Sajnos, annak idején, amikor ki kellett jelölni, melyik négy színt használják turistautak jelölésére, nem engem bíztak meg ezzel a feladattal. Így fordulhatott elõ, hogy a lila helyett a zöld került a kiválasztottak közé. Mit tehet az ember, el kell fogadni a kialakult helyzetet, és el kell indulni a Zöld 45-ösön. Az erdélyiek legendás püspökérõl, Márton Áronról elnevezett téren gyülekeztek a résztvevõk, köztük Farkas Gyöngyi és én is. A temetõ bejáratához közel volt a rajt, ennek ellenére nem uralkodott temetõi hangulat, fõként, mikor megpillantottuk kedves barátunkat, Farkas Eleket, aki felelõsségteljes munkája miatt, a mi bánatunkra, de betegei örömére, ritkábban tud eljönni teljesítménytúrákra. Nekünk, Orionosoknak, nem volt ismeretlen a rajthely, minden év novemberében innen indul a hagyományos Hagymási Jenõ emléktúránk. Ragyogó idõben indultunk, hamar lekerült rólam a dzseki. Gyöngyi nem érte be ennyivel, rövid ujjú trikóban jött mellettem, csodálkozást varázsolva ezzel a többiek arcára, néhány társunkból meg féltõ megjegyzéseket is kicsalt látszólagos könnyelmûségével. Én viszont már látom a néhány év múlva megjelenõ újságcímeket a nõi Schirilláról, bár ehhez valamicskét fejlesztenie kéne Gyöngyinek az úszótudását. Az elsõ kapaszkodó után, felértünk az Ördögoromra, ahol a pontõr angyali nyugalommal osztogatta pecséteit a feltorlódó tömegnek. Késõbb aztán szétszóródott a mezõny, mint Gandhi hamvai. A Széchenyi-hegy felé menet egy hosszú emelkedõhöz értünk. Ott, ó, mily meglepõ dolog történt, mi, akik egy Téli Mátráról szóló beszámoló szerint csak a lejtõn vagyunk nagymenõk, könnyedén megelõztük az írás szerzõjét. Kevéssel utána, némi öniróniával elkönyvelhettük, igaz a mondás, hogy vakok országában félszemû a király, két srác úgy húzott el mellettünk, mintha biciklin ültek volna. Az újabb ellenõrzõpont után Normafára mentünk, ahol a rétesbolt sziréneinek éneke csak 10-tõl bûvöli el az arra járókat, a tábla szerint akkor van a nyitás, ezért--kísértés híján--haladtunk tovább Disznófõ felé. Itt paradicsomi állapotok fogadtak minket, legalábbis a vaddisznók szemével nézve a dolgot, Amit eddig turistaútként ismertünk, az most egybefüggõ dagonyává változott. Újabb örömteli találkozások következtek, elõször Scultéti Gáborral, akit a Via Dolorosa óta nem láttam, majd Borival, Gyõri Petivel, Hartmann Misivel, többek között. Együtt értünk a Tündér-sziklához, majd a tündéri történeteket író Fekete István emlékházához. Az Apáthy-sziklához és az Árpád-kilátóhoz vezetõ út megpróbáltatásait enyhítendõ, bekaptuk az egyik e.p.-on kapott csokit, és hipp-hopp, már fent is voltunk. (Ezt azért nem kell szó szerint érteni) A Boróka büfénél Szabó Marikába botlottunk, most nem tervezett gyalogos hazatérést a célból, mint múlt héten. A Solymár elõtti lejtõn pedig Petõ Sanyi futott el mellettünk, mi is futottunk ugyan, de az õ sebessége úgy aránylott a miénkéhez, mint a Tokyo és Osaka közt közlekedõ Shinkansené a Budapest-Veresegyház-Vác járatéhoz. Solymáron ebédszünetet tartottunk, majd rövid barátkozás következett Ebola kutyájával, és elindultunk Nagykovácsi felé, Ebola pedig az ellenkezõ irányba. Gyöngyi kissé megdöbbent ezen, de megnyugtattam, hogy õ Pilisvörösváron lakik, és csak hazafut innen, a 20 km. túl rövid neki, meg a vizsla is igényli a mozgást. Nagykovácsiban ezúttal nem tértünk be a Gyopár Sörözõbe, még a végén felkerülnénk a falra, a törzsvendégek tablójára. Valóban van ilyen tabló ott, alján a megszokottól kissé eltérõ mondattal: Találkozunk minden nap. Az e.p.-on a hagymás, uborkás vajaskenyér után, desszert gyanánt, ettem az igen finom házi lekvárból is. A plébánia elhagyása után nem sokkal, az út is a lekvár állagához vált hasonlóvá. Fluctuat nec mergitur, ahogy Párizs jelmondata szól, mi is csak hánykolódtunk, de nem süllyedtünk el. Igaz, néhány piruettet bemutattunk a mögöttünk jövõk szórakoztatására, de megúsztuk esés nélkül ezt a szakaszt. ( Szakasztott olyan volt a talaj, mint Solymár elõtt.) Aztán, ahogy közeledtünk a Budai-hegység legmagasabb pontja felé, egyre több hó jelent meg az úton. Ennyit számított, hogy az 559 méteres Nagy-Kopasz felé tartottunk. Egyébként, kész csoda, hogy az 50-es években nem változtatták meg a nevét Rákosi Mátyás-csúcsra, bár ez jól is, rosszul is elsülhetett volna a névadó számára. Kinevezhették volna az ötletért valamelyik intézmény igazgatójává, de ha gúnynak minõsítik, akkor kaphatott volna egy recski vagy hortobágyi beutalót az illetõ. Mivel mindketten siettünk, most nem mentünk fel a Csergezán-kilátóba. Kilátástalan lehetett volna a helyzetünk is, ha az egyik pontõr nem terel át az általunk helytelenül választott útról az igazira, ami levezetett a mûútig. Ezen a mûúton kellett --az eredeti tervtõl eltérõen, ki tudja miért-- a célig menetelnünk. Ambivalens érzéseink voltak a változással kapcsolatban. Annak örültünk, hogy sártaposás helyett sima úton kell menni,de a jó, erdei levegõt felváltó benzingõz már egyáltalán nem tetszett, a futásról is le kellett mondanunk e miatt. A célban gyorsan elintézték a formaságokat, kisvártatva a 22-es buszon ültünk, ahol megkaptam a megnyugtató üzenetet az Újpest 3:1-es bajai gyõzelmérõl. Ennek említésével, úgy vélem, meg is magyaráztam a bevezetõben említett, színekkel kapcsolatos elmélkedésemet... |
