Túrabeszámolók


Egri Bükk

kekdroidTúra éve: 20122012.05.31 21:03:52

Egri Bükk 30


Elõzmény: a szokásos. Utazás. Ezúttal gyerekcsoportokat kikerülve a megerõsített, kilenc kocsis vonaton. A járathoz Egerben már nincs csatlakozó bézé Felnémetre. Kár, mert kettõnknek jó volt, meg annak a másik hét utasnak is, aki használta. A helyzet nem megoldhatatlan, csak macerásabb. Eh, mindegy, legyen szó inkább a túráról.


Felsõtárkány, Imókõ üdülõ. Alig áll néhány autó a parkolóban. A rajtoltatási eljárás egyszerû: nevet, lakcímet kell írni egy ívre, majd az egészet aláírással hitelesíteni. A barátságos lány szerint, aki a túrázók rohamát egyedül álló rendezõ feladatát látja el, a Heves megyei szövetség miatt van erre szükség. Ám legyen. A lap az eddigi összes indulót tartalmazza, mi a huszonvalahányadikok vagyunk négyen: Kerek repkény, Patti és Bese és én. Alaposan lerövidíti a kitöltési idõt, hogy testvéreimmel közös lakcímet írunk fel, az egrit, mert miért is ne? Repkény pályázik a pro forma legmesszebbrõl érkezett résztvevõ fiktív címére, pedig már nem is lakik ott. Reflexek. Háromnegyed hétkor, terveinkhez képest pontosan háromnegyed órás csúszással elrajtolunk. (Hogy lesz ebbõl hazaérkezés ebédidõre és a Forma-1 idõmérõ edzés megnézése? - Elárulom: sehogy.) Nekivágunk, P+ jelzés mutatja az utat a Vasbánya-nyereg felé. Az út eleinte enyhén benõtt, ahogy az üdülõ omladozó létesítményei mellett ballagunk a kerítés külsõ oldalán. Hajtûkanyar következik, elmesélem a levágása közben félliteres energiaitallal hasraesõ, magát üvöltve hergelõ túratárs tanulságos történetét. Félreértés ne essék: nem a túratárs, hanem a hajtûkanyar levágásáról van szó. Szép mélyúton, hatalmasra nõtt bükkök között sétálunk lassan fölfelé. A tetõ elõtt meg kell állni pár pillanatra, Pattit enyhén megütötte ez az elsõ emelkedõ, most rá kell számolni. Érzi, hogy nem most van itt az ideje a látványos csoffadásnak, ezért visszaint az emelkedõnek és jön tovább. Mellettünk ér csordogálna a vízmosás alján, ha nem száradt volna ki teljesen. Felérünk a nyeregbe, obligát fénykép készül az iránymutató tábláról, megnyugtatjuk Repkénnyel a testvériséget, hogy ilyen emelkedõ egy darabig nem lesz több.


Következik a Török út, rögtön az elején újabb és már jól ismert irtásoknál nézünk farkasszemet a Bükk-fennsík déli peremével. Ezen belül is a bükki Kövekkel, amelyek sziklafalaikról, jellegzetes formájukról könnyen azonosíthatóak, és látványnak sem utolsók. Ez a résztáv amúgy sem bõvelkedik látványos kilátópontokban, így a meglévõket különösen nagyra kell értékelni. Sárga kereszt jelzés tér a Barát-rét felé, az itteni táblát nem rongálták meg, talán azért, mert bent áll a susnyában. Nem úgy, mint az elágazás túloldalán az Egererdõ szép, fényképes tábláját, amelyet egy magát erõsnek vélõ errejáró pont középen átütött. Szomorú példa, amely nem segíti az erdõben tartózkodók és az erdõt kezelõk álláspontjainak közeledését. Erdõfolt után újabb kilátóhely, felszeletelt rönkökkel és a kelet felé, távolba húzódó hegyek láncával. Innen belépünk a zárt erdõbe, sétálunk a kellemes hûvösben. Ezt a társaság fele úgy értelmezi, hogy fázik, én pedig örülök, hogy reggel visszatettem a pulóvert a szekrénybe, amikor megláttam a felhõtlen, kék eget. Megérkezünk a rönklerakatként is mûködõ Völgyfõ-ház mellé, két férfi néz ránk nem túl barátságosan, aztán elporoznak egy kocsival. A jókedvû pontõrök elmesélik, hogy õket igazoltatták is, valószínûleg a környéken felhalmozott farakásokat õrzik, ami azért érthetõvé teszi a gyanakvást. Bénázok egy sort az itinerekbe rejtett igazolólapokkal, a bélyegzõt kezelõ lány javaslatára különválasztom az eltérõ célt szolgáló lapokat. Így már kényelmesebb. Vételezünk színes papíros ostyaszeletet (és egyetlen eldobott csomagolást sem látok késõbb!), valamint aszalt barackot, ami finom. Az alkalom fénye tovább emelkedik Tinca érkezésével, aki egy idõre hozzánklassít.


Elhagyjuk a Völgyfõnél elért Oldal-völgyi mûutat, majd az alig szivárgó Zsuzsa-forrást. Lassan, de folyamatosan emelkedik velünk a széles szekérút, Tincával a nagy beszélgetés közben fokozatosan ellépünk a többiektõl. A gerzsényi elágazás környékén szerencsétlenkedek egy sort, pedig a zöld sáv ott virít elöl, nem messze. Keresztezzük az erõsebb utat, a túloldal elõször enyhén benõttnek tûnik, aztán mégsem. Szívesen társalognék tovább, de nem akarom Repkényre hagyni mind a két testvéremet, ezért úgy döntök, nem várom meg, amíg Pazsagra érünk és bevárom õket, Tinca pedig ellép. Amíg várok, elsiet néhány, egymástól független túrázó, közülük egy fiatal lány az egyetlen, aki nem köszön vissza (késõbb sem), csak dacosan néz maga elé. Érkeznek lassan a többiek is, Zsotyek vezeti fel õket, akit az elõzés utáni tizenhetedik másodpercig látunk. Sárga sáv jelzés érkezik mellénk, majd nem sokkal odébb, egy alaposan kijelzett elágazásban elhagyja a gerincet tovább követõ Török utat. Irtást hagyunk el, mellettünk völgy indul, gyorsan mélyülve – vagy éppen mi emelkedünk gyorsan –, majd átbukunk a hegy túloldalára és szépen elindulunk le, Pazsag felé. Repkény lemarad, Bese kitérõt javasol az út szélén álló kõalakzathoz, de nõvére lebeszéli róla, szép az innen is.


Pazsag bejáratában találkozunk a lekváros (birsalmapép?) kenyeret fogyasztó, már a Fennsík felé menetelõ Tincával és a kerékpáros táv néhány résztvevõjével. Megkerüljük a telep néhány házát, itt találjuk a soron következõ, második ellenõrzõpontot. Zsíros és margarinos kenyérszeletek közül lehet válogatni, majd mindkettõt tetszés szerinti feltéttel ellátni. Célszerûen a zsíros változat mellé a kovászos uborkából, a savanyúságból és a piros aranyból, valamint ezek kombinációiból elõállított keveréket alkalmazom, míg a margarinosra birsalmapépet applikálok. Fordítva meglepõ hatást érnék el. Lehet vizet inni és tölteni, de vizünk speciel van annyi, hogy ezt a lehetõséget meghagyjuk a kisebb készlettel rendelkezõknek. Megérkezik Kerek repkény, majd négyesben folytatjuk az utat. Mögöttünk egy szintén négyfõs, csupa lánycsapat lódul meg. Nem tudunk eléggé gyorsan haladni, hogy ne halljuk a csivitelést, így folyamatos osztálykirándulás-hangulatban ballagunk a megyehatárig, itt lépünk fel a Keskeny-bükk hátára. Az itteni tarvágások újabb kilátóhelyeket nyitottak meg, elõttünk a Tar-kõ és a Három-kõ magasodik, nyugat felé pedig a Mátrát látni, valamint a Várhegy tömbjét és a hosszan elnyúló Lök-völgy alján túl talán Felnémet házait. Szép, páratlan kilátás – jól ellenpontozza a tarra vágott hegyoldal kopárságát. (Minden ítéletalkotás nélkül ez is csak egy esete az esztétika kontra célszerûség meccsnek.) Felsétálunk a két táv elágazásáig, a pontõr úr a másnapi kerékpárverseny bõségesen kihelyezett irányítótáblái között üldögél. Megkapjuk a bélyegzést, megmutatom a többieknek, hogy itt a zöld sávon is mehetnénk, de szerencséjükre nem ott megyünk. Zöld kör, valamint számos laminált papír mutatják az utat a Hárs-kút felé. Mi arra megyünk.


Elsétálunk az enyhén benõtt forrás mellett, nem figyelek oda különösebben, hogy most milyen vízhozammal üzemel, ha épp üzemel. A lejtõ aljában két kerékpárost találunk, õk teszik ki a másnapra szánt útjelzõ táblákat. A szalagozás kerékpárral címû sport elsõ ránézésre nehezebbnek tûnik a gyalogos változatnál. Megérkezünk a kék kereszthez, ezt az érkezést rögtön egy pompás emelkedõvel ünnepeljük. Egy fán moha nõtte-e körbe a jelzést, vagy a moha eltávolításával nyertek helyet a jelzésnek – nem tudom eldönteni. Látványnak jópofa. Kerek repkény félrevonul a lejtõ aljában egy alkalmas mellékútra, Pattit és Besét pedig elõreküldöm, küzdjenek szépen meg az emelkedõvel, majd megyünk mi is. Amíg Repkényt várom, addig az osztálykirándulás-hangulat felelõsei is elporoznak, elcsendesülve a hegymenetben. Kényelmesen felballagunk mi is, a meredek szakasz vége az újrasusnyásodás állapotát kezdi felvenni, nem is kell talán sok idõ, és már fiatal fák között sétálhatunk ugyanitt. Fent néhány rönkön találunk mindenkit, felrángatom a tesókat, ne örüljenek, még mindig fölfelé kell menni. Igaz, innentõl csak szépen, kényelmesen, mondhatni, észrevétlenül emelkedik a jelzett út a Tar-kõ aljában. Elmesélem, hogy a Bükk 900-as, jelzett úton elérhetõ négy csúcsa közül a túra 50-es távja háromra felmegy (igaz, nem tudom, hogy a Három-kõnél most mi a követendõ kerülõ), és a Tar-kõ sem akkora kitérõ, hogy ne legyen érdemes nulla pontért beiktatni, ha van rá elég idõ. A gondolatmenetet a balról érkezõ, majd jobbra távozó zöld sáv zárja le, megnyugtatok mindenkit, hogy nekünk semmi közünk nem lesz hozzá, most végre lefelé kell menni.


Jó meredeken tesszük meg mindezt, amely a nemszeretem emelkedõk helyett rögtön a nemszeretem lejtõk ellen hangolja a nem reprezentatív felmérés két résztvevõjét. Jót mosolygok, közben pedig figyelek, hogy laposra kopott talpú cipõmmel mégse csússzak meg nagy mosolygásomban. A Toldi-kapunál enyhül a dõlésszög, Repkény lelátogat a Toldi-kunyhóhoz, pótolta-e valaki azóta a füzetet, de eredménytelenül tér vissza útjáról. Elindulunk az útkeresztezõdésbõl, jobbra füves, keréknyomos út vinne a Vörös-kõ-forrást rejtõ völgy felé. Maradunk az ellaposodó, kellemesen lejtõ gerincen, amely a végére elkeskenyedik, s mintegy hídként húzódik a Stimecz-ház felé. Bese jelez, hogy szeretné kivenni a kivehetõs fogszabályzóját, valami mûanyag szerkezetet, amelyet eddig észre sem vettem, hogy van neki. Leülünk a tanösvénynél egy padra, amíg lezajlik a mûvelet, iszom néhány korty vizet. Még mindig marad, rengeteg. A pár perces szünetet követõen lesétálunk a Stimecz-házhoz, itt találjuk a hetes számú bélyegzõt, õ önkiszolgáló rendszerben mûködik, tehát önkiszolgálunk. A ház és a környezõ pihenõhelyek körül kirándulók, piknikezõk tömegét látni. A kisvasút felsõ végállomásánál lévõ focipálya is épp akkor kerül használatba, amikor elsétálunk mellette, és elhagyjuk a helyszínt.


Kényelmesen ballagunk a nagyobb darab kövekkel megerõsített vasúti töltésen, a Felsõtárkányból érkezõ, következõ vonatig sok idõ van még hátra. A pálya mentén álló jelzõkarókat, az útátjárókban az andráskereszteket szépen lefestették, látszik, hogy fenntartói foglalkoznak a vasúttal. A völgy végében õzek, muflonok, miegyebek legelésznek békésen, jöttünkre a lekerített terület túlsó, árnyas végébe szaladnak. Csak egy unott kecske és egy fiatal õzbak folytatja az étkezést, nem zavartatva magát a felbukkanó emberektõl. Idáig tartott a kényelmes szakasz a túrán, most jõ a kényelmetlen. A reggeli, hûvös levegõ szép emlék a tûzõ napon, szerencsére a nyílt szakasz csak Felsõtárkányig tart, itt az utca szélén növekvõ fák adnak már némi árnyat. A buszmegállóban rengetegen várakoznak, talán a 15-ös táv résztvevõi lehettek, legalábbis egyiküknél láttam egy összefogott papírköteget, ami akár itiner is lehetett. A vonat indulásáig még most is annyi idõ van hátra, hogy mindkét mozdony egymás mellett pihen a kocsiszínnél. Próbálok készíteni egy fényképet az együttállásról, elég halványra sikerül. Kelet felõl kerüljük a focipályát, majd az üdülõhöz vezetõ aszfaltút emelkedõje következik. Felérünk, parkoló, bejárat. A lánycsapat a célnak helyt adó pavilon elõtti ötven méteren elrobog mellettünk, lehet, úgy vannak vele, inkább mi várjunk rájuk, mint õk ránk. (A „buszhoz sietnek” c. tételt kilõhetjük az okok közül: autóval jöttek.) Nem mintha sokat kellene várni, a magányos rendezõlány, aki láthatóan az érkeztetést is intézi, nagyon gyorsan megírja az okleveleket. Pár perc sorállás után megkapjuk a díjazást egy kedves mosoly és egy kézfogás mellett. Ezúton is köszönöm szépen a túrát a rendezõknek, a társaságot a társaknak, jó ötlet volt ismét kilátogatni erre a túrára. Végre megvan a harmadik színû fém (bronz-ezüst-arany, sorra), jövõre lehetne folytatni akár az ötvenes távon a gyûjtögetést. Aztán egyszer, ha nagy leszek és ügyes, ki kellene próbálni a kerékpáros távot is. Remélem, lesz rá lehetõség.


-Kékdroid-


Képek