Kincsesbánya 20
Prológ
Kemény mínuszok egész héten. Hajnalonta közel -20 fok. Így készültünk mint már három éve mindig a kincsesbányai téli teljesítménytúrára. Idén tán az idõnek is köszönhetõen, no meg az elfoglaltságoknak kis, pusztán három fõs csapattal vágtunk a hajnali mûútnak a Keleti-Bakony felé. A kocsi külsõ hõmérõje -17 fokot mutatott, s az internet is megerõsítette a mérést. Mi viszont, a két Erzsi meg én, vidáman néztük az elsuhanó fákat. Mentünk mert jól esett, és mint Rejtõ Jenõ is megírta egykoron örök becsû Tizennégy karátos autójában : „ …normális emberre nem bazíroznak világfürdõhelyet.” Nem mintha Kincses az lenne, de egyesek szerint mi sem voltunk komplettek. Nyolc körül járt az idõ, amikor leparkoltunk a túra bázisául szolgáló általános iskola parkolójában. Már meg sem lepõdtünk, hogy a hõmérõ fikarcnyit sem változott. Ennek ellenére szép számmal sorakoztak autók mindenütt.
Hegyre fel !
Az aulában kisebb tömeg, és a szokásos jól szervezett adminisztráció várta az indulni szándékozókat. Ismerõs arcok, vidám köszöntések és már a kézben is voltak a szintén szokásosan jó minõségû és kiállítású itinerek. Ahogy a strand kihalt medencéje mellett haladtunk az erdõ felé, lehagyott minket az elsõ terepfutó. A vastag hóban olyan természetességgel szökelt, mint ha csak a tengerparti sétányon járna. – No, vannak nálunk nagyobb megszállottak is – állapítottuk meg. Aztán feltûnt néhány kutyás túrázó, pedig a vadaspark miatt a 20 és 30 kilométeres táv kutyával nem volt teljesíthetõ. Viszont bíztunk benne, hogy a kutyások csak a tízesen mennek. Alig hagytuk el az erdei út lezárására szolgáló sorompót, megkezdõdött az elsõ emelkedõ a Szeg-hegy „bércére”. Néhol a magas hó, máshol a csúszkálás tette színesebbé a kapaszkodást, és röpke percek múlva, már híre-hamva sem volt a mínuszoknak. A hegy megtette hatását, megindultak lefelé a cipzárak. De minden emelkedõ egyszer véget ér, és elértük a jól ismert kincsesi mûutat, ahol korábban az elsõ ellenõrzõ pont szokott lenni. Most viszont csak a hó, és a piros jelzés várt. A pont még messze volt. Könnyen járható terep következett, beszélgetésre kitûnõ. A hangulatot csak néha törte meg egy-egy újabb futó. Már meg sem lepõdtünk, nem is számoltuk õket. – Biztos megy a buszuk ! – hallatszott néha egy megjegyzés. A „ráérõsebbek” elszórtan, vagy kisebb csoportokban haladtak a viszonylag egyenes erdei szekérutakon. Elhaladtunk a felhagyott bauxit fejtések mellett, és a Vontató-hegy oldalában egy kerítés bejárójánál kisebb csoportosulásba futottunk. Ellenõrzõ pontnak hittük, de néhányan csak reggeliztek. Így tettünk mi is. Miután felfrissültünk, folytattuk az utat a Fehérvárcsurgói-víztározó felé. A parton, egy üdülõnél elértük végre az ellenõrzõ pontot. A parkban felállított idõjárás állomás, még mindig -10 fokot mutatott. A pecsétek begyûjtése után, a szervezõk almával és nagyon kulturált melegedõvel, mellékhelységgel kedveskedtek. Kis technikai szünet után már a tározó partján bandukoltunk Gányás felé. A kis üdülõ területen áthaladva elértük a Guttamási, Fehérvárcsurgó közötti mûutat, és ezen haladtunk, még mindig a tározó mellett a Gaja-szurdok bejáratáig. Itt kezdõdött a Gaja-völgyi Tájcentrum. További néhány száz méter megtétele után, a Pisztrángos-tónál lévõ kiépített pihenõ helyen volt a második pont. Illetve, egy fára erõsített kódszám. Lejegyeztük, és a kis tavat megkerülve az újonnan épített fahídon átkeltünk a Gaján. Nehéz volt elképzelni a határtalan békében a két évvel ezelõtti hatalmas áradás pusztítását, ami tengerré változtatta az egész völgyet. Most viszont csend és béke honolt. Bár a vastag, végtelen hó elég fenyegetõnek tûnt. Ez a hely volt a húszas túra legtávolabbi pontja. Elindultunk visszafelé a Gaja partján, újra a víztározó irányába. A harmincasok viszont egy bal kanyarral végig haladtak a szurdokon, hogy aztán a Varjúvár emelkedõjét megmászva, elérjék Bodajkot, és onnan vegyék „hazafelé” az irányt.
Minden út Kincsesre vezet
Pár perc menetelés után, feltûntek felettünk a hegyen, a már Bodajkról visszafelé tartó elsõ harmincasok és nemsokára be is csatlakoztak, így immáron újra együtt folytattuk az utat. A piros háromszög felvezetett az Öreg-hegy lankájára. Itt egy fa létrán át kellett mászni a vadvédelmi kerítésen, ami nem is volt egyszerû feladat, lévén a lépcsõfokok lefelé lejtettek, és jegesek voltak. Jancsi és Juliska szerû erdõ következett, ösvény sehol, csak a sûrû fákon néhány kopott jelzés. A hegyoldalon mindenfelé nyomok, jó, hogy ismertük a terepet. Elértük az országos kéket. Itt kisebb vita alakult ki a továbbiakkal kapcsolatban. Jobbra, vagy balra. Mindkét út levisz a tározóhoz. Mi a szebb, bár kicsit bonyolultabb ösvényt választottuk. Egy kiszögelésnél megcsodáltuk a befagyott tározót, és az üdülõtõl megtett útvonalunkat. Szemben a messzeségben ott sárgállott az épület, ahova ismét igyekeztünk. Szép volt ez a rész. Leereszkedtünk az Öreg-hegy meredélyén, néhány vállalkozó szellemûvel, és nemsokára újra a tározó partján voltunk. Mûúton haladtunk. Akik balra fordultak a kéken elkezdtek szálingózni az üdülõkön keresztül az útra. Miután elértük a „balosok” utolsó csatlakozási lehetõségét, letértünk az aszfaltról, és a víztározó gátján folytattuk az utat.
Mint színes csigák a túrázók a gáton, lent korcsolyázók, jégkorongozók a jégen. Így értük el Fehérvárcsurgót, és a régi ellenõrzõ pontot, a Becsali büfét. A rutinosok megszokásból, az újoncok pedig ismerkedési szándékkal, de szinte kivétel nélkül betértek egy-egy „frissítõre”. Mi sem tettünk másként, megtartottuk az elmaradhatatlan „agancsos kóla” szertartást. A tulajdonosnõ közben mesélt régi horgász kalandokról, kapitális harcsákról, csukákról, pontyokról, amelyekrõl a bizonyságok fényképeken lógnak a falakon. Nehezen indultunk tovább, de menni kellett. Két perc és újra az üdülõ sárga épületénél voltunk, s gyûjtöttük be az immáron harmadik igazolást. Újra ajándék, ezúttal csoki. Szerelvény igazítás a melegedõben, aztán már csak az utolsó pár kilométer Kincsesig. Egy darabig aszfalt, aztán a szalagozás bevitt az erdõbe. Ismerõs, megszokott szakasz következett, melynek végén feltûnt az iskola épülete. Megérkeztünk. Következett a szokásos rutin. Bélyegzés, a kitûzõk és emléklapok átvétele. A rendezõk a hagyományos menüvel várták a beérkezõket, meleg tea, zsíros, margarinos, lekváros kenyér és az elmaradhatatlan savanyúság és hagyma. Jó hangulatban folytak a beszélgetések, és a reggeli zimankó már történelmi múlt volt. Bár odakint még mindig kemény mínuszok voltak. Ennek ellenére 113-an megtették a harmincas távot. 96-an voltunk a húszason, és ne feledkezzünk meg a 85 fõrõl, akik fõként gyerekekkel legyalogolták a tíz kilométer. Nem tudom a rendezõk, hogy értékelik a túrát, de a közel háromszáz résztvevõ biztos jól érezte magát, amiért is köszönet a székesfehérvári Viziváros Turisztikai Egyesületnek és minden rendezõnek a szép napért.
A túrán készült képek, az alábbi címen, a galériában megtekinthetõek :
http://eeonline.gportal.hu |
