Túrabeszámolók

Gerecse 50

Azzal kezdeném, hogy annak ellenére, hogy jó pár éve teljesítménytúrázom, valahogy a Gerecse 50 mindig kimaradt. Aztán idén mindenképpen ott akartam lenni. Elolvastam pár elõzõ beszámolót és 5 óra körül - most úgy hozta a sors, hogy egyedül - már az autóban ültem Tatabánya felé. Aztán, ahogy szokott lenni, egy-két apróság közbejött (parkolóhely keresés, pakolászás, bakancs befûzés...) és máris azt vettem észre, hogy korai rajtról bizony lemaradtam. Gyors nevezés, szerelvényigazítás és 6.20-kor start.

Az elsõ tíz-tizenöt kilométeres távra az elõzõ beszámolók alapján lélekben felkészültem, de sajnos nem eléggé.... Jó párszor megfordult a fejemben, hogy én ide még egyszer biztos, hogy nem jövök el. Voltam már jó pár túrán, ahol a rajtot követõen masszív tömeg vágott neki a távnak, de ez minden képzeletet felülmúlt. A városból kivezetõ szakaszon még nem is volt annyira vészes a dolog, de ahogy átmentünk az autópálya alatt és gyakorlatilag kezdetét vette a túra, hát döbbenten láttam a végeláthatatlan tömeget. Természetesen dicséretes, hogy egy ilyen rendezvény ezreket csábít ki a természetbe és külön kiemelendõ, hogy nagyon sok a fiatal közülük. De ami általában más túrákon mûködik- nevezetesen, hogy a gyorsabbat elengedem - az itt valahogy nem akart. Nehezen értem meg, hogy miért kell egymás kezét fogva andalogni egy 50 kilométeres teljesítménytúra elsõ szakaszán és beszólogatni azoknak, akik szeretnének haladni...

Szerencsére az elsõ ellenõrzõ pontot hamar elérjük, gyors pecsételés és indulás tovább. Itt még egy döbbenet ért. Nem gondoltam, hogy a pecsét megszerzése után nevetgélve sörözõ (könyörgöm, még reggel 7 óra sem volt!) és az arcomba cigaretta füstöt fújó fiatalok között kell nekivágni a következõ szakasznak.

A következõ ellenõrzõpontig letudjuk a legnagyobb szintemelkedést, ami friss erõvel még nem egy nagy feladat, persze a tömeg még itt azért nehezít a dolgon. Feladva elveimet, sokszor felfelé is futnom kell, hogy kicsit haladni tudjak. Közben azon elmélkedem, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy néhány túratárs a túrázásra teljesen alkalmatlan felszerelésben vágjon neki az 50 kilométeres távnak. Divatos melegítõben (nagy márka, rózsaszín passzéval, flitterrel) hozzáillõ utcai sportcipõben (vékony, sima talp és persze boka alatt végzõdõ vékony zokni)  és valami divatos oldaltáskával, ami egy városi sétálgatáskor jól jöhet, de ide, a Gerecse 50-re? Hát, nem tudom...

Így érjük el a Baji-vadászházat, ahol, újra gyors pecsételés és irány Tardos. Tardosig az út szinte eseménytelen, talán a vége felé az aszfalt számomra kicsit megerõltetõ. Az út szélén már beindult a „vízhólyag-szerviz”. Elkeseredett arccal talpukat vizsgáló túratársakkal találkozunk. Az ellenõrzõpont hamar megvan ennek a gyönyörû piciny településnek a fõterén. (Rétes is volt, de nem kóstoltam meg.) Gyors táplálkozás, ivás és nyújtás után irány Pusztamarót.

Az út kellemes, medvehagyma illatban vezet tovább, nem megerõltetõ, kicsit föl –kicsit le hullámvasutazunk végig a kéken. A hercegprímási kastély (most üdülõ?) látványa megdöbbentett. Álmélkodva érem el a következõ pontot. Itt már szerencsére nincs tömeg, gyors pecsételés és rövid beszélgetés a szervezõkkel, és indulás lefelé Héregre.

Az út végig szinte csak lefelé. Figyelni kell, sok a kõ, nem tesz jót a bokának. Az elõzõ beszámolók alapján lélekben készülök a Bánya-hegyi emelkedõre, próbálom kímélni a térdeim, és nem futok lefelé. Héregen gyors pecsételés, evés és nyújtás, aztán indulás felfelé.

Itt igen rövid távon emelkedünk 220 métert, ami valóban nem könnyû, de sokkal rosszabbra számítottam. A két túrabot jó szolgálatot tett, hamar felértem. Plusz nehezítés, hogy a napocska szépen felkúszott már az égen és pont a felfelé araszoló túrázók hátát melegíti, azaz a mai napon inkább égeti, ahogy a meteorológusok megjósolták. Szusszanás Bánya-hegyen, majd újra a kéken irány Koldusszállás felé.

Az „etetõ pont” remek dolog, a zsíros kenyér finom volt, a szódavíz és a bíztató szavak jól estek. Az út innentõl kissé monoton, kissé lélekölõ. Szintkülönbség alig, kicsit föl, kicsit le. Viszont a meleg kezd kemény lenni, a víz is fogy a hátizsákomból rendesen. Szerencsére a következõ ellenõrzõpontnál is van mozgóbüfé, ahol kultúrált áron tudtam pótolni az elfogyott vizet.

Itt elbúcsúzunk a kéktõl és a sárgán irány a Kisréti vadászház. Az út vége emelkedik, de nem vészes, lehet tartani a tempót. Szerencsére a tömeg itt már teljesen eltûnt, néha már magányosan bandukolok tovább. A következõ állomás közel van, gyorsan el lehet érni.

Az út szinte végig lejt, átváltok futásba. Már hallani az autópálya moraját. Az ellenõrzõpont után aszfalt út vezet fel a Turulhoz, ami azért elég megterhelõ, kiegészítve azzal, hogy árnyék nélkül a tûzõ napon kell teljesíteni. A Turulnál lévõ parkolóban gyorsan a csap alá dugom a fejem, próbálok üzemi hõfokra hûlni. Pecsételés, majd a hírhedt lépcsõ keresése. Hamar kiderül, hogy a „lépcsõ a Turul elõtt van” valójában azt jelenti, hogy a szobor mögött kell keresni. Szerencsére egy túratárs segített.

Irány lefelé a lépcsõn, ami az elõzetes hírekkel ellentétben számomra egyáltalán nem volt megerõltetõ. Itt már újra nagyobb forgalomra kell számítani. Becsatlakozik más túra is és a kirándulók is sokan voltak. Szerencsére legtöbb helyen udvariasan elengedtek.

Át az autópálya alatt és újra a városban. Sok hátizsákos araszol a cél felé. Itt már könnyû kerülgetni õket és bekocogok a célba.

Úgy indultam el, hogy jó lenne tartani az 5 km/órát (nem szoktam futni, a gyors, kényelmes tempót szeretem). Kis meglepetés volt, hogy végül 9 óra alatt sikerült végeznem.

Külön ki kell emelnem a szervezést, ami végig fantasztikus volt. Minden ellenõrzõ ponton gyorsak, kedvesek, aranyosak. Sok állomáson egészségügyi személyzettel! (Sok helyen láttam, szükség is volt rájuk.) Abszolút 5 csillag és a kis piros kitûzõ is nagyon szép.