Túrabeszámolók


Téli sóút

TonnakilométerTúra éve: 20122012.02.05 08:14:44

Korábban úgy beszéltük meg kaledit-tel, toga3-mal és Zsomborral, hogy szombaton Pásztóra megyünk a Szent Lászlóra. Végül nekünk sem volt elég bátorságunk nekivágni a meglehetõsen kockázatosnak látszó idõjárási viszony közepette. Más-más indokkal, de mindenki lemondta az utazást. Az lett  volna a leglogikusabb, ha én is otthon maradok Mamácska szoknyája mellett és egymást "melengetjük" a zord idõben, de nem lennék "rehor", ha ez így történt volna.

Csütörtök este átsoroltam a Téli Sóút-ra. Igaz ezt volt a sokadik teljesítésem, de az nem lehet, hogy sehová nem megyek, ha itt a szombat. Ugye legalább Ti megértetek?

Szerencsére nem egyedül vágtam neki a távnak. Jött a Sanyi barátom és Buba is. Szolnokon a célban találkoztunk 6:45-kor. Átültek hozzám, s elkocsikáztunk a rajtba. (Persze nem mulasztottuk el útközben megkeresni a GCMJJ-t.) A rajtban nagy zsivaj nem fogadott, ellentétben az elmúlt években tapasztaltaktól. Mint késõbb kiderült összesen 52-en indultak a "hosszú" távon. Ebbõl 10 fõ látássérült túratárs volt - akiknek ez volt az elsõ "hivatalos" teljesítménytúrája- és az õ kísérõik. A kísérõket a fórumon toborozták az egyébként a túrán indulni szándékozó túratársak közül. Meglepõen hamar meg is lett a szükséges létszám. (Biztosan születnek majd érdekfeszítõ beszámolók a tárgyban.) Mi ugyan nem találkoztunk velük, de a célban értesültünk Lipák Pista bácsitól, hogy mind eljöttek, s fél távnál még "viháncoltak".

Az elsõ kilométeren még nem tudtuk mi vár ránk. Hátszéllel jutottunk ki Tápiószele házai közül, gyönyörû hóesésben, -11 fokos hõmérsékletben. A feketeleves akkor kezdõdött, mikor Szolnok felé kanyarodtunk. A metszõ ÉK-i szél a bal oldalunkat támadta végig. A réteges öltözködésnek és a tempós lépéseknek köszönhetõen általában nem fáztam, de az ujjaim hamar átfagytak a vékonynak bizonyult kesztyûben. A bal combom kicsit fájt a hidegtõl, hiába dolgoztattam õket teli gõzzel. Pedig még jéger alsót is húztam a mackóm alá. A legrosszabb azonban az volt, hogy az erõs szél a bal oldali arcunkba vágta az éles hókristályokat. Szerencsére vittem magammal egy hosszú sálat, s nemcsak a nyakam köré, de a bal fülemre és az arcom elé is tekertem belõle. Alig láttam ki a "fedezékbõl". De mit ér a hideg szél nélkül?

Ennek ellenére meglehetõsen jókedvûen haladtunk elõre. Az út jól járható volt. "Sár" nem nehezítette meg az utunkat. Az 5-10 cm porhó még éppen nem akadályozott a haladásban. Az orrfújásnak e nap a kulturált változatát alkalmaztam, s teljesen meglepõdtem, hogy a zsepi nedvességtartalma milyen hamar képes halmazállapotot váltani. A harmadik használat alkalmával pont olyan érzés volt, mintha egy hideg kaviccsal akartam volna orrot törölni. De nem is untatlak tovább ilyen gusztustalan dolgokkal, melyeket egyébként magad is megtapasztaltál volna, ha velünk tartasz.

A pusztában semmi nem akadályozta a levegõmozgás sebességét. Így értünk a 2. EP-re, ahol sütit adtak. Azonnal be akartam burkolni, s inni egy jó forró teát a termoszomból. Itt csak annyi komplikáció volt, hogy az arcom elé tett sál nemcsak szûrte a hideg levegõt, hanem a kifújt pára azonnal jéggé fagyott benne, a s a szakállam... Jaj, a szakállam! Hozzáfagyott a sálhoz. Alig bírtam letépni a sálat magamról, s lett a szakállam pont annyival ritkább, mint amennyit a sálon jégbe fagyva meg lehetett számolni nemes arcszõrzetembõl.

Innen 6 km aszfaltozás következett, de Allahra mondom jól esett. Menet közben kétszer is találkoztunk hókotróval, s a nyomában nagyon jól lehetett haladni. Fél távnál frissen sütött szalonnakockákat és "csepegtetett" kenyereket kaptunk és persze forró teát is. Nagyon jól esett. Innen továbbhaladva két dolog változott meg. Egyrészt elállt a havazás (pontosabban már alig-alig esett), másrészt egyre több lett a földön a hó. Persze nem úgy, hogy eddig átlagosan volt 8 centi, s most 15 centi lett, hanem úgy, hogy néhol semennyi, néhol, meg fél méter vastag hótorlaszok állták utunkat. Persze nem hosszában, hanem az oldalszél miatt mind keresztben feküdtek az úton. Csak a szántáson kisebb-nagyobb kerülõkkel lehetett mellõzni õket. Egy idõ után már ezzel sem törõdtünk, hanem fásultan keresztül lábaltunk rajtuk.

Menet közben rengeteg csapatokba verõdött õzet és nyulat tudtunk megfigyelni, akik rohangásztak hol ide, hol oda. Szerintem õk sem élvezték az idõjárást.

Ilyen körülmények között aztán beértünk a célba, ahol forralt bor (a sofõröknek forró tea), virsli és Lipák Pista bácsi várt bennünket, elapadhatatlan optimizmusával. Végül is a jókedvem megmaradt, de jobban elfáradtam, mint amit a kiírásban szereplõ táv- és szintadat indokolttá tett volna.

Rövid melegedõ után bepattantunk Sanyi kocsijába, s elfuvaroztak a rajtban hagyott kocsimig. Itt elköszöntünk egymástól, s Csemõ felé fordítottam a szekerem rúdját. Az indítókulcsot elõhalásztam a zsákom aljából, amitõl a 90 ló felhorkant, s szép lassan poroszkált hazáig. Otthon a kapu kinyitását kisebb lapátolás elõzte meg, mert a karjaim ereje nem volt elég ahhoz, hogy a kapuszárnyakkal 2-2 köbméter havat eltolhassak velük.

Szóval így történt az idei Téli Sóút teljesítésem. A mai nap még aggodalmasan nézegetem a Téli Margita kiírását és az idõjárás elõre jelzéseket. A hét elõre haladtával gondolom az elõbbi kerekedik felül, de jelenleg még elég aggályosnak tartom a szombati Gödöllõi utat.

A tápiószeleiek által szervezett túrákon mindig úgy érzem, HAZAJÖTTEM. Most is így volt.

A legnagyobb elismerésem a látássérült túratársaink, kísérõik, és a pontõrök elõtt, akik a tegnapi napon is helyt álltak, hogy mi jót szórakozhassunk. Nagyon szépen köszönöm a lehetõséget. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a napot a pusztában tölthettem. Sokat tanultam belõle.