KITÖRÉS 60 - 2012.02.11-12. Táv: 58.65 km; Szintemelkedés: 1810 m; Szintidõ: 17 óra.
Amikor szóba kerül a KITÖRÉS túra, a nagyokosok mindig azt mondják, hogy a 2010-es, az volt ám az igazi, mert akkor nagy volt a hó. Ez alattomban bántotta az önérzetemet, mert én 2011-ben csináltam elõször és akkor "csak" beton keményre fagyott sárbarázdák és patanyomok voltak. Idén van hó doszt, és mínusz tíz alatti Celsius fokok röpködnek. Nosza! Itt az alkalom a bizonyításra, hogy a tavalyi sikeres teljesítés nem a hómentességnek volt köszönhetõ. Meg asztán nem tom mé', de megkedveltem ezt a túrát. A közeli, sikamlós emlékek a TÉLI MÁTRA XL-rõl arra sarkaltak, hogy jól felkészüljek a KITÖRÉSre. Frici túratársam cipõjére húzott kapaszkodókörmeivel otthonosan mozgott a Mátrában, amíg mi csetlettünk, botlottunk. Ebbõl okulva elmentem abba a túrafelszerelést is árusító boltba, aminek a nevét megkapjuk, ha a nagy sós vizet és a látószervet egymás után tesszük. Megvan? Rendben. Itt egy kisebb fajta vagyonért vettem egy pár fémhegyekkel szerelt, cipõtalpra húzható eszközt. Azzal a gondolattal vittem haza az új szerzeményt, hogy eme invesztíció miatt, most már mindenképpen indulnom kell a KITÖRÉSen. A szombat a készülõdés jegyében telt. Késõ délután jól beuzsonnáztam, és felkerekedtem, hogy a Széna téri Masztodon Kettõ plazában találkozzak Pistivel.
Korán van még fent fagyoskodni a várban, beszélgetünk egy kicsit itt a langy melegben. Csevegés közben elmegy elõttünk egy túrázónak öltözött hölgy, kezében két piros, összecsukott túrabot, az egyik nyelén árcédula fityeg. A kijárat felé siet. Ránézek az órámra. Tíz perc múlva, negyed ötkor mi is elindulhatunk. A tavalyi tapasztalat alapján a nevezésnél nagy tömegre számítok, ezért kell olyan korán felmenni. Idén sajnos félórával késõbbre, 18 órára tették a rajtot, ezért jó pozíciót kell szereznünk, hogy holnap reggel elérjük a hazafelé tartó buszokat. Pistinek a 07:56-os tatabányait, nekem pedig a 08:49-es Széna térre menõt kell elérni, mert utána már csak dél felé indulnak buszok, akkor meg már az igazak álmát szeretnénk aludni. Otthon! - Na, kászálódjuk! Megnézzük mi újság odafent. Az emelkedõs Ostrom utcán ostromoljuk a várat. Ellenállás nélkül jutunk keresztül a Bécsi kapun. Az elsõ dolog, ami feltûnik, hogy milyen kevés a rendõr. A második - a Kapisztrán térre érve -, hogy milyen kevés a túrázó. Mindezek természetesen a tavalyi évhez viszonyítva értendõk. Kiszúrom a fekete páncélsisakot viselõ Surdot, aki megmutatja, hogy melyik srác osztogatja a nevezési lapokat. Idén a nevezés procedúrája nagyságrendekkel kultúráltabb, mint az elmúlt évben. Amikor végigálltad a választott távhoz tartozó sort, akkor egy gépkocsinál a kitöltött nevezési lap, és a nevezési díj ellenében kézhez kapod az itineredet. Az elõnevezettek külön sorban állnak. - Hát, akkor álljunk be a 60-as sorba. Jó hosszú, de tempósan haladunk. Ó, nagyon jók vagyunk. Még csak háromnegyed hat, és már kezünkben az itiner. Gyorsan átfutom az útvonalleírást, mert érdekel, hogy idén is megvan e a Diós árok avagy [Z-] jelzés alternatíva. Megvan. Ma szívesebben mennék a [Z-]-n, mert tavaly a Diós árok rettentõen benzingõzõs volt. A másik, amit elolvasok, hogy Perbál után az új [S-] jelzésen megyünk e, a gombagyárat messze elkerülve. Igen (sajnos). Gyöngyi a leghosszabb sorban, az elõnevezettek sorában áll, és úgy látszik hatig nem is kerül sorra. A fentebb vázolt foghíjas szomori buszközlekedés miatt nem várunk rá, de Frici gondoskodó oltalmába ajánljuk. Ha a Borókáig utolér, akkor a maradék 35-ön együtt megyünk.
Valaki kiabál egy nagyot, mire az emberek a térrõl a Bécsi kapu irányába kezdenek tódulni. Rápillantok az órámra: Még van két perc. Nem mozdulunk. Amikor a Magdolna torony harangjátéka rákezdi, akkor még mindig van több, mint 30 másodperc, de ezt a jeladást már hivatalosnak tekintjük, és elindulunk. A Várfok utcán lejtünk a Moszkva tér - leánykori nevén Széll Kállmán tér - felé. Beszorulunk egy terepszínû gyakorlóba öltözött, alakzatban haladó szakasz mögé. Valakinél még magnó is van, ami házilag felénekelt dallal zsibbaszt. A Moszkva tér peremén megyünk pár métert, hogy aztán balra beforduljunk a Csaba utcába. Az elõttünk ballagó szakasz átmegy a túloldalra, és jobbra befordul a Városmajorba. Akkor most már biztos, hogy mi a [Z-] opciót választjuk. A lépcsõ elõtt utolér és elhagy Bell Sanyi másik két prominens túrázó társaságában. Megfordult a fejemben, hogy ha majd elfogyasztottuk az ide épített, több szakaszból álló, nem kevés fokú lépcsõt, akkor nem megyünk fel a [Z-] jelzéssel a Martinovics-hegy tetejére, hanem rögtön ráereszkedünk az Istenhegyi útra. Amikor látom, hogy a három elõttünk járó is így gondolkodott, akkor úgy döntök, hogy istenuccse utánuk megyünk. Ezzel mikrokispistázások sorozatát indítom el. (Vallomások lejjebb.) Tehát: Istenhegyi út, Szent Orbán tré, majd Diana utca, az õ véget érni nem akaró lépcsõjével. Amikor mégiscsak véget ér, már majdnem fent vagyunk a Sváb-hegyen. Magunk elõtt látjuk elhaladni azokat, akik a Diós-árok verziót választották. Õk vannak többen. Már annyiszor túráztunk erre, hogy Pisti automatikusan be akar fordulni a - [Z-] jelzést követve - a Tücsök utcába. - Várjá' Pisti! - Nézz má' oda! Senki nem fordult be, egyenesen a Fogas megállója irányába tartanak. Már úgyis bûnbeestünk, menjünk mi is arra. Át kéne kelni az úton. - Most mi van ezzel a kocsival? Jön már, vagy várost néz? Gyere má' tetûkém! Ja, bocsi, ez egy rendõrautó. Nagy szívás lenne, ha visszakocsikáztatnának. A Fogas Sváb-hegyi megállójának régi épületét a vágányok felõl kerüljük. Alulról éppen szerelvény érkezik. - Gyere Pisti! Húzzunk el innen, mert ha meglát valaki, még azt hiheti, hogy Fogassal jöttünk fel... Azért még hátranézek, hogy leszáll e róla túrázó kinézetû fazon. Nem. Az enyhén jobbra görbülõ Karthauzi utcán megyünk tovább. A balra kiágazó Evetke utca sokakat megtréfál. Nem hiszik el, hogy lejtõssége ellenére arra kell menni, ezért tovább kapaszkodnak fölfele. Pedig aki balra fordul - mint például mi is -, az Széchenyi emlékhez felvezetõ lépcsõ aljába kerül. Most is van egy tag aki vidáman emelkedik tovább a Karthauzi utcában. Utána kiabálok: - Halló! A TURULon vagy? - Fáziskésésben vagy öreg - szól közbe Pisti. Az három hete volt. - Miért? Turult mondtam? Jaj, ssza meg! A figura meg már továbbment. Remélem, hogy azért csak odatalál. - Na, kezdjünk bele ebbe a lerobbant, düledezõ lépcsõbe. Itt nagy harcok dúlhattak, mert szinte egy foka sem ép. Felérünk az emlékhez. Lejátszódik egy túrákon gyakori jelenet: Az utolsó három méteren elénk vág négy ember, és az orrunk elõtt nyújtogatják papírjaikat a pontõrnek. - Nem baj - gondolom magamban. Kár a sietségért, jöttök ti még szembe valahol a tundra kellõs közepén...
1. ellenõrzõpont, Széchenyi emlék.
A sok lépcsõ után egy picit lazítunk a Széchenyi emlék utcán, a Svájci lépcsõ felé tartva. Van itt egy kovácsoltvas kapu, amit mindig megnézek. Egyik oldalfalán körzõ, háromszögû vonalzóval, a másikon festõpaletta ecsettel. Mindkettõ dombormû. Vajon kik lehettek azok, akiknek a hivatását szimbolizálják? Ketten szembe jönnek. Ezek is elbökték az Evetke utcát, de az is lehet, hogy nekik erre szimpatikusabb. A szóló manusszal viszont nem találkozunk. Áh, rég lépcsõztünk, most Svájci lépcsõzhetünk, fel a Rege utcára. A korlátot nem tanácsos megfogni, mert odafagy az ember keze. Felérve körülnézek, de semmi mozgás nincs. A Fogas felé tartunk. Széchenyi-hegyi végállomása kihalt. Balra fordulunk. A Kõ büfé ki van világítva, de egyetlen hangot sem hallok kiszûrõdni. A kisvasút végállomásánál jobbra fordulunk és végigmegyünk a hosszadalmas Hegyhát úton. Így, vízszintben gyalogolva azért érzem a kezemen, hogy nagyon hideg van. Kesztyût húzok, amíg újra felmelegszik a nagyujjam. Nagy szerencse, hogy nem fúj a szél. A Normafa vasútmegállónál átmegyünk a túloldalra, és késõbb, ahol a sípályák kezdõdnek rátérünk a turistaútra. A többség a szilárdburkolaton megy, de mi célzattal jöttünk erre: Az egyik padnál megállunk. Száraz, le van söpörve róla a hó. Itt rakom fel a kapaszkodókörmöket, és Pistinek is van igazítanivalója a szerelvényén. Amíg átkelünk az úton a székely kapuhoz, addig tök rossz menni vele, de aztán biztonságérzetet ad, fõleg a csúszós lejtõkön. Rongyolunk is tempósan a [Z+] mentén. Átkelés a kisvasúton, és egy útkeresztezõdésnél a [S+] jelre váltunk. Már messzirõl észreveszünk egy mécsesekkel borított sírt. Csak távolról, menet közben nézzük, de gondolatban tisztelgünk az elesettek elõtt. Már majdnem a Csacsi-rétnél járunk, amikor két futó jön szembe. - Mi az? Ezek pontot hagytak ki? - kérdezi Pisti. - Dehogyis! - válaszolom. Ezek a vérbeli kispistázók. Nem mennek le a Virágvölgybe, hanem visszamennek a Normafa szintjére, és onnan közelítik meg a következõ pontot, a Libegõ felsõ állomását, óriási szintkülönbséget spórolva meg ezzel. Aztán ezek szokták verni a mellüket különbözõ fórumokon, hogy milyen jó idõt futottak...
2. ellenõrzõpont, a Csacsi-rét.
Most nincs itt a katonai kórház nõvérkéje, mint tavaly. A nagy hidegben biztos lefagyott a fityulája. Csak egy magyar katona van itt, aki igazoltat. Pisti oroszul köszön neki. - Nem jó! Az egy késõbbi pont lesz - figyelmeztetem. A katona veszi a lapot, és valami szláv bükkfanyelven közli, hogy nem beszél oroszul. Jobbra fényvisszaverõ lapkák vannak a növényzeten, ott ahol a [S-] kiágazik a rétrõl. Lazán suhanunk lefelé az enyhe lejtõn. A végén átkelünk egy árok felsõ végén, és a szélén folytatjuk a süllyedést hosszan le a Virágvölgybe. Lent megjegyzem Pistinek, hogy a ponttól idáig tartó lejtmenetet, és utána ugyanezt emelkedõben spórolta meg a két futó. Mi azonban váltunk a [P-]-ra és a völgy alsó szélére, jobbra kanyarodunk, hogy belekezdjünk a János-hegy felé tartó kaptatásunkba. Pistinek néha visszacsúsznak a lépései, irigyli a kapaszkodókörmeimet. Mitagadás, nekem sokkal kevesebb gondom van a csúszkálással. Amennyire lehet egyenletesen haladva próbáljuk leküzdeni a nem kis emelkedõt. Gyéren vannak a túrázók. Talán egy valaki elõz meg minket, és mi se elõzünk meg két-három túrázónál többet. A fehér hó hihetetlenül javítja a látási viszonyokat. A fejlámpámon elég a gyengébb fényerõt beállítani. Egyenesen emelkedõ szakaszhoz érünk. - Nemsokára keresztezzük a kisvasutat a Jánoshegy állomásnál - közlöm Pistivel a helyzetünket. A kivilágított Erzsébet kilátó így, alulnézetben becsapósan közelinek mutatja magát. Tûzoltó barátom mesélte, hogy évekkel ezelõtt, egy éjjel a kilátóhoz riasztották õket. Valamelyik ökörnek meggyulladt a faszesz a gyomrában, felnézett a János-hegyre, és azt hitte, hogy a kilátó ég... Már elég régóta látjuk a bástyát, de nem látszik közeledni. Aztán egyszer csak elfekszik az emelkedõ.
3. ellenõrzõpont, János-hegy, Libegõvel szembeni pihenõ és játszótér.
- Na, ezek az oroszok - súgom oda Pistinek. Az itinereket átvevõ katona elõre köszön: - Zdravsztvujtye. - Zdravsztvujtye tovaris - köszönünk mi is. Piros filctollal egy szempillantás alatt sarló-kalapácsot rajzol a harmadik rubrikába. Átvesszük a papírokat, majd elköszönünk: - Doszvidanyia. Elõttünk csekkoltak a Padödõs lányok, õk azt mondták, hogy: Báj báj Szása. Alighogy elhagyjuk a pontot ránk köszön valaki. A neonvilágítás ellenfényében nehezen ismerem fel azt a két túratársat, akikkel a TÉLI TURULon találkoztunk Szomoron, a mostani célkocsmában. Akkor õk a KITÖRÉSre való gyúrás gyanánt gyalogoltak Szomorra, mi pedig ettük az ellátmány virslinket, majd mentünk tovább Tatabányára. Most, a kölcsönös üdvözlések után elindulnak a lefelé vezetõ [S+] irányába. - Hát ti merre mentek? - kérdezem. Egyikõjük olyan kézmozdulattal válaszol, mint ha azt akarná mutatni, hogy egy hal úgy oldalvást elúszik. - Na, jól van! Gyere Pisti! Mi felmegyünk a kilátó tövébe. De ha már mindenki összevissza kispistázik, akkor mi is megengedhetünk magunknak annyi lazaságot, hogy nem a meredek hátsólépcsõn megyünk fel, hanem itt a mûúton, ahol jól letaposták a havat a gépjármûvek. Szinte élvezet felmenni ezekkel a kapaszkodókörmökkel. Amikor felérünk hátranézek a kilátó irányába. Valaki éppen jön lefelé a pár lépcsõn, a torony placcáról. - Nincs ott rendkívüli ellenõrzõpont? - kérdezem az illetõtõl. - Az ellenõrzõpont lent van, de nem arra van ám a hivatalos útvonal, amerrõl ti jöttetek - szólal meg az alak Hevér Gábor hangján. - Hát, csak azért jöttünk arra Bubu, mert kapaszkodókörmök vannak felerõsítve a cipõmre, és ott a lépcsõn, a sziklás terepen nagyon rossz vele közlekedni - magyarázom szánalmasan a bizonyítványom. - Látod Pisti, ilyen az én formám. Csak egy picit térjek le a hivatalos útvonalról, máris az Útvonalkövetõk Klubjának a fõnöke elõtt bukok le. Nem is lehetett volna tökéletesebb az idõzítés. - Na, most már szlalomozzunk le innen a [P-]-on. Jól kocogható lefelé a havas szerpentinezõ turistaút. Javítunk az átlagsebességünkön. Ilyen gyorsan talán még nem értem le a Szépjuhásznéhoz. A kék kút mellett megyünk el, és rátérünk a Hárs-hegyre vezetõ [S-]-ra. (Ezen maradunk egészen a Zsíros-hegyig.) Nem tudom mi van velem, de túl sokat nyögök ezen az emelkedõn. Elhatározom, hogy nem nézegetek föl, hogy mennyit kell még mászni. Egy idõ után nem tudom megállni, és felnézek. Nem kellett volna. Sok van még, de most már tényleg csak a sétálós résznél emelem fel a fejem. Besétálunk a pontra.
4. ellenõrzõpont, Nagy-Hárs-hegy, Kaán Károly kilátó elõtt.
Fehér álcaruhába öltözött katonák adják itt a szolgálatot. Finom mentolos szõlõcukrot kínál az egyik. Éppen a tüzet élesztgetik. Pisti nagyon megéhezett, és amíg õ megeszi a szendvicsét, addig én repetázok a szõlõcukorból. Miután restauráltuk magunkat, lefelé indulunk. Lejjebb, a kis fahídhoz vezetõ út bob pályává alakult. A barlangbejárat felé nem merek rövidíteni, mert ott sziklás, és onnan rögtön a volt bányabejárathoz lehet ledögleni. Van, aki ennek ellenére arra megy. Mi inkább a fahíd felé próbálkozunk, de nem a csúszdán, hanem mellette, ahol már van mibe kapaszkodni. Mialatt lefelé óvakodunk, ketten - óne zsinór - lecsúsznak seggen. A híd után, felfelé valamivel könnyebb visszajutni az útra. Most már nyugodtan szökellhetünk lefelé a Nagy-Hárs-hegyrõl. A lejtõ alján, a fátlan, kiálló köves mezõ egyenetlenségeit kitölti a hó, itt is gyorsabban haladunk régebbi önmagunkhoz képest. A mezõ után megint lejtõ a kisvasút forgókorlátos átkelõjéig, aztán vízszintes a Hárshegy állomás alatt. Innen megint meredek lejtõ, amíg meg nem pillantjuk a bevásárlóközpont fényeit. Úgy ki van világítva, mint egy leszállópálya. Átkelünk a mûúton, és eloltjuk lámpáinkat. Kis lejtõn leszaladunk a villamos árka fölé, és a peremét követve megyünk tovább. Erõs szénfüst szagot lehet érezni, mintha mindenki most rakott volna rá egy lapáttal a hûvösvölgyi végállomás környékén. Egy újabb mécsesekkel és virágokkal díszített katonasírhoz érkezünk. Valaki menet közben felvételt készít róla. Amikor elfogy az út, lemegyünk a lépcsõn a villamos szintjére, sõt még az alá is, egy aluljáróba. A füstszagon keresztül is átérzõdik az olajban sülõ tészta illata. A mûút túloldalán nyitva van a lángosos bódé. Vevõkörét szemmel láthatóan túrázók alkotják. Nyelünk egy nagyot, és tovább megyünk az Ördög-árok felé, hogy átkeljünk a fölé épített rövid kõhídon. A [K-] és [S-] elágazásánál áll egy kisebb csoport és felfelé néznek, arra amerre a [S-] vezet. Nem mozdulnak, én megyek elõre. Néhány másodperc múlva visszanézek, és látom, hogy a [K-] jelzésen mennek a vitorlázó repülõtér felé. Hát, igen. Meg is lehet kerülni a Vadaskerti-hegyet. Mi viszont sóhajtunk, és belekezdünk az emelkedõs ösvénybe. Késõbb, amikor az ösvény becsatlakozik egy szélesebb turistaútba, akkor jobbra fordulunk. Már elég messze vagyunk a Hûvösvölgytõl, de fõleg toronymagasan fölötte, és még mindig érezni a szénfüstöt. Ha nem magam tapasztalnám, akkor nem is hinném el. Sajna már nem lehet harapni a levegõt még az erdõben sem. Szembe jön egy lámpa. Elfelejtett balra kanyarodni, vagy csak egyszerûen kiállt egy technikai szünetre. Felkanyarodunk a Vadaskerti-hegy felé vezetõ út utolsó emelkedõjére. Szótlanul gyûrjük a métereket. Alighogy felküzdöttük magunkat a hegyre, rögtön le is kell rongyolni róla. A lejtõ aljában jobb helyett balra fordulunk, mert röpke szerelvényigazítás miatt leülünk a Mátyás király vadas parkja emlékmû melletti pihenõnél. Amikor végeztünk tovább megyünk a Határ-nyereg felé. Utunk ismét egy katonasír mellett vezet. A nyeregben még nappal is oda kell figyelni, hogy merre van a [S-] folytatása, most is inkább kétszer körbetekerem a fejem, minthogy kitévedjünk a repülõtérre. Odaérünk a túra talán legpocsékabb emelkedõje alá. Apró lépésekkel tudunk csak haladni, nagyon figyelve, hogy hova lépünk. Kitartásunk jutalma, hogy fent megláthatjuk az erõsen megdõlt határkövet, ami azt jelzi, hogy felértünk a Szépvölgyi út parkolójához. Még mindig van emelkedõ, csak enyhébb kivitelben, ugyanis fel kell még mászni az Újlaki-hegyre. A szélesebb - eredetileg köves - útról tájékoztató fatábla térít le balra. Még az elõzõ meredeken elõzött meg két sporttárs, azok most mennének tovább egyenesen. - Erre! - szólok utánuk, és már megyek is a helyes irányba. Ismét keskeny ösvény, majd sziklalépcsõ. Egy villogó fény irányába tartunk. A lámpa a csúcs vaskályháján, vagy annak közelében villog.
5. ellenõrzõpont, Újlaki-hegy.
Néhány lépéssel lejjebb szignálja egy katona a menleveleinket. Most már nagyon éhes vagyok, de tudva, hogy nemsokára a Borókához érünk, nem veszek elõ kaját. Megint csak lefelé sietünk. Azt már a túra elõtt megállapítottuk, hogy a szint zömét az elsõ 25-ös szakaszba szerkesztették. Idáig a föl-le-föl-le volt a jellemzõ. A büféhez közeledve kiszámítjuk, hogy a nehéz terep ellenére 5-ösnél valamivel jobb átlagot mentünk. A tavalyi KITÖRÉSen, itt, az Újlaki hegy alatt tömött sorokban bukdácsoltunk a fagyott sárral kövezett úton. Pillanatnyilag nem látok senkit sem elõttünk, sem mögöttünk. Már fél tizenegy van. Nem hiszem, hogy még a Borókában lesz Zsolt és a túratársaink Tatabányáról és környékérõl. Õk a 35-ön indultak. Utunk kivisz egy rétre, és már idelátszanak a rajt-cél-ellenõrzõpont épületének fényei.
6. ellenõrzõpont, Virágos-nyereg, Boróka büfé.
Fegyveres õr köszönt az ajtóban, és betessékel. Odabent, amint a mi távunkhoz tartozó pontõrt keresgéljük, Zsolték üdvözölnek. (Késõbb vettem észre, hogy a falon öles számok jelzik a távokat.) Zsolt elmondja, hogy már negyven perce (!) beneveztek. Az emelkedett hangulatukról rögtön észrevettem, hogy nem mostanában érkeztek. Csak azt nem értem, hogy a hangulatfokozás elõtt miért kellett benevezni. A pulthoz megyünk, és kikérjük a fasírtos zsömlénket, és a teánkat. Amikor elénk rakják, a zsömlét, rögtön kimarkoljuk a tányérból. Oldalt méltatlankodik valaki, hogy lenyúltuk az õ fasírtjukat. Nem magyarázkodok. Nem volt ráírva, hogy kié, és kifejezetten elénk rakták a tányérokat. Amikor a teát is ideadják, akkor az asztalokhoz megyünk, és lerakjuk a zsákmányt. Nem akarunk leülni, de nem is tudnánk, mert minden hely foglalt; a túratársak ráérõsen csócsálnak. Tempósan befaljuk a zsömlénket. A két deci teám mennyiségét úgy növelem, hogy belefacsarok a jégkásává fagyott üdítõmbõl. Elõvigyázatosságból még otthon raktam bele fél deci fagyállót, de kevésnek bizonyult. Amint bekebeleztük a hadtápot, nem sokat totojázunk. Kimegyünk a Borókából és az elõtte levõ cserjesáv felé támadunk. Lemegyünk a [K-] [S-] útra, és balra fordulva igyekszünk tovább. Még 35 van elõttünk. Bármennyire is igyekeztünk odabent, most fázunk. Idõ kell a felmelegedéshez. Egy futó kér utat. Félrehúzódunk. A [S-] jobbra ágazik. Követjük. Balra néhányan körülállnak egy kivilágított katonasírt. Hátul megszólal valaki: - Bocsi még egyszer. Ugyan az a futó kér utat, mint két perccel ezelõtt. A keskeny, oldalt csúszós ösvényen teljesen félre kell állnunk, hogy elengedjük. Ez egy hosszú szakasz lesz a keskeny ösvényével, de remélem, hogy nem kell majd unos-untalan félreállni. Különben is egy komplett menetoszlop halad elõttünk. Az utolsó emberen - úgy látom - edzõcipõ van, bot viszont nincs nála. Minduntalan lecsúszik a jobb lába. Egy hirtelen lejtõs résznél seggre is ül. Mögöttünk a tatabányaiak és Zsolt "vidám" hangját hallom. A Kötõk padjáig pihenõ üzemmódban haladunk a torlódás miatt. Az itt lévõ rövid csúszda után kissé kiszélesedik az ösvény, és meglendül a sor. Olyannyira, hogy a végén, amikor van egy sunyi jobbos letérõ, akkor az elõttünk járók tovább mennek egyenesen. Kihasználva a malõrt, mi letérünk, és visszakiabálunk, hogy "Erre!", de már kocogunk is lefelé. Hosszan lejtünk a völgy irányába. Elõttem szalad Pisti. Amikor elkezd jobbra, balra cikázni, akkor sejtem, hogy leértünk az út mélyen erodált részéhez. Nem árt a fokozott óvatosság. - Tavaly a réten az amcsik voltak - mondom Pistinek. Nem telik bele egy perc, és meglátunk egy csillagos-sávos lobogót a tábortûz fényénél.
7. ellenõrzõpont, Alsó-Jegenye-völgy.
- Szõr! - Nyújtom lapom az ellenõrzést végzõ katonának. - Szõr! - Adja vissza lepecsételve. Teamécsesek sorozata jelzi a rétrõl kivezetõ utat. Követjük. A Paprikás-patak totál beállt. Még nem láttam ilyen állapotában. Itt, a völgyében fokokkal hidegebb van, mint fentebb. Csobogás nix. Ez csak fokozza a dermesztõ hangulatot. Rózsika is jéggé fagyott a kombinéjében, de csak önti rendületlenül a vizet a kifogyhatatlan korsójából. Trappolunk át a hidakon, ahogy csak a lábunk bírja. Minél elõbb ki a völgybõl! Jól van. Már látszanak a Hidegkúti út fényei. Csak egy rövid emelkedõ, és fent vagyunk a benzinkúttal szemben. Átmegyünk. Nem látok senkit a kút bótjában ejtõzni. Tovább megyünk a buszmegálló felé, hogy jobbra forduljuk, be az erdõbe. Azt hiszem, mindjárt nem fogunk fázni. Sõt! Hosszú emelkedõre rendezkedünk be. Ezt nem lehet ripsz-ropsz letudni. Örülünk, amikor felérünk az erdõn átvezetõ mûúthoz, mert ez körülbelül félúton van a Zsíros-hegy felé. Megvárjuk, amíg elhúz elõttünk az itt kötelezõ egy darab személygépkocsi, és a túloldalon folytatjuk a kaptatást. Amikor enyhül az emelkedõ, a [S-] jobbra tér. Ketten éppen arra fordulnak. Nekik is szólok, hogy: "Erre!" - és megyek tovább. - De hát a [S-] jel jobbra megy - érkezik a kétkedõ válasz. - Az igen, de nekünk tovább kell menni egyenesen. Olvassátok el az itinert! - mondom menet közben. Egyikük hisz nekem, a másik a [S-] jelzésen megy tovább. Pistit idegesíti, hogy út közben füttyögéssel tartják egymással a kontaktust. Hamarosan elérjük a [K-] jelzést, majd még egy pár perc múlva jobbról visszatér a [S-]. A Kerek-hegy felé menõ, nem kis kitérõt vágtuk le hivatalosan (!). A Muflon felé menet van egy hely, ahol mindig sártenger van. Ez most egy hatalmas, jéggé fagyott pocsolya; átsétálunk rajta. Nagykovácsi "felsõ" közvilágítása bevilágít az erdõbe. Mindjárt itt a pont. A bejárat elõtt álló géppisztolyos katona leküld a pincébe. Nem, nincs légi veszély, hanem odalent van a németek fokozottan védett, titkos nudli leves lerakata.
8. ellenõrzõpont, Zsíros-hegy, Muflon itató, pince.
Lent, az ajtótól nem messze, egy padon ücsörögnek Mezeiék. Odalépek hozzájuk és gratulálok nekik az Év Teljesítménytúrázója versenyben elért elõkelõ helyezéseikért. Az egyik asztalon szigorúan titkos recept alapján fõzött, poharas tésztaleves adagok várnak a sorsuk beteljesedésére. Jó lenne egy kis tea is, mert a fagyállós italom már teljesen befagyott. Sajnos idén itt nincs tea. Nem baj, majd Perbál elõtt, a négy gesztenyefánál duplán iszok. A második pohár levesembe öntök egy kis fagyos kólát a Pistiébõl. Hihetetlenül pocsék, sosem ajánlanám senkinek ezt az összeállítást, de megiszom, mert kell a folyadék. Felcihelõdünk, menni kék. Kifelé menet Árpival találkozunk; nem várunk. Felhágunk a pár méterrel magasabban levõ hajdan volt Zsíros-hegyi turistaház platójára. Páran keresgélik a továbbmenõ jelzéseket. Mire odaérünk valaki megmutatja nekik, hogy balra kell menni a [K-] jelzésen. A mûút padkáján araszolok, mert kapaszkodókörmökkel nem lehet hosszan menni a flaszteren. Akik az imént keresték a jelzést, megkérdezik, hogy lesz e még nagyobb emelkedõ a túrán. Valójában már csak a végén lesz durvaság a Kakukk-hegyen, de azért a Szénás felé sem vízszintes az út, és mozgólépcsõ sincs. A kérdezõk csoportjából egy fiatal srác derékszíjáról két darab fél méteres elemlámpa lóg. Az egyik, az újonc lépéseinek ütemére egy pléhbögrét verdes. Jók a figura idegei... - Ez az, Pisti: Itt szoktunk feljönni az Antónia-árokból a SÁRGA 70-en. - Igen, és most pedig itt térünk le jobbra, a mûútról a Szénás felé - mondja fel a leckét Pisti. Megállapításainkat fényvisszaverõ lapkák támasztják alá. Letérésünk után két perccel hátranézek, de az érdeklõdõk nem jönnek, pedig az orruk elõtt fordultunk be. A laza vízszintezést emelkedõ váltja fel. Fenyõfák övezte utat gyûrünk. Amikor pihenõsebb részhez érünk felnézek a fátyolfelhõs égre. A Hold sokkal feljebb jár, és jóval kisebb, mint a tavalyi KITÖRÉSen, pedig idén csak egy nappal jöttünk korábban. Az emlékfal közelébe érünk. A felmenõ rozoga falépcsõ elõtt hárman beszélgetnek. Köszönünk nekik, és felmegyünk, remélve, ha feltételes pontõrök, akkor szólnak. A csúcs felé tartva megelõz néhány gyakorlóba öltözött fiatal. Megyünk utánuk, mert felmennek egészen a Nagy-Szénás tetején levõ négyzet alakú bemélyedésig, amit én csak homokozónak nevezek. Fent érdekes jelenség fogad. Nagy foltokban kilátszik a hó alól a száraz füves talaj. Pisti szerint a szél fújta le a havat. Szerencse, hogy most nem fúj. Pisti lefelé indul a társaság mögött, én baktatok a nyomukba. Az egyik cserjén legalább négy fényvisszaverõ lapocska van; jó irányba megyünk. Nem is nézek semerre, csak a lábam elé. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy már bokán felül ér a hó. Egy hosszúkabátos hölgy majdnem a hóba tapossa kabátja egyik szárnyát. - Itt valami nem stimmel! - gondolom magamban, és amikor jobbra lent meglátom Nagykovácsi fényeit, akkor felkiáltok, hogy: - Visszafelé megyünk!!! A csoport (félre) vezetõje azt mondja erre: - Mindegy, most már menjünk arra. - Háppersze, há, honne, menjetek csak! - Gyere Pisti, visszakapaszkodunk! - mondom, és dúlok, fúlok, hogy egy percnyi figyelmetlenségért ilyen hosszú emelkedõvel kell fizetni. Most kaptuk meg a büntit a mikrokispistázásokért. Legalább letudhatjuk a sors által ránk mért penitenciát. Felérve annyira egyértelmû, hogy hol kellett volna a lejtmenetet megszakítva jobbra fordulnunk. Itt, most balra térünk. Egy hóból kiálló kõre festve meg is látom a [K-] jelzést. Hátra nézek. A többi tévelygõ nem jött utánunk. Vagy éppen lefelé tartanak Nagykovácsiba, vagy megkerülik a dombot - amibe mi is belekezdtünk - és visszajutnak a Nagy-Szénásra. Hegyek között, völgyek között zakatolunk a jelzett fáig, ahol lemegy Piliscsabára a [K-], és ahol átváltunk a [K+] jelre. Irány a Kutya-hegy. Háromszor olyan hosszúnak tûnik ez az út, mint "normál" körülmények között. - De kutya sokat kell fölfele kutyagolni! - fakadok ki a nem túl meredek, de reménytelenül nyúlós emelkedõn. Alig hogy ezt kimondom, lassan lejtmenetbe megyünk át. Hát, igen. Elõbb kellett volna reklamálni. Szépen lekanyargunk a forgóajtóhoz, ami befordít egy újabb katonai táborba.
9. ellenõrzõpont, Fehér-út
Hölgykatona pecsétel. Nem tudom ez mennyire korhû, de mindenesetre rést üt a militáns környezetben megszokott fallokrácián. Árpi szólít meg a háttérbõl: - Hát ti hol voltatok? - kérdezi. Ez az a kérdés, amire csak magyarázkodva lehet válaszolni. - A csordaszellem megtréfált. Majdnem lementünk Nagykovácsiba - válaszolom. Pisti megkínál egy termoszfedõnyi teával. Ez most jól jön, mert eléggé ki vagyok száradva. Talán egy percet sem álltunk, de a kezem már fagy lefele. Árpiékkal megyünk tovább. Még frissek, jó húzóerõnek bizonyulnak. A [S-]-ra váltva tempósan masírozunk a Fehér úton. Info táblánál a jobb villát választjuk; hosszan (!!!), kerítés mellett sietünk; kellemes dõlésszögû lejtõn suhanunk; hatalmas bal kanyarral mélyútba süllyedünk; a végén T elágazásban jobbra kanyarodunk. Itt már vastagabb egy kicsit a hóréteg. Biztos idefútta a szél. Mászóka jön. Nincs nyitva mellette a kapu. Sajnos mászni kell. A túloldalon technikai szünetet tartok. Ezalatt a többiek elszelelnek. Megpróbálok behozni valamit az elõnyükbõl, de amikor egy szántóföld mellé ér az út, akkor olyan magas buckákon kacsázok, hogy oldalirányban bemozdulnak a kapaszkodókörmöket tartó gumik. A befagyott kis patakon még átkelek, és a kerítés sarkánál még kibújok, de utána botomra támaszkodva meg kell igazítani a szereléket. Éppen lehúzom az egyik cipõtalpamról az eszközt, mikor ketten utolérnek. - Megadta magát? - kérdezi sajnálkozva az egyikük. Szemszögükbõl úgy tûnhetett, hogy a cipõm talpa vált le. Megnyugtatom a sporttársakat, hogy nem zokniban kell megtennem a hátralevõ nemtomhány kilométert. Igazítás után nem sokkal már látszik a következõ pont. Az útra kiállt egy katona. A négy fa közé beásott harcálláshoz már nem is kell odamenni.
10. ellenõrzõpont, Malom-földek, négy gesztenyefa.
Alaposan ráfaragtam. Arra számítottam, hogy itt már lesz tea. Itt sincs. Megyek is tovább gyorsan, legalább utolérem Pistiéket. Hamarosan jobbra kanyarodok egy eredetileg murvás útra, ami beleköt a Perbálon átmenõ fõútba. A fõúton balra fordulok. Nincs padka, a flaszterrõl pedig teljesen lekopott a hó. Lehúzom a kapaszkodókörmöket, és praktikusan a csuklómra akasztom. Hirtelen rám tör az éhség. Muszáj lesz megállnom, és egy buszmegálló védettsége alatt elõ kell vennem egy XL-es energia csokit. Nem kockáztathatom az eléhezést, pláne, hogy éppen készülöm elhagyni a lakott területet. Meglepõdök, amikor bele akarok harapni a csokiba. Ez is kõkeményre fagyott. Kicsit melengetni kell, mielõtt ketté tudom harapni a kisebbfajta szájharmonika nagyságú csokit. A megmaradt felet zsebre vágom, de ez is hamar sorra kerül. A [S-] jel jól mutatja, hogy jobbra be kell fordulni a Hunyadi utcába. Itt már van havas útszél; secperc alatt felcsatolom a karmos talpakat. Az utca balra hajlik, majd kivisz a nyílt terepre, dûlõút lesz belõle, és egy völgy méretû árok mellé társul. Leheletnyinél is finomabb fuvallat kél. Ez a minimális légmozgás elég ahhoz, hogy ökölbe szoruljon az arcom. Az orrom rögtön kezd lefagyni. Jól megdörzsölöm. Ez egy kicsit segít. Elgondolom, hogy mi lenne itt, ha tényleg fújna a szél... Messze ellátni, az árok mentén, de fejlámpafényt nem látok. Pistiék vagy iszonyú gyorsak, vagy iszonyúan eltévedtek. A végén minden kiderül. Amíg az árok tart, addig az út is vele tart. Azért figyelem a lábnyomokat is a hóban, különösen egy jellegzetes mintázatút szúrok ki magamnak. Amikor kisimul az árok, az út balra kanyarodik. Egy sövény mindkét oldalán van út, én a lábnyomosat választom. Amíg keresgélek észreveszem, hogy messze mögöttem már jönnek egy páran. Az út most fölfelé visz, és megint balra kanyarodik. A kanyaroknál vannak [S-] jelek, de lévén éjszaka, meg is kell keresni azokat. Innentõl elég gyakori a kanyargás, és mivel én vagyok a "felderítõ" hamar közelednek azok, akiknek egyszerûen csak a lámpafényemet kell követniük. Az egyik jobbos letérõnél - ahol éppen jelzést keresek - utol is érnek. Nem találok jelzést, ezért tovább megyek egyenesen. Gyanús, hogy fele arányban szembejövõ cipõnyomokat is látok. Sz@r van a palacsintában. Egy másodperccel késõbb utánam kiabál egy lány, hogy az elõzõ letérõ volt a frankó. Amint visszatérek, látom, hogy az egyik hüvelykujj vastagságú fán van a [S-] jel. Nem is tudták volna nagyobb fára festeni, mert egy fiatalosba visz be az út. Most én megyek azoknak a lámpafénye után, akik megelõztek. Így sokkal kényelmesebb. Ez az út már felvisz a Nyakas-tetõre. Egy platón haladva észreveszem a turistajelekkel ellátott csúcskövet. Innen már tiszta sor. Egy jobbost figyelek, ami majd levisz egy dózer útra. Megvan. Amikor leérkezek, jobbra fordulok, és átváltok a [S4]-re, ami mellett már a túra végéig kitartok. A gombagyár felõl jövõ út, amelyen a TÉLI TURUL teljesítésekor jöttünk, itt csatlakozik mostani útvonalunkhoz. Megállapítom, hogy az a verzió sokkal rövidebb, és nem olyan kanyargós, mint ez. Nos, ez a dózer út alig észrevehetõen balra kanyarodik, és mintegy az út folytatásaként egy szántó melletti útba csatlakozik. Bocs, de megint a TÉLI TURUL jut eszembe. Alig néhány hete ezen az úton olyan tapadósfajta sár volt, hogy a cipõink egyenként három kilósra híztak. Most úgy lehet suhanni rajta, mintha szõnyegen mennék. Ezt ki is használom, mert a távolban, elõttem lámpafényeket látok, és utol akarom érni a lámpák gazdáit, abban a reményben, hogy Pistiék azok. Még a pont elõtt utolérem azokat, akik a Nyakas-tetõ felé menet megelõztek.
11. ellenõrzõpont, Anyácsapuszta, romkastély.
Romosnak elég romos, de hogy kastély lett volna valaha is, arra nem utal semmi jel. Egy vén kúriának talán elmegy. Az igazolás beszerzése után rögvest tovább megyek. Egy darabig még egyenesen vezet az út, de késõbb kiszélesedik, és nagy ívben jobbra kanyarodik. A kanyar után is lehagyok egy párt. Nem tudom, hogy fogok e még a túrán találkozni Pistiékkel. Egy domb aljában vezet az út az Anyácsai-tó felé. A tó csücskénél egy raklap van átvetve egy pataknak csúfolt éren. Most persze nélküle is száraz lábbal át lehet kelni a másik oldalra, amit egy szántóföld képez. Jó szokás szerint teljesen fel van szántva a turistaút, de a hó kitölti annyira a barázdákat, hogy gond nélkül lehessen bennük egyensúlyozni. Nem sokkal késõbb balra lemegy az "út" a tó partjára. Itt sokkal jobban lehet gyalogolni. A nagyjából téglalap alakú tó hosszabbik oldalának végére érek, és balra kanyarodok a rövidebbre. Ez pár tíz méter, ami után jobbra fordulok, és becélzom a Kakukk-hegyet. Az út itt sem út, hanem szántás; érdemesebb a még nem letaposott, mélyebb hóban gázolni. Már mutatkoznak a jelei a hajnal hasadozásának. Most van a leghidegebb, és itt, a kitettebb helyen, még a szellõ hûtõ hatása is jobban érvényesül, ha mégoly gyenge is az. A hegy mellé érek. Figyelem a bal oldalt, mert két cserje között, alig észrevehetõ ösvény vezet felfelé. A lábnyomokból látszik, hogy sokan továbbmentek. Ez az ösvény olyan keskeny, hogy amikor felkapaszkodok rá, akkor egy bokor le akarja szedni a hátizsákomat. Közben hárman, akik ideértek nézik, hogy mit csinálok, de láthatóan nem hiszik, hogy erre kell jönni. - Ha érdekel valakit itt van a [S4] jelzés - szólok hátra, és válaszra nem várva kapaszkodok felfelé a Kakukk-hegyre. Késõbb hátra nézek. Jönnek a többiek is. Négy menetes emelkedõt kell leküzdeni. Az elsõ se lanka, de az a legkönnyebb. Aki elõször jár erre azt hiheti, hogy végzett a heggyel, de amikor balra fordul, elé horgad a legdurvább helyi emelkedõ. A tetején alig van egy kis szusszanásra alkalmas táv, máris jobbra kell fordulni, és egy faiskolában kell feljebb hágni. Még egyszer jobbra térsz, és az utolsó emelkedõ már a csúcskõhöz vezet. Nincs itt senki, de jelölésre alkalmas eszköz sincs. Közben felért az elõbb említett hármas csoport. Azt javaslom, hogy készítsenek fotót a csúcskõ körül. Közben azért elõveszem az itinert, hátha van benne utalás az utolsó ponttal kapcsolatban. Hát persze! Idén nem is a csúcskõnél van a pont, hanem lejjebb, a romos Kálvária aljában. Elindulunk a meredeken lejtõ ösvényen. Szaporázok lefelé. Alig valamivel könnyebb, mint fölfelé. Nagyon oda kell figyelni, hogy hova lépsz. Amikor elérem a Kálvária felsõ végét, enyhül a lejtõ. Lesétálok. Itt lesz a kápolna, amit én eddig domboldalba süllyesztett, elhagyott pincének néztem, mert ez sincs jobb állapotban, mint a Kálvária stációi.
12. ellenõrzõpont, Kakukk-hegy aljában, romos kápolna.
Tûz mellett silbakolnak a katonák a rohadt hidegben. Megköszönöm a bélyegzést, és már csak pár lépést kell megtennem Szomor felsõ széléig. Egy lejtõs utcán jó tempóban gyalogolok a fõút felé. Elfut (elszalad) mellettem valaki. Biztos el akarja érni a 06:49-es Budapest felé menõ buszt. Necces. Van még hét perc az indulásig, ha nem késik a busz. Én nem rohanok, több, mint egy órám van a következõ buszig. A fõút sarkához érve balra fordulok és nosztalgiázok: Tavaly már itt kaptunk egy rocska forralt bort. Most ez is elmaradt. Annyi baj legyen! Mindjárt célba érek, és ez a lényeg. A célkocsma (Poharazó büfé) elõtt balra nézek: A busznak már öt perce el kellett volna mennie, de még ott pöfög a megállóban. Remélem a srác elérte. Bent a kocsmában Pisti melegíti a búbos kemence alakú cserépkályhát. Árpiék is itt vannak; nem tévedt el senki. A fõrendezõ átnyújtja a díjazást, és gratulál. Én megköszönöm a szervezést, és a pulthoz megyek az ellátmány roppanós virsliért, és a pohárka forralt boré'. Gyorsan leülök egy üres székre az asztalnál. Amennyi jeget kitudok facsarni az üdítõs flakonból, annyit belefacsarok a forralt borba. Megbeszélem magammal, hogy jövõre beszerzek egy túratermoszt. Hirtelen rengeteg ember özönlik a helyiségbe. Gyöngyi és Zsolt is érkezik. Szerzek nekik ülõhelyet. Mindenki nyugodtan nyamnyoghat, van idõ a busz indulásáig. Fél nyolc tájban felkerekedünk. Magamra veszek minden ruhanemût, ami a hátizsákban van, és kimegyek a megállóba. Most következik az after túlélõ túra: Fel kell kerülni a buszra. Az elsõ busznak 08:34-kor kellene elindulni, de rengeteg ember vált jegyet. Én csak a következõvel, a 08:49-essel szeretnék menni, de elterjedt az a rémhír, hogy azt már kiritkították. Egy helybéli kislány azt mondja, hogy a múlthéten még azzal utazott. R. B. Dani a biztonság kedvéért megkérdezi a bennálló busz sofõrjét, aki megnyugtat, hogy öt perc múlva itt lesz az a járat is. Nem telik bele öt perc, már kanyarodik az említett busz is. Az éppen induló mögé áll be, és nyitja ki az ajtaját. Elsõbõl utolsó lettem, de nem hagyom annyiban, egyenesen az elsõ ajtóhoz megyek. Még sikerül ülõhelyet szereznem. A következõ megállóban felszálló asszonyok német szavakra lesznek figyelmesek. Amikor az egyik meglátja a két beszélgetõ német katonát, alig akar hinni a szemének. Leplezetlen tekintettel, lassan végigméri õket, majd megszólal: Jesszusom! Mi lesz itt, ha visszajönnek az oroszok?...
Ottorino
|
