Túrabeszámolók


Bükki kilátások

L.a.slowTúra éve: 20122012.03.06 10:19:29


Bükki kilátások HARD


Sok minden befolyásolta már az indulási szándékomat egy-egy versenyen, de orvosi szakvélemény még soha. Fõleg nem nõgyógyászé. Hmmmm…. De most a szakértõ rábólintott, és mivel az asszonykám sem produkált gyanús tüneteket így nem volt kibúvó: az élet rock&roll, nincs mese a húrok közé kell csapni. Bár a szakértõbbek talán inkább pengetik azokat.


Felsõtárkányban viszonylag szûk kör sorakozott fel minden idõk elsõ Bükki Kilátások Hard hegyifutó versenyén. Magamban idéztem a költõt: nem mi vagyunk kevesen, hanem azok vannak számosan, akik távolmaradtak. Az arcokon feszült, szerény mosoly, a lábakon futócipõ (jó ez nem a meztelen maraton), a tekintetekben elszántság majd Imaró intõ szavait és rajtszavát követõen nekilódult a menet a település utcácskáján, amelynek házaiban a tisztességes emberek talán még csak a reggeli kávézásnál tartottak. Jómagam erõsen elhatároztam, hogy szakítva jó szokásommal nem próbálok meg a kezdeteknél emberkedni, és az erõsödésnél elvérezni. Gondoltam keresek egy megbízható nyulat és Carlos cimboránk (eleinte) megfelelõnek látszott erre a célra. Az eleinte elég rövid ideig tartott, de úgy gondoltam, amíg szem elõtt vagyok, próbálom meghazudtolni a kondimat. Kettõsünkhöz csatlakozott Dorogi Levente is, illetve pár méter után már én örültem, hogy csatlakozhatok hozzájuk. Leventét korábban még nem láttam futni. Hát, a látvány nem dobott fel. A srác kábé annyi kiló, mint ahány éves vagyok én. Három méter magas, és kettõ méteres léptekkel halad. Klasszikus futóalkat, aki mellett még inkább érzem: öreg vagyok, lassú, kövér, kopasz, szemüveges.


A pálya már az elsõ méterektõl szépen ki volt jelölve, de nagyon kíváncsi voltam mennyire lesz követhetõ azok számára, akik nem bírnak helyismerettel. A talaj viszont elõvetítette a várható nehézségeket, némi híg sár és kõkemény, csúszós jég nehezítette a haladást. Az elsõ pontot hármasban értük el, majd az azt követõ emelkedõt kihasználtam alibinek egy kis lassításhoz. Carlos és Levente szép egyenletes tempóban távolodott tõlem, hát ilyen az élet. Próbáltam magamra illetve a csodás tájra figyelni. Ez a szakasz egyébként tényleg ismeretlen rész számomra egy ideig. Az emelkedõ teteje felé ultrafutó ikonnal találkoztam, hiszen Kerékgyártó Peti személyesen lukasztotta ki az ellenõrzõ lapomat. Elvileg õ volt a Zöld-rét pont. Így kicsit meglepett az, hogy amikor egy elképesztõ emelkedõ leküzdése után a Zöld-rétre értem ott is volt egy lukasztó pont. A távolból még láttam az elõttem haladókat, de aztán rájöttem a felzárkózásom csak a réten lévõ mély hónak köszönhetõ. Csodás helyeken vitt a pálya, sajnos az utóbbi idõben nem jártam erre, van mit bepótolnom. Az Õr-kö-háznál terített asztal várt minket, ami kicsit megakasztotta kínálatával a srácokat. Nekem nem volt miért itt idõznöm, mert a magammal vitt frissítõbõl is alig fogyasztottam. Így itt rájuk ragadtam, kíváncsian meddig bírom a tempót. Az Õr-kõr-rétre érve már találkoztunk túrázókkal, futókkal, akik a Classic távot választották. Így legalább szurkolók is akadtak, és jó pár ismerõs is. Köztük Öcsi-Bugi és csapata. A Kelemen széke felé haladva úgy tûnhetett meccselünk egymással, bár (én legalábbis) csak akkor elõztem, amikor a jeges ösvényen nem tudtam máshogy talpon maradni. Így folytattuk utunkat egészen Szilvásváradig. A Bácsó-völgyben produkáltam egy elég látványos buktát, persze csakis a közönség kedvéért, és örömére. A szilvásváradi vasútállomásnál idõmérõ pont és terülj asztal fogadott minket. Ezt elhagyva következett a Szalajka-völgy. Ha hinni lehet a statisztikáknak az ország egyik leglátogatottabb turisztikai célpontja, de szerencsére ez idõben a lézengõ kirándulók nem okoztak problémát. A völgy végében következett a Szalajka forrás és az Istállós-kõre vezetõ emelkedõ, amelynek a leküzdése külön díjazott feladat volt. Carlos iszonyú iramban startolt neki a hegyoldalnak. Már az elsõ száz méteren látszott, hogy nekem itt nem terem babér. Viszonylag kényelmes pilickázásra vettem a figurát. Olyannyira elkomfortoskodtam, hogy néha a kezemet is igénybe vettem a haladásra. A hegycsúcson Balu készített kompromittáló fotókat Koczka Feri pedig jelezte, hogy 7 percet kaptam az elsõtõl. Levente csak kevéssel elõttem ért fel igaz, önszorgalomból még kikukkantott egy csúcsra, elvétve a jelzést. A csúcsra érni nem volt könnyû, de talán nem túlzok, ha azt állítom utána még nehezebb volt. A kb. 40 cm vastagságú hóréteg, ami néha megbírja az embert, néha beszakad a súlya alatt nem épp ideális futóterep. Leventét viszonylag gyorsan meg is akasztotta, a Kopasz-rétre érve pedig Carlost is ott láthattuk kevéssel magunk elõtt. Ennyi lenne a megszerzett 7 perc elõny? Aztán rájöttem, hogy nem én gyorsultam, hanem õ keveredett bele egy mély hóval borított részre, amit persze nekem sem lehetett kihagyni. Így róttuk azt a pár kilométert, ami nehézségét tekintve vetekedett az Imaró edzésein tartott droid-mozgáséval. Az egyik kisebb rét túloldalán láttam, amint Carlos megáll, és minket figyel. Elõször nem értettem miért, aztán rájöttem: ezt én is megnéztem volna. Egy lépés elõre, a hó beszakadt, hadonászás az egyensúly végett, majd két lépés, beszakadás, egyensúly gyakorlat… Amikor kiveckelõdtünk a lejártabb részekre és csak pár centi hó ropogott a lábunk alatt megkönnyebbülve vigyorogtunk az átélt élményeken. Az Õr-kõ-házhoz már együtt érkeztünk. Eddigre kifogytam az innivalóból és jól jött a feltöltés, kulacsba és belsõleg is. És ekkor néztem meg alaposabban mi is a kínálat. Döbbenetes asztal „még nézni is tereh”. Nekem leginkább az aszalt barack jött be Carlos a gumimacira izgult rá, Levente pedig banán-függõnek tûnt. Abban maradtunk, hogy próbálunk együtt maradni hármasban. Hát… De innen tényleg viszonylag jól lehetett haladni, nemsokára ismét találkoztunk az Öcsi-Bugi által vezetett csapattal, de õk nem akartak beszállni a vonatunkba. A Cserepes-kõig együtt haladtunk hármasban, itt viszont kiszálltam a menetbõl. Kihasználtam a térerõt és haza érdeklõdtem. Mivel semmi újdonság nem történt Anyácskájával így alibim sem volt a kiszállásra. A többiek már jócskán elhúztak, én pedig battyogtam a magam tempójában. Megkerülve az Õserdõt, és felhágva a Tar-kõre. Elég régen volt már, hogy idefelé belegyalogoltam az emelkedõbe, de pár fölösleges kicsúszás után úgy gondoltam fölösleges (össze)törni magam. Kies rétek után kiértem a Bükköt keresztülszelõ mûútra. Látatlanban még áltattam magam azzal, hogy ott majd ráteszek egy lapáttal, de csak egy arccal tettem rá a jégpályára, majd felvettem a tojógalamb futóstílust. A Nagymezõn aztán már akadt némi jégmentes rész, ahol mintha tolt volna valami elõre. És rengeteg túrázóval találkoztam itt is. Gondolom az idén nevezési csúcsot dönthetett a BükkiKi. A Nagymezõi Síházban ismét bõséges kínálat fogadott, amit most nem használtam ki, csak kulacs töltés erejéig. Carlos és Levente azonban lecsapott a jóra. Én nem vártam be õket, mert tartottam attól, hogy megárt a benti meleg. Komótosan haladtam tovább, a következõ pontnál be is értek az üldözõim. Elhagyva a Fennsíkot következett a pálya downhill jellegû szakasza, ami gyakorlatilag a Hór-völgyig tartott. A Keskeny-bérc elõtti szakaszon erdõmûvelés zajlott. Ez néhol azt jelentette, hogy az ösvényre szórt gallyaktól alig lehetett haladni máshol, viszont azt hogy bár a fák hiánya szomorú, a kitáruló látvány viszont újszerû és pazar. Igaz, jómagam a fákat jobban kedvelem. Örültem, hogy olyan srácokkal futhatok együtt, akik nem rendelkeznek helyismerettel, mert így megfigyelhettem, hogy a kitett jelzések segítségével mennyire boldogulnak. Pár esettõl eltekintve jól ment a navigáció. Bár talán nem vagyok rosszmájú, ha elkönyvelem: a jelzések hiánya és azok észre nem vétele közé nem lehet egyenlõség jelet tenni. Mindhármunk számára mosolyogtató volt, pl. amikor a Keskeny-bérc pont (narancssárga/ fehér tájfutó bója) mellett úgy elmentek, hogy az a fejüktõl kb. 25 cm-re lógott. A Megyehatár után kuriózumként aszfaltlejtõ következett. Carlos jelezte, hogy 4 perc körüli kilométerekkel haladunk, és Németh Csabi ilyenkor szokott 3:20-ra kapcsolni. Mi nem kapcsoltunk, de így is gyorsan elértünk a Pazsaghoz, ahol gyors bélyegzés után kis gleccserfutás, majd erdei szlalom következett. Így értünk le a Hór-völgybe. Az Ódort viszonylag lazán kezdtük megmászni, ami az elsõ saras kicsúszások után átment laza gyaloglásba. De így legalább volt mód egy kis beszélgetésre. Az Ódor-vár csúcsán ismét bélyegzés, majd kis emelkedõ és egy iszonyú jeges lejtõ után a Völgyfõ-házhoz érkeztünk. Itt Viktor barátunk mellett Réka és Kati várt minket. Õk alighanem idõutazók, mert valahogy mindenhol felbukkannak nagyjából azonos idõben. És persze a kínálat ismét lehetõséget adott némi dúskálásra. Innen a srácok elstartoltak a kifüggesztett jelzõ szalagokkal ellentétes irányba, de aztán sikerült a Török-úton maradni, és az utolsó pont érintése után egy kiadós downhill futással célba érni. Itt a rendezõség a hármas befutás nagy dilemmáját úgy oldotta meg, hogy az Istállós-kõ csúcsfutás részeredményei alapján hirdetett gyõztest, véleményem szerint nagyon fair módon.


Összességében úgy gondolom: nagyon jól szervezett versenynek lehettünk részesei, fõleg ha azt is figyelemben vesszük, hogy az elsõ ilyen megmozdulás volt a 2012-es.



A pálya vezetése, a szépsége mellett, kihívás volt a teljesítõknek. A terepviszonyok nehezek voltak, bár a tavaszias idõjárással akár szerencsének is mondhattuk magunkat. És ami számomra nem mellékes ez volt az utolsó versenyem, ami az apává válásomat megelõzte. Jövõre már egy kis drukkerrel többen leszünk.