2004.-tõl kezdve a Karácsony elõtti utolsó szombatok kötelezõ programjává vált számomra a Tortúra, a két kihagyott túra megfázások számlájára írható. Érdekes módon a távot Egerig – fõleg annak második szakaszát - egy kivételével minden alkalommal egyedül – alkalmi sporttársakkal – sikerült teljesítenem, akikkel indultam vagy csak eleve Bánkútig jöttek, vagy pedig menet közben látták jobbnak Bánkúton befejezni, illetve egy alkalommal én is jobbnak láttam a túrát 30 km-nél zárni, annak ellenére, hogy Egerig váltottam jegyet.
Bevált szokássá vált, hogy minél hamarabb induljunk útnak, inkább kevesebb alvással, és így hamarabb is beérünk a célba, világosban is többet tudunk megtenni.Ennek megfelelõen 03:45-ös kelést követõen Debrecenbõl 04:30-kor indultunk öten, hárman a rövidebb, míg ketten – Balázzsal - a hosszabb távra. Debrecenben induláskor 10 fok volt, az esõ pedig szakadt. A Miskolcig tartó utat egy „alig” öt személyes autóval tettük meg, ahol helyszûke miatt csomagjaink egy részét ölünkben fogtuk egész úton. Az esõ miatt nem tudtunk nagy idõt sem autózni, az autópályán 80-90 Km/h volt a biztonságos sebesség.
Miskolcra megérkezve az esõ továbbra is szakadt, a rajt a szokásos helyen volt az iskolában, az autóval is gond nélkül meg tudtunk állni az iskola udvarán, változás volt, hogy a suliba a parkoló felõli ajtó zárva volt, így az épület megkerülésével jutottunk a nevezés helyére, ahol tábla fogadott bennünket, amin a Bánkúton található pont új helyérõl kaptunk tájékoztatást.06:20 körüli érkezésünk ellenére a rajtban a korábbi évekhez képest az a benyomásom támadt, hogy kevesebb embert látok, - talán az esõ, vagy a korábban indulók miatt.
A nevezés során érdekes volt, hogy az emoc.hu oldalon írottakkal szemben a nevezési díj nem 1000, hanem 1200 Ft volt, és ennek megfelelõen MTSZ tagként is 1000 Ft-ot fizettem, a weboldalukon írt 800 Ft helyett. Javaslom a kiírást pontosabban írni (nem a 200 Ft, hanem az elv miatt).
A nevezést követõen 06:30 körül vágtunk neki a távnak szakadó esõben, és kb. 6-7 fokban, ennek megfelelõen már az elsõ 500 méter megtétele után könnyítettünk amúgy sem túl vastag öltözékünkön. A rövidebb távon induló három társunkkal itt találkoztunk útközben utoljára, nekik nem volt annyira sietõs, hamar magunk mögött hagytuk õket Balázzsal. Az aszfalt elhagyását követõen egy nem túl rosszul járható dagonya út fogadott bennünket, és lassan ki is világosodott. Az esõ ellenére viszonylag jól lehetett látni, így most tûnt fel elõször, hogy a Som-hegy messzirõl is milyen magas. Felmászni sem volt könnyebb rá mint tavaly. Felfelé haladva rajta hiába izzadtam, érezhetõ volt, hogy hûl a levegõ. Bükkszentkeresztre hamar megérkeztünk, az esõ szakadatlanul zuhogott. A faluban feldíszített villanypóznák fogadtak; hatalmas fenyõágak, rajtuk ipari méretû üveggömbbel. Az ellenõrzõ pont felé haladva egy bácsika megkérdezte tõlünk, hogy hova tart ez a sok ember, amire az „Eger” választ megkapva, kissé hitetlenkedve, jó utat kívánt.
Az ellenõrzõpont pontosan ott volt, mint tavaly, ahol finom tea volt az ellátás. A ponton a pecsétet két kisgyermek adta felváltva. Egyikük papíromra 3-4 alkalommal nyomta rá a bélyegzõt, amire a vele lévõ hölgy – gondolom az édesanyja eligazította, hogy ezt így nem szabad. Semmi gond, nekem is vannak gyermekeim, nem akart õ rosszat, csak egyszerûen így sikerült, még jobb is, minthogyha csak egy snassz pecsétem lett volna nekem is.
Bükkszentkereszten az átlag túrázó kabátja, ruházata már szerte -szét volt ázva, indulás elõtt visszavenni a vizes kabátot nem volt jó érzés. Utunkat folytatva Hollóstetõ felé az esõ sem hagyott alább, változás volt, hogy Bükkszentkeresztet elhagyva az esõ havas esõbe kezdett átváltani, a turistaúton a sár továbbra is járható volt. Hollóstetõ elõtt mindig elkápráztat a fenyõerdõ; emlékszem amikor 2004.-ben még kis fenyõfacsemeték között vezetett át az út, de mostanra akkorára, és olyan sûrûre nõttek, hogy az út megkerüli a túloldalról az erdõt, közte átjárni már nem lehet. Hollóstetõre felérve ismét inkább az esõ volt a jellemzõ. Az Eger felé vezetõ mûúton gyorsan haladtunk, hamar megérkeztünk Szarvaskúthoz is. A Rejtek, és Sugaró emelkedõjét soha nem szerettem, de most valahogy ez is hamar elmúlt; a hõmérséklet itt már erõsen nulla fok körül mozgott, és a magas fák ágain hallani lehetett, hogy a szél erõsen fúj a magasban.
Vaskapuhoz, a Bükk-fennsík bejáratához érve, a Bükk hûvös, fagyos lehelete üdvözölt bennünket csípõs, hideg szembe szél formájában. Itt kezdett el az esõ havas esõvé, majd havazássá változni, és az eddig sáros dagonya egybefüggõ hótakaróvá alakult – hát mit mondjak, pazar látvány volt látni a Bükköt, ahogyan elkezd esni majd lassan mindent befed a fehér hótakaró.
A Bánkúton található pontot nem igazán sikerült elsõre megtalálni, több túratársunkkal közösen az itinert is félreértelmezve felmentünk teljesen a nagy parkolóig, oda ahol tavaly is volt a pont, onnan csak a szervezõk által megadott telefonszám tárcsázását követõen tudtunk visszatérni a kijelölt útra, és megtalálni az ellenõrzõ pontot. A pont véleményem szerint nem volt alkalmas ebben a formában a túrázók megfelelõ ellátására, mert ugyan tea, meg zsíros kenyér volt bõven, de helyszûke miatt az emberek általában pecsételtettek, ittak, ettek gyorsan, majd tovább haladtak. A korábbi években azért aki elfáradt, a ponton kicsit le tudott ülni, meg tudott melegedni, vagy ha úgy gondolta bevárta a lemaradt túratársait. Na ez a pont erre alkalmatlan volt, egy idõben 6-8 embernél több leülni nem tudott, teát, és kenyeret is csak láncban tudtunk adni egymásnak, és a hõmérséklet sem hiszem, hogy 12-14 foknál több lett volna a házban.
A pont nomád voltában volt azért valami jó is: túratársam Balázs elõször vágott neki 65-nek, és itt ha lett volna lehetõsége melegben leülni, megvárni a lassabb útitársainkat, szinte biztosan azt tette volna, mivel a szétázott ruházatunk miatt tüdõgyulladástól tartott. A ponton a nem túl meleg kályha mellett ott átfagyva vacogott két túratárs a vizes ruhájukban. Fel is hívtam Balázs figyelmét, hogy amennyiben még maradunk 10 percet mi is pontosan így fogunk vacogni, és akkor valóban reális esélyünk lesz tüdõgyulladást kapni, azonban ha tovább megyünk, akkor semmi bajunk nem lesz. Balázs felmérve a lehetõségeket nem is habozott sokáig, és némi száraz ruhát elõásva, felvéve a táskánkból szakadó hóesésben tovább indultunk, ezúttal Tar-kõ irányába.
A hó rendületlenül esett, vastagsága már meghaladta a 10 cm-t, a táj gyönyörû volt, fõleg az utat szegélyezõ termetes fenyõfák, amelyek úgy néztek ki, mintha porcukorral szúrták volna le õket.
Tar-kõ közelében már egyértelmûvé vált, hogy ez a nap nem a szép kilátásról fog szólni, mivel havazott, és kissé ködös lett az idõ.
Ekkortájt találta ki Balázs, hogy leül a hóba, és lecseréli a teljesen átázott zokniját, egy szárazra, így hát a szakadó hóban egy kicsit mezítlábaskodva, megtörtént a csere.
Tar-kõ emelkedõje környéke, a táj, a fák mindannyian hóval gazdagon fedettek voltak, és már útközben is hallottuk, hogy egy-egy helyen ágak törtek le. Tar-kõre felfelé, egyszer csak közvetlen magam mellett faág törés hangot hallottam, aminek hatására rohanni kezdtem, mert gondoltam, hogy ennek a fele sem tréfa. Hóban, emelkedõn, csomaggal a hátamon az elõttem lévõ néhány métert olyan sebességgel tettem meg, hogy az szerintem lehet, hogy versenyszinttel ért volna fel...
Futás közben a felettem lévõ fa ágairól hatalmas mennyiségû hó kezdett rám hullani, amitõl nem is láttam semmit. A futással akkor hagytam fel, amikor magam mögött tompa puffanást hallottam. Visszanézve két-három méteres, combnyi vastagságú faág hevert a földön, pontosan ott, ahol az imént álltam. Ha rám esik, valószínûleg a Miskolci Speciális Mentõknek lett volna munkájuk, de hála Istennek nem így alakult.
Tar-kõn a hó vastagsága már vagy 20 cm is volt, de kilátás sem volt sokkal több, így nem is sokat idõztünk tovább, Tamás-kút felé annyi érdemleges történt, hogy a havazás kezdett elállni, és a sok szintveszteség miatt a hótakaró egyre vékonyabb, a hõmérséklet pedig valamivel magasabb lett.
Tamás-kút elõtt az országút tiszta latyak volt, gondoltam is, hogy errefelé nem lehet valami jó autókázni.
Tamás-kúton a hõmérõ szerint egy Celsius fok volt a hõmérséklet, ott minket a Speciális Mentõk mindig kedves csapata várt „tábortûzzel”, illetve meleg teával, de zsíros kenyér is volt ha jól emlékszem. Mire ideértünk már erõteljesen sötétedett, így a Török útig tartó emelkedõnek gyorsan nekiszaladtunk, hogy még fejlámpa nélkül felérjünk.
Tudtam, hogy innen már könnyebb dolgunk lesz. Két túratárssal egyszerre értünk fel az emelkedõn, és õk a lejtõs, jól járható, kissé sáros úton nagyon erõs gyalogló tempót nyomtak, így rájuk tapadva úgymond húztak bennünket, így mentünk kb 1 órán át, de végül csak nem mentünk velük végig, mert egyszer megálltunk pihenni, õk meg elléptek tõlünk a sötét erdõben. A Völgyfõ-háztól az utat meglehetõsen nagy sárban tettük meg, és a hegy nyugati oldalán a szél is erõsen fújt, így lassan teltek a kilométerek, de csak-csak elértük a Kövesdi-kilátót, amikorra az idõ már olyan tiszta volt, hogy messze ellehetett látni, a kivilágított faluk, városok megkapó látványt nyújtottak, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ekkor már a fáradságtól nem igazán tudta a figyelmemet lekötni, hiába kérte Balázs, hogy fényképezzünk, videózzunk, én csak folytattam az utamat, így értünk el a Várkúti ponthoz, ahol jó meleg, székek, és finom tea várt minket kedves pontõrökkel.
Kb 10 perc pihenés után tovább is mentünk. Némi jóérzéssel töltött el, hogy a Bükki útbaigazító táblák szerint nem 10 hanem csak 8 km-re volt Eger. Innen az út jól volt járható, sárnak nyoma sem volt, csak a köves talaj adta fel a talpnak a leckét. Balázzsal tudtuk, hogy nemsokára véget érnek megpróbáltatásaink, így jó hangulatban beszélgetve hamar megérkeztünk a Nagy-Egedi elágazáshoz, ahonnan a hegy oldalára kiérve a sötétben kivilágított Egerre olyan szép kilátás nyílt, amit meglátva csak némán megálltunk, és csak néztük. A fáradság ellenére megpróbáltam képen, videón megörökíteni, de sajnos nem igazán látszik belõle semmi.
A hegyrõl lefelé a szokásos meredek ösvény jól járható volt, innen már azt hittük nem lesz semmi gond, mígnem megérkeztünk a Kis-Egedhez, aminek lejtõi, emelkedõi olyan szinten voltak sárosak, agyagosak, hogy azt elmondani nem lehet. A cipõre úgy ragadt a homok, úgy tapadt a cipõ a sárhoz, hogy még frissen, pihenten is nehéz lett volna benne járni, hát még úgy, hogy vagy 60 km már benne volt a lábainkban. Végül csak elfogyott a sár, és kiértünk az Eger – Noszvaj mûútra, ahonnan már csak „begurultunk” a Minarethez, aminek látványa mindig lenyûgöz. Onnan már látszott az iskola, és a kivilágított osztályterem, csak éppen már az iskolát kellett megkerülni. A másik oldalon az iskola kapuján a Tortúra 65 zászló fogadott bennünket, ahol három túratárs fotózta vígan egymást, hogy beértek, de persze felhívtam figyelmüket, hogy a cél, még 15 méterrel odébb van... Remélem értették a viccet! :)
Az iskola ajtaján 15 óra és még pár perc "gyötrõdést" követõen belépve különös érzés fogott el, nagy megkönnyebbülés, öröm, büszkeség: megcsináltuk! Az oklevelet, kitûzõt hamar megkaptuk, és finom virsli volt a jutalom.
Balázs is meghatottan téblábolt a teremben, megvalósította nagy álmát: teljesítette a Tortúra 65-öt, átgyalogolt télen Miskolcról Egerbe! :) Balázs ha olvasod ezúton is gratulálok Neked!
Ötödjére teljesítve a távot azt mondhatom, hogy nem volt könnyû a túra az idõjárásnak – különösen az esõnek, és a sárnak – köszönhetõen, mindenki büszke lehet magára, aki teljesítette a távot, és az is akinek valami miatt most nem sikerült!
Biztos vagyok benne, hogy jövõre ismét nekivágok!
Minden túratársamnak, és a szervezõknek is Boldog Karácsonyt Kívánok!
|