TOPorgók a Gerecsében
A 31. Gerecse 50/20
Indulás
Április utolsó szombatja volt, a négynapos hosszú hétvége elsõ napja. A meteorológia szikrázó napsütést ígért, kívánni sem lehetett volna jobb idõt egy kis „laza” túrázáshoz. A kora reggeli idõpont ellenére kellemes melegben pakoltuk ki a túrafelszereléseket a csomagtartókból a tatabányai Jubileum-park mögötti parkolóban. Ez alkalommal öten készültünk nekivágni a Gerecsének, s most elõször mind az öten immáron a Pázmándi TOPorgó Természetjáró Egyesület színeiben. Heni, Imi és Torma Csabi a 20-as, Sipos Csabi és jó magam az 50-es táv megtételére készültünk. Nem vacakoltunk a felszereléssel sokat, de mire végeztünk, a parkolóban gombostût sem lehetett volna leejteni. Így hát elindultunk a rajtba. Ha valaki elõször járt itt, a tájékozódással akkor sem volt gondja. A hangosbemondóból áradó információ egyértelmû irányt mutatott, de a folyamatosan áradó tömeg is pontosan kijelölte a rajt irányát.
Az igazoló lapok beszerzése szokás szerint zökkenõmentesen zajlott. A szervezõk készültek a nagy tömegre, asztalok hosszú sora várta az indulni vágyókat. Mivel a sok résztvevõ miatt csak a saját indítás a járható út, így bõven volt idõnk a kis Sport presszóban elvégezni a szokásos rituális indító ceremóniát. Majd a szintén hagyományos csoportkép elkészítése után nem sokkal fél hét után nekivágtunk az aszfaltnak, megcélozva a város határt. Bõ tíz perc gyaloglás után, az autópálya aluljáróján áthaladva mögöttünk tudtuk Tatabányát. Az elsõ kaptatónál feltûntek az elmaradhatatlan fehérvári túratársak, Pintér Józsi és Robi. A találkozást rögtön kis áldomással ünnepeltük meg, Józsi saját fõzésû párlatából. A viszontlátásöröme olyan megható volt, hogy rögtön be is néztük az elsõ adandó útkeresztezõdést. Száz métert sem tettünk meg mikor feltûnt a baki, így gyorsan korrigáltuk a tévedést. A harmadik fehérvári, Laci valamivel elõttünk járt, állítólag „büntetésben ” volt. Elõttünk, mögöttünk emberkígyó tekergett a szûk ösvényen egyre feljebb. Alig telt el fél óra az indulás óta, már is az elsõ ellenõrzõ ponton voltunk, János-forrásnál. A szûk völgy teljesen megtelt, mivel itt még a 10-es, 20-as, 50-es táv együtt haladt.
János-forrástól Tardosig
A gyors bélyegzés után tovább indultunk az egykori patak völgyben. Újabb emelkedõ következett, majd nemsokára egy éles jobb letérõvel a 10-esek búcsút vettek tõlünk. Heni, Imi és Torma Csabi, elhúztak tõlünk, mi igyekeztük befogni õket. A terep folyamatosan emelkedett, s ez kicsit szétszórta a gyaloglókat. A folyamatos sorból, kisebb-nagyobb alkalmi csoportok alakultak. Így ment ez egészen a Vaskapuig, ahol aztán a sziklák közötti combos emelkedõ, újra felduzzasztotta a társaságot. Néhány embernél egyértelmûen bejelentkeztek az elsõ tüdõ és lábizom hiányosságok. De nem volt mit tenni, menni kellett, ég nagyon sok volt hátra. Elértük az Arany-lyukat, s beértük Henit, Imit és Csabit. Búcsút vettünk egymástól, mivel itt ágazott le a két hosszabb táv útvonala. A húszasok egyenesen haladtak Vértestolna irányába, mi pedig egy éles ballal rátértünk a sárga sávra, és folytattuk a monoton, elnyújtott emelkedést az újabb ellenõrzõ pont felé. Ekkor jártunk a túra legmagasabb pontján, valamivel 500 méter felett. Aztán picivel több mint 10 km-nél, elértük a második pontot, a Puszta-templomot. Ez egy XIII. században épült templom maradványa, melyet egykor Szent Péter tiszteletére szenteltek fel, s ami a XVI. század végén a török idõkben pusztult el. A rom és környéke kellemes, kiépített hely, sokan megpihentek a fárasztó, hosszú emelkedõ után. Ez az ellenõrzõ pont volt az egyetlen változás, a tardicionális útvonalhoz képest, s nem jelentett 200 méternél nagyobb kitérõt. A piros jelzésen folytattuk a túrát, s két perc múlva hátulról elértük a régi kettes pontot, a Baji vadászházat. Innen aztán a már jól ismert útvonal vezetett ismét egészen a célig. Kicsi hullámvasutazás után folyamatos lejtõ következett. Szinte észre sem vettük az idõ múlását, s már az agostyáni mûút aszfaltját koptattuk. Kényelmesen birtokba vettük a gyér forgalmú utat, majd egy keresztezõdésben balra letértünk Tardos felé. Továbbra is aszfalton gyalogoltunk az egyre inkább kánikulába hajló idõben. Már épp unni kezdtük volna az aszfaltot, mikor a völgyben feltûnt Tardos templomtornya. Végig haladtunk a kis falu fõ utcáján, s a templom tövében kiszélesedõ téren, a Kemencés vendéglõnél elértük a harmadik ellenõrzõ pontot. A vendéglõ szokásához híven kellemes fesztivál hangulatot varázsolt a térre, így bárki kipihenhette magát és felfrissülhetett egy póznára helyezett régi MZ motor alatt, lévén már 15 kilométer volt a lábakban. A hely inkább hasonlított egy kellemes sörfesztivál helyszínére, mint egy teljesítménytúra ellenõrzõ pontjára.
Fesztivál és medvehagyma
Még ki sem értünk a faluból az út máris emelkedni kezdett, s a következõ majd hat és fél kilométeren keresztül abba sem hagyta. Egy darabig a kék kereszten haladtunk, majd rátértünk az Országos Kékre. A távolban feltûnt a 633 méter magas Gerecse tetején álló torony. Örömmel töltött el, hogy az egyre durvább kánikulában, nem kell megmászni a tetõt. Széles erdei utakon haladtunk jó tempóban, olykor beszélgetve. Már nagyon vártam a végeláthatatlan medvehagyma mezõket. Elértük az Egyházi Üdülõt, a volt hercegprímási kastélyt. Itt a kerítés egyik oszlopán van az OKT bélyegzõje. Néhányan várakoztak is a pecsételésre. De a hatalmas medvehagyma mezõ helyett, alig néhány szál növényt lehetett látni. Nehezen járható, szûk, sziklás út következett. A Kis-Gerecse oldalában jártunk, s végre feltûnt egy nagy medvehagymás. Amerre a szem ellátott fokhagyma illatot árasztó zöld szõnyeg borította a hegyoldalt, s a lejtõt. Így érkeztünk meg immár 22 kilométer megtétele után a negyedik pontra, Pusztamarótra. Bár nem jártunk még fél távon, de ez volt a túra legtávolabbi pontja Tatabányától. Innen már ”csak” vissza kell sétálni a célba. Az erdõ közepén, egy fa tövében jól felszerelt kis büfé szerû kitelepülés várta a frissülni vágyókat. Szinte mindenki megállt egy kicsit pihenni, zoknit cserélni, frissíteni. Mi is így tettünk, de saját készleteinket igyekeztük apasztani.
Szusszanásnyi ejtõzés után a piros jelzésen folytattuk a vándorlást. Rövid, enyhe lejtõ következett, majd újra emelkedett az út. A Gerecse keleti oldalán haladtunk visszafelé. Lassan újra lejteni kezdett a táj, s ez nem is változott Héregig. A könnyû terepen jó tempóban haladt mindenki. Vidám beszélgetések hallatszottak mindenfelõl, melyeknek témája leginkább, a nemsokára ránk váró hegymenet, s az ahhoz kapcsolódó horror történetek voltak. Király-kútnál megálltunk szerelvényt igazítani, s egy kis energia italt inni a hegy elõtt. Valamivel több, mint négy és fél kilométerre Pusztamaróttól megérkeztünk Héregre, az ötödik ellenõrzõ pontra. Ez a kis bázis a temetõ oldalánál található. Jelképes elõrevetítése a következõ két kilométernek.
A „sirató fal”
Többen választották ezt a helyet pihenõül Pusztamarót helyett, így készülve a Bánya-hegy kaptatójára. A szakasz elsõ része szolidan emelkedik, mintegy bemelegítésként a továbbiakra. Néhány száz méter után egy vad etetõ hely mellett halad el az út, majd ezt elhagyva kezdi a hegy megmutatni valódi arcát. Kemény emelkedõ következik. Aztán mikor a pulzus szám és a vérnyomás már tovább nem tud nõni, rövidke, majd egyenes rész okoz kisebb érzéki csalódást. Aki elõször jár ezen a tájon azt hiheti, fenn van a tetõn, de csalódása csakhamar kínos lesz. Kis ösvény keresztezi a felfelé vezetõ utat, és innen indul az utolsó etap, amit egyszerûen csak sirató falként szoktak emlegetni. A következõ szakaszt ha egy szóval kellene jellemezni, nyugodtan mondhatnánk, hogy durva. Most is mint máskor a túrabot nélkül haladók jó része fától, fáig, bokortól, bokorig haladt, s pár lépésenként megálltak pihenni. Voltak akik gyökerekbe kapaszkodva próbáltak elõre jutni, és voltak olyanok is akik egyszerûen a négykézláb mászás mellett döntöttek. Persze akadtak, akik minden erõlködés nélkül nyíl egyenesen száguldottak, de õk voltak a kivételt képezõ kisebbség. Talán a túra ezen szakaszán készült a legtöbb fénykép és videofelvétel. A nem mindig õszinte mosolyokon és kifacsart pózokon, amit egyesek hegymászás gyanánt adtak elõ, hosszú téli estéken majd jókat lehet derülni. De mint minden emelkedõ, egyszer ez is a végére ért, s a hatodik ellenõrzõ pecsét is bekerült az igazoló füzetekbe. A tetõn már mindenki a leküzdött emelkedõrõl beszélt, s örült, hogy túl van a túra legnehezebb szakaszán.
„Monoton maraton”
Lehet, hogy fizikailag a leg megterhelõbb a Bánya-hegy megmászása, de a következõ majd tizenegy kilométer a hetedik pontig, talán a leginkább idegtépõ. Elhagyva Bánya-hegyet,túl a huszonnyolcadik kilométeren elkezdõdött a monoton és unalmas hosszú, kis emelkedõkkel tarkított lejtõ Koldusszálásig. Az elõzõ években némi változatosságot jelentettek a vadkerítéseken való létrás átkelések, és az ezeknél feltorlódott gyakran nagy tömeg, idén viszont minden kerítés, minden kapu ki volt nyitva, így mint meleg kés a vajban lehetett haladni. Irtózatos meleg, por, folytonos lejtõ kilométereken át. Aztán fél távnál, Vértestolna határában következett az életmentõ, központi frissítõ állomás. Itt a már megszokott zsíros kenyér pótolta az elhasznált energiát, és frissítésként szódavíz és alma szolgált. Kenyér és alma korlátlan mennyiségben állt rendelkezésre, de a szóda a nagy meleg miatt jobban fogyott, pedig harminc-negyven ipari ballon legalább sorakozott a fák és a sátrak hûvösében. Viszont még legalább annyian hátra voltak, mint akik már áthaladtak a frissítõ ponton, s még csak délután egy volt. Miután feltöltõdtünk friss energiával, belekezdtünk az újabb öt kilométeres egyhangúság leküzdésébe. Gyorsan haladtunk, egy óra múlva már Koldusszálláson, a hetedik ellenõrzésnél voltunk, mégis a két óra és a tíz kilométer, amit Bánya-hegytõl megtettünk, egy örökkévalóságnak tûnt. Koldusszállás a túra harminckilencedik kilométerénél van. Ezen a ponton az ifjúsági elsõsegély nyújtóknak már igazi nagyüzemük volt. Vízhólyagok tucatjait látták el, s jó néhány begörcsölt végtagba kellett újra életet lehelniük. Hasonlóan Héreghez, és Bánya-hegyhez itt is jócskán akadtak hosszabb pihenõt beiktatók. A frissülést, már megszokott módon büfé segítette.
A végjáték
Rövid, de szinte folyamatosan emelkedõ szakasz következett. Az elmúlt órák monotonítása után, az egyre fáradtabb lábak ellenére is jól esett a terep változatossága. Ismét megélénkültek a beszélgetések, s újra összejöttek a korábbi csapatok. Letudtuk az újabb 2,3 kilométert, és már a nyolcadik pecsétet gyûjtöttük be a volt Kisréti vadászháznál. Itt újra találkozott az 50 és a 20 távja egy közös ellenõrzés erejéig. A rövidebb távosok innen egyenesen megcélozták a Turult, nekünk még egy kis kitérõt kellett tennünk, míg elérhettük a nagy madarat. Így hát a sárga négyzetet követve elindultunk az autópálya felé. Erõs lejmenet vette kezdetét. A kifáradt térdek egyre jobban reklamálták a terhelést. Viszont vészesen közeledtünk Tatabánya felé és a negyvenharmadik kilométer után elérkeztünk a kilencedik ellenõrzéshez, az autópálya hídjához. Az elsõsegélynyújtók itt is gõzerõvel tevékenykedtek. Jól bennjártunk a délutánban és következett két kilométer emelkedõ a rekkenõ hõségben, aszfalton. Mi sem természetesebb, hogy ezen a nyárias napon sokan választották a környéket kikapcsolódás céljából, így tetemes autó és fõként motoros forgalommal is meg kellett küzdeni a kanyargós úton. Ez a rész, újra elcsendesítette az embereket. A Turul parkolójában aztán végre megkaptuk az utolsó, immáron tízedik pecsétet, s nem maradt más hátra, mint legyalogolni a városba, vissza a Jubileum parkba. Csakhogy következett a híresen hírhedt több mint négyszáz lépcsõ lefelé. Ha valaki megszólat, szinte kivétel nélkül a lépcsõ „áldását” emlegette. Sokan sántikáltak, bicegtek, voltak akik már csak oldalazva bírták a lépcsõzést. De elértük a házakat, s lekerültek a vállakról a terhek. Jobb, rosszabb állapotban, de szinte kivétel nélkül a teljesítésbõl fakadó jókedvvel lépte mindenki át a park bejáratánál felállított diadalkaput.
A tavalyi kék után, idén piros fém jelvénnyel jutalmazták a rendezõk az ötven kilométert teljesítõket. A célban a már megszokott karneváli hangulat uralkodott, már nem számított a fáradtság, a fájdalom, csak a teljesítés, s a mögöttünk hagyott nehézségek is már kezdtek az elkövetkezõ idõk legendáivá válni. Ez volt a Gerecse túra 31. rendezése, stíl szerûen 31 fokban. Összességében 5267-en vettünk részt a túrán. Ebbõl az 50-es távon 2370, a 20-ason 2047 és a 10-esen 850 induló volt.
Ragyogó idõ, jó és rugalmas szervezés. Köszönet mindenkinek aki segítette a túra létrejöttét és színvonalas lebonyolítását. Végezetül, ahogy mondani szokták : „Jövõre veletek ugyanitt.”
További képek a túráról a : http://eeonline.gportal.hu címen találhatók a Galériában.
|