Dobogókõi hegyi futóverseny-2011.
A mai nap születésnapi ajándék számomra. Harmadik alkalommal járok itt. Álom és valóság kavarog bennem, a metamorfózis útját járom. Zúzmara köpenyt öltöttek magukra a fák, és tétován gomolygó pára fogad. Folyondáros gondolatok kúsznak fejemben, sejtelmesen, mint a Cantata Profana zenei indítása. /Cantata Profana: Bartók Béla zenei hitvallása. Profán : megszenteletlen, kissé barbár.
Kantáta : lírai-ünnepi költemény./
Békés elégedettséggel 9.30-kor felsorakozunk a rajt-cél vonalon. Várjuk, hogy elindulhassunk, de elõbb a szervezõk kedvesen fényképezgetnek. Pulzál a becsvágy bennem, majd Allegro Barbaro-val indítok. Rejtett mosollyal nyugtázom, amint egyik-másik futótársam, versenyló módjára vágtat. A környezõ fehérség elnyel tetõtõl talpig, és a ballada világába záródom. Még nem tudom, hogy a Pilis-tetõn a Szarvasokkal Táncolók csoportját gyarapítom:
Volt egy öreg apó,
Volt néki, volt néki
Kilenc szép szál fia.
Nem nevelte õket
Semmi mesterségre,
Csak erdõket járni
Csak vadat vadászni.
És addig-addig
Vadászgattak, addig:
Szarvassá változtak.
És az õ szarvuk
Ajtón be nem térhet,
Csak betér az völgyekbe;
A karcsú testük
Gúnyában nem járhat,
Csak járhat az lombok közt;
A lábuk nem lép
Tûzhely hamujába,
Csak a puha avarba
A szájuk többé
Nem iszik pohárból,
Csak tiszta forrásból.
Addig nyomozgattak,
Utat tévesztettek,
Erdõ sûrûjében
Szarvasokká lettek
Fagyoskatonáig örömfutás történik, mögöttem-felettem a fehér zóna eltûnik. Megtorpanok. A mítosz szövegfonadékát ketté szeli a mûút látványa. Az enyészet havában járok, de a helynevekbõl is árad a halál asszociációja. Fagyoskatona, Zsivány-sziklák, Piros-rétek, odébb Simon-halála, Ördög-lyuk, Döme halála, … Vajon útközben a Szarvassá váltakra rátalálunk?
Az öregapó elindul ugyanazon az úton,
Fegyverrel, mint fiai korábban. Õket keresi,
Szarvasra akad, sõt kilencre.
Mivel vadász, egyre rácéloz,
A legnagyobbik fiú megrökönyödik, majd indulatból, csattanósan fenyegetõzik.
„Kedves édesapánk,
Ránk Te sose célozz!
Mert téged mi tûzünk
Szarvunk hegyére
És úgy hajigálunk
Téged rétrõl rétre
Téged kõrõl kõre,
Téged hegyrõl hegyre,
S téged hozzávágunk
Éles kõsziklához:
Izzé-porrá zúzódsz
Kedves édes apánk!”
Bolyong fülemben a Totem-õs acélos hangja. Mi is rohanni fogunk hegyrõl hegyre, rétrõl rétre, völgybõl völgybe, tántorogni fogunk kõrõl kõre. A mûút át-oldali sûrûjében járok, és az öregapó hangján magamban re-citálom:
„Édes szeretteim,
Kedves gyermekeim,
Gyertek, gyertek haza,
Gyertek vélem haza,
Jó anyátok vár !
Jöjjetek ti vélem
Jó anyátokhoz,
A ti jó anyátok
Várva vár magához.
A fáklyák már égnek,
Az asztal is készen,
A serlegek töltve.
Az asztalon serleg,
Anyátok kesereg; -
Serleg teli borral,
Jó anyátok gonddal. ”
Közben beérkezem Pilisszentkeresztre, a 21.-ik századba. Hegyvidéki hétvége fogad, kutya-ugatással, sarki kocsmával, alkalmi árussal, buszmegállóban álldogálókkal. Ismét magamba fordulok, és a tántoríthatatlan választ hallom:
„Kedves édes apánk,
Te csak eredj haza
A mi édes jó anyánkhoz!
De mi nem megyünk:
Mert a mi szarvunk
Ajtón be nem térhet,
Csak betér az völgyekbe;
A mi karcsú testünk
Gúnyában nem járhat,
Csak járhat az lombok közt;
Karcsú lábunk nem lép
Tûzhely hamujába,
Csak puha avarba;
A mi szájunk többé
Nem iszik pohárból,
Csak hûvös forrásból.”
A falu túlsó végén a csapatba verõdött nyáj szellõssé válik. Ott már szépen emelkedik. Takarékos üzemmódban kapaszkodom, és a látványt méricskélem. A Pilis jó nagy, azért jöttem, hogy meghódítsam. Pásztázom a Piros-Réteket. Semmi vér, csak nyugalom és madárének. Az emelkedõ egyre nehezebb. Folyik rólam a víz, nekigyürkõzöm, nekivetkõzöm. Régi katonai terület határán bóklászom. Utamat sorompó állja, a hegyoldal zsigerel, erõmet szívja. Az ösvényen az erõ, az öröm, a küzdelem futó-táncát járom.
A László-kúp már csak lanyhán emelkedik, de gyomrom összenyomorodik. Lazuló léptekkel keresem azt a bizonyos rövidítõ vízmosást. Találok vagy hármat, de egyiket sem merem bevállalni. Bátortalanságból a mezõny után megyek. Õk sem biztosak magukban. Keresgélnek, tétováznak, együtt utat vétünk, de összességében jól választunk.
Rákanyarodom a 700 méteres szintre, egy Vad-kilövõs hegyi rétre. Csatakosan érek fel. Vendég szeretõn, tárt karokkal ölel a hideg. Ismét fehér minden. Anaerob közelében szeretnék futni 4-5 km-t. A körülöttem lévõk gyenge iramot diktálnak, gondolkodom, tõlük elváljak? Akad egy-két becsapós leágazás, az útkeresés fáradalmát jobb, ha rájuk hárítom.
Élvezetesen puha, avaros erdei úton, nálam idõsebb fák erdejében futok. Kis csapatom 2-szer is elvéti a helyes utat, így véletlenül én kerülök élre. Simon-halálánál, 10 méterrel elõttem, fenségesen magasan tartott fejjel, elõdereng egy agancsát-vesztett bika. Meredten nézem, a méltóság tudatával õ engem, aztán jön még egy, még egy, még egy… egyre gyorsuló iramban el, összesen 11.
A mítoszbéli érzés felerõsödik. Az erdõ megmutatta legszebb kincsét, arcát. Az idõ megáll és hallom a mögöttem levõktõl a suttogó ámulat hangját. Szemmel követem az eltûnõket. Közülük az egyik megcsúszik majd fenékre ül. szárnyakat ad a találkozás, de a közeli zegzugos lejtõn, magam is megtapasztalom, milyen a vizes avar, gyökér és erdei kõ.
A Pilis-nyeregben a frissítõ pontnál lezárult egy tartalmas, szép szakasz. Kellemes rohanással folytatjuk és ereszkedünk a szentléleki útra. Jobb kéz felé 400 métert futok, és csodálom az oszloposan tornyosuló Fekete-sziklákat. Balról 100-ra látom a keresett jelleg határt. Átmászom a hegyi-út védõ-korlátján, majd átügyetlenkedem magam árkon-bokron és bozóton. Száraz cipõm megtelik harmattal, avarral, törött faággal.
Csemetés kert mellett visz utam (zöld-jelzés), majd egy tiszta forrás mély patakmedrébe cuppanok. A túl parton magamat a nagyon szép és különös Mexikóban találom. A közelben gyökeret eresztõ Shaolin Village, és Mexikó (mint elnevezés) nem áll össze bennem. Kijutok a Római útra. Eszembe jut, a kelták, rómaiak is birtokolták ezeket az erdõket. Talán most a híres Borostyán-út egyik szakaszán járok? A Schullerok szélénél már óvatos vagyok, nehéz itt biztos kézzel tájékozódni.
/Itiner kiegészítés: A római út és a felsõ vezeték találkozásnál megtaláljuk a Zöld-négyzetet. Itt jobbra fordulunk. A fiatalosban észrevehetõ elsõ jobbos leágazásba NE menjünk bele, az bozótmûvesnek való. Más okból, az ezután következõ elsõ és második balost se tiszteljük meg. Néhány száz méter futunk, majd két roskadozó pallón illetve patakmedren átkelünk. A palló beszakadhat! A fiatalos hamar véget ér, és egy ritkafás helyre jutunk. Itt a jelzést nehéz megtalálni, de 150 méternél nem kell többet futni. Jól látható (90fokos) éles bal-kanyarral találkozunk, de jobbra egy nehezen látható csalitos ösvényt keressünk! Ezen csak lefelé kell menni, és hamarosan a Disznós árokba – nem vályúba!- jutunk./
Üdítõ érzés az egymásra hajigált kocka-szerû köveken kicsit ugrálni. Tetszik nekem, jó a közérzetem. Kimászom a kocsiútra, pontosabban kerékpár útra. Minõsége nem elsõrendû, a római modernebb. Elkocorászom az emelkedõn egy bõ km-t. Felkeresem a Szakó nyerget és az Ilona pihenõt. Jobbra a Tost sziklák, de hiába pislogok feléjük, a falevelektõl idén nem látom. 200 méteren át eszem-iszom, sétálva-pihenve táplálkozom. Ráfordulok a Téry útra, ami lejtõs, látványos és izomfeszítõ.
Kellemesen bizserget az egyedüllét, még Körtvélyes elõtt is, amikor az utamat az avarosban nem találom. Keverek egyet, de a ’’Totem-fát’’ megtalálom. Nyugalmat ad, és mutatja a helyes irányt. A Körtvélyesi mezõkön Mennyei-kertben érzem magam, csak a gyümölcse hiányzik. Hamarosan befutok a frissítõ pontba, ahol az asztalon Éden-almáját látom.
„Szent jámborsággal” leereszkedem a Lukács árokba. Szelíden indul, középtájon pereme szakadékos, nagyon veszélyes, alantabb becsapós. Nehéz terep. Figyelni kell. Botladoztató kövek, gyökerek veszély-zónájában járok. Háromszor is megütik bokámat a hegyi szellemek. Fájón, de éppen talpon maradok.
Kinyílik elõttem a tér. A Dömösi parkolóban, a Rám-völgy, Három forrás találkozásánál, a Prédikáló szék tömbje alatt egyedül állok. A közelben ütközet folyt, még a tatárok és székelyek között, míg az utóbbiak eredményesen védelmezték az ide menekülõket. Talán ez is hozzájárult, hogy a Pilis szent hellyé váljon.
Érzésem szerint 20 km-nyi utat tettem meg idáig. Mászom a Prédikáló oldalában, mikor rápillantok órámra. 2ó 5 perc. Jobbat vártam, és a baj is kezd utolérni. Nem tudom miért (talán mégis tudom, gyenge az edzettség, hiányos a felkészülés) hiány-betegség jeleit tapasztalom. Ezt a másfél km-t kíméletesen abszolválom. Nincs elõttem senki, mögöttem sem, titokban lazsálok. Tervezem ezt, ám nem könnyû, lehetetlen megtenni !
Legyek bármilyen állapotban, a Vadálló kövek érintése személyes ölelés. Pedig jócskán szenvedek. Egy felrobbant vulkán tarajos peremén tántorgok, szikláról sziklára, csúszva-mászva idõnként ugrálok. Próbálok új és jobb ösvényre lelni, de csak rosszabbakat találok. A legfelsõ szikla mögött megjelenik a Végzet két futótárs képében. Elmennek mellettem. Nincs erõm arra, hogy a keresztbe dõlt faóriáson átugorjak. Ráhasalok, és átbillentem magam rajta. A Prédikáló tetején vesztett pozíciómat visszanyerem, kezdõdjön hát a verseny !
A frissítõ állomás nem frissít fel, a szép kilátást eltakarja a pára. Mostantól keménynek kell lennem, de nem megy. Erõsen fázom. Kicsit összeszedem magam, és a következõ 5-6 km-en mellõzök 6-8 versenytársat. Õk összetörtebbek nálam, ámbár többségük rövidebb távon indult (ezt rajtszámukból látom és hogy Sikáros elõtt jobbra elkanyarodnak).
Görcs húzza-kerülgeti lábam, de kontrollálva még mûködik. Jól jönne most a futók kincse, kalciumos ital vagy valami gyors segély. Kezd az út hosszú lenni. Aggaszt, hogy visszafelé is meg kell tenni. Sikárosnál tudakolom, hányadik helyen állok. Nem tudják megmondani. A korábbi pontokon tudták, jól esett volna most azoknál jobbat hallani.
Sikáros mélye után, apró emelkedõ már belsõ határaimat feszegeti. Éltet a remény, hogy a Szilágyi B. forrásnál valami csodaszerrel ki tudnak segíteni. Nem tudnak. Csalódottan nélkülözve kell magamat elviselni. Felráz, hogy 200 méterre ismét közeledik a végzet, a két futótárs. Õk elõztek a Prédikáló tetején. Szeretnék elszakadni tõlük, és Akarom, hogy a hátamat se lássák. Az elõttem elterülõ nagyrét száraz, menekülõre fogom, ahogy csak tudom. Nagyon hideg a levegõ, de mert talpam alatt fütyül a szél, inkább élvezem.
Keresem a Király völgy bejáratát, de elõtte 200m-re a kihelyezett táblák összezavarnak. Arról értesítenek, hogy a turista-útvonalak, fa-kitermelés miatt, elterelés által megváltoztak. Azt nem írja hogyan és utána merre? Tanácstalan vagyok, leadom elõnyömet, és bevárom a mögöttem érkezõket. Fáradtan rossz eltévedni. Segítségükkel ezt megtakarítom. Sokáig nyomukban haladok, de megugranak elõlem. Erõsebbek nálam. A hátralevõ szûk 3 km-t már nem bírom.
Önérzetem porban hever. Lustálkodni vágyok bármi áron. Sérülés környékezi lábam. Csak túléljem. Blamás, hogy elindulok valamin, aminek végét nem bírom. Tartja még valahogy a lelket bennem, a szép látvány. A látott szarvas ereje is eszembe jut, és az, hogy lányom, vejem már a célban várnak. Nincs sok hátra, a Kerek Bükkben ránézek órámra. Ha igyekeznék, a tavalyinál jobb is lehetnék, de mégsem, mert kiszakadt a lélek belõlem.
A célba besodor a fáradt lendület. Percekbe telik, míg rendbe jövök. Jól érzem magam a turistaházban, jó érezni melegét, látni a békés tolongást, vidám hangulatot, nyugalmat és a bajtársi érzést árasztó arcokat.
Ma is elmondhatom, mint máskor: Futásaim során, Õrangyalom óvó kezekkel vezet a bugyrok fenekére, ízleltet a gyötrelmek falatkáival, majd felemel és önkívületbe ejt a magasságban. Az idõtlenség élménye elsöpör mindent. Nem marad hely a tegnap és holnap bajára. Nem létezem, nem vagyok, aki vagyok. A varázs átformál, az újjászületés örömét élem. Nincs gyötrelem, nincs aggodalom, nincs félelem.
Tiberius
Eger, 2011. November 24
|
