, a rendszerváltás hajnalán elfogadták a Visa és American Express-kártyákat, mikor a jónép még a piros százasokat szorongatta... De a legmókásabb a fagyisbódé volt az út szélén, Balcsi-parti hangulatot varázsolva a Szent Vid-hegy tövébe. Aki ezt rentábilisan üzemeltetni tudja egy évig, bátran bevállalhatja a pénzügyi világválság megoldását is ezután.
Beérünk a pontra, az alkotóházhoz. Itt õrizék anno pár napig a Szent Koronát, tábla is tanúskodik errõl. Minket azonban a ma, a pillanat varázsa érdekel, ahogyan belekortyolunk a gyógyfüves teába, illetve beleharapunk ki-ki ízlése szerint a margarinos vagy zsíros kenyérbe. Mennyei a margarinos darált paprikával! Itt jegyezném meg, általában a túrákra vonatkozólag, hogy a hófehér ipari zsír helyett, tudom hogy olcsó, de adhatnának bármi mást, lekvárt meg ilyesmiket, mert csak megszomjazik az ember tõle, pláne ha megborítja hagymával. Sokkal jobb folyadék és sópótló a kovászos uborka, vagy a csalamádé. A kedves kiszolgálás feledteti viszont mindezt, ráadásul végtelen a repeta, sõt még vissza is térünk ide ma.
Mielõtt el kezdenénk fázni, jó tempóban elinduliunk. Szép ez a rész a két falu között, szelídgesztenyék között haladunk, a régi kálváriánál bukunk át a gerincen. Valaki tavasz óta keresztet helyezett az üres szentéy-részbe, pozityív fejlemény. Ezután számomra meglepõen hosszú ereszkedõ kezdõdik a bozsoki kastélyparkig, tavaly az Alpannoniián gyorsabb volt felfelé nekem ez a szakasz, a bõ harminc kilométernyi ausztriai betonon gyaloglás után megváltást jelentett az erdei út. Hirtelen megkapjuk az ellenõrzõpont mikrobuszát, és máris fordulunk hegynek föl a Kék ? jelzésen. Irtásos részben érünk ki a ködbõl, mellettünk zakatol az erdõgazdaság lánctalpas jármûve, de sok és jó minõségû jelzés van, meghagyták õket. Kellemes sétaút után érjük el az egykori vasfüggöny nyiladékát.
Itt kezdõdnek a gondok. Bár csak százhúsz méternyi a hirtelen emelkedõ, három tízemeletes panel magassága, de az egyben. Túratársam itt fullad ki, bár próbálom beszélgetéssel elterelni a figyelmét, de kényszerû búcsút veszünk, mert nekem tényleg el kell érnem azt a vonatot. Pedig jól jöttünk eddig, pont ötös átlaggal...
Innentõl egyedül megyek, egy jó ideig vákumban, mert nem érek utol senkit én se. A Kalapos-kõ után, ahol a tavalyi számot kell megint felírni (azért nem árulom el, mi az), gondolok egyet és kinézek a Holler-barlanghoz, ami nagyjából a Hobbitok földjérõl huppant ide, valami meseszép. Épphogy itt maradt nekünk, mert párszáz méter múlva megérkezek a határsávhoz, amin a Kék és a Vasfüggöny-Zöld fut. Meg én, a lejtõn belekocogok a Bozsoki-patakig, és kezdõdhet a mászás! No nem a Zöld-ön, az extrém sport mindkét irányban, uszkve két kilométer alatt dob le majd ötszáz szintet. A Kék egy kellemes, hûvös mellékvölgyben kapaszkodik felfelé, azt kell mondjam, könnyen leküzdi a szint felét. Aztán szintbe ér, itt mindenképp elfordulok balra, hogy az Ebensperger-forrás vizébõl igyak, nagyon finom, a KHT-túra óta tudom. Ja, azon a túrán találkozam a feltáróúton a Nyúllal, nem volt hajlandó elszaladni, inkább meglapult az út alatt az avarban, a füleit lecsapva. A buta jószág azt hitte, nem veszem így észre! Két méterrõl gyönyörködhettem benne. Visszatérve, meg az útra is, szintben haladok a Piros-ig, hogy aztán nyakamba vegyem a hegyet tényleg. Minden szakasz ismerõs, szinte felszív a hegy, az irtás, a vadetetõ, aztán kezdõdhet az urtolsó igazán nagy mászás. Itt a fenyvest kell már csak elérni, mert felette már ott az Írott-kõ csúcsa! Felszuszogok a toronyba, és!!!
Az a kilátás, amit leírni se nagyon lehet. Alattunk a köd teteje, olyan 4-500 méter magasan. Körülöttünk a fõgerinc, mesés fenyvesek, bükkösök, nyíresek. A távolban pedig a Schneeberg, a Semmering, a Raxalpe... Szikrázó napsütésben! Ezért kell eljönni ide -gondolom, mert még fogalmam sincs, milyen meglepetéseket tartogat ez a nap. De ne szaladjunk elõre. A kilátó tövében megkapom jól megérdemelt Dianás-cukor adagomat, meghúzom a vizes-flaskát, és még kicsit sütkérezek a langymeleg napsütésben. Aztán lezúdulok a hegyrõl, lesre állítva a fényképezõgépet.
Ez a közös fel-le szakasz arra is jó, hogy megtudjuk kik vannak elõttünk és mögöttünk. Lefelé szolidaritásból nem rohanok, csak szelíden kocogok, hiszen nemrég mén én fújtattam fel itt. A turisták mégis riadtan rebbennek széjjel. Akkor inkább megállok, és fotózom a színpompás erdõket. Na, ki jön szembe? Péter az, közli, hogy átvált a harmincötös távra, de nem adja fel. Nagyon helyes, kár, hogy a Paradicsomost kihagyja -mókázok.
A Piros-on balra fordulok, és a színkavalkádtól tátva marad a szám! Úgy látom, sikerült azt a napot elkapnom az évben, amikor a legszebb az erdõ, ráadásul napfényben! Egyszerûen meseszép, nem gyõzök kattintgatni. Jobbra levált egy Piros + jelzés az Apostolok fájához, régen ez volt a Piros, lemászott és vissza, de most már nem kell. Festménybe illõek a színek, ahogy besüt a Nap a nyiladékon. Elérjük a gericívet, ahol egy meedek, és részben elég kellemetlen gerincút kezdõdik, ez is nyiladék volt az átkosban, göröngyös, köves, nehezen futható. Aztán levált balra egy jó nedves völgybe, ahol egy fa van keresztbe dõlve úgy hasmagasságban, nyíl jelzi, hogy át kell alatta bújni.
A völgytalpra leérve kezdõdik a következõ csoda. Beérek a ködbe, amibe a Nap sávosan, éteri fényt árasztva süt be. Mint egy angyal kiterjesztett szárnyakkal! Ámulok-bámulok, nappal szemben fotózok egy bükk árnyákát kihasználva. Közben gyerekek hangjai közelednek, egy nagyobb létszámú csapat bandukol felfelé, õket is megérinti a jelenség. Ettõl az látványtól nehéz szabadulni, lepkeszárnyon libbenek tovább Velem felé. Na, ez már túl költõi volt, inkább boldogan lerobogok a faluba, közben még érintek egy forrást és egy vízmûvet is.
Újabb táp, a gyógyfüves tea már nem olyan erõs, mint reggel, de jól átmelegít. Lelkileg felkészít a túra talán legalattomosabb mászására, a Szent Vid-re vezetõ Romjelzésre. Most se könnyû, de leküzdöm viszonylag könnyen, ezután már elhiszem magamnak, hogy edzésben vagyok. Fenn vár a Mária-kegyhely, meg a göcsörtös törzsû és gyökerû öreg bükkök festõi látványa. Épp a ködhatáron vagyunk, hol áttöri a Nap, hol nem, színfoltokat varázsolva az eleve besárgult levelû fákra. Aztán a Kék O-ön nekiindulva egyszerre csak köd utánam, kiélesedik minden. Nagy fájdalmam, hogy kedvenc jelzésemet, az öreg bükkön szétnyúlt régi Kék O jelzést gondos kezek jósszándékkal lefestették, hogy Eu-konform, 10 x 12 centis, tömör Kék Pötty-öt pingáljanak rá. Kár érte, egy színfolttal kevesebb így az erdõ, az eredeti jelzést még rögtön a Vasfüggöny megnyílása után festhették fel a Hörmann-forráshoz, muzeális érték volt! A Mecsekben pékldául az ilyeneket megõrzik, és aláírják, hogy "emlékjel". Lehetett volna itt is. Na, amíg ezen kesergek, felérek a fenyvesbe, innen már csak egy balos kanyar, egy jobbos emelkedõ, és kibukok a parkolóba.
Alig várom, hogy újra ihassak a Hörmann-forrás hûsítõ vizébõl. Most nem folyik annyira, mint tavaly, de azért ismét merítek. Ez a jó a Kõszegi hegységben, a sok és jóvizû forrás biztos pont a szomjas vándornak, évszaktól függetlenül! Ezután jön a Kék-Zöld nagy leszaladója a betonút kanyarját levágandó, és mindjárt itt is vannak a Stájerházak, a jól megérdemelt almával. Elõbb azonban egy kis móka, gondos "kezek" a pisi szót "rajzolták" a betonra. Hát igen, tényleg az.
Innen kezdõdik az igazán izgalmas szakasz. Csak nekünk, csak ma, a Fehér Pötty helyi jelzést kell követnünk, amit az Írottkõ 50 és 70 távját teljesítõk részére, egy irányban festettek fel. Egy darabig együtt halad a Zölddel a mûúton, a már megszokott csodaszép színû lombok alatt. Aztán ahol a Zöld jobbra tér el, a Pötty balra le. Egy susnyás rész után kidõlt õsbükk törzsén kell keresztül másznunk, aminek tövénél óriás vargányák nõttek. Ezután egy vadlest kerülgetek, majd hirtelen balra, mohákon csúzdázva érek le a völgybe. Az óriási bükkfák között kis hangyák a turisták! Egész a betonútig kell lemenni, hogy aztán kezdõdjön a visszakapaszkodás a Zeiger-nyeregbe. Elõször lankásan, itt elõzgetek is, majd miután a Zöld visszatért, egyre durvább az emelkedõ, a vége a legmeredekebb. Na de hova tûnt a pad a nyeregbõl?! Már itt is lopnak? Nem, csak odább helyezték, pedig itt volt a legjobb helyen, a kiérésnél.
A Zeiger-nyeregtõl egy, a Cartographia-térképen és más térképeken sem szereplõ, a 90-es évek elején felfestett Piros Körút jelzést követünk jó darabon. Ez valami magán-jelzés lehet, amit Kereszt-kútról körbe festettek fel. A szabványosnál nagyobb méretû, kb. 15x15 centis, viszont nagyon jól megfestették, mert néhol olyan, mintha tegnap kenték volna. Egyszer bejárom az egészet, mert a Kereszt-kút bércrõl levezetõ részét nem érinti egy teljesítménytúra sem. A Carto-térképen viszont hibásan, megtévesztõen szerepel a nyeregbõl a Tábor-hegyig tartó Zöld 3szög jelzés, mert ugye együtt halad ezzel a jelzéssel, illetve a Kereszt-kúthoz levezetõ Zöld 4szög nem is létezik, csak a Körút-jelzés.
Szóval, ezen a jelzésen kapaszkodok fel a Tábor-hegyre. A köd közben megemelkedett, kelet felõl átbukik a gerincen, nyugat felõl meg süt be a Nap, szép látvány. Viszont a csúcs mellettin erdõszélrõl most a köd miatt nem látszik Léka vára, amit innen szoktam fotózni, na majd legközelebb. Felírom az új kódot, ez tavalyhoz képest változott, majd legurulok a nyeregbe a terepmotorosok által kimélyített ösvényen. Ezen a részen is rengeteg a gomba, légyölõ galócák, õzlábnak, rizikék sorjáznak. kikerülök egy elkerített erdõszakaszt -a Piros körút átmegy rajta-, majd némi hullámzás után a mobiladóhoz vezetõ betonútra érek. Tavaly itt kezdett el esni, most a köd kezd feljönni. A rakodónál rátérek egy kellemes erdei útra, innen már újra csak a Fehér pötty vezet. Egy kis gerincre érek, újra köd elõttem-köd utánam játék kezdõdik, balról napsütéssel. ha eddig rengeteg gomba volt, innen már nincs rá szó, kétfajta erdõ határán haladok, mind a tölgyes, mind a fenyves különösen kedvez a gyökérkapcsolt kalapos gombáknak. A túrának ez a lakott területtõl legtávolabbi része, ha a határ túloldalán sorjázó õrvidéki falvakat nem vesszük. Aztán hirtelen vége a világnak, és itt a bokatörõs ereszkedõ a Paradicsomos ellenõrzõponthoz. Öt perc alatt leérek, sízõnyelven golyóban robogok lefelé. A piros autó elõtt alig bírok lefékezni. Az orrát kidugó pontõrrrel közlöm, hogy ez a kedvenc részem a túrán, hitetlenkedve mondja, hogy ezt még itt senkitõl sem hallotta... Pedig tényleg nagy buli lerongyolni itt!
Hosszú egyenes szakasz kezdõdik, amúgy gyengén emelkedik végig, a hegység túlsó oldalán, az országhatárral párhuzamosan. Sokáig murvás út, amin jól lehet rongyolni, mert az idõvel is versenyeznem klell, bár érzem, hogy jól állok. Elérem a betonutat, majd a Kereszt-kúti pihenõházakat, az egykopri határõr-laktanya épületei szépen felújítva, idilli helyen várják a pihenni vágyókat. Már csak egy ösvény kéne vágni le Rõtfalvára (Rattersdorf), ami csak egy kilire van onnan. A kilátó-kanyarból látszik, hogy a köd most épp az Óház-tetõ csúcsán csücsül. Kanyargok az úton, újabb csodálatos fényjelenség egy farakásnál: a Nap sugasrasan süt át a ködön. Lerongyolok a Hét-forráshoz, itt a Fehér Pötty kissé gondolkodóba ejt, de a pontõr, aki kedves túratársam a tavalyi Berzsenyi 35-rõl megnyugtat, hogy jó helyen jöttem le szemben.
Folyt. köv.
Beszéljenek a képek:
https://www.facebook.com/media/set/?set=a.435215963209002.105594.100001618051374&type=3
|
