Az elsõ százas.
Egy ideje már gondolkodtam azon, hogy milyen lehet lefutni egy szuszra 100 km-t. Erre persze van lehetõség, de az olyan versenyek, mint a Bécs – Budapest maraton nem vonzanak. A terepfutások, teljesítménytúrák jobban érdekelnek, mint pl. a sokak által emlegetett Kinizsi 100-as, de…
Sport és sorstársammal Repka Istvánnal korábban beszélgettünk már errõl a témáról. Legutóbb akkor, amikor a Miskolci hegyimaratonra utaztunk, abban egyetértettünk, hogy olyan helyen, amit nem ismerünk, nem próbálkoznánk. Magamat, és a tájékozódási képességeimet ismerve, ennek elég kézzelfogható oka van, de amikor hallottam, hogy a közelben rendeznek egy ilyen mókát, nem sokat töprengtem az induláson. Tavaly már részt vettem a Less Nándor emléktúrán, szép és ismerõs helyek, jó szervezés, bõséges ellátás, szóval itt az alkalom.
Cserépfaluba hárman indultunk: Repka Pisti a fia Dávid, aki a 60-as távon akarta kipróbálni magát és jómagam. Regisztráltunk, veckelõdtünk és a még reggelizõ Dávidtól elbúcsúzva nekivágtunk a távnak.
Cserépfalu 7 óra 20 perc.
Szalagozott úton indultunk a Hór eleje felé a nap már bõven fölkelt a hátunk mögött elõttünk viszont ködfelhõk takarták a tájat. Pihengetõs tempóban futva, illetve a Subalyuki emelkedõn fellépcsõzve elértük az elsõ bélyegzõ helyet.
7 óra 35 perckor Subalyuknál járunk, eddig 2,81 km-t tettünk meg, lazák vagyunk, Pisti kicsit nekivetkõzik. Leereszkedünk vissza a Hór-völgybe, és kocogva becélozzuk az Oszlai tájházat.
7 óra 50 Oszla 5,07 km. A tájháznál bõséges ellátás vár minket. Tea, narancslé, lekváros-, zsíroskenyér, a bõség zavara. Én csak egy rostos narancslét termelek be, Pisti egy lekváros papit is bekap, de sajnos nem kapott sok idõt a táplálkozásra, mert elég pofátlan módon indulást sürgetek. Én elõzõ este bõségesen bekajáltam. A korábbi tapasztalatokból okulva 4 pár virslivel, reggelire pedig sonkás zsömlével készültem a nagy strapára így nem igazán kívánom az ételt.
Rövid ideig még a Hór-völgyben kocogunk, majd belevágunk az elsõ nagyobb emelkedõbe. Irány az Ódorvár, egy ideig futunk, majd az emelkedéssel, és a bedõlt fák kerülgetésével csökkentjük az iramot. Mászás közben egy elhagyott bakancstalpra leszek figyelmes, remélem, nem most vesztették el. Az Ódor körüli dózerúton megint kocogunk, Pisti elõttem, úgy érzem, én fogom vissza.
8 óra 13 Ódorvár 7,86 km. Itt már én is vetkõzöm, a hosszú bringás mezemen eddig egy pamut póló volt, amit itt hagyok egy cölöpre akasztva. Ha szükség lesz rá, itt még felvehetem, ha nem, vagy ha elvész nem kár érte. Az Ódorról visszaereszkedünk, és kocorászunk tovább a Hór-völgyben. Lazán futunk, beszélgetõs tempóban, saccolgatva, hogy még mi várhat ránk.
8 óra 48-kor érintjük a Pazsag-völgy pontot túránk 14,29-ik km-ét, a tempó jó és még mindig a völgyben haladunk, amíg csak le nem térünk Répáshuta felé. Több túrázóval is találkozunk közöttük Ratter Rékáékkal is, akik 6 körül indultak Cserépfaluból. Megcsodáljuk Réka mosolyát, majd szalagozott úton megyünk a Csúnya völgybe, ami egyáltalán nem szolgált rá a nevére. Sziklák között szökdécselünk, én közben bekapok egy csokit, és bõségesen le is öblítem a falatokat. Szalagokkal jelzett réteken érjük el a következõ pontot. Illetve, majdnem elmentünk mellette.
9 óra 14-kor egy lányt szólt utánunk a Pénz-pataki-víznyelõbõl. Eddig 18,94 km-t tettünk meg kevesebb, mint 2 óra alatt, ez a teljesítmény nyújt némi optimizmust, de … Haladunk tovább alpesi jellegû réteken majd kiérünk a Lillafüredi mûútra, és leereszkedünk Répáshutára. A faluból a Pokol-völgyön keresztül mászunk ki, ismét a Lillafüredi mûútra rövid futás az aszfalton és elérjük a 6. ellenõrzõ pontot.
9 óra 47 Bánya-hegyi parkoló, 23,7km. Már közel a túra negyedénél tartunk. A pont ismét a bõség állomása, szíros-, lekváros kenyér, rostos gyümölcslé, tea, víz. Eszünk, iszunk, beszélgetünk Kalotay Leventével, akitõl megtudjuk, hogy egy jó futó van mögöttünk. Bialkó Gábor tavaly is elõttem ért be a célba a 60-as távon, biztosan most sem lesz lassú. Irány a Három-kõ, majd a Tar-kõ. Ez szinte hazai pálya legutóbb egy héttel ezelõtt futottunk erre, akadályokkal tûzdelt, de viszonylag jól futható szakasz kis szintkülönbséggel.
10 óra 36-kor érkezünk a Tar-kõre, utunk 30. km-éhez. Itt csemege fogad minket némi falevélbe csomagolt dél-amerikai eredetû édesség képében. A nasi leginkább birsalmasajtra emlékeztetett, jó ütõs, émelygõs falat, amit egyébként szeretek, de itt most hiába kínáltak nem kértem többet. Az egyik segítõ megkérdezte, hogy nem sajnálunk-e átrohanni a tájon. Arra gondolt, hogy megfosztjuk magunkat a látványtól. Mi erre elmeséltük, hogy a futás nem csak a pulzuskontrollálásból áll, és, hogy arra a helyre, ahol õ éppen olvadozik a vizuális élménytõl mi, van, hogy hetente többször is felfutunk. A kilátás egyébként a párás levegõnek köszönhetõen koránt sem volt olyan jó, mint egy héttel korábban, nem is beszélve egy szép fagyos, havas naptól. Haladunk tovább az Õserdõ felé, amit szépen megkerülünk a jelölt csapáson, majd a Cserepeskõ következik. Itt egy kicsit eltévedünk, de ott nem is nehéz. Ha az embernek folyton a lába elé kell figyelnie, a sziklás, el-eltûnõ ösvényen könnyen szem elõl tévesztheti a ritkás útjelzéseket. Maradva a kék jelzésen az ösvény egyre kevésbé volt futásra alkalmas így érünk a Pes-kõre.
11 óra 14-kor 34,45 km-nél tartottunk kis nézelõdés után irányba vettük egyik törzshelyünket a Kopasz-rétet, majd lefutottunk a Szalajka-völgybe. A lejtõs út jó haladást tett lehetõvé, az erdei-múzeumban pedig éppen kutyás szarvasgomba keresõ verseny zajlott. A kutyákat szeretem a gombát nem, így nem szállok be a viaskodásba. A kedvezõ viszonyoknak köszönhetõen 30 perc alatt tettük meg a Fátyol vízesésnél lévõ bélyegzõ pontot.
11 óra 45-ig 39,25km-t tettünk meg. Ezen a ponton szintén tengerentúli eredetû édesség vár minket ezúttal egy kókuszos, küllemében chokitóra emlékeztetõ falat. Az ízhatás itt is az ütõs-édes felé hajlott, így nem kérünk repetát, viszont bõven iszunk és tankolunk. Én kulacsba Pisti pedig az erre az alkalomra vásárolt Camelback stílusú hátizsákjába. Innen az irány a Szalajka-völgyön keresztül az Õsember barlangja felé vitt, majd szépen mászunk felfelé az Istállós-kõ tetejére. Pisti ezt a részt nem ismerte, lehet, hogy jobb is. Elõttünk egy félmeztelen srác nyomja az iramot. Úgy tippelek, hogy a tetejére utolérjük, de jól elhúz. Mi jót caplatunk fölfelé, a szûk 3 kilcsi megtétele 45 percünkbe telik. De – kábítom magam – a nehezén már túl vagyunk.
12 óra 31-kor bélyegeztünk Istállós-kõn letudva 42,22 km-t. Innen elindulva megeszem a szendvicsemet (1 zsömle benne 6 szelet pulykasonka), nagyon jól esik, a sok édesség után. Kicsit vacillálunk a továbbhaladással, mert én úgy gondoltam, hogy a sárga jelzést kell követnünk, de gyors térképnézéssel kiderül, hogy Pisti tudja jól és a Z a mi utunk, amit késõbb a fityegõ szalagok meg is erõsítenek. Hamar felértünk a Bükk-fennsíkra, itt utolértük a korábban követett félmeztelen fazont, eléggé elgyötörtnek tûnt. Jól ismert nyomon haladunk jó tempóban, de Pisti addig gyõzködött az elválás mellett, hogy a Hármas-kút elõtt megléptem. Nem volt egy nagy szökés, és innen jó darabig egyedül folytattam az utam. A Bálványt könnyû volt becélozni, leküzdeni már nem annyira.
13 óra 15-ig kb. 45 km-t tudtam magam mögött (az adattal azért vagyok bizonytalan, mert bár mindenhol tizedesjegy pontossággal határozták meg ezeket itt 42,22 szerepelt ott pedig már voltunk). Fent a kilátó aljában egy fiatal pár azzal vár, hogy én vagyok az elsõ a 100 km-en túrázók közül. Ennek akkor nem tudtam eléggé látványosan örülni. Innen 1,5 km-re a Bánkúti-síházban újra a rendezõk bõkezûségével találkozok. Tea, rétes és egy tál meleg leves várja a túrázókat. Ez utóbbival nem élek, mert tartok az esetleges kellemetlen következményektõl, viszont a leves helyett beszippantok egy kávét, ami mentálisan legalábbis sokat segít. Éppen túl esek a rétes utolsó morzsáin, amikor betoppan Pisti is. Gyorsan felvásárolta a ház ropi készletét, majd maga elé húz egy tányér levest. Megkérdezem, hogy megvárjam-e, de úgy gondolja, hogy egyedül jobban haladok. Nincs mit tennem becélzom a következõ állomást.
Az út következõ szakasza jószerével fehér folt a belsõ térképeimen, így bõven figyelem a netrõl letöltött itineremet. Eddig 90%-ban fejbõl navigáltam, és most, hogy magam maradtam az eltévedés réme igencsak kézzelfoghatónak tûnt. A szakasz elsõ része az Ördög-oldalon indul, viszonylag jól futható lejtõn. Legalábbis eleinte, mert mire a következõ ellenõrzõ ponthoz értem, a több km intenzív lejtõzéstõl, és az akadályok kerülgetésétõl kicsit túlterhelõdnek a fékezõizmaim.
13 óra 56-kor értem a Márkus-kõ tövében lévõ ponthoz (53,25 km). A bélyegzõs srác szerencsére korrektül elmagyarázta, hogy merre menjek így nem tévedtem el, pedig egy sárga jelzést majdnem nem vettem észre. Eddig a kritikus pontokon mindig lógtak szalagok, itt nem. Igaz ez a környékben bóklászóknak is köszönhetõ lehet. Korábban rá is szóltam egy 3 fõs társaságra, hogy nem a piros fehér jelzõszalaggal kellene kidekorálni a hátizsákjukat. Néhol bizonytalankodok, de jelzéseket szigorúan követve el lehet navigálni a következõ ponthoz.
14 óra 22-re érek fel a Dédesi-várhoz (55,22 km), ahol sikerül kiugrasztanom egy srácot a hálózsákjából. Megkérdeztem, mi az az impozáns szikla velünk szemben, de nem tudta. Viszont volt olyan elõzékeny, hogy zokniban lépkedve a sziklákon megkeresi a térképét, és meghatározza a pozíciónkat. Erre ugyan nincs szükségem, de megvárom, amíg végez, aztán pedig irány Mályinka. Lefelé ereszkedve szembe jött velem a miskolci Bialkó Gábor, majd mögötte Pisti. Az elõbbi a táv feléig 30 percet hozott be rajtam, ha a végéig még rátesz ugyanennyit, meg lehetek elégedve magammal. Pisti, ahhoz képest, hogy mennyire punnyadtnak adta elõ magát úgy ment, mint a zerge. Elkönyvelem magamban, hogy hamarosan megfognak, de soha rosszabbat. A versenyszellem addig mûködik bennem, amíg a Vár-völgybe ereszkedve dobtam egy hátast, majd hogy ellenõrizzem a gravitáció irányát még egyet. A meredeken lejtõ ösvény csúszós volt a portól, ráadásul, mivel ez le is kötötte a figyelmemet, a jelzéseket is elvétettem, szalagot (ha voltak is) itt nem láttam. Átkeltem egy patakon, ahol aztán csak nézek, hogy merre tovább. Feladom a keresgélést vissza ugrálok, és mivel tudom, hogy lefelé kell haladnunk arra is indulok. Nagyon feldob, amikor egy régi lekopott kék jelzés nyomát felfedezem, egy gazos ösvényen felkecmeregek egy dózerútra, ahol viszont a szalagok özöne zúdul rám és azt követve simán lekocogtam Mályinkáig. Itt egy kicsit elbizonytalanodok, mert nem tudom, hogy a buszmegálló, ahol a pont van, merre lehet. Felfelé indultam és igazam lett.
14 óra 44-kor bélyegeztek egy vízilovat a lapomra. Örülök egy kicsit, hogy már 59,14 km-t tettem, meg tehát kézzelfoghatóan túl vagyok a táv felén. Mert a táj szépsége ide vagy oda itt már bõven éreztem a terhelést. Fõleg a lejtõk érintenek fájdalmasan, így még örülök is, hogy emelkedõ következik. A jelzések követése viszonylag egyszerû, és a kék+ ösvény festõi szépségû völgyön vezetett felfelé. Eleinte rendületlenül joggolok, de a kidõlt fákon átmászva, vagy azokat, illetve a sziklákat kerülgetve egyre gyakrabban kezdek belegyalogoni az emelkedõkbe. A tempóm érezhetõen lassul, magamban számolgatom, hogy hány perces kilométereket megyek, de minden kalkulálásom kudarcot vall és még nemcsak a következõ pontig nem érek, de az emelkedõ tetejét sem látom. Lassan hagyom, magam mögött a völgyet, ami, mint minden hasonló engem a Jurassic Parkra emlékeztet. Egy turista-ház mellett a Mária-forrásnál megtöltöm a kulacsomat, majd lassan felérek a Lillafüred Szentlélek közötti mûútra, amin átkelve tovább haladok, ezúttal lefelé. A tömegvonzás segítségének csak pár percig tudok örülni, mivel a fékezõ berendezés állapota továbbra sem javul. A szentléleki kolostor mellett (amit egyszer érdemes lesz alaposabban megnézni) néhány turista rám köszön, ha jól sejtem Bánkút környékén találkozhattunk korábban. A rom után a Száraz-völgybe szalaggal jelzett meredek, portól síkos talajú ösvény visz le, amin végképp feladom a futási terveimet. Lehet, hogy van, aki ott le tud kocogni, de nem én vagyok az.
15 óra 45-kor érkezek le a Száraz-völgyi ellenõrzõ ponthoz, olyan tüdõhangokkal, hogy rendezõi vegyes-páros ijedtem riadt fel a hálózsákokból. Eddig 65,33 km-t tettem meg, ebbõl az utolsó szûk 6-ot közel 1 óra alatt. Ez minden eddigi negatív rekordomat megdöntötte, csak azt nem értettem, hogy a többiek miért nem értek még utól. Irány vissza Bánkútra. Kicsit filózok azon, hogy milyen jó száraz a Száraz-völgy, hátha még esett is volna. Egy ideig patakmeder-szerû csapáson folytatódik az ösvény, majd rátér a hegyimaraton versenyrõl jól ismert útra, végül a sípályán megyünk felfelé. Itt eleinte még kocogok, de némi tesztelés után rájöttem, hogy akkor sem haladok lassabban, ha jól kilépve gyalogolok, ráadásul a ritmusváltás jól is esik. Lehet, hogy korábban sem kellett volna erõlködnöm az emelkedõkkel?
16 óra 25-kor toppantam be a Bánkúti-síházba a túra 69,35-ödik kilométerénél. Itt már ismerõsként köszöntenek, lelkesen újságolják a lányok, hogy még mindig én vagyok az elsõ. Bent a melegben Réka és csapata bõszen kanalazza a levest. Végignézve rajtam Rékában gyorsan kialakulhatott a kép arról a strapáról, ami még elõttük áll, de ez talán csak másodpercekre tudta eltüntetni a mosolyt az arcáról. Én levest most sem kérek, de a tea mellé elmajszoltam egy túrós rétest. Amint végzek megérkezik Bialkó Gábor is. Kér egy levest, majd az asztalra rogy (Réka ekkor mintha egy kicsit megilletõdött volna). Mielõtt továbbindulok megérkezett Repka Pisti is. Laza, mint mindig, és mosolyogva meséli, hogy õ bizony bõven gyalogolt a Száraz-völgyben, de hallotta a turistáktól, hogy két fazon elõtte még képes volt futni, hát… Kilépve a turistaházból kiráz a hideg. Az egyszál bringás felsõ és a rövid futógatyó nem sokat szigetel, fõleg átizzadva. Páran elismerõen biccentenek felém, amikor nekilódulva futni kezdek a sípálya mellett. Igazából csak a hideg hajt. Viszont végre újra hazainak mondható terepen futok keresztül. A Bükk-fennsík ruganyos legelõjén átkocogva jól esik a mozgás, megkukkantom a távolban legelészõ ménest és mozgás tovább. A Három-kõi elágazástól még le kell menni a Bánya-hegyi parkolóhoz, és az elsõ köves szakasz ismét kényesen érint, pedig a sziklákon jobb nem csámpázni. Elég sok turista jön velem szemben, nem tudom ki a teljesítménytúrázó közülük, de a köszönésemet fogadják és elõzékenyen félre állnak az útból. Mindent összevéve ez az utóbbi 5 km futás volt a leglazább a napban.
17 óra 15-kor érkezek meg a Bányahegyi parkolóba a túra 75,32-dik km-éhez. A hely varázsa számomra abban is rejlik, hogy Bugi öcsém még az Istállós-kõre mászás közben felhívott és mesélte, hogy egy túlélõcsomagot letesz oda nekem. A benne lévõ Red Bullhoz nagy reményeket fûzök, és bár a hatékonyságáról akkor még nem tudok az ismerõs mûmálna íz azért jól esett. Betermelek még egy lekváros kenyeret, utána küldök egy rostos italt és megyek tovább. Ekkor jön velem szembe Bialkó sporttárs, Bánkúton még úgy nézett ki, hogy fel kell mosni, most meg üde, mint az ûzött kenguru. Lehet, hogy nekem is ennem kellett volna egy levest?
Ekkor éppen 10 órája, hogy elrajtoltam Cserépfaluból, és a körülményeket tekintve, minden okom megvan feltételezni, hogy az összes korábbi rekordomat megdöntöm, ami a folyamatos sportolást illeti. Az eddig csúcs a 2004-es 10 óra 23 perces ironman menetidõm álomszerû könnyedségnek tûnik, pedig akkor is fel kellett, hogy mossanak a padlóról.
A Juhász-kút-nyaki elágazóhoz közelítve találkozok Pistivel is. Másfél méteres lépésekkel fut lefelé az aszfalton és mosolyogva bíztat. Tényleg ennem kellett volna egy levest. Az út az Imó-kõ felé szintén ismerõs, ott futottunk egy hete. És itt ér utol Gábor a Hereg-rét környékén. Megbeszéljük, hogy innen együtt maradunk és próbáljuk kerülni a sérüléseket. Ha õ mondja, akkor úgy lesz. Az út könnyû, ha nem fájna, még élvezném is a lejtõzést.
17 óra 55-kor érintjük az Imó-kõt (80,19km). Ezúttal kicsit arrébb tették a pontot, nem az éppen kiapadt forráshoz, de egy-két hahó után megtaláltuk. Itt is kapunk almát és plusszos vizet, majd nyomás tovább. A Kis-Lambot-lápán tempósan felgyalogolunk, majd javaslom, hogy amíg látunk, próbáljunk meg futni. Ezen a szakaszon értük utól Repka Dávidot, aki mint késõbb megtudtam korábban legfeljebb 15 km-t futott le egy szuszra, dicséretes folytatás.
18 óra 29-kor érjük el túránk 85,8-dik km-ét a Bujdosó-kõ pontnál. Itt mire lepecsételik a papírunkat le is megy a nap. Elõ a lámpákkal és kocogás a Barát réti mûútig. Gábornak profi fejlámpája van, nekem csak a jó öreg marokfegyver áll a rendelkezésemre. Áldom a fejem, hogy elvittem, mert korábban úgy terveztem, hogy egy korábbi rajttal ugyan, de még világosban beérek a célba. A lámpámmal szórakoztató futni, de itt rá kellett jönnöm, hogy nem butaság, ha az ember nem szorongat semmit a kezében, fõleg ha a talaj nem stabil, A köves avarban kocogva sokszor hadonászni kell, hogy tartsuk az egyensúlyt, és ilyen szépen elmegy a kép. Ráadásul itt már tényleg fázok, egyre többet gondolok, az Ódorvárnál hagyott pólómra, remélve, még ott van, ahol hagytam. A Barát-réten átkelve a mûúton még kocogunk egy darabig, majd a piros + jelzést követve az erdõben már gyaloglásra fogjuk a menetet. Így viszonylag gyorsan és kevéssé fázósan érjük el a Völgyfõ házat és rugaszkodunk neki az Ódorvár megmászásának. Sok túrázóval találkozunk, akik a 60-as távon indultak, többen megkérdezik, hogy mi vajon a 100-ast teljesítjük-e, és ilyenkor próbálok kicsit büszkébben viselkedni.
19 óra 30-ra fel is érünk a 91,74-ik km-nél lévõ ponthoz. 1 óra alatt hagytunk magunk mögött 5 km-t, mondjuk jó gyalogos tempó, de akkor már nem érdekelnek az adatok. Lámpám fényét arra a helyre szögezem, ahol a pólómat hagytam, és amikor ott találom olyan örömmel öltöm magamra a lestrapált hegyibicaj-maratonos emlékpólót, mint kispap a fityulát (vagy akármi mást, aminek a kispapok örülnek). A bélyegzésnél iszok egy pohár meleg teát, majd felmászunk még egyszer a várba. Bevallom, ezt már kihagytam volna, de a rendezõk nagyon határozottak voltak a kérdésben, igaz a szavukra mintha csak mi hallgattunk volna, a 60-ason indulók részérõl nem sok érdeklõdés tapasztalok a „Bükk by night” jelenség tanulmányozására. Jól megnézzük a távolból Cserépfalu fényeit és nekilódulunk a lejtõnek. Szólok Gábornak, hogy ha tud, nyugodtan menjen, nekem már nagyon nem megy a lejtõfutás. Megkérdezi, hogy nem lesz-e gondom a lámpámmal? Miért is lenne? Akkor gyerünk, mi történhet már a hátralévõ 9 km-en. Jó tempóban kocorászunk lefelé, de akkor már nem tudtam, olyan izomcsoportot a lábamon, ami akárcsak a megszólításra is ne fájdalmasan reagálna. Gábor viszont szép tempóban távolodik tõlem, míg az egyik kanyarban végképp eltûnik a lámpája fénye. No sebaj, egész évben ékszakai túrát akartam szervezni itt van, élvezzem. És tényleg viszonylag jól esett, az idõ tiszta volt, mint egész nap. A csillagok szikrázóan ragyognak a felhõtlen égen, csak a holdat nem sikerül felfedeznem, igaz futás közben a röpke pillantásoknak köszönhetõen én is majdnem röpkézek. És ekkor jön a technika újabb csodája. Rá kell jönnöm, hogy a lámpám nagyon jó csak épp nem arra találták ki, hogy órákig bóklásszanak vele az erdõben. Eleinte csak mintha halványodni kezdett volna a fénye, majd romantikus derengésre váltott, végül a kilövellõ fotonokat elnyelte a sötétség. Én pedig állok a töksötétben, és mivel éppen benõtt részre értem még a csillagok fénye sem ösztönöz kalandos hangulatra. Mit lehet tenni? Megvan! A kobbojoknak ott volt a koltjuk, én pedig egy elegáns mozdulattal kitapogatom az övtáskámban a segélyhívásra magammal vitt Motorola V235-ömet, és mint egyetlen fényforrást segítségül hívom. A hatás a semminél nagyságrendekkel jobb, ezt fõleg akkor tapasztalom, amikor kihuny a kis fény és átesek egy göröngyön. Így érkeztem ki a bükkzsérci mûútra, ahonnan már látszódik az utolsó leküzdendõ pont a Nyomó-hegy. Az aszfalton még kocogok egy kicsit, és nagyokat köszönök az autósoknak, akik velem szemben közlekedve jól megnéznek maguknak. Gondolom, nem tudják mi imbolyog elõttük némi lidérces fénnyel a kezében, ezért aztán jól belereflektoroznak az arcomba hadd vakuljak még jobban. Egy idõ után balra letértetem az útról és sacc/kb alapon egy sövény mellett közeledve pontosan a Nyomó-hegy ösvényéhez érkezek. Addigra már a lámpámban is pihent egy kicsit a delejes erõ így egy-két percre, még láttam is. A hegy tetején a srácok megcsodálják a fószert, aki a telefonját maga elé tartva közelítet feléjük. Ez vagyok én.
20 óra 34-kor a 97,81-dik km-en lépek át. Bélyegzés és indulás a falu fényei felé, amelyek már úgy vonzanak, mint a lepkét. Az út ugyan lankásan lejt, de akkor már nagyon nem akaródzik lejtõn futni, igaz a telefonnal ez nem is célszerû. Menet közben több 60-as túrázóval találkozok, majd amikor beérek a faluba, újra kocogásba kezdek.
20 óra 58 perckor beérkezek az iskolába, és vigyorgáson kívül nem tudok mással foglalkozni. Ez volt életem leghosszabb sporttal töltött napja – EDDIG. Azt hiszem, megdolgoztam a befutóknak járó bablevesemért.
A teljes menetidõm 13 óra 37 perc volt, Bialkó Gábor kb. 40 perccel elõttem, Repka Pisti kicsivel utánam érkezett be. Dávid fia fél órával mögötte.
Ha mással nem is a telefonos sztorimmal sikerült kellemes pillanatokat szereznem. Na nem magamnak, hanem a hallgatóságnak, amikor elmeséltem a történetet miskolci cimboránk Kalotay Levente, úgymond, majd megszakadt a röhögéstõl, de egy spártai hõsnek ezt is szabad. És, hogy hogyan tovább? Ha ismét tudok járni, majd kitalálom. Egy biztos jövõre ismét jövök.
A rendezõknek ezúttal is köszönetet mondok a kiváló szervezésért, és az áldozatos ténykedésért.
|
