Túrabeszámolók


Palóc Expedíció

kekdroidTúra éve: 20122012.08.31 21:51:11

Palóc Expedíció 100


"A jó állapotban levõ fremen ruhában az ember nem veszít el naponta egy gyûszûnyinél több vizet, még ha a Nagy Erg közepén reked is."

(Frank Herbert: A Dûne)


Év eleje, túralista, túranaptár. Tervezgetés, erre is, arra is menni kéne. Néhány túrára sikerül eljutni, néhányra most nem – a Palóc túra közben végig a tervek között marad. Kerek repkény, mint állandó úti- és tettestárs, végül a hõségre és egyéb feladataira való tekintettel úgy dönt, nem jön el. A túra teljesítése mellett másodlagos célt is kitûzök: az általam már régóta beutazni kívánt ipolytarnóci vasútvonal (pontosítás, mielõtt megköveznek: a 78-as vonal Balassagyarmat-Ipolytarnóc szakaszáról van szó) meglátogatását, amelyhez a célba legkésõbb vasárnap reggel öt órára be kell érnem. Ez utóbbi célkitûzés, ha visszatekintek a körülményekre, és arra, hogy július közepe óta egyetlen métert sem túráztam, legalábbis merész, de inkább nagypofájú tervnek tûnik. Lelövöm a poént, nem is lesz belõle semmi. Vissza azonban az elõkészületekhez! Letöltöm az itinert, megvizsgálom a várható útvonalat, kiírom a szükséges csatlakozásokat a menetrendbõl. Készülök innivalóval szomjúság ellen, krémmel kidörzsölõdés ellen, pezsgõtablettával tüsszögés ellen. Elõnevezek, határidõ elõtt nem sokkal. Sütök egy méretes pizzát bõséges feltéttel, péntekre vacsorának és szombatra ellátmánynak. Ketyeg az óra, nemsokára hajnalodik. Lassan véget ér az éjszaka, el kell indulni. Fõzök kávét, kis, negyedliteres üvegbe töltöm. Jó lesz még, huszonnégy órával késõbb.


Még csillagok hunyorognak a párátlan égen, amikor vonatra szállok. Meglepetten nézek körül, milyen sokan utaznak ezen a korai órán, a mai negyedik, Vácra közlekedõ személyvonattal. Az utastájékoztatás géphangú bemondója ritmikusan ébreszt fel, három percenként három nyelven. Vácig így nulla perc alvással sikerül megtoldani az éjszakát. Felszállok az egy szem Bzmotból álló, Balassagyarmatig közlekedõ személyvonatra, hátha nagyobb szerencsével járok alvás terén. Magyarkút után sikerül álomba szenderülni, az utazás lassan tovazötyögõ kilométereibõl csak néhány villanás marad meg. Ipolyszög után ébredek fel, eszem pár falatot, közben lassan bezakatolunk Balassagyarmatra. Gyorsan körbefényképezem az állomáson kiállított gõzöst, majd besétálok a Palóc Múzeum felé – közben szembetalálkozom a már elrajtolt Siményi MiklósWehner Géza-duóval. A múzeum elõtti kertben (Palóc Liget) az elsõ dolog, ami feltûnik, az a szép, palóc népviseletbe öltözött rendezõség szép, palóc népviselete. Az elsõ, ami pedig errõl eszembe jut, hogy õk ma bizony ebben a szép öltözékben puhára fognak fõni. Meg mi is, öltözéktõl függetlenül. Észreveszem Popeye-t és Gudlukingot és engem észrevesz Gethe. Kölcsönös üdvözlések. Közben benevezek: Bribor már megírta az itinert, úgyhogy egyetlen tollvonás nélkül megkapom a színes, leírással, térképpel, adatokat tartalmazó táblázattal és sok hasznos információval teli füzetet. Mellé jár egy kitûzõ a rendezõ Fitt-Fut Alapítvány Túraszakosztályától, rajta mosolygós, stilizált emberalak, hátizsákkal, túrabottal, brutális szöges cipõben. Tetszik.


Felbukkan Budai-H.G. és Edu-Show, még beszélek pár mondatot Popeye-jel, aztán a társaság után sietek, akikhez a túra elsõ néhány kilométerére csapódok. Gethe a 40-es távon indul, a többiek: Gudluking, Bubu, Edina pedig a 100-ason, mindenféle tervekkel a másnapi Lábatlan túrára. Lesétálunk a vasútállomáshoz, átkelünk a felüljárón. Alattunk látható a gyarmati Bz-birodalom, összesen hat motorvonatot és jópár mellékkocsit számolhat meg, aki éppen számolgatni akar. A felüljárón Zete suhan el mellettünk. Kikanyargunk a városból, családi házas övezet aszfaltját cseréljük homokkal borított útra. Nyírjesnél nyaralók és tavak sorakoznak, utóbbiról „Nyírjesi vízrendszer” címmel ellátott tábla sorol adatokat. Az üdülõövezetet szép állapotban, a kocsmát sajnos zárva találjuk. A kék kút a kocsma mellett viszont mûködik. Fél liter vizet veszek magamhoz belõle. Megérkezünk a Segítõ Szûz-forráshoz, ez a mai elsõ ellenõrzõpont. Kislánytól kapunk bélyegzést, apukája keksszel és hasonlókkal kínál. Idõs bácsi tölti fel vízkészletét a forrásnál, méretes kannák várják, hogy megteljenek. Elõször Dolgos György és Vera, majd Fûrész Andi és útitársa érnek utol, utóbbiak épp akkor, amikor indulni készülünk.


Ösvényen, majd széles földúton hagyjuk el a helyszínt, nem sokkal késõbb a Nyírjesi Füvészkert és Vadaspark felé térünk ki. A fakéreg-darabokkal felszórt utakon haladva mindenféle fa- és cserjefajokat lehet megfigyelni, a hely vadaspark jellege talán az idõpontból és a látogatók hirtelen nagy számából eredõen kevésbé domborodik ki. Elkanyargunk a tájékoztató táblák között, kontinensrõl kontinensre – Észak-amerikai és ázsiai eredetû fajokat gyûjtöttek egy-egy csoportba. Repkény (nomen est omen) itt jobban kiismerné magát, én képzetlenebb vagyok növényfelismerés terén. Utolér a kerékpárját toló Múzsla topiktárs, a parkból kiérve már a nyeregben küzd tovább a mély homokkal. Érzem a mehetnéket, egy ideig Gudlukinggal haladunk elöl, majd elbúcsúzom.


Felgyorsítok a homokon, még egy ideig hallom magam mögött a beszélgetésfoszlányokat, majd elmaradnak a hangok és egyedül trappolok tovább. Elhaladok a Hutyán-tanya mellett, ahogy az itiner is írja. Az épület körül magasra nõtt a fû, ezen kívül nem tûnik elhagyatottnak vagy gondozatlannak. Odébb andráskereszt jelez vasúti átjárót, keresztezem a reggel már egyszer általam is igénybe vett sínpárt. Ipolyszögön talán sikerül elcsípnem egy fényképre a megállóban a személyvonatot – remélem, jól emlékszem a menetrendre. Focipálya mellett (óriási felirat: Hajrá Ipolyszög!) érem el a falut, romos és kevéssé romos épületek mellett haladok el, gyerekek játszanak olyat, hogy megverik egymást. Elsétálok a vegyesboltra hasonlító polgármesteri hivatal mellett, az épület tetején a falurádió hangszórói ácsorognak némán. A hosszú utca végén meglátom a vasúti megállót és az is feltûnik, hogy a sorompó éppen ereszkedik lefelé. Kicsit kocogok, keresek egy, fotózásra talán megfelelõ helyszínt. A 310-es Bzmot érkezik két mellékkocsival, a motorvezetõnek integetek, rövid kürtjelzéssel viszonozza. Vissza a túrához. A települést a 22-es fõúton kell elhagyni, négyfõs társaság trappol velem azonos céllal, azonos irányban. Az autóforgalom elég nagy ahhoz, hogy örüljek a homokos utakra való visszatérésnek – ám elõtte még egy ellenõrzõpont vár, az országút melletti parkolóban. A Zsemba-házaspár viszi a pontot, ásványvízzel kínálnak és egyben a következõ heti börzsönyi forrástúrát reklámozzák. Itt találkozom a mai nap elõször azzal a szürke pólós srác – fehér pólós lány túrázó párral, akikkel jó sok késõbbi ponton is váltjuk majd egymást.


Elhagyom az országutat, enyhén, de folyamatosan emelkedõ, benõtt szekérút következik. Mély homokban trappolok, érzem, ahogy egy-egy szerencsétlen lépésnél egyre több homok kerül a cipõmbe és a zoknimba. Ez késõbb súlyos kellemetlenségek elõidézõje lehet (lesz, a legvégén), de még nem foglalkozom vele érdemben. Találkozom krystával és tzh-val, tempósan haladnak az úton. Sajnos mindennemû beszélgetésre képtelennek bizonyulok, mint már korábban is. Benõtt és benõttebb utak követik egymást, parlagfû is van néhol. Érdekes, hogy egyáltalán nem reagálok rá tüsszögéssel, ezzel sikerül meglepnem magam. Az akácerdõbõl néha, foltokban kilátás nyílik, ilyenkor örülök. Elérem a Kolping-házat, szépen gondozott kertû épületmonstrum viseli ezt a nevet – a térkép erdészlakként hivatkozik rá. Háromfõs csapattal találkozom: Tonnakilométer és útitársai. Mennek, mint a szélvész. Tonnakilométerrel egészen Herencsényig fogjuk kerülgetni egymást. Autók zúgása hallatszik fel a fõút felõl, majd megérkezem a Kecske-domb nevet viselõ ellenõrzõpontra. Itt Véha Bélával és útitársával futok össze, és velük még mindig nem válik teljessé a ma-még-találkozni-fogunk-minden-ellenõrzõpontnál-névsor. A pontõrök szörppel és sörrel kínálnak, én az elõbbire szavazok, hiába az autentikus hangulatot erõsítõ Palóc márkanév.


A rövidke megállás után tovább hajszolom magam, homokrugdalva trappolok Béláék után, majd egy magányosan túrázó lánnyal és Lestattal is összefutok. Az akácerdõ gyérül kissé, tehát egyre több kilátásban lehet részünk. 20 kV-os távvezetéket és a nyiladékban párhuzamosan haladó gázvezetéket keresztezünk, meredeken lejtõ úton. Újnak tûnõ aszfaltútra térünk, a sárga sáv mellé a lila Mária út csatlakozott nemrég. Az itiner szerint itt három éve még földút és sárga kereszt jelzés létezett. Az aszfaltút Csesztve és Balassagyarmat közvetlen összekötését oldotta meg a térkép alapján. Az út a falu felé lejt, és szerencsére nekünk is arra kell menni, egyenesen Csesztvére. Árnyék nincs sok, meleg viszont van, egyre jobban. Kissé belekocogok, hogy másféle mozgásban részesítsem lábaimat, de ebben a tevékenységben most nincs sok köszönet. Éles kanyarnál érem el a falut, miután újra találkoztam a reggel már látott Gézával és Miklóssal. Az ellenõrzõponthoz vezetõ gyaloghíd elõtt át kell bújni egy fûz vaskos ága alatt, hangulatos. A vegyesbolt-kocsma duó rögtön a balra esõ épület. Bribor és Vagdalthús is épp a helyszínen (amely a 20-as táv célja egyben) tartózkodnak, a pontõri feladatokat közben a boltban a boltosnéni és két fiatal, népviseletbe öltözött lány látják el. Készítek egy csoportképet a hõségben és a sok rétegnyi ruhában fõddögélõ rendezõségrõl. Itt is van frissítés: zsíros-hagymás-pirosaranyas kenyér, ásványvíz. Gondolkodom, hogy veszek kólát, de még úgy érzem, nem jött el a foszforsav ideje. Elbúcsúzom a szívélyes rendezõségtõl – a két fõrendezõtõl azzal, hogy talán ma is találkozunk még.


Legközelebb ilyen hülyeséget, megígérem, nem mondok, mert nem sokon múlik, hogy a következõ jónéhány napsütötte kilométeren nem adom fel a túrát.


Eleinte még nagy a vidámság. A faluból kifelé trappolva elsétálok a Madách-kúria mellett (amikor egyszer rég itt jártam, zárva volt), majd temetõ és hófehér, apró kápolna látható az útról. Ahogy eddig is, sárga sáv jelzést követve folytatom az utat, közben telefonon konzultálok Kerek repkénnyel. Felérek a Lipinyére, nyílt dombháton kell tovább trappolni, gyönyörû majdnemkörpanorámával. Látszik a Börzsöny, a Naszály és a Szanda kettõs csúcsa, és ráadásul valami bátortalan szél is fújdogál. Teljes lehet a komfortérzet. A falu elõtt már látott távvezeték mentén meredek lejtõn ereszkedem le a tetõrõl, nem messze az úttól Göröcpuszta épületei láthatóak. Elõttem a távolban továbbra is a Börzsöny csúcsai tornyosulnak. Kukoricaföld mellé érkezem, az út mellett a homokos-löszös falban védett madarak fészkelnek, legalábbis errõl tájékoztat egy szép nagy tábla. Trappolok egyenesen a forróságban, a homokban. Az iménti hirtelen hangulatbéli javulást jó nagy zuhanás követi. Fájni kezd a lábam, mindenhol egyszerre és szomjúság tör rám. Mindez egyik pillanatról a másikra jelentkezik, egyszerre kezd húzódni a vádlim és a combom, és valami kegyetlen szúrás jelentkezik a bal lábfejemben. Ez új. Ledobom a zsákomat a földre, nyújtok, lehúzok egy fél liter limonádét. Nem sokat segít, de megyek tovább, próbálva felvenni a Csesztve elõtt oly könnyedén elkapott ritmust. Nem megy, viszont menetelek tovább, egyre álmosabban. A bal lábfejemben érzett pontszerû fájdalomra gondolok – lehet, hogy még egy túrabotot kellett volna hozni? Mivel jobbkezes vagyok, a botot hiába próbálom meg a balban is hordani néha, pár perc után valahogy mindig visszakerül az általános helyére. Közben feltûnik, hogy piros jelzés van az út mentén az eddigi sárga helyett. Ránézek az itiner térképére – nem olvasok bele a leírásba, ami ordító nagy hiba! - és megállapítom, hogy végül is, az irány megfelelõ, a piros és a sárga közösen halad sokáig, hátha csak nincs felfestve az utóbbi. Aztán elszántan ballagok tovább, nagyjából jó irányban, viszont egyre jobban átadva magamat a zombi-üzemmódnak. Mellettem patakmeder és kukoricás.


Hídhoz érkezem, piros sáv jelzés hív át rajta, meg az Élet Gyöngyei út sajátos pöttyei is. Valami nagyon nem stimmel. Elõkeresem a térképet a hátizsákból. Egy pillanat alatt felébredek és nagyon kellemetlent mondok magammal, a hiányzó józan eszemmel és a körülményekkel kapcsolatban. Hiszen most a Lókos-patak hídjánál állok, a falu, amelynek a házait látom nem túl messze, az Érsekvadkert, és ránézésre másfél kilométert jöttem rosszfelé. Visszanézek: tûzõ napon kellene visszasétálni a kukoricaföld mellett. Akkor inkább bemegyek a faluba és felhívom a rendezõket, hogy feladtam a túrát. Józanabb, „droidabb” énem ekkor felébred, morcosan néz és arra figyelmeztet, hogy ebbõl a helyzetbõl még nem következik a túra feladása. Megnézem a térképet. Ha továbbmegyek, és követem a régi piros jelzés nyomvonalát, akkor elõbb vagy utóbb bele fogok futni a sárga sávba és azon térhetek vissza a helyes útra. Ez nem tûnik rossz ötletnek. Közben kiszámolom, hogy lassan annyi idõt veszítek az elõzetes tervekhez képest, hogy a reggeli vonat elérése bizonytalanná válik – de üsse kavics, a szintidõ 24 óra, annak kell elsõsorban megfelelni. Összeszedem magam, elindulok, életbe lép a helyzetmentõ B-terv.


Eleinte egészen jól követhetõ az út, még egy darab réges-régi piros sávot is találok. Aztán a biztosabb irány elkanyarodik, éppen akkor, amikor sejtésem szerint el kell kanyarodnia északkelet felé. Az út jól járható, a keréknyomok alapján járják is. Bozótosban ballagok, majd elérem az erdõ szélét. Eddig tartott a jó út, amely a közelben lévõ méhkaptárakhoz vezet. Az általam követendõ irány egyenesen megcélozza a dombhátat, meredek, benõtt ösvényen – pont olyanon, amilyennek egy ritkán járt turistaútnak lennie kell. Haladok rajta párszáz métert, csalán, szeder, rózsa, meg a jó Isten tudja, miféle tüskés növények nehezítik a haladást. Találok néhány csoffadt sárga jelzést, de a susnyás nyiladék itt megszûnik és nem lelem a jelzés irányának megfelelõ ösvényt. Elindulok csak úgy, menetirányban: az órám szerint tíz percig küzdök a bozótban, ez legalább háromszor ennyinek tûnik a valóságban – majd hirtelen, egy dombtetõ után már lefelé botorkálva, belefutok a jelzett ösvénybe. Balra a sárga sáv elválása. Jobbra Véha Béláék. Utánuk eredek, de alig bírom tartani a lépést velük, utolérni pedig pláne nem vagyok képes õket. A jelzés éles, derékszögû kanyart vesz, itt megállnak pihenni, Béla megkínál gyümölcsös sörrel, elfogadok belõle egy kortyot. Aztán keverek magamnak egy magnéziumos-kalciumos pezsgõtabletta-koktélt. Ülök néhány hosszú percig, átgondolom az eddigi eseményeket. Aztán elindulok. Szalagozott úton hagyom el a piros sávot, a következõ falu, Szente nem esik útba egyik jelzésnek sem. Hosszú, napsütötte lejtõ áll elõttem, majd a település hosszú, napsütötte utcája. Pihenõparknál veszem észre az ellenõrzõpontot, ahol a helybéli erõsítésen kívül RitaB teljesít szolgálatot, szép népviseletben. Itt találkozom nagy örömömre Csapó Judittal és pesza91-gyel, és itt érem még az épp induló Szabó Elemért is. Lecsapok a frissítõ szörpre, amelybe jégkockát is kapok, valamint felfalok pár szem pogácsát. Jólesik, köszönöm. Kapok egy szelet kexalámit is, ezt külön köszönöm. Bejegyzek valamit a pontõri vendégkönyvbe – megpróbálok legalább egy darab, értelmes, összefüggõ mondatot kipréselni magamból. Megkérdezem a Dél-dunántúli frakciót, hogy elviselnék-e társaságomat – pozitív választ kapok, így innentõl Judittal és Péterrel hármasban túrázva tesszük meg a hátralévõ, mintegy hetven kilométert.


Aszfaltozott szerpentinúton hagyjuk magunk mögött Szentét, az egyik kanyarban a homokbányászat tilalmára hívja fel a figyelmet egy tábla. Igyekszem nem homokot bányászni hirtelen felindulásomban. Felérünk egy dombra, szalagokat követünk elszáradt kukoricás mentén. Oldalt kilátás, szép. Szembõl Lada kombi száguld fékezés nélkül, nem szép. Kikecmergünk a porfelhõbõl, megyünk tovább: éles kanyarnál látjuk a kanyar csücskénél már járt túrázókat. Mi is kimegyünk a csücsökig, a térkép ide feltételes ellenõrzõpont lehetõségét lebegteti meg, helyesen. Enyhe szellõtõl kísérve, szép kilátású dombokon túrázunk egy ideig, majd magasfeszültségû távvezetéket keresztezünk, amely a balassagyarmati és a nógrádkövesdi alállomásokat köti össze. Lebattyogunk egy völgybe, oldalt, a lápon túl erdõ zöldell, elõttünk dombok magasodnak, egyelõre elég messze. A völgybéli út országútra érkezik, a térképemen, amelyen a piros sáv még csak tervezettként szerepel, más nyomvonalon éri el Mohorát. Nekem ez is tetszik. Felaszfaltozunk a gyér forgalmú országúton a faluba, itt az ellenõrzõpontot a Mikszáth-Mauks-Emlékparknál találjuk. Vízzel, süteménnyel kínálnak kedvesen, és bár a falu elõtt kitaláltuk a kocsma meglátogatásának szükségességét, itt sem utasítjuk vissza a felajánlott ételt és italt. Átsétálunk a Mámor nevû presszóba, kávét és kólát óhajtok fogyasztani egy ideje. Óhajom gyorsan teljesül. Közben törzsvendég-státusú helybéli bácsi próbál beszélgetést kezdeményezni, de a bevallása szerint általa elfogyasztott öt liter (azt már nem mondja, hogy mibõl ivott öt litert) ezt a beszélgetést akadozóssá teszi. Szerencsére a kávéscsésze elég széles ahhoz, hogy gond nélkül tudjak mosolyogni. A pultos néni kedves, a kávé finom. Rövid tartózkodás után távozunk.


Keresztezzük a 78-as számú (Aszód-Balassagyarmat-Ipolytarnóc, ugye) vasútvonalat, amelynek teljes beutazására még mindig elég jó esélyeim vannak. Elágazáshoz érkezünk, jobbra Cserháthaláp és Magyarnándor, balra Balassagyarmat felé lehet eljutni országúton. Mögöttünk az épp érkezõ busz az utóbbi helyszínt célozza meg. Néhány méterre mi is észak felé fordulunk, majd elhagyjuk az utat és megérkezünk a Dolinka-pincesorra. Kezdem úgy érezni, hogy már valahol tartok a túrán, és nem csak dombról dombra rugdosom át a homokot végtelen ismétlésben. Kedves pontõrcsalád fogad, vízzel, borral, fõtt debrecenivel kínálnak, utóbbiból rögtön kettõt is kapunk Péterrel, fejenként. A pontõr kislány a díjazást számolgatja, szigorúan nem beszél a hollókõi várható lángosról. Legurítok egy pohár 2:1 víz:bor arányú italt. További fontos tevékenység a félrehúzódva végzett, lábmosással kombinált zoknicsere, mosakodás közben igyekszem nem venni tudomást a víz körül döngicsélõ pár tucat darázsról. Jelentõs mennyiségû homokot távolítok el a cipõmbõl is, egybõl sokkal kényelmesebbé válik a gyaloglás. Közben egy erõsen berúgott, csoda tudja, honnan odakerült, nettó részeg bácsi elegyedik beszélgetésbe leginkább saját magával. (Pesza lefényképezte, mondván, hogy csak életképet akart készíteni, mire a bá': „Adok én neked életképet!” Nyilván csak viccelt, mert súlyos mozgáskoordinációs zavarokat véltem felfedezni nála.) Lelátogatunk a pincébe is, kibõvülve az idõközben megérkezett Lestattal és a már hivatkozott szürke pólós fiú – fehér pólós lány társasággal. Egy-egy pohár fehérborral kínál meg a gazda, ami nekem jólesik – viszont sajnos nehezen fogadja el, hogy nem mindenki óhajt borozni a társaságból. Iszom az egészségére, aztán távozunk a helyszínrõl.


Kanyarogva, az eddigeknél kevésbé homokos, tehát jobban járható úton hagyjuk magunk mögött Mohorát. Az útról a mai sokadik, ám az eddigek közül a legszebb kilátás nyílik a Szandára, amely légvonalban alig tíz kilométerre magasodik tõlünk. Egyre több a „rendes” erdõs szakasz, a hõmérséklet ezeken a helyeken már egészen elfogadható – szabvány szerinti, tisztességes késõnyári délután van. Elsétálunk a Nagy-kõ mellett, majd lassú, folyamatos lejtéssel jutunk el Nógrádmarcal szélére. Betérünk a faluba – jól megnéznek minket az esti misére készülõ hívek – majd a templommal szemközti orvosi rendelõ elõterében megérkezünk az ellenõrzõpontra. Két tizenévesforma lány és egy, tõlük alig idõsebbnek tûnõ fiú viszik a pontot, udvariasan kínálnak ülõhellyel, hideg vízzel és a vízbe helyezendõ citromkarikával. Utóbbit vízivás után megeszem. A háromból két ifjú pontõr – ahogy a túrán eddig is sokszor – népviseletet öltött, amikor közös fotót szeretnék róluk készíteni, a fiú bemegy a mellényéért, így válik teljessé a kép. Tartunk itt pár perc pihenõt, mielõtt visszatérnénk a piros sávhoz, hogy folytassuk a túrát Herencsény felé.


Tágas réten, horgásztó mellett hagyjuk el Nógrádmarcalt, majd a jelzés az erdõ felé irányít. Egyre jobban élvezem a körülményeket, ahogy haladunk: már nincs akkora hõség, mint délelõtt; még nincs sötét; kellemes erdei ösvények váltakoznak néhány mélyúttal; a társaság szórakoztató (én saját magamnak borzasztó unalmas lennék); jók a jelzések és a Kéktúrán megtett néhány lépés kivételével teljesen ismeretlen az egész környék. Erdészháznál találunk bõven termõ almafát, majd lekaszált domboldal mellett haladva látjuk meg Herencsény szélsõ házait. A Hold régóta fent jár az égen, növõ félköre teszi sejtelmessé a dombon álló templomrom látványát. Rövidesen besötétedik. Leballagunk a faluba, nyomóskútnál töltöm meg az egyik palackom. Aztán gyorsan visszakiabálom a többieket, akik már a túra további útvonalán akarnak haladni – elõbb fel kell menni a Gyürki-hegyre, majd be lehet (lehet? kell! :)) térni a kocsmába, aztán az ellenõrzõpontra a Fonóba. Rögtön az elsõ, a Gyürki-hegy meredekebb és magasabb, mint amire készültem, jól megizzaszt az emelkedõ. Az oda-vissza azonban nem volt fölösleges: a Palócok Vigyázó Nagykeresztje a sötétben is lenyûgözõ látvány, a kilátás Herencsényre és a lemenõ Nap utolsó fényeiben fürdõ, távoli hegyekre pedig gyönyörû. A bélyegzõt a kilátóhely korlátjára celluxozva találjuk, mindenki saját hatáskörben használhatja.


Lesétálunk a faluba, meredek, görgeteges az ösvény – fölfelé is az volt, csak nem tûnt fel. A kocsmában, ott van a nagy élet, meg körülötte, de kést nem látunk senkinél. Kultúrhely ez, útitársaimmal súlyosan csökkentjük a kólaállományt, én ezen felül neszkávéval próbálom javítani éberségemet. A rövid megállás után átsétálunk a Fonóhoz, ahol ismét Zsembáék õrzi a pontot, ebben három néni segíti õket. Túrós lepénnyel kínálnak, ami finom, igaz, „felénk”, apai nagyszüleimnél ez a fedõnév túrós fedvényû, de más jellegû tésztaételt takar. Megállapítom, hogy a palóc változat is van olyan finom, mint a Heves-környéki. :) A pontról Lestattal négyessé bõvül a triónk, szalagozott úton hagyjuk el Herencsényt. Sötét van, elõkerültek a fejlámpák, a túrós lepény, a kávé és a kóla együtt, valamint az esti kellemes idõ beszédessé vidítottak. Felettünk csillagok ragyognak, látványukat nem zavarja pára és mesterséges fényforrás. A szalagozás lassan véget ér, megérkezünk az OKT-ra, tágas völgyben menetelünk Nógrádsipek felé. Béke van és nyugalom és jól járható, kényelmes út, amely távolról sem emlékeztet a Mohora elõtt végleg elhagyott süppedõs homokra. Mellettünk távvezeték, majd magaslesek jelzik az emberi jelenlétet. Kutyaugatás és motorhang erõsíti ezt, majd megérkezünk Nógrádsipekre, ebbe a tágas zsákfaluba, ahol végre már tudom azt mondani, hogy itt már jártam. Hosszú utcákon sétálunk végig, a helyi fiatalság a buszmegállónál gyülekezik. Besétálunk a kocsmába, a Kéktúra bélyegzõjét kell felhasználni bélyegzésre, és mi felhasználjuk. Nem túl eredeti, de megint kávét és kólát óhajtok fogyasztani. Elücsörgünk itt is pár percig, a kocsma kis létszámú közönsége nem mutat kíváncsiságot irántunk – az elõttünk áthaladókon már kicsodálkozták magukat.


Rövidesen továbbindulunk, a kocsma után nem sokkal a falut is elhagyjuk. Eleinte könnyeden emelkedõ utunk fokozatosan vált meredekebbé, majd jelzésváltás történik, de a meredekség marad. Kék kör vezet a Dobos-kút felé, szépen felsétálunk a forráshoz az éjszakában. Az ellenõrzõponton ér az új nap, éppen éjfélt üt az óra valahol máshol. Iszom egy bögrényit a jéghideg, a tájékoztató tábla szerint a tisztiorvosi szolgálat által bevizsgált forrásvízbõl, enni is kapunk a pontõröktõl. Távozunk, hosszú, meredek kaptató felé irányítanak a jelek. Az emelkedõ végét a Dobogó-tetõ jelenti majd, addig is jelzést váltunk. Az ösvényen rengeteg sziklakibukkanás látható és nem látható, utóbbiakba Péter úgy rúg néha bele, hogy nézni is fáj. Felérünk a Dobogó-tetõre, itt vár a mai elsõ mûködõ feltételes ellenõrzõpont, bójával, kóddal. A geotorony oldalát lefényképezem, nincs kedvem még azt sem megnézni, hogy egyáltalán lehetséges-e felmászni. Pedig biztos szép lenne az éji kilátás. Eltûzünk a hegytetõrõl, amely a túra egyetlen, 500 méter feletti pontja, mint az az útleírásból is kiderül. Némi kanyargás után a hegygerincen elérjük a Kéktúrát, amelyet hosszú ideig követünk, többnyire erdõben, néhol susnyásban és fõleg lefelé. Már Hollókõ határában kell elhagyni a következõ beígért feltételes pont, a Várkút-forrás felé. Az ösvény hosszú ívet leírva közelíti meg a vasas vizû forrást, ahol feltétellel vagy anélkül, de most nincs ellenõrzés. A víz miatt viszont már megérte a kitérõ. Az egykori (?) vízüzemi épületeknél próbáljuk elõször megtalálni az innen elfelé vezetõ ösvényt, de kell egy kis éji kavargás, amire rálelünk a jelzett útra. Ki lehet találni, ki lépett az ösvény mellé, térdig a csalánba a nagy keresésben.


A vár elõtti térig jó meredeken kell összeszedni a hátralévõ szintemelkedés egy komolyabb szeletét, és ha ez nem lenne elég, a tértõl – cselesen – még magasabbra kell kapaszkodni, és csak onnan leballagni a falu felé. Eleinte csodálkozom is, de rájövök, hogy az oda-vissza elkerülése érdekében történik ez a kis kerülõ. Így a kék jelzés Felsõtold felõli ágán érkezünk majd a faluba. Parkolónál érjük el a mûutat, majd vadonatúj kopóréteggel ellátott utcán battyogunk le a Pajtakertig, ami egyfajta utolsó nagyobb pihenõhely a túrán, és egyben a 80 km-es táv célja. A Dolinkáról ismerõs házaspár õrzi a pontot és kínál fokhagymás tésztájú lángossal. Finom, de kissé száraz, így elropogtatok mellé egy paprikát saját készletbõl. Van pontõri pezsgõtabletta is, vízbe dobva finom, de általam meghatározhatatlan ízû itallá válik. Újabb zoknicsere válik esedékessé, a lehetõségekhez képest pormentesítem a lábam és a cipõm, majd a tartalék zoknit szépen elcsomagolom. Ennek eredménye, hogy pár percig a jelenlévõk segítségével kétségbeesetten keresem az inkriminált ruhadarabot. Ejnye. A malõr hatására úgy érzem, újabb adag kávét kell elfogyasztanom, és ezt meg is teszem, a saját készlet felének felélésével. A pihenõnél válik világossá, hogy a hajnali vonat eléréséhez sem erõm, sem kedvem nincs, viszont a szintidõbõl még bõséges tartalékkal rendelkezdünk.


Az Ófalu felé hagyjuk el Hollókõt. Abban a napszakban járunk itt, amikor a látogatók többsége vagy nincs jelen, vagy valamelyik vendégházban alszik – ez azonban kevéssé vigasztalja például Juditot, aki még sosem járt erre. Néhányan szembõl érkeznek, õk nem találták meg a vár alatti nyeregbõl a dombtetõre vezetõ szalagozást, így nekik a táv és a szint is többre adódik pár méterrel. Elérünk egy kerékpárutat, bazinagy tábla hirdeti, hogy melyik uniós forrásból mennyi pénzt költöttek névleg a környezõ néhány létesítményre. Nem tudom, kötelezõ-e ez az ízléstelenül nagy plakátokkal történõ propaganda, vagy csak valaki túlteljesíti az elvárásokat, de ez már nálam a kívánttal ellentétes hatást ér el. Tehát kerékpárútra érkezünk, amely dombokon át hullámozva, majd részben a Hollókõi-patak völgyében szeli át a tájat Rimóc felé. Nekünk most az a falu nem számít úticélnak, a szomszédos Nagylóc viszont igen, tehát élénk érdeklõdéssel várjuk, hogy mikor kell eltérni a híres Északi Zöld jelzést követve jelenlegi irányunktól. Néhol vaskorlátok jelzik egy-egy földút keresztezõdését, ettõl eltekintve szinte eseménytelen az út. Felettünk csillagrengeteg, elõttünk már kevesebb kilométer, mint amennyi mögöttünk maradt. Egy vaskorlátnál magányos túrázó tétovázik, talán CsST topiktárs, és tétovázása hatására mi is szétnézünk, nem volna-e szükséges letérni az útról. Nem volna. Megyünk tovább.


Amikor le kell térni, akkor szerencsére óriási mennyiségû papírtábla tájékoztat errõl, és a híres zöld sáv is felbukkan. Eleinte úgy látszik, pont szembemegyünk eddigi irányunkkal, és ez egy ideig igaz is, majd lassan elkezd távolodni egymástól a két irány. Mellettünk távvezeték, elõttünk szántó, mögöttünk szántó, körben erdõsáv. Az egyik erdõsáv mellett balkanyar, emelkedõre térünk, hirtelen le kell küzdeni némi szintet. A tetején aztán váratlanul felbukkan az ellenõrzõpont, a Nagylóc, Kavicsos-hegy nevû. Bélyegzõ lóg, alatta vizespalackok és némi keksz. Gyorsan lerendezzük az igazolást és ledöcögünk Nagylóc kies utcáira. A kocsmát nyitva találjuk, a közönség már nem táncol, csak létezik, és néha a mellékelt szintetizátor segítségével énekelni is próbál. Amíg a kávéra várunk, Juditot leszólítja egy, öntudatától egyre távolabb kerülõ egyén, aki innentõl folyamatos bolygó mozgást valósít meg társaságunk körül – szerencsére a beszélgetésbe nem tud beleszólni. Ugyanis ezen beszélgetés moderátora és fõ irányítója egy szõke srác lett, aki nem annyira részeg. Pesza felé fordulva elmondja, hogy vannak szalagok és valami expedíció és valami mérési pont, de õ nem érti, miért oda küldik a turistákat, ahol õ szokott motorozni. Megint küzdenem kell a nevetéssel, egyrészt a srác sajátos szóhasználata (nem a tájszólása, mert az nincs, inkább a szókészlete) miatt, másrészt azért, mert valahol mégiscsak jót akar, hiszen ötször biztosan elmagyarázza, merre kell mennünk. Közben Judit spontán udvarlója valamit csinál a szájával, ami talán hangképzés szeretne lenni, de ez a feladat néha meghaladja erejét. Udvariasságból csak odakint nevetünk.


Kikanyargunk Nagylócról, a földút és a mellé lassacskán megérkezõ murvás út Apácapuszta felé veszi az irányt, ahol sikerül majdnem eltévedni. Mivel nem váltunk idõben a két irány között, kissé bekeverünk egy bakoszlophoz, amelyen régi-régi sárga sávot, odébb, az oszlopsort a tanya felé követve pedig zöld négyszöget találunk. Rövidesen sikerül feloldani a helyzetben lévõ ellentmondást (a tanya marhára nem megfelelõ irányban van, és jó sokan összegyûlünk amúgy is), és némi mászást követõen rátalálunk a zöld négyszög kezdetét is jelzõ iránytáblára. Eszerint a Várad-dombig tartó másfél kilométer megtételéhez fél órára lenne szükség – nem tagadom, szívem szerint most nem is szánnék rá kevesebbet. Könnyed emelkedõn kell felsétálni, majd még egyen, és egy magasles mögött, erdõszélen vár ránk a nagylóci arc által már beharangozott feltételes pont, a túra második ilyen objektuma. Lassacskán megvirrad, ideje eltenni a lámpákat. Mellettünk napraforgótábla, felettünk a kelõ Nap lilára, narancsszínûre festi a felhõket. Tõlünk nyugatra Szécsény házai láthatóak, tõlünk keletre a Karancs és a környezõ hegyek. A Salgóvár mellett bíborszínû ív bukkan fel, a Napkorong teteje. Lenyûgözõ látvány és mivel szentimentális kedvemben vagyok, hagyom, hogy lenyûgözve legyek. Ha valaki megkérdezi, miért jó ennyit gyalogolni, hiába mesélem el az ilyesfajta élményeket inkább annyit mondok, hogy azért, mert jó. Ez a napkelte pedig bekerül az idei legemlékezetesebb pillanatok közé.


Utolér sétáLós bácsi, potom három és fél órával indult késõbb, mint én – innentõl négyesben folytatjuk a túrát. Köves, aszfaltos lejtõre érkezünk, amely a lejtõ aljától sima aszfaltúttá lényegül át. Kõkereszt után érjük el a tegnap már érintett 22-es fõutat, majd ezen érkezünk meg Szécsény városába. A túra útvonala átszeli a látványos, szép belvárost. Várkapunál szólít meg fejkendõs, idõs néni, hogy ugyan hová tartunk. Templomok, kastély, régi, szép házak sorakoznak utunk mentén, aztán hirtelen egy Kollégium felirattal ellátott épület bukkan fel, molinóval. Megérkezünk. A célszemélyzetet egy fõ Vagdalthús alkotja, a holtfáradt és a borzasztóan kialvatlan állapotok között ingázva, de törve nem. Kapunk tõle díjazást: nagyon szép oklevél jár és fára ragasztott, palóc hímzésû díszplakett. Néhány percig tanácstalanul ücsörgök (a vonat, ugyebár elment és most kicsit elveszettnek érzem magam), aztán elbúcsúzom útitársaimtól és Vagdalthústól – utóbbi a kezembe nyom egy lepényt még, és elindulok buszállomást keresni. Rosszfelé. Megfordulok, telefonos segítséget kérek Repkénytõl menetrend ügyében – az itiner Balassagyarmatig ír menetrendet, de onnan még valamerre tovább kell jutnom. Információval ellátva sietõsre veszem lépteimet, negyed nyolckor jön a Salgótarján – Vác járat, és az nekem éppen megfelel. A busszal egy idõben érkezem az állomásra, felszállok, jegyet veszek, a sofõr pedig leszáll. Menetrend szerint itt jár pár perc pihenõ. Közben megérkezik a mögöttünk nem sokkal célba ért CsST, Balassagyarmatig beszélgetünk, ahol õ leszáll, én pedig végigalszom az utat Vácig. Éppen a buszállomás elõtt sikerül felébredni, de az igazi sokk leszállás után ér, amikor el kell indulni gyalog a vasútállomásra. Az hagyján, hogy a kisgyerek, akit az apukája kísér, lehajráz, de két, egymást támogató néni is fejcsóválva hasít el mellettem. A buszállomástól a vasútig való eljutáshoz az általában szükséges másfél perc helyett bõ hét percre van szükségem, és kivételesen örülök, hogy a váci állomás vágányait szintben lehet megközelíteni. Felszállok az alacsonypadlós Flirtre, fél óra alatt visszaérkezem Budapestre. Hazaérve elsõ dolgom megvizsgálni a lábaimat, a bal lábfejem ránézésre másfélszer akkora, mint a szintén feldagadt jobb. Ez persze túlzás, de pár napig tényleg képtelen vagyok cipõt felvenni – a megoldás tényleg a két túrabot lett volna (vagy egy sem, de az olyan unalmas), mert így szinte biztos, hogy az aszimmetrikus terhelés miatt lett szafaládé méretû minden lábujjam.


A vége elõtt ideírnám a fogyasztásomat „százon”, hátha tanulságos: megittam 11,5 liter vizet és üdítõt, plusz kávéból annyit, mint egy skandináv krimi szereplõi egyetlen fejezetben. Ehhez képest keveset ettem: az elsõ ponton két szelet zsíros kenyeret, Szentén néhány szem pogácsát és sütit, Mohorán sütit és Dolinkán egy pár debrecenit, kenyérrel, Herencsényen kettõ lepényt, Dobos-kútnál kenyérlángost, Hollókõn lángost és a célban megint egy szelet lepényt. Ha ezt összeadom, akkor jön ki egy átlagos napi ebédem.


Szeretném megköszönni minden rendezõnek a kiváló túrát. Ahogy Zete is írja: nem egyszerûen túrát akartak rendezni egy szép helyen, hanem tényleg meg szerettek volna mutatni minél többet abból a tájegységbõl, amelyet ismernek és amely kedves számukra. Az útvonal nekem tetszett, a homokos terep pedig egy olyan adottság, amit szerintem érdemes volt elviselni. A jelzések jórészt kiválóan követhetõek, látszik, hogy sok munkát kellett beleölni a felújításukba, esetenként talán a létrehozásukba. A túra meghozta a kedvemet ahhoz, hogy újra ellátogassak (vonattal, ahová lehet :)) Szécsénybe, Balassagyarmatra, Hollókõre, Csesztvére, Mohorára és általában azokra a helyekre, ahol a látnivalókra nem maradt elég idõ – és a 78-as vonalat is tényleg be kellene utazni. Köszönöm a társaságot Juditnak, Péternek és azoknak, akikel hosszabb-rövidebb idõre együtt haladtam: Bubuéknak, Lestatnak, Béláéknak. Gratulálok mindenkinek, aki ebben a kánikulában egyáltalán nekivágott a túrának, bármelyik távról is legyen szó.


-Kékdroid-


Szerepeljen itt néhány kép a túráról.