Négy éve már megcsináltam a Dunamenti 35-öt, tudtam, mire számíthatok. Az azért meglepett, hogy a túra leírása még mindig úgy kezdõdött, hogy a stranfürdõ kapuján kilépve, balra indulunk, holott a túra akkor is, most is a Piarista Gimnáziumból indult, ezért a kapun kilépve, rutinosan jobbra fordultam. Az állomás közelében Farkas Elekkel találkoztam, és koccintottunk egyet a restiben. Ezt már máskor is megtettük, de most ürügyet is találtunk hozzá, ez volt a 400. teljesítménytúrám. (Másnap, a Bián folytattuk az ünneplést Farkas Gyöngyiékkel, Gyõri Petiékkel.)
Tán 500 méterrel arrébb, egy mögöttem jövõ turistatársunk szólt, hogy nyitva van a hátizsákom. Megköszöntem, becsuktam, nem rendített meg különösebben a dolog. Akkor még... Közben sógorom is utolért minket, így hármasban értük el a meredek emelkedõt, aminek végén várt a 2. e.p., a Naszály csúcsa. Elõször Eleknek akadt kisebb dolga, majd Gabi engedett udvariasan maga elé, a csúcsra már egyedül érkeztem fel.
Egy szendvicsevésnyi idõt vártam rájuk, nem jöttek, mentem tovább. Jobbra terebélyes hófoltokat lehetett látni, mint az elmúlt évszak végsõkig kitartó harcosait. Napoleon ugyan nem tudta legyõzni Tél tábornokot, de a Tavasz haderõi évrõl-évre megteszik ezt, így semmi esélyük a túlélésre.
A 3. e.p. most se ott volt, ahol a leírásban és a térképen jelezték, szemrebbenés nélkül mentem tovább, nem úgy, mint az elsõ alkalommal.Csaknem 1 km. után aztán valóban megjelent a piros sáv, ám a sáros utat gyorsan felcseréltem a szárazabb mezõre. Mivel tudjuk, hogy az ördög nem alszik, és talán már a kullancsok sem, befújtam magam kullancsriasztóval. Azért is voltam óvatos, mert a kertekben már megjelent "Bodó bácsi". No, ez némi magyarázatra szorul. Egy ismerõsöm gyerekének mondtam egyszer, hogy az általa suszterbogárnak nevezett kis állatka igazi neve verõköltõ bodobács. Nagyon tetszett neki. és rögtön kezdte mondogatni, hogy akkor ez a Bodó bácsi. Mint megtudtam, így hívták az egyik szomszédjukat. Ez a poloskafajta egyébként ugyanazt a szerepet tölti be a bogarak között, mint a hóvirág a virágok népes táborában, õk a tavasz hírnökei. Hóvirágot ugyan se itt, se a másnapi Bia 25-ön nem láttam, de egy hete, a "Dunán innen, Dunán túl" túrán hatalmas szõnyegeket alkottak az út elején es a Rácalmási Nagy-Sziget területén. (Legalább most pótoljam, ha már az akkori beszámolómban nem említettem meg ezt...)
Azért volt szemet gyönyörködtetõ látvány. A gyadai réten több Barkasnyi barka bukkant fel, ám a rét még nem volt tarka-barka, más virágot nem láttam. Ugyanígy nem láttam semmi arra utaló jelet, hogy hol kellett volna a tanösvényre rátérni, mentem tehát ott, ahol 2008-ban, akkor még nem szerepelt a túrán ez a kis kitérõ. A Rockenbauer-kopjafához együtt mentünk Pincz Jancsival, majd bedõlve egy tévesen felfestett jelzésnek, megtettünk kb. 50 métert feleslegesen, aztán, mivel nem folytatódott a jelzés, visszatértünk a helyes útra.
A katalinpusztai kocsmában zsíros kenyeret kaptunk, ezúttal hiányzott mellõle a lila hagyma, négy éve még volt, és teát ihattunk hozzá. A pult fölötti kocsmabölcsességek felvidítottak közben, kettõt idézek: " Az élet olyan, mint a motor, csak berúgva megy." Bújj el! Viszik a szemetet." Mindig is kedveltem a népi humort, a pilisszentkereszti Piláth kocsmában volt az egyik gyöngyszem, egy kép, "Szánt a babám, recece" címmel, a régi túrázók tudják, mire gondolok, az újaknak szívesen elmesélem, ha egy túrán megkérdezik.
Innen aztán elindultam a Naszály másodszori meghódítására, ez nem olyan meredek út, mint az elõzõ volt. Feltûnt közben a Bik-kút, majd Molnár Gábor. Utóbbival váltottam néhány szót (elõbbivel ez nehezen ment volna), majd belemélyedtem az itinerbe, és a következõket láttam leírva:" Itt jön utunk legtechbnikásabb szakasza,mert a sok bedõlt fa miatt az ösvény nehezen követhetõ." Ez az eufemizmus, a "legtechnikásabb" már négy éve is nevetésre ingerelt, el is határoztam akkor, hogy egy késõbbi túrabeszámolóban majd felhasználom, valahogy így:....és akkor átmenetileg elbúcsúztam társaimtól, és betértem egy sûrû bozótosba, hogy leguggolva technikázzak egyet. Aztán valahogy kiment a fejembõl, most meg már --a leírás ellenére--nem nehezítették bedõlt fák a haladást, rég elvitték az útból az erdészek. Elképzeltem, mi lett volna, ha 4 millió évvel ezelött a Zöldgömb megrendezte volna a Tanúhegyek túrát. Még ma is az lenne a leírásban, hogy a Badacsony felé közelítve legyünk óvatosak, figyeljünk a kénes kigõzölgésekre, vulkánkitörés várható.
Az újabb e.p.-ot elhagyva, kezdtem leereszkedni. Nem hittem a szememnek, amikor Szabó Marika meg jött velem szemben, felfelé. Kérdõen néztem rá, õ meg azt mondta, hogy sehol nem lát sárga kör jelzést. Amíg lefelé megyek, nincs baj, válaszoltam, én már vissza nem fordulok. Újabb, nyolctagú, hezitáló csapatot hagytam el, végül két jól futó, leányvári leány jött velem, a két Grimm Mónika, anya és lánya, bár elõször azt hittem, hogy a Grimm testvérekkel van dolgom, az anyuka is olyan fiatalos külsejû. Egy helyen aztán láttunk jelzést, de úgy gondolom, a középiskolák mintájára, egyszer már ezen a túrán is tarthatnának szalagavatót, jobb helyeken, mint másnap, a példásan megrendezett Bia 25-ösön is, a kétes részeken szalagokkal segítik az indulókat. Igaz, ezzel megfosztják õket a kalandtúra magasztos élményétõl, de nem biztos, hogy a résztvevõk mindegyike vágyik erre. Azért mi se jöttünk zavarba, helybeliek útmutatása alapján, egy agyagbányát érintve, rátértünk a helyes útra, és feltartóztathatatlanul törtünk a cél felé. Itt megkaptuk jutalmunkat, a kitûzõt és az oklevelet, a hagymamentes zsíros kenyeret és a teát, majd kiadtuk az ötvenes évek egyik jelszavát: Arccal a vasút felé! Az állomáson ért az utolsó meglepetés, eltûnt a tárcám pénzzel, személyivel együtt., ám Mónikáék megakadályozták, hogy egy újabb teljesítménytúrát legyek kénytelen tenni Vác és Újpest között, kisegítettek a vonatjegy árával.
Összegezve:kritikai észrevételeimet sine ira et studio tettem, a fõrendezõ irányában inkább pozitív elfogultságot érzek, mert szimpatikus a kisvasutak ügyének felkarolása, több írását is olvastam, kifejezetten tetszettek, de a teljesítménytúrák rendezése számára olyan, mintha én elkezdenék balettozni. Igaz, ha ilyesmire vetemednék, elõbb megkérdeznék néhány balettmûvészt, hogy mégis, hogy kell ezt csinálni. |
