Less Nándor emléktúra 100km
Már az év elején a túranaptár elõzetesének böngészése során kiszúrtam ezt a túrát, ami a „bármi áron kategóriába” tartozott, azaz mindenképpen el akarok menni. Mostanság már nemigen jut idõm/lehetõségem rendszeresen teljesítménytúrázni, így a kihívást jelentõ rendezvényeket próbálom beiktatni a naptáramba, ez pedig igencsak annak ígérkezett. Tervezgettem régóta a stratégiát, mivel egy ilyen túrára azért kell olyan is, leíméleztem Sütõ Lacival a depózás kérdését, kitaktikáztam, mit hova is küldjek. Sajnos manapság egyre több a teljesítménytúra és egyre több a trehány rendezés, itt viszont tisztában voltam a 60-as táv korábbi teljesítése alapján, hogy a dolog csak rajtam áll vagy bukik, nem a rendezõkön.
Péntek este indultam autóval Szegedrõl egyedül, mivel mostani állandó túratársam lemondta az utat (bánhatja). Féltem kicsit az egyedül haladástól, különösen éjjel, de a korábbi százas tapasztalataim alapján bizakodtam, hogy a sötétség mégis összekovácsolja a társaságot, én is találok társat. Éjjel 11 felé meg is érkeztem, de nem aludtam a tornateremben, mert utálom a horkolást és a zacskócsörgetést és hasonló éjjeli hangeffekteket. Ennek okán kombiautóm csomagtartójában éjszakáztam az iskolához közeli parkban. Az éjszaka igencsak hideg volt, -15 °C-os hálózsákomban nem volt melegem, sõt…
Reggel 5-kor kelés, összelapátolom magam, irány a rajthely. Ott nevezés, leadom cuccaimat Bánya-hegyre, Bánkútra, barátkozás az itinerrel és néhány perccel hat után indulás. Nem vagyok futó, gyalogolni szoktam, de most úgy terveztem - nem kellett senkihez se alkalmazkodnom (vagy fordítva :-) ) - kocogok az elsõ felébõl amennyit csak lehet, akkor több esélyem van a végén. Az elsõ és az utolsó 25 km-re az új futócipõmet (csak 50 km-t futott eddig) gondoltam, a közepén pedig bakancsomat. A sötétség nagy úr, így kissé nagyképûen, de a második Bánkutat tûztem ki célul a sötétedésig. Bizakodó voltam, mert sok az ellenõrzõ pont, a szint és a táv adatai terepi adatok, tehát nem érhet különösebb meglepetés. Nekem elsõsorban ennek kedvezõ pszichés hatásai jelentenek sokat.
Tehát visszatérve, kis bizonytalansággal kijutottunk többedmagammal a faluból és kezdõdött a csodaszép Hór-völgy. Itt kocogásra váltottam és el is hagytam nagyjából mindenkit, aki gyalogszerrel ment. Kicsi, de annál keményebb emelkedõ vezetett a Suba-lyukig, az elsõ pontig, majd a völgy murvás útján tovább Oszláig. Jól ment a futás, a pontnál ötcsillagos svédasztalos reggeli és irány Ódorvár. A hegyre fel eleinte az egykori piros L nyomvonalán mentünk, ami kellemes is volt, de aztán, hogy ne legyen olyan könnyû a dolgunk, a szalag árkon-bokron keresztül felvitt a vár alá. Mit mondjak, a kidõlt fákon sokszor csak átcsúszni (nem átmászni!) tudtam… De természetesen sikerült felérni és rövidesen a vár alatti pihenõhelyen átvettem a csokit és a lepecsételt igazolófüzetet. Innen gyorsan vissza a völgybe és kocogás tovább Tebepusztáig. Közben a Pazsag-völgy bejáratánál lévõ pontnál megcsodáltam a leleményes pontõrök praktikáit (a patakvölgybe mutató illemhely piktogram, béka formájú légycsapó, stb.). A völgy ezen az õszi reggelen egyik legszebb arcát mutatta, gyönyörködtetõ érzés volt haladni a felkelõ nap fényében csillogó erdõben.
A Csúnya-völgyig kiválóan lehetett haladni, ott aztán átváltottam gyaloglásra a felhagyott jelzés bozótos ösvényén. A Pénzlyuki víznyelõ érdekes látványa után le Répáshutára, ahol bevállaltam egy kólát, vesztemre, mert az iszogatás közben elnéztem az elágazást a faluban. Szerencsére egy korábban lehagyott hölgyemény utánam kiáltott, kóla lett a jutalma.
A parkolónál megint terülj-terülj asztalkám, zsíros-vajas-lekváros kenyér, rostos lé többféle ízben. Sajnos itt jött az egyetlen pofon a túrán (késõbb kiderült még segített is), mivel a depó még nem ért ide :-(. Vártam 5 percet, a segítõkész úr telefonált és üzenték, hogy a csomagok úton vannak. Osztottam-szoroztam és úgy döntöttem, hogy eddig jól muzsikált a cipõ, biztos bírja 75-ig, egy zoknicsere azért jól jött volna... Mindegy, irány tovább fel a kövek vonulatára! Közben a zöldnek majdnem rossz ágán indultam el, ami nem is lett volna rossz döntés, ha 50 km-rel idõsebb lettem volna... Így viszont egy hasonló cipõben járó, már visszafelé haladó futó túratárs segített, akivel „fel is húzattam magam” a kövekig. A Tar-kõn egzotikus desszert, ami az elõítéletek legyûrése után jól esett. A kilátás pazar lett volna, ha nem rendeltek volna rendezõk a túrázók haladása érdekében párát az elõttük elterülõ, páratlan szépségû tájra. Továbbhaladva kis gondolkodás után kihagytam az Õserdõt és a Cserepes-kõ alatti botladozás, némi nézelõdés után a Pes-kõ-kapu tetején találtam magam, ahol egy fokkal már jobb volt a panoráma. A csúcs alatt balra indultunk többen a szalagozáson, de a szalagok egy idõ után eltûntek. Elõ az itinerrel, ami kiválóan kisegített (jobb oldalt fenyves, elvéthetetlen).
Innen a korábbiakhoz képest ingerszegényebb környezetben gyakorlatilag leszaladtam a Szalajka-völgybe, de azért sikerült elvéteni a végén a dózerútról levezetõ jelzést. Akkor döbbentem rá a hibára, amikor balra lent emberek és kutyák hangját hallottam nagy dózisban. Irány le, toronyirányt. A völgyben valami kutyás rendezvény volt, amitõl kutyafóbiában szenvedvén, távol tartottam magam. A vízesésnél levõ pontnál tiszta és pezsgõtablettás forrásvíz várt valami újabb kókuszos egzotikummal. Itt következett a túra elsõ sarokpontja a kettõ közül (négy lett utólag belegondolva), az Istállós-kõ. Két és fél km-en több mint 500 m szint, hááát… Erre csak akkor közlekedek, ha muszáj és akkor is csak fordítva. Utoljára ebben az irányban a ’98-as „szépemlékû” Denevér túrán jártam, de emlékeimben még frissek voltak az akkori szenvedés emlékképei. A futókkal szerencsém volt, egy társaságot elhagytam, miután felhúztak a kövekre, most egy másik, a ponton összeverõdött csapattal tartottam felfelé. Szép lassan lépésrõl-lépésre haladtunk egyenletes tempóban megállás nélkül felfelé. Eredetileg legalább egy órát számoltam erre a szakaszra, de a kitartásnak meglett az eredménye, kb. 40 perc alatt fent voltam. Itt a többiekkel ellentétben leültem, meg is jegyezték a pontõrök, hogy én vagyok az elsõ aki szóba áll velük. Az újabb dél-amerikai (?) finomság elfogyasztása és a fent bográcsozó társaság felvilágosítása után már csak a féltáv gondolata lebegett a szemem elõtt. A lelkesedésem kissé alábbhagyott, leesett a vércukrom. Ezt orvosoltam részben a zsebemben szétmorzsálódott péksüti betömésével. Átgázoltam fennsíkon a Bálvány aljáig és sûrû szentségelések közepette szakszóval dzsindzsában megkezdtem a régi sípályán a felkapaszkodást. Itt szalagok hiányában (utólag hallottam a helyi kaszálók áthelyezték a szalagokat, vagy valami ilyesmi történhetett) megcéloztam a kiválóan látható átjátszó állomást. A csúcs alatt kis sziklamászás és máris kaptam a pecsétet. A ponton kunyeráltam egy kis üdítõt, hogy le tudjak menni a ponthoz. Sok túrán jóformán ilyenkor elküldenek melegebb éghajlatra, de a fiatal hölgy készségesen adott a saját készletébõl „mivel mégiscsak értetek vagyunk itt…”. E szívmelengetõ jelenet után jókedvûen értem le a síházhoz, ahol pecsétet nem (csak visszafelé járt), de energiát annál többet kaptam. A menü zöldségleves volt - aminek nem vagyok nagy kedvelõje, de most jól esett -, desszertet pedig vagy négyféle rétes közül lehetett választani! A leves langyos volt, ami kedvez a gyors belapátolásnak, az ügyintézés pedig gördülékeny.
Az utánam öt perccel érkezõ kollegának, már felmelegítették rendesen, fújhatta is keményen. Közben gondolkoztam a lámpakérdésen, mivel volt még rá esély, hogy visszaérjek sötét elõtt. Tehát vigyem vagy ne vigyem, ez itt a kérdés! Az idõvel jól sáfárkodtam, mert fél három körül indultam tovább, azaz a következõ 20 km-t három és fél - négy óra alatt kellene megtennem. De aztán nadrágom zsebébe mégiscsak biztos ami biztos benyomorgattam a fejlámpát, persze tartalék elemek nélkül. Ebbõl következik, hogy a depó természetesen Bánkútra már megérkezett.
Aztán kocogás lefelé a kellemesen ereszkedõ, helyenként pazar panorámát nyújtó ösvényen. Alig vártam a Torma-völgybe levezetõ szakasz nyaktörõ lejtõjét, ahová ellenkezõ irányban tavaly kéktúrázás során csak a mályinkai gyöngyözõ Borsodi segített fel. Baleset nélkül abszolválva a szakaszt leértem a völgybe és a Márkus-kõ (ami szerintem Mártus-kõ) alatt a túra során az egyetlen (nem a Mikola-féle interpretációban) szingli pontõrrel pecsételtettem. Innen jött a második fekete leves, azaz meghódítani Dédes várát. Nem volt olyan szörnyû, mint emlékeztem, de persze megizzadtam. A várban kis nézelõdéssel egybekötött eszmecsere Kozma Gabival, hogy hol fogom még õket és a rokonaikat emlegetni és indulás le. A kilátás egyébként gyönyörû volt, az itinerben jelzett napkeltét szerencsére még megspóroltam késõbbre. A kék L lefelé maga volt a rémálom, ez volt az egyik bónusz sarokpont. Sokszor a szó szoros értelmében csak gatyaféken tudtam haladni a biztonságosság érdekében. A jelzést persze már rég nem figyeltem, csak azt, hogy épségben leérjek. Ez sikerült is, de kicsit korábban mint kellett volna, így a völgyben a régi kék jelzésen szépen felvánszorogtam a jelenlegire, ami elvitt Mályinkára. Ez a szakasz a regenerálódás jegyében telt el. A Mályinka bm. elnevezésû ponton (a bm. ezen a túrán a buszmegálló helyett más értelmet is nyerhet) kis pihi, az alma visszautasítása után viszont észrevettem, hogy valahol (nagy valószínûséggel a Tar-kõnél) a pontõrök elcserélték az igazoló füzetemet.
Késõbb görcsöltem is rajta kicsit, de végül is be kellett látni, hogy itt nem arra mennek rá, hogy megszivassák a túrázót, így bátran néztem a következmények elébe. Persze azért szorgalmasan kérdezgettem mindenkitõl a továbbiakban, hogy az igazolólapon található név az övé-e. Az órára pillantva láttam, hogy ha nem teszetoszáskodunk, van esély a teljes sötétség elõtt visszaérni Bánkútra. Megint futókkal húzattam fel magam a korábban szörnyû veszélyesnek kikiáltott Csondró-völgyön keresztül, ami nem volt különösen kellemetlen. Annál inkább a Szentlélek után a találóan Szuszogónak keresztelt lejtõ (negyedik sarokpont), ami a már nem éppen fitt térdemnek nem használt egyáltalán. Lecsúszkáltam a Száraz-völgy kezdeténél lévõ pontig, és megint elmondtam néhány miatyánkot, hogy túléltem. A völgy most nevéhez méltóan tényleg száraz volt és szép lassan - immár egyedül - felsiettem Bánkútra, ahova még szürkületben, lámpa nélkül fél hétkor értem. Ez egy nagy vízválasztó volt, itt éreztem, hogy megvan a túra, a maradék 30 km-t csak megoldom valahogy. Itt újra rétes, forró tea, amitõl megkíméltem a nyelvem és kis szusszanás. Ismerõs arcok a helyen, a futók egy-két kivétellel nem tudtak lehagyni. De volt aki levest szürcsölt, azt hittem megint van kaja, de felvilágosítottak, hogy õk még csak elõször vannak itt. Az asztalnál velem szemben ülõ, általam látásból régóta ismert felsõkategóriás túrázó, Szuromi István - akit megint csak sikerült befognom - felajánlotta, hogy töltsük együtt az éjszakát, persze gyaloglással. Kis tollászkodás, pólócsere és indulás, mert piszkosul meleg van bent. A Nagy-mezõn irdatlan köd, sokszor csak (nekem) szemmagasságtól felfelé, érdekes volt. Ez persze a jelzések szalagok megtalálását tette pikánsabbá, de ketten könnyen úrrá lettünk a feladaton. Segített a térkép és nem utolsó sorban a mûutak helyzete. A problémás keresztezõdésekben kétfelé indultunk, így nem volt gond. Így pontban 8-ra leértünk a már jól ismert Bánya-hegyi parkolóhoz, ahol a már-már ûberelhetetlen színvonalat tovább növelte a depó megérkezése. Kis gondolkodás után a bakancs maradt a hátizsákban, ahová a Bánkúttól idáig a kezemben cipelt reklámszatyor is került. Sajna 5 perccel érkezésünk elõtt vittek le cuccokat a célba, így nem mertem a zsákot ott hagyni, mert a célban egybõl akartam indulni haza kocsival. Letuszkoltam egy fél zsíros kenyeret, de a gyomrom már rég készen volt, nemigen kívántam semmit. Indulás, mert hideg az idõ, irány vissza az Z sáv elágazásáig, ahol reggel már sikerült egyszer balra elindulnom… :-) Most tényleg arra vezetett az út és néha beszélgetve anekdótázva, néha viszont néma csöndben, egyenletes tempóban róttuk az utat az Imó-kõig. Az ottani pezsgõtablettás ital gondolatát is elhessegettem, gyorsan mentünk is tovább. Lábaim már egyre nehezebbek voltak, bal térdem is szétment a brutális lejtõkön. Az idõ múltával egyre inkább
Pistire hagyatkoztam, de ha kellett kivettem a részem a tájékozódásból. A Bújdosó-kõ után a P+ mûút elõtti részén elnéztük az utat és vietnámi akciófilmek helyszínére emlékeztetõ susnyásban találtuk magunk. Támpontot a szokatlan idõben arra járó autós adott a továbbhaladásra. Az irány megvolt, keresgélés, de a bozót áthatolhatatlan. Elõ az iránytûvel, a szükséges irány K! Na és lám a mûúttól voltunk kb. 5m-re :-). Ezt követõen monoton emelkedõ a Völgyfõ házig, utána még 1,5 km az Ódorvárig, ami a túra mélypontja volt számomra, legalább 10-nek tûnt. Immár sokadszor felvontattam magam, és megízleltem a pihenõhelyen kínált egzotikus teát, ami majdnem visszajött, olyan édes volt. Leöblítettem némi vízzel és már csak valamivel több mint 8 km várt ránk. Ezt már kézen állva is meg lehet tenni különösen lefelé. A szalagok segítségével elértük a mûutat és a tarlón keresztül a Nyomó-hegy feljáratát. Kicsi a hegy, de erõs! Szörnyû meredek volt, sok helyen olyan vastagon lepte be a por az utat, hogy alig lehetett felkapaszkodni. Lehet, hogy a rendezõk hintették oda, akik persze tuti a legmeredekebb helyen vittek fel minket… J A hegy tetején már látszott a falu és újult erõvel lesétáltunk az iskolához. Sajnos a sprintre irányuló felkérésemre határozott és gyors NEM volt a válasz :-). Az iskolába 1:35-kor értünk kiváló idõvel és tisztázódott az igazolólap kérdése is egybõl, mert ott volt épp a kollega is, aki már feladta korábban. Az adminisztráció ideje alatt elfogyasztottuk az ízletes babgulyást, amitõl helyre állt lassan a gyomrom lelki egyensúlya. Végül megkaptuk a jogos díjazást összepakoltunk, irány az autó és indulás haza. Pistit elvittem Budapestig, ott némi szunyókálás egy parkolóban és reggel hétkor már otthon a gyerekeimmel néztem a reggeli meseösszeállítást, igaz kissé kómásan.
Persze következzen összegzésképpen a kritika, ami a fenti önfényezésnél jóval fontosabb. A túrával a rendezõk nagy fába vágták a fejszéjüket, de rátermett és rutinos társaság révén a százas távon is tudták tartani a korábbi 60-asok színvonalát. Nagy dolog, hogy rengeteg szponzort sikerült megnyerniük a túra támogatására, így kevesebb költség hárult a túrázókra (100 km-en a kedvezményes nevezési díj nevetséges 600 Ft volt…), akárcsak a jelentõs számú pontõr apparátus összeverbuválása. Az útvonalválasztás tökéletes a teljesség igényével, szinte minden lehetséges szép és kemény (!) helyet érintett a Bükk útbaesõ fertályain (én azért útbaejtettem volna még a Gerennavárat is :-) ). A nevezés, rajtoltatás, adminisztráció példaértékû módon, gördülékenyen zajlott, komoly technikai háttér igénybevételével. Az iskola is kultúrált otthona a rendezvénynek. Az igazolófüzet igényes, sok információval, sok olvasnivalót biztosít a hazautazáshoz vagy a következõ napok regenerációjához. Az itiner kellõen részletes, informáis, olvasmányos, nem jojózik tõle az ember szeme. Külön érdem a táv- és szintadatok precizitása, ami biztonságot ad a túrázónak. A szolgáltatás kiváló, változatos, nem az általában megszokott „mindenpontonteszkós-spáros-metrósolcsócsoki”, ami nyugodtan maradhatna a boltokban. Két alkalommal meleg étel, három alkalommal hideg étel nem semmi, szinte felülmúlhatatlan a szervírozott egzotikus különlegességekkel. A vízkészletek pótlása is szinte végig megoldható volt a pontokon. A rendezõk/pontõrök tájékozottak, segítõkészek és kedvesek voltak, még éjjel is. A szalagozás is kiváló volt, bár néha sántított, de az itiner és térkép használatával a hiányt könnyen orvosolni lehetett. Különben is szinte végig segítették szalagok az elõrehaladást, egy 100 km-es távnál ez pedig nem kis feladat, így elnézzük, ha néha elmarad néhány. Jómagam nem vagyok nagy tájékozódó bajnok, így megúsztam a komoly eltévedést. A célban mindenféle érmek várták gazdáikat és az elsõ beérkezõk ajándékok közül választhattak, nekem egy komoly és friss Magyarország autóstérkép jutott.
Nagyon jó túra volt, keménysége ellenére egy percig se fordult meg a fejemben, hogy feladom, vagy hogy „mianyavalyánakjötteménide…”. Nagy gratuláció az egész rendezõségnek és köszönet érte, hogy megrendeztétek, lehet így is szivatni a túrázókat :-)!
|
