Megjöttem a 4x56-ról.
Mint azt már írtuk, tavasszal Ákibácsival beneveztünk a Tour du Mont-Blanc-ra. Az edzés utolsó állomásaként ezt a túrát terveztem. Négy egymást követõ napon négy 56 kilométeres túra, darabonként jóval 2000 méter feletti szintemelkedéssel. Ráadásul volt elszámolnivalóm is a szigethalmiak által rendezett ultra-túrákkal: a 2003-as Pro Patrián (3x70) csak két napig jutottam, a tavalyi Sámsonon (120km/5800m szint) pedig az elõnevezésem ellenére, az aktuális erõnlétem alapján el sem mertem indulni. A hét elején kiderült, hogy hõség várható, ami nekem nem nagyon felszik, így minden feltétel adott volt, hogy egy kicsit feszegessük a határokat.
Zemplén
Az elsõ nap a bemelegítés jegyében telt el. Próbáltam nem elszaladni, nagyon figyeltem arra, hogy ne amortizáljam le magam, hagytam az izgága embereket elõre futni. A táj nagyon szép volt, de futáshoz nem igazán ideális. Borzasztó mennyiségû karcolást szedtem össze, sokszor csak kemény bozótharc árán lehetett elõrejutni, ráadásul bögölyök és szúnyogok hada kísért végig minket (amúgy õk szinte végig jelen voltak, talán csak az utolsó nap volt kivétel). Kegyetlen meleg volt, minden lehetséges helyen vizet töltöttünk, ittunk, kék kútban fürödtünk. Ha Tapír nem adja kölcsön a tarkóvédõs fehér sapkáját, biztosan fejreállok. Minden óvatoskodásom ellenére a nap végére eléggé leeresztettem, az utolsó hegyre (Magas-hegy, libegõ visz fel rá és sípálya jön le róla, ennek megfelelõen meredek az út) felfele menet erõsen gondolkodóba estem, hogy mi vár még rám. Lefele azért kicsit helyrejöttem és másodikként értem be. Az elsõ helyen beérõ Toperczer Andris eltévedt, így csak nyolc perc hátránnyal kezdtem a második napot (eltévedése elõtt több, mint húsz perces elõnye volt). Itt még szoros volt a befutó, fél órán belül kb. nyolcan érkeztek be. Én 8:55-öt mentem. Nem egy túl nagy idõ, de az adott körülmények közt ezért is meg kellett dolgozni. Már az elsõ nap megrostálta a mezõnyt, volt aki napszúrás miatt, volt aki térdfájás miatt nem tudta folytatni. Beérkezés után gyorsan regenerálódtam és bizakodva, de kicsit félve vártam az következõ napot.
Bükk
Hajnalban busz jött értünk és két órás utazás után Ómassán tett ki minket. Ez a nap ígérkezett a legkeményebbnek: 2650 méter szint, ebbõl elsõ 35 kilométeren 2000. Toperczer András társamnak szegõdött, épp csak annyit adott ki magából, hogy tartsa az elõnyét velem szemben, így kettesben futottuk végig ezt a napot. Nagyon örültem, hogy az elõzõ napnak nem éreztem nyomát, nagyon jól ment a futás, keményen toltuk neki, mármint persze az adott körülmények között. Ezen a napon már túrabottal és hátizsákkal (mint majd a Versenyen) mentem. Megállapítottam, hogy a Bükk is csodaszép és piszok kemény szintek vannak benne. Például az elsõ kilenc kilométeren 500. De az igazi királyetap az a Fátyol-vízesés - Istállós-kõ (435 métert fel 2,18 km-en). Innen már nagyrészt lefele mentünk. A nap végére sikerült kicsit eléheznem, emiatt András a végén ellépett, így újabb tíz perccel nõtt a hátrányom, viszont utánam egy óráig senki, majd Csanya ért be a fiatal Szántó Geri társaságában (azt hiszem, érdemes a srác nevét megjegyezni). 9:08 lett ez a nap. Itt megjegyzem, hogy Geri az elsõ napon behoztatalan hátrányra 'tett szert' azzal, hogy óvatosságból végig gyalogolt és 13 órát ment.
Mátra elõször
Ez a nap könnyûnek ígérkezett, hiszen "csak" 53km és 2100m szint várt ránk, ráadásul Ákibácsi is becsatlakozott. Sajnos az éjszaka szinte semmit nem tudtam aludni. A közös tornatermi szállástól nagyon félek: nem bírok úgy pihenni, hogy az éjszaka elsõ felében a beérkezõ gyalogosok zajonganak, aztán miután mindenki elalszik, háromfelõl hallani horkolást, hajnalban pedig kórusban szólalnak meg a mobilok ébresztõi, jóval az indulás és az összepakoláshoz szükséges idõ elõtt, amikre persze csak én ébredek fel, õk nem, de miután mégis, zörgetik a nejlonzacskóikat pakolás közben. Emiatt az udvaron sátraztam, de sajnos a templom órája negyed óránként kongatott. Alapból is elég rosszalvó vagyok, de a kényelmetlen sátor, a templom és az éjszakai gyalogos beérkezõk alapzaja miatt talán egy órát aludtam. Ráadásul a busz, ami átvitt a recski Nemzeti Emlékparkba, 4 órakor jött értünk (tehát ébresztõ háromkor). A buszozás mindössze egy órát tartott, így túl korán értünk oda (még a rendezõk elõtt), így egy órát töltöttunk fapadokon üldögélve fél hattól fél hétig, reggeli nélkül, kicsit fázva. Ezt azért jobban is meg lehetett volna oldani. Ezen a napon már éreztem, hogy nem nagyon vagyok teljesen rendben, rögtön az elején beszúrt az oldalam, nehezen ment a futás. András mellett természetesen itt volt Ákibácsi, illetve Csanya és Geri is velünk tartott. Ezen a napon sok ismeretlen részt kerestünk fel, bár ezek általában nem nagyon lopták be magamat a szívembe, ez talán kissé a hangulatomnak is betudható, de azt a bögölyökkel, nyílt tereppel és 35 fokkal terhelt, sunyin emelkedõ szakaszt a Domoszlói-kapu környékén nem fogom könnyen elfelejteni. Viszont az Ilona-völgyi vízesés szép volt. Kicsivel féltáv után eltévedtünk. Sajnos már nem voltunk teljesen koherensek: két-háromszor hangosan elolvastam az útleírást, majd közmegegyezéssel a rossz irányba indultunk el. Öten kétfelé indulva próbáltunk meg korrigálni, Csanya és Geri tett a jó lóra, a következõ ellenõrzõponton már negyed óra elõnyük volt. Mivel ezt tíz kilométeren keresztül tartották, ezért sejtettem, hogy meg akarják nyerni ezt a napot. Bennem nem volt elég erõ, az eszem is azt mondta, hogy nyugi, ráadásul hasproblémák, ólmos fáradtság és végül lábfájások következtek. Úgy beálltak a lábaim, hogy lefele is alig tudtunk futni. Azért írom, hogy 'tudtunk', mert Ákibácsi szolidaritásból hasonló tüneteket produkált. Végül a legkönnyebb nap lett a legkeményebb, Csanya és Geri után fél órával, András mögött húsz perccel értünk be (9:39).
Mátra másodszor
Nagyon megijedtem a dolgok ilyentén alakulásán, de elszánt voltam, hogy Csanyával szembeni egy órás elõnyömet megõrzöm. Andrásnak 38 perc stabil elõnye volt, az utolsó napot csak túl kellett élni, az aktuális pozíciója mindenkinek megfelelt. A nap érdekessége abban állt, hogy az elsõ harminc kilométeren 2000 méter szintemelkedést kellett legyûrni, a maradék húsz kilire mindössze 400 maradt. Reggel úgy éreztem, hogy sikerült bepótolnom az elõzõ éjszakai kimaradt alvást (nagyjából hat óra jött össze), lábaim elég jól helyrejöttek, bár az achillesem kissé elfáradt már és nem rajongott az elsõ lépésekért, de aztán bemelegedett. Ákibácsi a saját achillesének pihentetése mellett döntött, így nélküle, de amúgy a tegnapival megegyezõ csapatként indultunk. Ez volt a legkorábbi indulásunk, bíztunk benne, hogy még a hõség beköszönte elõtt letudjuk a szint javát. Szerencsénkre az idõjárás is kegyes volt hozzánk, délelõtt egy lehelletnyivel kevésbe volt kánikula, néha vékony felhõcskék csökkentették a nap tûzõ sugárzását. Bár a legjobb helyen, a Parádsasvárról Galyatetõig tartó szakasz nyitott részén azért kitett magáért. Viszont Galyatetõrõl már sok-sok lejtõ és kevés emelkedõ következett, így már a hosszú és forró aszfaltos szakaszok sem tudtak minket megtörni, együtt értünk be, 10:05 idõvel. Szerintem ez a szakasz hosszabb volt, képtelenségnek tartom, hogy Galyatetõtõl is csak 6 km/h-s tempóval jöttünk volna. Nagyon jól éreztem magam ezen a napon, örültem, hogy az elõzõ napi szenvedés után ilyen magabiztosan vettem az akadályt.
Így végül maradt a sorrend. 4 nap alatt 223 kilométer, 9500 méter szintemelkedés (a rendezõk adatai alapján).
1. Toperczer András 37 óra 10 perc
2. larzen 37 óra 47 perc
3. csanya 38 óra 47 perc
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem volt túl kemény mezõny, de hát a lehetõség az indulásra mindenki elõtt nyitott volt. Jellemzõ, hogy az elõzetesen 90 fõben meghatározott nevezési kvótának csak a felét töltötték meg az indulók.
Ezt a túrát edzésnek szántam, nem célversenynek. Úgy érzem, ezt sikerült maximálisan betartani. Nem hajtottam ki magam, nem nagyon fáj semmim, nem fogytam kilókat, nem száradtam ki, és a négy nap alatt is csak kétszer éheztem el. :) Folyamatosan pótoltam vissza mindent, próbáltam minél többet enni és inni, nem lett sóhiányom (pedig alig ettem sót), nem görcsöltek be az izmaim (leszámítva a harmadik nap végét), nem lett sok vízhólyagom, nem égtem ki.
Remélem, a legközelebbi beszámolóm (úgy öt hét múlva) is hasonló hangulatú lesz. Én megtettem érte mindent. |
