Magyarországi Forrástúrák a Mátrában Hosszútáv 56 (Lehet öt kilóval több?) 2012.03.31. Táv: Hosszú és rögös; Szint: Színt csal az arcokra; Szintidõ: 14 óra.
Ötödik Téry Ödönöm lett volna, de könnyen csábultam el a Mátrába, mert már nagyon rég jártam erre. (Három hete, a MÁTRAHEGYen.) Már hat óra tájban áthaladunk Mátrafüreden. Azt gondolom, hogy hipp-hopp a rajtban leszünk, de tévedek, mert lassan kell végigautóznunk a Mátrában fel, s alá tekergõzõ 24-es útkígyón, hogy megérkezhessünk a rajtba. Korai vendégek lehetünk a hegyen, mert útközben két ravaszdi is megbámulja az autót prizma szemeivel. (Még Gyöngyös elõtt egy macskát is láttunk, de az nem bámult, hanem csak lapult az országút közepén.) Negyed hét: Parádsasvár, elágazás, parkoló. Szemben a rajt kocsma. Korán van, de már állnak autók a parkolóban. Felismerjük a Bubu-mobilt, kisvártatva a tulaj is elõmászik a szomszédos patakmederbõl egyik útitársával. Felvetõdik a kérdés, hogy nem kéne é felvinni a kocsikat a kb. két kilométerre levõ Fényespusztára, ugyanis ott lesz a cél. Ahogy felvetõdik, úgy el is vetjük az ötletet, mert az idõnkbe ugyan beleférne az akció, de nem ismerjük az ottani parkolási viszonyokat. Valaki bedobja, hogy nem is 56 a táv, hanem GPS-el mérve 60, de volt aki eltérõ típusú kütyüvel 62-t mért. Szoktam imádni, amikor a célszalagot tovább viszik vagy öt kilométerrel, és nem tudod, hogy a végén miért kell köldökig lógatnod a nyelvedet, hogy beérhess szintidõn belül... Fél hét múlt, a rendezõség begördül a parkolóba. A kocsmához megyünk mi is, hogy a lányoknál megvegyük a nevlapot. Andi és Dia oroszlánrészt vállaltak a rendezõi munkából: Szalagoztak, neveztetnek, és majdan söpörnek, de akkor már nem szeretnék találkozni velük. Leteszem a hosszú távnak megfelelõ summát az asztalra. A lányok mellett ülõ hölgy megkérdezi, hogy: - Negyven? Erre csak annyit válaszolok: - Nem!!! - Hosszú - mondja Dia a szemében bujkáló mosollyal. Kitöltöm a lapot, vastagon bekarikázva az 56-os számot. Az itinert még nem adják oda, nehogy szökjenek a vendégek. A tornácról lelógó hosszú sorba kell beállni. Sütit látok az asztalon. Akkor biztosan itt van Egon és Éva, õk szoktak kedvcsináló, finom falatokkal indítani (és folytatni). Igen, Éva neveztet a másik asztalnál. Kóstoljunk meg mi is egy két sütit, amíg el nem kopik. Közben megindul a sor. Amikor az itinerkiadáshoz érek, a hölgy átveszi az akkurátusan, nyomtatott nagybetûkkel kitöltött nevlapomat, és õ is megkérdezi, hogy: - Negyven?... Sic transit gloria Ottorini. Már nem néznek ki belõlem egy hosszabb erdei sétát. Ez rossz ómen. Lehet, hogy télleg ki kell majd szállnom Recsken? A település neve is egy törést hangutánoz, a hozzá tapadt sok balsorsról már nem is szólva. - Nem. Hosszú - válaszolom most már bizonytalanabb hangsúllyal. Pár perccel hét után Zsolt, Zoli és jómagam nekilendülünk. Elõttünk siet Frinyó. Utána loholok, hogy megdumáljam vele a TÉLI MÁTRA óta történteket. A tekintetet magára vonzó Kastélyhotel Sasvár felé tartunk [P+]. A hotel elõtt jobbra fordulunk, majd a Csevice üzem, késõbb a törtablakú üveggyár elõtt dagasztjuk az aszfaltot. Mindig rácsodálkozok a gyár bejáratánál levõ kirakatra. Az ott sorakozó csetreszek háborítatlanul várnak a dózerre. Sasvár felvégén a "tömeg" balra kanyarodik. Meglehetõsen mélyen be kell menni az erdõbe, és igen magasra kell hágni, hogy az elsõ pontunkat elérjük. Számomra ez a letöltött térképrõl nem derült ki. Akik már fent végeztek, azok szembe jönnek a kevéssé járt ösvényen. Ahol tehetjük surranó pályát keresünk, hogy haladni tudjunk.
1. ellenõrzõpont: Remete-forrás.
Beírjuk a kódot (75) a megfelelõ helyre, és visszafordulunk. Lent Zsolt zsörtölõdik, hogy ne akarjak lépést tartani Frinyóval, mert megpusztulunk. Felveszünk egy tempós utazósebességet, Frinyó már úgyis tovacikázott, és amit meg akartam beszélni vele, azt már megbeszéltük. Tehát: Szembe, az út másik oldalán, egy jobbos, enyhén emelkedõ ösvényre térünk. Innen szalagozás veszi át az irányítást. Elõször a település magasabban fekvõ épületeit látogatjuk meg, aztán bemegyünk az erdõbe. Térképen nem található utakon eljutunk egy erdészeti mûúthoz, amin balra (ÉNy felé) fordulunk. Hosszan baktatunk rajta, közben Janival és Julikával beszélgetünk. Majdnem be is nézünk egy élesen jobbra behívó szalagozást. A Széki-patak medre fölött, totál járatlan utakon lábalunk a bokán felül érõ avarban. A háborítatlan erdõ látványa enyhíti a száraz levek alatt rejtõzõ köveken megbicsakló bokák fájdalmát.
2. ellenõrzõpont: Áldozóvár.
A DOBÓ kódot írjuk itinerünkbe a Moiwa által Pedro Almodóvar-ra átkeresztelt ponton. Úttalan utak váltják egymást. Szalagozás nélkül nyugodtan feltehetnénk a kezeinket. Többszöri irányváltás után érkezünk meg a következõ pontra:
3. ellenõrzõpont: Áldozó-kút.
Jó állapotban levõ pihenõnél van az elsõ emberes pont. Balra kis tó. Jól megnézem a helyet, mert este is ide érkezünk, és innen megyünk be a célba, ami most csak itatópont lesz. Jól járható úton indulunk tovább, aztán egyre meredekebben emelkedve egy villanyvezeték alá érünk, ahol - az irtás miatt - lépten, nyomon tizenöt centis csonkokba lehet belerúgni. Ezt kimondottan élvezni fogjuk este. Egyszer csak nagy mennyiségû ember érkezik szembõl. Elõször azt gondolom, hogy egy másik táv teljesítõi, de nem. Pontot hagytak ki, és visszaküldték õket. (Lesz ebbõl 70 is, akárki meglássa.) Lassan felérünk, ahova fel kell, és egy jó minõségû úton bekanyarodunk Fényespusztára, ahol most csak az udvaron frissülünk egy pohár teával, de este bent a turistaházban lesz a cél. Technikai okokból kifolyólag elõre sietek, de rossz irányba. Jani hív vissza és mutatja meg a karácsonyfa ágai közt megbúvó szalagot. Egy tiszafa allén baktatunk, feltehetõen a házhoz tartozó területen. A rendezett környezetet megint egy vadregényes háttér váltja föl, és újfent megérkezünk valahova.
4. ellenõrzõpont: Gyula-forrás
Kód: (x?%). Innen a jobbára száraz Gerlice-patak mentén tartunk a 24-es út és a Fényespusztára felvezetõ mûút keresztezõdése felé. A sok avar, a felhõs égbolt és az egyre gyakrabban feltámadó szél késõõszi idõjárást utánoz. A Túra Kemping mellett érünk ki a mûútra. A most következõ túraszakaszt már jól ismerjük a MÁTRAHEGY 40-rõl. Szembe, a buszmegállónál felmászunk a [S-] jelezte ösvényre, és néhány méter emelkedõ után jobbra fordulunk a hegyoldalba vágott úton. Amikor visszatér a normális légzésszám, akkor balra fordulunk, és egy hosszabb kaptatóba kezdünk. Felérve, az a jutalom, hogy a Köszörû-völgyi-víztároló fölötti úton kanyaroghatunk számottevõ szintkülönbség nélkül, miközben lélekemelõ kilátásban gyönyörködhetünk. Amikor rövid lejtõvel véget ér ez a kedvelt rész, útelágazáshoz érkezünk. A jobboldali ágban megvizsgálunk egy villanyoszlopot, hogy nincs e rajta [SO] jelzés. Nincs, és szalagozást sem látunk. Sejtem, hogy még tovább kell menni egy darabon a [S-] jelzésen. Megerõsít sejtésemben Julika, aki beleolvas az itinerbe, és azt silabizálja ki belõle, hogy egészen be kell menni Parádóhutára, és a kocsmánál kell majd jobbra fordulni. Jaaa, akkor ez még jóval odébb van. Szintén a MÁTRAHEGY-rõl tudjuk, hogy odáig - néhány átfolyást leküzdve - egy patak mellett kell cuppogni. Egy rét közepén tanyázik egy jó öreg és jó hosszú lakókocsi, amit az imént említett túrán már láthattunk. Beérünk Parádóhutára, ott is a kocsmához. Megkerüljük. Két irányba is mutat [SO]. Elõször a jobbikat választjuk. Ez is olyan szembejövõs rész. Az utcán még van bõven hely a szembe forgalomnak. A lakott területtõl egy balra felvezetõ ösvény elõtt búcsúzunk; tõlünk pedig egy kis fehér puli, vagy valami olyasmi búcsúzik szakadatlan ugatással. Egy vadonatújnak látszó rönkház után nem sokkal érjük el a következõ pontot.
5. ellenõrzõpont: Tót-breki-csevice (emberes).
Kissé feltorlódtak az emberek, minél elõbb álljunk tovább! Visszafelé ugyanaz, csak innen még jobban néz ki a rönkház. A pulicska visszafelé is egyfolytában mondja a magáét. egyik túratárs félti õt a berekedéstõl, annyi ember megy el a kerítése elõtt. Visszatérünk a kályhához, vagyis a kocsmához, hogy a másik [SO] jelzésen átsétáljunk a következõ cseh vicéhez.
6. ellenõrzõpont: Klarissza-csevice
Itt fel kéne írni, hogy hány lépcsõfok vezet le a kifolyócsõig, de egy néni már a lejáratnál rávágja, hogy 17. Visszakérdezek, hogy biztos e, nehogy hiába tegyünk meg 56 kilométert. A nénivel szemben silbakoló helyi PHD megjegyzi, hogy nincs is olyan messze Fényespuszta. - Nincs? Hát akkor minket jól átvertek - mondom felháborodást színlelve, és sarkon fordulok. A [S-] jelzésen megyünk egy nyúlfarknyi darabot. Igaz, hogy rövid a darab, de annál meredekebb egy gyökérlépcsõn felmászva. A [P+] keresztezõdést elérve ezúttal a bal ágat kell választanunk. Meg is tesszük. Elõször egy traktor szántotta, kiszáradt sáros, poros úton tipegünk, aztán fájintos flasztert kapunk a talpunk alá, jó hosszan. Amikor egy emberöltõ múlva jobbra fordulunk bejön a [Z-] / [S-] jelzés, és jobb bokámba beleáll egy olyan fájdalom, amitõl - ha nem vigyázok - láthatóan sántítok. Kínomban az útpadkán tolom magam elõre, mert ott jó puha szõnyeget alkot a fákról lehullott finom törmelék. Valójában ez egy gesztenyefasor, hatalmas, öreg, gutaütött fákkal. Bubuék közelednek hátulról. Bubu fényképezi a kiakasztott, papi pontot elõjelzõ, színes grafikákat. Nem tudom mit jelez, de egy ágról sárga similabda lóg gumi szálon. Mindegy. Én már a piros-fehér bóját várom, de nagyon. Lassan az is eljön.
7. ellenõrzõpont: Szt. István-csevice.
Egon és Éva szorgoskodik a pihenõbútorzatnál. Egymás után jönnek le a gyártósorról a kolbászkrémes, a vajas és a nemtommilyenes kenyerek. Kell is a gyorsaság, mert nagy fogyasztók érkeztek, és ezzel nem elsõsorban magunkra célzok. (Hihi.) A fiúk meg vannak döbbenve, hogy még csak 19 km-nél vagyunk. Már legalább 25-öt éreznek. Indokolja ezt az érzést a sok úttalan út és a sok keményburkolat. Kaja után mennünk kell tovább, mert ha tényleg 60 km-rõl van szó, akkor szorít az idõ. Sajnos a bokafájdalmam csak a pihenés idejére hagyott békén. Nem hagyhatom, hogy azoknak legyen igaza, akik a rajtban csak 40-et néztek ki belõlem. Gyorsítok. Egyre több "civil" jön szembe. Az Ilona-völgyi vízeséstõl jönnek, ahova Bubu a mozgó pontot valószínûsítette, amikor kajáltunk. Ez teljesen logikus, mert ha itt balra elmennénk a [P+] jelzéssel, akkor egyenesen eljutnánk a következõ ellenõrzõpontra, levágva azt a tetemes nagyságú hurkot, amit a vízesés miatt kell bejárnunk. Jó hosszú ez az Ilona-völgy. A [ZO] visz el végül a vízeséshez. Csodálkozok, hogy ilyen száraz idõben sem zárták el a csapot. Amikor felnézek, valószerûtlenül magasan látok egy túrázót. Most döbbenek rá, hogy nekünk oda fel kell mászni. Hol is kezdjünk bele? Jól meg kell fontolni minden lépést, mert nagy a zakózási lehetõség. Már majdnem fent vagyunk, amikor szalagokat veszek észre. - Gyertek erre! Szalagozás! Zoli már a következõ sziklán mászik még mindig a [ZO] jelzés nyomán, ami a szalagozással pont ellenkezõ irányba mutat. Van egy pár trükkös fel és lemászás, mire járható útra kerülünk. Valójában csináltunk egy hátraarcot, és visszafelé megyünk. A fák között lelátni az Ilona-völgyi mûútra. Ha volt mozgó pont, akkor az egyben láthatatlan is volt. Kár. Egy éles jobbossal leérünk egy mûútra. Már úgy hiányzott. Nemsokára balról bejön az ominózus [P+], amin a kispistázók (nem láttam ilyet) több kilométert vághattak le. Eccer csak jobbra, pár lépésre a mûúttól A4-est veszünk észre.
8. ellenõrzõpont: Csiklósd-kút.
A pajzán gondolatokat ébresztõ nevû kút után a raboké lesz majd a következõ. Jó párosítás, mindenkinek a fantáziájára bízom. Most egyelõre felírjuk a (LÉPCSÕ) kódot, iszunk néhány kortyot, és tovább koptatjuk az országutat. Balról bejön a [P-], majd nemsokára jobbra el is hagy. Még otthon tanulmányoztam a letöltött térképet, és úgy emlékszem, hogy egy távvezeték mellé szegõdik utunk. Úgy látszik ez nem jó támpont, mert sokkal több ilyen van itt, mint a térképen. Lényeg, hogy késõbb ugyan, mint ahogy számítottam rá, de letérünk a mûútról, és elkezdjük kerülni a kõbánya hegyét az órajárással megegyezõ irányban. Megyünk, mendegélünk, egyszer csak egy jobbos beugróban szalagozást látunk. A tájékoztató A4-es szerint fel kell menni, és ugyanide visszajönni, aztán mintha mise történt volna továbbmenni a [P+] jelzésen. Nosza, jobbra fordulunk egy ösvényre. Idáig olyan kevés embert láttunk, hogy már azt hittük, eltévedtünk. Most pedig, a keskeny, avaros ösvényen szembe jön vagy harminc. Ez egy, még meg nem fogalmazott Murphy törvény. Nem csak keskeny, de rohadtul emelkedik is. Igen csak lóg a nyelvünk, mire felérünk egy apró szemû kõzúzalékkal felszórt útra. Jó messzire el kellett jönni a [P+] utunktól. A kanyar után Gyõri Péter és Borika vigyáznak a rabokéra.
9. ellenõrzõpont: Rabok-kútja.
- De magasra költöztetek! - köszöntöm õket, és begyûjtöm Péter háromszögletû túravezetõi bélyegzõjének lenyomatát. Itt is voltunk, menjünk vissza. Természetesen megint szembe jön ötven ember. Ahogy visszaérünk a szélesebb [P+] útra, eltûnik mindenki. Szép fenyõfák mellett gyalogolunk, amikor egy iker budival a szélén fordul jobbra velünk a recski munkatáborhoz vezetõ út. Annak idején a fenyvesbe csináltak egy téglalap alakú irtást, és itt állították fel a barakkokat, amelyeket most táblákkal helyettesítenek. A hallottak alapján képzeletemben ez nagyobb terület volt, mint amit most látok. Kiérünk a parkolóba, ami mellett egy emlékmû van. Ormótlan beton elemek tetején egy fényesre polírozott, nagyméretû márvány golyó csücsül. Lelki szemeim elõtt Fekete László jelenik meg: A nyakán erõlködéstõl dagadnak az erek, miközben a golyót próbálja feltornázni a betontákolmányra. A többieknek úgy adom elõ a víziómat, mintha az emlékmû létrehozásánál az illetékesek tényleg a nagy erejû sportolót kérték volna fel, hogy rakja fel a pontot az i-re. Ezen - a hely szellemével ellentétben - vidulunk egy kicsit. A [K3] jelzésen kimegyünk a recski mûútra. Egy fatáblán két irányban nyilazták a [K+] jelzést. Elõ kell vennem az itinert. Útmutatása szerint a Domoszlói kapu irányába, vagyis jobbra kell tartani. Mellékinformációként elkeseríthetem a többieket azzal, hogy a leírás szerint túránk legszintesebb 6-7 km-e következik. Egyelõre nem utal erre semmi. Nyugiban sétálunk az enyhén dzsindzsás ösvényen. Késõbb ritkul az oldalnövényzet, de erõsödik az emelkedõ. Felhõsebbé válik az égbolt, és a szél is gyakrabban fúj, de nem akarok beleizzadni a kabátomba, ezért pólóra vetkõzök. A többiek is szerelvényigazításra használják a rövid szünetet. Tovább emelkedünk az egyenetlen, sokhelyütt átugrálásra kényszerítõ, útnak nem nagyon nevezhetõ csapáson. Felérünk egy normálisabb útra, amin balra fordulunk, és ami elvezet egy fakitermelés helyszínére. A favágók éppen pihenõidejüket töltik. Janinak hiányérzete támadhatott, mert megkérdezi, hogy Julika elõresietett e. - Dehogy is! Amikor lekabátoltam, akkor vonult félre - válaszolom. Jani lemarad, hogy megvárja párját, mint késõbb kiderül, szerencsénkre. A favágók után betorkollunk egy erdészeti mûútba. Csak rövidet megyünk rajta, mert egy elõttünk járó túrázó balra letér a [KO] jelzésre. Újabb emelkedõvel érjük el a következõ pontunk pihenõjét.
10. ellenõrzõpont: Szegediek-kútja.
A forrás tábláján látható 1994-es évszámot írjuk be, aztán megkeressük, hogy hol folytatódik a [KO]. Lejtõn pihenhetünk ki valamennyit az eddigi fáradalmakból. Naivan azt gondoljuk, hogy jelentõsebb emelkedõ már nem lesz. Balról csatlakozik az OKT [K-] jelzése. Leérünk egy hihetetlenül huzatos szélcsatornába. Átfúj rajtam a szél, de juszt is pólóban maradok. Látom, hogy balra milyen meredeken másznak fel az emberek, ez is a lenge öltözet mellett szól. Az emelkedõ elõtt, egy kerítésnél jobbra elmegy az OKT. Zoli mozgásából következtetek arra, hogy hol ér véget az emelkedõ. Megint lefelé megyünk. Ezen az oldalon már alig fúj a szél. Lassan lecsurgunk a Csurgó-kúthoz.
11. ellenõrzõpont: Csurgó-kút.
A padok számát kell beírni. Van itt 3 kiaszott, rozoga pad, de az út másik oldalán is van vagy négy. Végül hármat írunk be. A túra egy nyugis szakasza kezdõdik. (Már nagyon ránk fért.) Elnyújtott bal kanyarral sétálunk el a Jóidõ-hegy alatt, és érünk le a Sánc-völgybe. Lassan vége a havajnak, de a [KO] jelzésnek is. Az itiner segítségével a [S-] bal ágát választjuk, és egyenként átkelünk egy rozoga fahídon. A következõ emelkedõ igazán egy romos ház után kezd ráerõsíteni. Komoly emelkedõkön mindig nagyobb a népsûrûség. Most is így van ez. Idõtlen idõk óta meredeken emelkedünk. Egy végtelen kerítés mellé érünk, és az emelkedõ szorgosan végzi a munkáját: emelkedik. Zsolt elcsukló hangon reklamál: - Most már mindig csak fölfelé megyünk?! Bizony! Amikor az imént a [S-] megfelelõ ágát kiválasztandó belenéztem az itinerbe, azt olvastam, hogy ez a túránk "leglihegõsebb" kaptatója. Mi tagadás, tényleg. Megint csak Zoli jár az élen. Amikor felér az emelkedõ tetejére megfordul, rágyújt, mélyen letüdõzi a füstöt, és mosolyogva nézi az erõlködésünket. Mielõtt mi is felérnénk magabiztosan balra fordul, és elindul egy lejtõs úton. Mi még nem igazán ocsúdtunk fel a megpróbáltatásból, birkaként követjük. Ekkor érnek fel Janiék. Ez a szerencse, amire feljebb utaltam, mert Jani utánam kiabál. Most nézek körül, és veszem észre, hogy egy jelzetlen úton megyünk nemtomhová. Jóval elõttünk megy még két ember a rossz irányba. Azok után mi kiabálunk elfúló hangon, de nem hallják, eltûnnek a balfenéken. Visszajövünk pár métert, és jobbra belépünk egy nyitott kerítésen. Lefelé baktatunk kilúgozott aggyal. Egy jobb minõségû, de poros útra érünk. Megint egy darabon velünk van az OKT. Valahol itt kell lennie a Jóidõ-kútnak, de már annyi forrást láttam a mai nap folyamán, hogy õszintén szólva nem igazán töröm magam, hogy felfedezzem. A [K-] jelzést hagyjuk jobbra elmenni, mi maradunk a jó öreg [S-] jelünkön. Nagyra nõtt fák között szállunk alá. A fatörzsekre kötött fehér szalagokba bele beletép a szél. Lassan ereszkedünk, majd balra fordulva elérjük a következõ pontot.
12. ellenõrzõpont: Rusznyák-forrás.
Nem kell semmit felírni. Bélyegzõlenyomatot kapunk itinereinkbe. Továbbra is a [S-] jelzésen megyünk. Szó szerint, és átvitt értelembe is bemegyünk az erdõbe. Olyan érzésünk van, hogy összevissza kanyargunk. Egyszer le is látunk Recsk épületeire, de aztán ellenkezõ irányba terel a jelzés. Máskor meg olyan érzésünk van, hogy egy hosszabb szakasz után majdnem 180 fokot kanyarodunk. Kilátás semmi, ráadásul már hosszú ideje nem láttunk senkit. Többször elõveszem az itinert. El nem tévedtünk. Lehet, hogy a többiek tudnak valamit, amit mi nem? Amikor végre kibukkanunk a Recsk felé vezetõ mûútra, az olyan érzés, mintha kijöttünk volna egy alagútból. A hosszú, nyílegyenes úton még mindig nem látunk túrázót, mindenki fölszívódott. Hosszú talpmasszírozás után jobbra fordulunk és tovább masszíroztatjuk talpainkat, amíg egy nagy mezõre le nem térít a szalagozás. A távolban látunk valakit, aki határozottan tart egy kerekes kút szerû felépítmény felé. Belõjük magunknak az irányt.
13. ellenõrzõpont: Recsk, csevice.
A szél egyre erõsebben fúj, a pihenõnél elõkotrom a kiskabátomat, és elõrelátóan nyakamba akasztom a fejlámpám. Zsolt azt mondja: jó, hogy felöltöztem, mert kirázta a hideg, a pólós látványomtól, ebben a nagy szélben. Fáradtnak látszunk, A pontõrök azt javasolják, hogy pihenjünk egy kicsit, mert nagy utat tettünk meg idáig. Zsolt le is teszi a fenekét, de én továbbmenésre ösztökélem, mondván, hogy a megnõtt távot is szintidõn belül kívánom teljesíteni, nem kell kegyelemkenyér. Arról nem is beszélve, hogy van egy olyan sejtésem, hogy legalább egy kocsmalátogatásról nem tudom lebeszélni a fiúkat. Visszatekintve meglátjuk Janiékat, amint a mezõn közelítenek a pont felé. Integetünk nekik. Sajnos már lemaradtak az öt órakor induló buszról. A vasúti sínek felé tartunk, átkelünk rajtuk, és a - ki hinné - Csevice közön tartunk a 24-es felé. Egy keresztutcában nyomós kutat látunk, odamegyünk tankolni. Amikor visszafelé jövünk, elmegyünk pár métert egy "álszalagozás" nyomán. Bevillan, hogy néhány perce tele pofával röhögõ kamaszok jöttek velünk szembe. Persze, az is lehet, hogy a hosszúra nyúlt, úttalan utakkal tarkított túránk egy kissé megzakkantott, és már ellenség az egész világ. Tovább megyünk eredeti irányunkba, és a 24-es út járdáján balra fordulunk. Nézegetem, hogy mikor jön az OTP, ami után jobbra kell fordulni. A többiek sajnos balra figyelnek, és egy kerek, kivilágítható sörreklám felé tartanak. Még azt sem tudom javasolni, hogy inkább egy bótba menjünk be, mert itt ilyenkor már minden bezárt, kihalt. A kocsma vendégkörét is csak két jeles útitársam alkotja. Zoli sörét elviselhetetlenül hosszú ideig csapolja a pultos tag. Egy pesti, peremkerületi kocsmában már rég a hátába döfték volna a könyökét. Már nem bírom cérnával, kimegyek a buszmegállóba, és megeszek egy szendvicset, majd elsétálok a sportpálya felé, felderíteni a terepet. Már visszaérek a buszmegállóhoz, mire megjelennek. Megállom megjegyzés nélkül. Nehéz. Elmegyünk a sportpálya mellett, átmegyünk egy keskeny hídon, és balra fordulunk. Szeméthalmok vezetnek be egy lepukkant környéket. Vakolatlan viskók, kopár udvarok. Az út mellett teherautó-gumiabroncsokon gyerekek ülnek körül egy tüzet. Kábelekrõl égetik le a szigetelést. Menekülünk az orrfacsaró bûz elõl (meg különben is). A bevezetéshez hasonlóan a teleprõl kivezetõ út is szeméthalmokkal szegélyezett. Nem értem, hogy legalább az éghetõ dolgaikat miért nem tüzelik el. Jobbra, fent, azon a rohadt magas dombon kéményként meredezik egy várrom. Nincs út fölfelé, több kitaposott sáv közül kell választani az iszonyúan meredek várdombon. Jól meg kell nézni, hogy merre indulsz, mert könnyen levágott faágak csapdájába kerülhetsz. Jószerivel csak lábujjhegyen lehet mászni, annyira meredek. Rögtön az jut eszembe, hogy rendben van, de hogy fogok én innen lejönni? Amikor végre felküzdöm magam, meglepve tapasztalom, hogy alig fér el három ember a vár tövében.
14. ellenõrzõpont: Kanázsvár.
MEREDEK a kód. Ez túl egyszerû, az ellenség könnyen megfejtené. Parolázunk az éppen felérkezõ Rafterrel, és megkezdjük az óvatos visszaereszkedést. Többen kapaszkodnak fölfelé. Nagyon rendesek, mert senki sem próbálja kicsikarni belõlünk a jelszót. Mielõtt lépnék egyet, magam elé szúrom mindkét botomat. Az egyik spori nem mer talpon próbálkozni, inkább gatyafékre ereszkedve folytatja a lefelé utat. Zsolt és Zoli tüntetõen leülnek a várdomb tövében, jelezve, hogy milyen sokat kell várni rám. A széles jellegfán kezdõdik a [SL] jelzés. Az itiner azt írja, hogy "besétálunk" Mátraderecskére. A következõ pontról visszatekintve ez nem tûnik holmi sétának, de lehet, hogy egy pirinyót már fáradt vagyok.
15. ellenõrzõpont: Mátraderecske, (nagyon) büdös-víz.
Szerencse, hogy egy túrázó áll a kút mellett, mert ránézésre csak beton mandzsetta egy akna körül. Az a kérdés, hogy mi a forrás jellege. Mittudomén! Kérdezzenek könnyebbet, vagy kettõt. Egy vékony csövön folyik ki a víz, és kész. Beírom, hogy CSÖVES. Még mindig a [SL] jelzésen végigmegyünk egy borzasztó hosszú utcán, a végén balra fordulunk, és a vasútállomás felé tartunk. A talpam már hápogni sem tud, beletörõdött a sorsába. Vasútátkelés után még mindig flaszter, de már emelkedõs, és [S+]. Egy balra indított nagy jobbkanyarral felmegyünk Derecske üdülõtelepére. Zoli azt hiszi, hogy neki kell üdülni, és leül egy padra. - Ücsörögjé' csak, majd stoppolhatsz hazafelé. Szalagozás nyomán megyünk tovább egyenesen egy teljesen forgalmatlan mûúton. A hosszú, egyenes út a végtelenbe vész. Akkora szél van, hogy nem is nagyon beszélgetünk, mert ordítani kéne. Zolinak így is sikerül rágyújtania. Jobbra-balra cikázva keresek egy füstmentes sávot, de valahogy mindig az orromba fújja a szél az égésterméket. Hátul Zsolt roggyant testtartással, apró futólépésekkel küzdi elõre magát az orkán erejû szélben. Jó, hogy elegendõ szalag van kihelyezve, mert nem látok senkit elõttünk, és nem hinném el, hogy tényleg erre kell menni. A végtelen mûútról egy tó elõtt térünk le balra, hogy egy hatalmas nyílt terepet átívelõ, magasfeszültségû távvezeték alá igazodjunk. Egy egy széllökés alkalmával van úgy, hogy a botokat is nehéz elõrevinni. Ez a szakasz se sokkal rövidebb, mint a "végtelen mûút". Már látszik Bodony, de erre a dombra (nomen est omen Szeles-hegy) még fel kell mászni, hogy aztán balra leereszkedhessünk róla, a település irányába. Lejjebb, jobbról hegyoldal enyhíti kissé a szélfúvást. Lassan elérjük a fõutcát, de a templom még nagyon messze van. Ha a függönyök mögül nem derengene a TV készülékek kékes fénye, akkor teljesen kihaltnak látszana a település. Egy elágazásnál azt az utcát választjuk, amelyikbõl közelebb látszik a templomtorony. Nem kellett volna, mert így a templom mögé kerülünk. Egy biciklis embert kérdezünk a Vidróczky Sörözõrõl, aki elõször borozóra korrigálja az intézmény nevét, és visszaterel a fõútra. A sarokra érve odamegyek egy fatáblához. Egészen közel kell menni hozzá és rávilágítani, mert csak vésett szöveg van rajta, festés nélkül. FAZEKAS HÁZ. Ez az, sínen vagyunk. Százegynéhány méter még egyenesen, aztán balra van a keresett kultúrcentrum.
16. ellenõrzõpont: Bodony, Vidróczky Sörözõ (vagy borozó).
Éppen kijönnek a vizslás sporttársak, nem kell tovább keresgélnünk a bejáratot.
A bélyegzõ a pultos kisasszonynál van. Még amikor a templom elõtt odamentem a fatáblához, megelõzött minket két túrázó. Ezek most a pultnál rendelnek orrba, szájba, mi pedig itt állunk itinerrel a kezünkben, bélyegzésre várva. Jaj, csak megálljam szó nélkül! Szorít az idõ, ráadásul elkalkuláltam magam, mert innen 3 km-rel számoltam, és csak az utolsó ellenõrzõpontig annyi, onnan még fel kell mászni Fényespusztára, ami további 1,3 km. Várakozás közben alkalmam nyílik diszkréten szemügyre venni a kocsma publikumát. Jó merítés lenne egy Fellini film szereplõválogatásánál. (Hommage á Fellini.) Végül megkapjuk a kocsma pecsétjének lenyomatát adószámmal, tokkal, vonóval. Kivágódunk az utcára. Keresgélni kell a sötétben a kezdõ szalagot. Amikor megleljük, gyilkos vágtába kezdünk. Az utcáról jó minõségû murvás útra kerülünk. Elõre sietek, húzom a csapatot, közben dühöngök magamban a recski kocsmában elvesztegetett idõ miatt. Hátra se nézek, nyomom az erõltetett menetet. Fák közé érünk. A megerõsítõ szalagok rendre követik egymást. A távolban, elõttem néha lámpafény villan. Vizslásékat üldözzük. Idõnként lelassítanak. Ilyenkor hamarosan én is patakhoz érkezek. Mozgásukból következtetek arra, hogy hol találták meg az átkelõt. Néhol a traktor úgy átgyúrta a patak környéki talajt, hogy az aszály ellenére alig lehet száraz lábbal átkelni. Késõbb, a szürke poros úton sötét kupacokat látok. Elõször kutyagumira gyanakszok, de csak nagy barna békák bambulnak autóra várva. A kétdimenziósoké már megérkezett. Egyre közelebb érek a kutyás sporttársakhoz. A vadászeb fáradhatatlanul szaladgál fel s alá, valamint keresztbe és kasul. Valószínûleg a táv többszörösét teljesítette már. Egy újabb távoli fénypont: Pihenõ tetõvel.
15. ellenõrzõpont: Újra Áldozó-kút.
Megkérdezem a pontõrt, hogy merre tovább. Megmondja, de hozzáteszi, hogy "mint reggel". Valóban. Reggel is ide érkeztünk, de más irányból, másrészt most sötét van, harmadrészt azt sem tudom, hogy fiú vagyok e, vagy lány. Elindulok a mutatott irányba. A szalagozás bevisz a villanyvezeték alá, ahol már reggel megállapítottam, hogy milyen jó lesz este belerúgni ezekbe a cuki kis csonkokba. Meredek emelkedõbe csap át az út. Ez most már nem probléma, a lábam magától visz fölfelé. Egy letérõ szalagkeresésnél utolérnek a többiek. Együtt érünk föl egy jobb minõségû útra, ami egy ház mellett vezet el. Ez még nem a cél. A legutolsó emelkedõ tetején néha felgyullad egy lámpa. Amikor világos van, akkor látni a piros fehér bóját és egy mellette álló alakot. Emberünk mozgása vezérli az automatát, ami le, s föl kapcsolgatja a lámpát. Felérve a kapuban álló alakban Egont ismerjük fel.
Cél: Fényespuszta.
Az órámra nézek. Negyed óra van még a szintidõbõl. Ezt a csatát az idõvel és önmagunkkal megnyertük. Egon a turistaház másik oldalán levõ bejárathoz kísér. Odabent a fûtött helyiségben Évától mindegyikünk megkapja az elismerõ dokumentumot és a terebélyes fát ábrázoló szép jelvényt. Ezzel még nincs vége a díjátadásnak. Zsolt megkapja a három forrástúráért járó jelvényét, Zoli pedig átveszi a Gerecse kupát. Egon életvizet önt bele, és hogy Zolinak ne kelljen egyedül innia, nekem is tölt egy kávéspohárnyit. Zsolt nézheti, ahogy iszunk. Izomlazítóként és idegtompítóként hat rám az elixír. A hatvanegynéhány megtett kilométerünket meg kell fejelnünk még kettõvel; le kell ballagnunk Parádsasvárra, a parkolóba. Ez az after party...
Ottorino |
