Óbudai Körtúra 34,5 km, 700 m szint / 2012. március 25.
Ez a túra – majdnem - úgy kezdõdött, hogy elõször a célba mentünk el, majd pihenõbe hagyva az autót, eltömegközlekedtünk a rajtba. A kitérõ, no meg az óraátállításból adódó sokk hatás következtében, csak negyed tízre sikeredett az indulás. Tavaly ilyenkor még javában túrták a gimnázium elõtti teret a szakemberek, most megkaptam választ az akkor fel nem tett kérdésemre. Az aulában ismerõsök, ismeretlenek õgyelegtek. Zömmel már csak a 15 kilométerre nevezõk rajtoltak.
Ezt a távot nem ajánlanám pl. elsõ bálozóknak és mizantrópoknak. Inkább lélekedzõ, kitartást erõsítõ, városismeretet bõvítõ, mint vádli szaggató, tájban gyönyörködtetõ. Beton betyárok elõnyben! Sormintájában fõ motívum az aszfalt, 1 ek erdei úttal, csipetnyi murvás sétánnyal fûszerezve.
Az itinert nem kellett bújni, talán mert tavaly már jól bevésõdött a fejembe. Ez az útvonal ugyanis felejthetetlen! Óbuda sokszínû! Vannak hegyei, mezõi, vízpartja, szigete, ...., kastélya, lakótelepe, telkes övezete, ...., lakóparkja. Kis átmenetekkel váltják egymást a régi és új városi részek. Építészeti és ingatlan eladási szempontból átfogó képet kaphatunk a területrõl.
A Téglagyárnál volt lehetõség bõvebb kalória pótlásra. „Terülj, terülj, csomagtartócskám!” Aki szereti a háztartási kekszet, koktél kvékert és a mazsolát, az most dõzsölhetett. Én a szörp szürcsölés lehetõségével éltem – de azzal kétszer is. A túra végén zsíros kenyérre kaptunk invitálást, de mivel maradt még a hazai készítésû szendvicsbõl, meghagytuk az utánunk érk(eléh)ezõ túrakollegáknak.
A túra elsõ 8 kilométere volt a klasszikus rész. ( Kiscelli kastély – Mátyás-hegy – Remete-hegy – Hármashatár-hegy – Vihar-hegy - Csúcs-hegyi-nyereg ) Embert próbáló emelkedõk, lejtõk, párában úszó panoráma, erdõk, ahogy illik. A Hármashatár-hegyen ( 5,2 km ) odvas keltikék tömege, és egy-két sütkérezõ, önmagát még ottfelejtõ hóvirág köszöntötte az arra haladókat. Éledt a természet ezerrel, elkezdett zöldülni a táj! Újra lehet majd észrevétlenkedni! Hamarosan nemcsak sávban hagytuk el a zöldet, hanem a valóságban is. Kéken le Rozáliáig,( 11 km ) a tavasz/i ( erdõ ) 17 pillanata. Majd aszfalt, aszfalt, aszfalt, … végre a ( tûrés ) Határ/kõ utca végén újra zöld - de nem a sáv -, piros tanösvénnyel, sárgás szalagozással. Mint mikor a fuldokló újra levegõt vehet, olyan jól esett annak a pár „centinek” a megtétele ott a Péter-hegyen.( 14,5 km ) Mielõtt kiértünk volna a házak közé, mélyet szippantottunk az erdõ illatából, és újra bele vetettünk magunkat a betontengerbe. ( Szerencsére nem lett hasas. ) A 8. ellenõrzõponton ( 15,3 km ) értesültünk az útvonal módosításról. Mihez képest is? Tavaly sem arra volt az arra, hanem amarra. A lakóparkban zöld nyilak nyújtózva nyújtottak útmutatást. Elhagyva a házakat, rövid poroszkálás után, balra búcsút intettünk a kevélykedõknek is majd egy jobb hármassal lecsordogáltunk a Csobánka téri ( 19,5 km ) aluljáróba, hogy onnan felkapaszkodva, a lakótelep sûrûjén átverekedve magunk eljussunk a Római-partra. ( 21,7 km ) Itt az egy négyzetméterre jutó emberek számával be lehetett volna nevezni valamelyik világrekord döntögetõ versenyre. Álló, ülõ és mozgó kategóriában is elvittük volna a pálmát – szerintem. De egyszer csak véget ért az a kb. 6 000 méter is és megérkeztünk a sziget bejáratához, ( 31,2 km ) ahol a pecsételés mellett még egy jellem próbát is ki kellett/lehetett állni. Ekkor már folyamatossá vált a talp égés, térd nyivákolás, fenék feszülés. Összeszorított foggal, viszont emelt fõvel megcsináltuk a szigetkört is, ha már körtúra, legyen kö(vé)r. No meg kellett a tüdõtisztítás is újra, mivel a Auchan mellett elhaladva kicsit beszennyezõdtünk. Körözés után a hátralévõ 3, 3 kilométer már szinte semmiség volt. Emlékezetes csak attól maradt, hogy már a körforgalomnál jártunk, amikor a hátunk mögött kb. 200 méterrel egy baleset hangjára dermedtünk le. Biciklis koccant autóssal. Visszanézve láttuk, hogy azonnal odagyûltek a segítõ szándékú, intézkedõ emberek. Nem volt ránk ott szükség. Kicsit nyomott hangulatban folytattuk utunk. Aztán egyszer csak elfogyott az út, véget ért a túra, beértünk a célba. Bevallom, a tavalyi hely jobban tetszett - de csak a közelebbisége okán. Szerintem az idei oklevél jobban összecsengett a túra lényegével és a kitûzõ is „beszédesebbre” sikeredett.
Nagy köszönet mindazoknak akik ezen a napon szabadidejüket áldozták szórakoztatásunkra! |
