Bia 25
Szürke aluljáró után szürke égbolt. Szinte visszavágyom a fûtött, kényelmes vonatra, amely nagy sivítással épp indul Komárom felé. Összehúzom magamon a kabátot és a rajt felé sietõ lányok után lépek: mai útitársaim Kerek repkény és testvére, Dóri, akinek az elõzõ túrája már elég rég történt ahhoz, hogy most újra velünk jöjjön. Besétálunk Biatorbágy fõ nevezetességéhez, az egykori vasúti viadukthoz, amely mûszaki emlékként, forgalom nélkül árválkodik a völgy felett. Még rajta van a karácsonyi ünnepekre készült lámpafüzér, jó lesz talán idén is. A mûtárgy alatt rendezõk, túrázók gyülekeznek. Autó parkol le, Nagy Attiláék integetnek bentrõl. Alighogy megközelítjük a nevezésre várók sorát, nevezési lapot kapunk a kezünkbe, kitöltjük, Repkény lecsap a három papírral az egyik sorra. Addig Dórival félreállunk, találkozunk az épp rajtoló Bubuval, a sorban várakozó Gyõri Péterékkel. Repkény visszatér, ellépünk a rajthelyszínrõl. Az ég borús, a felhõket szinte meg lehet érinteni, olyan alacsonyan sodorja õket a szél.
Kisétálunk az utcanév-házszám helyett helyrajzi számmal jellemzett épületek között a településrõl, a felváltva kék-sárga lámpatesteket nézem, legalább egy kis színt visznek az általános szürkeségbe. Beszélgetünk, haladunk, kerítést kerülünk fiatal erdõben. Egy árok aljában lépünk ki a Mezei-házaspár és útitársaik elõl, beszélgetésüket rövidesen már nem hallani, elsietnek az emelkedõn. Felbaktatunk mögöttük nem sokkal, mellettünk a Kõorr oldala, sûrû erdõvel, amelynek aljában még alig nyílik néhány hóvirág. Kanyart vesz az út, megállunk, megvárjuk, amíg Dóri kitér egyéb ügyeit intézni, közben Bell Sanyiék robognak el mellettünk. Utánuk lépünk, felérkezünk a hegy kis kiterjedésû teteje alá. Kilátópontról nézünk szét, északon, a házakon és az egyenfehér téglatest-raktárakon túl esik az esõ. Itt most nem, és ennek mérhetetlenül örülök. Felsétálunk a tetõre, Bíbor és Vagdalthús õrzik a pontot, töretlen lelkesedéssel, ám alaposan átfázva a süvítõ szélben. Lelépünk, szó szerint, meredek lejtõt követ meredek emelkedõ, hullámvasút Biatorbágy és Sóskút között. Oldalvást rétek, legelõk húzódnak, ahogy az erdõ szélérõl kitekintünk. Enyhe lejtés után újabb meredek emelkedõ következik, csúsznak a cipõk, de csúszik a bakancs is, alig bírom felszenvedni magam a parton. Sokan az erdõben próbálkoznak, ott talán több a kapaszkodási lehetõség, cserébe az avaron lehet esni nagyokat.
Innentõl kisimul a terep, sárga szalagok segítenek az útvonal követésében, vastagon lógnak a fák ágain. A jelzések néhol megvannak hozzá. Elérjük a Dobogó-hegyként nevezett pontot, a pontõr gyorsan pecsétel, itt is fúj a szél, bár nem annyira, mint a korábbi ellenõrzõhelyen. Sétálunk tovább, lassan megközelítjük Sóskútot, a távoli láthatár még mindig egyenszürke. Utolér két túrázó, kiállok elõlük gyorsan, a benõtt, egynyomos ösvényen túrabotra szerelt kerékpárcsengõvel csenget rá egyikük az elõtte haladókra. Megijedek, mert hátulról hallom a csengõszót, mintha kerékpáros közeledne, aztán elrobog a duó. Kiérünk egy nyílt dombhátra, zúg a szél, enyhe lejtõn baktatunk sokáig. Kanyarodunk, magasabb töltés határolja az utat, felnézek rá, a túloldalról bányagödör néz vissza, talán agyagbányáé. Ha dél felé nézek, néha felbukkan a Dunamenti Erõmû kéménysora, a finomító berendezéseinek a körvonalát már csak sejteni lehet a párás láthatáron. Még néhány kanyar, megérkezünk Sóskút szélére. Autóban és autó mellett várnak a pontõrök, kétféle ásványvízzel kínálnak (buborékos és -mentes – az -ost választom). Élelembõl nagy a választék: kétféle piskótatallér és egyféle puszedli közül kell kiválasztani a számunkra szimpatikus édességet. Hárman vagyunk, végig tudjuk kóstolni a teljes vertikumot. Elköszönünk a pontõröktõl, megnyitjuk az egyik talléroscsomagot. Piros felsõbe öltözött futók érnek utol, egyikük megajándékoz a saját piskótájával, ezúton is köszönöm szépen.
Bekanyargunk a faluba, leérkezünk a fõútra. Még néhány futó robog el mellettünk, menetrend szerint, kiszámolom, a rajtidõ közepén-végén indulhattak, eddig tartott a másfél-két órányi elõnyünk. A falu központjából szûk utcán vezet ki a jelzés, amely hirtelen bal-jobb kanyarkombinációval térít a Kálvária-hegy felé. A szélsõ ház ablakából már rutinosan kopognak az utcán egyenesen haladni kívánó túrázók után. Felkanyargunk a szûk ösvényen, kilépünk a fák közül a szélbe, a füves, nyílt dombhátra. A völgyben hosszan húzódik alattunk Sóskút, a túlnani dombon kõbõl kirakott alakzat hívja fel magára a figyelmet: a Szent Koronát rakták ki kõbõl ügyes kezek. Biztos van nézõpont (a levegõn kívül), ahonnét jobban látszik, mint innét. Besétálunk a betonstációk közé, majd fel a pontra. Kis gázfõzõn próbálnak vizet forralni a pontõrök. Megkapjuk a soros bélyegzést, meredek, ám a szél miatt szárazra fútt lejtõn döcögünk vissza a Benta völgyébe.
Pipacshont hirdet tábla, lovaskarámok mellett, legelészõ, vályúból evõ, többnyire unatkozó lovak ácsorognak a kerítés túloldalán. Ez a környék mintha jobban kiépült volna. Utána rögtön elhagyjuk a jól kiépült környéket, szûk ösvényen, zord ég alatt ballagunk tovább. A Pecatónál ismét elsuhan néhány futó. Üde változást jelent a környezetben, hogy kapunk néhány percnyi bátortalan napsütést. Továbbá a környék is talán tisztább lett tavaly óta. A Benta-patak mentén sétálunk tovább, elrobog egy terepszín gyakorlóba öltözött túratárs, két bottal. Nézem, lendületesen használja a botokat a kövekkel bõségesen felszórt úton, hamar eszembe jut, hogy akár én is hozhattam volna a sétapálcát. Késõ bánat. Egykori híd helyénél áll tábla, balesetveszélyre figyelmeztet és tiltja az áthaladást. Idejétmúlt a kiírás: nincs híd, nincs út – igaz, az áthaladás attól még lehet tilos. Nem sokkal arrébb elhagyjuk a patakmenti utat, veteránautó-lerakatnál térünk vissza az erdõbe. A kerékpárcsengõs túrázók itt ismét elhaladnak mellettünk, késõbb, a Nyakas-kõ felé vezetõ kanyargóson érjük utol õket. Bizonytalankodnak a pont fellelhetõségét illetõen, megnyugtatom õket, hogy még késõbbre várható a helyszín elérése. Hiszik is, meg nem is. Elsietünk, völgyet kerülünk meg, majd fenyvesben követjük a fehér jelzésalapokat. Hirtelen bukkanunk fel a ponton, gyorsan intézzük az igazolást a szélben.
Szalagok lobognak bõszen az ösvény mentén, visszanézek a Nyakas-kõre, nyoma sincs a korábban már látott pihengetõ, a sziklára felmászó társaságoknak. Most a többség igyekszik gyorsan továbbállni, az alacsony, de a tájból mégis látványosan kiemelkedõ fennsík sziklaperemén végig a sapkámat fogom, mielõtt a szél letépi rólam. A Budai-hegység felett olybá tûnik, hogy intenzíven szakad az esõ. Beomlott, elhanyagolt pincék mellett oldalgunk el, majd friss telektulajdonosokat látunk szembesülni az elõttük álló kihívással – miszerint ki kell pucolni a zsebkendõnyi alapterületû épületet a méteres susnyából. További emelkedõt további lejtõ követ, a Szily-kápolna elõtt érjük utol Bell Sanyiékat, majd a meredek lejtõnél el is engedjük õket. A kápolnánál ismét belefutunk a szélbe, az érkezõ VadMalac pedig belefut a lejtõbe, pillanatok telnek csak el, és már a nyomait sem látni. Leoldalgunk mi is, ismét napsütéssel kísérletezik az idõjárás. Aztán meggondolja magát. Megérkezünk a lõtérre, utolsó ellenõrzõpont, itt sem maradunk sokáig. Az utolsó párszáz méteren érzem, hogy valami szúrós dolog bökdösi a talpamat, de most nincs sok kedvem megállni, inkább gyakorlok egy ideig a hülye járások minisztériumába való bekerülésre.
A cél elõtt hídon keresztezzük a viadukt alatt átcsorgó patakot, csuda autóforgalom zajlik vasárnap déltájt Biatorbágyon. Szerencsére a padka elég széles ahhoz, hogy ne érezzem különösebben veszélyben magam. A rajtoltatós autónál állunk sorba a célbélyegzõért és a díjazásért. Emléklapot kapunk és háromféle jelvénybõl lehet választani: Kerek repkény az új szériából kér egy példányt, ezen a Nyakas-kõ látható talán. Én a Viaduktosat választom, Dóri szintén. Leülünk, kiürítem a bakancsot a hívatlan vendégektõl, majd a viadukt meglátogatását megcélozva összecihelõdünk. Beszélgetünk egy kicsit a naptárt árusító Bubuval és a várakozó VadMalaccal, aki egy szlovák metálegyüttes lemezét ajánlja. (Nem rossz!) Felsétálunk a völgyhídra, a lemerülés határán lévõ akksikkal küzdve készítünk néhány fotót, majd feltrappolunk a vasútállomásra. Gyorsvonat érkezik Gyõr felõl, zöld-sárga kocsik ajtaja nyílik nehezen, felszállunk, majd meglepõen erõs gyorsulással elhagyjuk a kisváros kisállomását. Szép túra volt a Bia a barátságtalan idõ ellenére is, köszönet a rendezõknek a rendezésért, útitársaimnak a társaságért.
-Kékdroid-
Képek |
