Túrabeszámolók


Piros túrák / Magyar Vándor

nagypapaTúra éve: 20112011.11.23 17:49:55

 


   Piros 85


   2011


  


     ... akkor majd az emberek azon lesznek, hogy kisebb eredményeiket is közöljék ... és hozzáteszik : "Többet nem tudok".                                                                                                                                                                                                


   Ez  a rövid szövegrész Evariste Galois francia matematikustól származik. A korán elhunyt fiatalember maradandóan beirta nevét a tudomány történetébe. Mûvét minden szakmabeli ismeri. Alakját Leopold Infeld lengyel fizikus, tudományos tényeket és romantikus elemeket vegyitõ életrajzban örökitette meg. Az idézett szavakat, Fejes Tóth László hatására, az õ könyvébõl vettem át. Késõbb majd kiderül, mi célom volt vele.


   Most pedig induljunk meg, lehetõleg korán. Az órát még nem állitották át, tehát ki tudjuk használni a késõbbi sötétedésbõl származó elõnyt. Sajnos, tehetségtelen vagyok, az igazi sportemberek már majdnem egy órája elindultak. Végül is tiz perccel hét óra elõtt kezdtem célirányosan mozgatni a lábaimat. Elõtte tudomásul vettem, hogy ismét HÉV-pótló buszra kell szállnom. Ez õsszel - úgy látszik - mindig igy lesz és csak a szerencsétõl függ, hogy kéz alá, vagy inkább láb alá kerül a kék jármû. Viszonylag jól ismertem fel a helyzetet és rövid habozás után macskaugrásokkal igyekeztem a benn álló busz felé, amely azonnal indult is. Elégedetten dõltem hátra az ülésen, csak az Árpád-hid után nyilallt belém a felismerés, hogy korábban, azaz már Római-fürdõnél le kell szállnom. Még elvisz a busz Békásmegyerre! Kõszegi Istvánnal együtt érkeztünk a rajtba. Gyakran találkoztunk ezen a túrán, általában a Kevélyek csobánkai oldalán. Azt mondta, hogy most a 35-ös távra nevez. Egyébként nem voltak sokan, hamar kész lettünk a feliratkozással. Még sötétben kezdtük morzsolni a sokszor bejárt út métereit. Semmi különös nem történt, a szokásos másfél óra alatt felértünk a Kevély csúcsára. Ott Alpár András és Toplak József volt szives fogadni és regisztrálni minket. Toplak megjelenésének mindig jelentõsége van, de ez csak késõbb derült ki. Nem fogom elmulasztani, hogy ecseteljem ezirányú élményemet.


   Legördülünk a hegyrõl, kellõ idõben átvágunk a Berda-pihenõn, megállapitjuk, hogy a vizes aknán ismét nincs fedõ. Ezt más is tudja, nemcsak én. Tavaly egy dorong volt rajta, most visszafejlõdtünk a semmibe. Margitliget sincs a legjobb állapotban, az idõ könnyen kikezdi az épületeket. Az unalmas betonútról végre befordulunk a csikóváraljai bekötésre és lám, a várakozásnak megfelelõen, teritett asztal vár bennünket. Ami viszont több, az a rezesbanda, teljes fegyverzetben. Tavaly a rómainál zenéltek, most itt hangolt a társaság. Gondoltam, a futóknak játszanak majd talpalávalót. Röviden ettem, ittam és mentem. Nekem nem jár zene, bár a nevezési dij nagysága illett egy átlagos éttermi számlához. Bizony, hamarosan jöttek is a futók, de elég széles volt az út ahhoz, hogy gond nélkül elférjünk rajta. Hamarosan a Tölgyikrekhez érünk. A menetidõ pár perccel jobb, mint tavaly. Megnyugtató. A sikárosi rét elején, szokásosan, Petõ Sándor elõz meg és nem sokára el is tûnik a túloldalon. A talaj jó, nincsenek alattomos pocsolyák, de nem is lehetnek ekkora szárazság után.


   Dömösre ebédidõben érkezünk. A választék és a készlet mennyisége óriási. Kapható parizer, sajtkocka, savanyú káposzta, hagyma, vajas és zsiros kenyerek, keksz, többféle szörp és még sok minden más: ki gyõzi felsorolni. Felesleges túl sokat enni, hiszen Dobogókõ csak 8 kilométer és ott leülhet az ember egy szusszanásra. Dobogókõ az egyik lélektani pont, onnan lazábban mehetünk tovább. A szint fele már megvan, és a vizszintes résszel sem vagyunk nagyon elmaradva. Addig egy városi ruhában és cipõben lépkedõ hölgyet kell útbaigazitani a dömösi romok felett. Kérdésemre a Rám-szakadékot jelõli meg úticélként. Javaslom, menjen vissza Dömösre és onnan igyekezzen a helyszinre, talán hamarább jut szakadékbeli élményekre. Elég problematikus városi cipõben és öltözetben mozgó nõnek tanácsot adni, akinek - felületesen itélve - még valamelyes súlytöbblete is van. A gravitáció nekem sem közömbös, de azért - a tervezetthez képest - tiz perces elõnnyel értem fel a Szakó-nyeregbe. A Jász-hegy társadalma a szokásos, nincs mit feljegyezni.


   A rendezõk Dobogókõn - hagyományosan - banánnal erõsitik a mezõnyt. E helyen szeretem élvezni az életet, kinyújtom a lábaimat, forralt bort (ami most már van), teát, zsiros kenyeret fogyasztok és nézegetem a továbbmenõket. Megjelennek a most beálló éjszakai ötvenesek is, tarkább - és a kezdõk miatt  - élénkebb is a társaság. Általában bõ negyedórát töltök itt és frissen kocogva kezdem a leereszkedést a fagyos katona felé. Pilisszentkeresztre egy ószeressel együtt vonulok be. Teherautóján mindenféle szerkezeteket szállit, az autó fékei erõsen csikorognak a lejtõn. Az éppen mellettem menõ ifjúságot kérdezem, hogy tényleg fékcsikorgást hallok, vagy inkább hirdet valamit a kereskedõ? Az elõbbi az igaz. Szerencsére hamar elválnak az útjaink.


   A falu közepén fél liter biztonsági vizet veszek a hátizsákba és már kinn is vagyok a temetõnél. Most rendes látogatóforgalom van, jó autók állnak a kapu elõtt. Egy menetrend szerinti busz is forgolódik a parkolóban. Virágok, koszorúk láthatók. A temetõ bal oldalán kell felmenni a Magas-hegyi nyeregbe és valóban, ott vár minket a feltételes ellenõrzõpont is. Nem szeretném felmondani az itiner szövegét, ezért csak azt jegyzem meg, hogy a Pilisszántó feletti kegyhely kútja csupán szimbólum. Már korábban bele akartam nézni, hogy van-e benne viz, de akkor nem akartam zavarni a látogatókat. Szóval, nincs, szerencsére szemét sincs sok. Évek múlásával az utána következõ bokros dombot egyre gondosabban szalagozzák a rendezõk, nem lehet eltévedni az egykor elég kellemetlen szakaszon. Utána sem. Még világos van, amikor a Csévi-nyeregbe érünk és ropogtathatunk valamilyen ropogtatni valót. Saját elõnyöm negyed óra.


   Nem szeretem a következõ vizszintes részt, de az utána jövõ derékszögû emelkedõt sem. Ha jól láttam, vagy inkább nem láttam, de mintha hiányzott volna egy eligazitó szalag a derékszög csúcsánál. Megengedem, hogy elnéztem. Jól ismerem a helyet, a stabil pocsolyát is, de most kiszáradt szegény. A vadkerités mellett húz az ember felfelé, s elgondolja, hogy a gondosan megtervezett magánterületen élesszemû vadászok várnak a szintén élesszemû ámde az emberi természetet kevéssé ismerõ vadakra. Itt csatlakozik hozzám egy fiatal túratárs, aki elviseli, hogy egy lassabb járású, de az utat ismerõ egyénnel együtt menjen. Valóban hasznára voltam az Iluska-forrás térségében futó utaknál, különösen utána, a nehezen kivehetõ "felkanyarodásnál" a Fehér-hegy alján. Késõbb õ is segitett, amikor a lendület le akart tériteni a helyes útról. Nem volt túl nehéz helyrerázódni egy bal villa felé, mert látszott a helyesen menõk lámpafénye. Kanyargás ide és oda, majd itt a Kopár csárda, 11 perccel korábban, mint tavaly. Búcsúzom útitársamtól, õ itt befejezi a túrát. Én a jó minõségû levesbõl eszem fél adagot. Ennyi elég, inkább a folyékony része érdekel.


   Ha nincs szerencsénk, akkor elég sokáig kell várni, amig átjutunk a dorogi út túloldalára. Szokásosan, folyamatosan jönnek az autók. Ha az ember nem akar újsághirré válni, célszerû türelmesen kibõjtölni egy forgalmi szünetet. Az utat a buszmegállónál keresztezzük, utána bemegyünk az erdõbe és hamarosan balra fordulva követjük a festett és szalagozott utat. Manapság itt is biztonságosabb a tájékozódás és jól látható a Kakukk-hegyre felvivõ meredek ösvény is. Meredek, de szerencsére attól erdõ az erdõ, hogy vannak, kapaszkodásra alkalmas fák. Jól is jönnek ezek, mert a porózus talajon elég nehéz talpon maradni, illetve elõre jutni. Beér egy kisebb társaság. Öten-hatan lehetnek. Elõre engedem õket, a végére maradok. A "hegy" tetején megszerzem a pecsétet, néhány lélegzetvétel után indulok én is. Tizenegyedik bejárás után a talpamnak nem tetszik az omladékos talaj és egyébként is, a továbbmenetelhez nem kellene ilyen meredeken lefelé menni. "Mi van itt?" - morgom magamnak - "ez sehogy sem jó". Addig bosszankodtam, amig leértem az ösvény aljára. A P itt derékszõgben jobbra fordult, engem meg a guta akart megütni, mert teljesen bizonyossá vált, hogy oda érkeztem le, ahonnan korábban felfelé indultam. Szerencsére nem a Himalájára kellett visszamenni, igy dühösen rohantam felfelé az egyszer már végigtaposott talajon. Jó, itt vagyok újból a pontban, de mi történhetett? Ha sikerül megérteni a hibát, akkor kétszer okosabbak lettünk. A megfejtés kézenfekvõ, minden éjszakai túrázó ismeri.


   Jelen esetben utolsóként érkeztem az ellenõrzõ pontba. Mivel velem befejezõdött a sor, a két ellenõr rendezgetni kezdte a papirjait és nem vette észre, hogy arra indulok tovább, ahonnan jöttem. De miért indultam az ellenkezõ irányba? Egyszerû és egyetlen oka van. Forgolódtam a pontban, amit nem szabad tenni akkor, ha a hely homogén, azaz ugyanolyan fák (most fenyõk) vannak minden irányban és a talaj is azonos. A gondatlan forgolódó nem veszi észre (honnan is venné?), hogy közben szépen megfordult és azt hiszi, hogy "tovább megy", ami, sajnos, tévedés. A jobb és bal felcserélõdésérõl már két izben elmélkedtem, most beleestem ebbe a másik, kézenfekvõ csapdába. Nem nagy bölcsesség, de leirom azok okulására, akik még nem követték el ezt a hibát.


   Ezután óvatosabbá váltam. Leereszkedtem Szentivánba, a közepén rendesen fordultam a jobb oldali keresztutcába, aztán balra, majd ismét jobbra a Villa Negra felé. Ezután csak arra kell vigyázni, hogy ne bonyolódjunk bele a nem túl régen kialakitott park utaiba, hanem ferdén, balra tartva menjünk tovább. A feszültség a drótkeritésnél oldódik és onnan nem lehet eltévedni. Belefutunk a S jelzésbe, de elõtte imbolygunk egy sort a szabadidõs lovaktól fellazitott homokos talajon. A 9. ellenõrzõ pont elõtt feltûnik a mécsesek sora, amit most nem gondoltam leszálló pályának, hanem - a hónapnak megfelelõen - tiszteletadásnak a már elhunytak iránt. Megkaphatjuk a vidám bélyegzõt és irány a forgóajtó. Elõtte azonban még különféle süteményekbõl választhatunk. Egy cukros karikát szemeltem ki és gondtalanul beleharaptam. Azt nem tudtam, hogy a rugalmas, gumiszerû anyag kitûnõ ragasztónak fog bizonyulni és minden fájdalom nélkül, simán kihúzza a csapos fogamat. Meglepett az eredmény, bár a fogorvosom hónap pontossággal megjósolta a fog élettartamát. Ilyenkor csak azt tehetjük, hogy közönyös arcot vágva, zsebredugjuk a fél fogat és hazavisszük, hogy ne terheljük ezzel is a természetet. 


   Kakukkhegyi idétlenkedésem ellenére még 2 perc elõnyöm volt tavalyhoz képest. Folytattam tehát vándorlásomat a Hosszú-árokban. Egyenletesen haladtam és, szerencsére, az elmúlt években az erdészet eltakaritotta a "számtalan keresztbedõlt fát" (itiner) és az emelkedõn nem kellett már kerülgetni a szép bükktörzseket. A K+ elágazásától kezdõdõ emelkedõt nem nagyon szeretem, de türelmesen letudom. Tavalyhoz képest 5 perccel elmaradtam, de még mindig benne vagyok a szintidõben. Végül szines fények és fenn vagyok az emlékfalnál. Gyõri Péter mazsolával és egyebekkel kinál és biztosit, hogy idõre be fogok érni, hiszen még pontosan 7 órám van a maradék 25 kilométerre. Ennek ellenére nem maradok sokáig, hanem elindulok felfelé a lépcsõk irányába. Látom, hogy az útból elvitték a korábban rádõlt fenyõfát, vagy fenyõfákat, szabad a mozgás felfelé.


   Most kezdõdik a horror! Megyek felfelé, de túl meredeknek találom a domboldalt. Kicsit balra húzok azzal, hogy majd visszahajlok jobbfelé. Figyelem a szemközti erdõszélt, hiszen ott kell bemenni a fenyõfák közti folyosóba. Ott vagyok a fenyõknél, de mivel nem találom a benyilót, õrült módon, még egyszer balra tolódom. Ezzel meg is ástam a siromat. Fenyõerdõ ugyan van, a talaj is olyan, amilyennek lenni kell, de nincs bejárat. A következõ õrültség, hogy miután megállapitom az elhajlást, nem megyek vissza, hanem tovább erõltetem az elõremenetelt azzal, hogy úgyis lefelé megyek a szokásos talajon, a szokásos fenyõk mellett, majd visszakanyarodok valahol jobbra, a P-ra, hiszen ott van az valahol a jobbkezem irányában. Tényleg ott van, csak kicsit távolabb, ami felbukkan az a Z jelzés. Hogy kerül ez ide, hiszen a Z a Zsiros-hegyhez tartozik. Bosszusan megyek néhány zöldet, majd megúnom és elkezdem Odüsszeusz késõi utódának keserves araszolását Nagykovácsi üdülõházai között. Óriási kerülõt teszek a mindig jobbra és mindig lefelé elv alapján a helyenkint frissen aszfaltozott utcákon. Látom ugyan a szemközti hegyoldal lámpáinak fényét, de nem túnik fel a kivilágitott templomtorony. Senkinek sem kivánom ezt a keserves bolyongást, amikor az ember elvileg ott van valahol és mégsem. Végül, amikor éppen, õsztönszerûen, visszafordultam egy elég széles és csalogató utcából, feltúnt a templomtorony fénye, és a Bánya utcán leértem a temetõhöz. Helyben voltam.


   Felborzolódott idegeimet csillapitva követtem a temetõ keritését, szokás szerint a pislogó mécseseket szemlélve. A szintidõ szélére jutottam, ez a túra, minden jel szerint elveszett. Ha elveszett, akkor legalább elégtételt veszek úgy, hogy pár perc beáldozásával megteszem a Sport és Antónia utcára kiirt derékszögeket. Tiz P85 és több Z meg egyéb túra alkalmával még sohasem kerülgettem ezt tömböt, most azonban nem megyek át egyenesen a sikátoron, hanem kinos pontossággal fogom követni az elõirást. Közbevetõleg: a pénztártól távozás után egyik félnek sincs joga reklamációra, tehát bevallásomat megtéve nem adom vissza a húsz év során kapott emléklapjaimat. Ezt leszögezve és átgondolva fordultam be az Antónia utcába. Az utca jobb oldalán, büfészerú nyitott fedél alatt lámpa égett és egy nagyon fiatal férfiú üldögélt egy padon. Barátságosan üdvözöltem, mert ez illik egy érkezõ utashoz és menni akartam tovább. Az ifjú azonban megszólalt és mondott valamit. Gyatra hallásommal arra gyanakodtam, hogy az iránt érdeklõdik, hogy túrázom-e. Az embernek honorálni kell mások jószándékú közeledését, ezért megálltam, hozzáfordultam és arra kértem, hogy ismételje meg a töredékesen felfogott mondókáját. Pillanatokon belül kiderült, hogy õ regisztrálja az áthaladókat. "Bélyegzõd is van" - kérdeztem óvatosan. "Igen" - válaszolta és felmutatta az eszközt. "Nocsak, mi minden történik itt késõ este" - reflektáltam kicsit bosszúsan, a tévelygés miatti kóválygás lélektani terhe alatt, de még mindig gyanútlanul. "Jó, ide tedd a bélyegzõt, erre a fehér részre, itt jobban látszik." Miközben a papirmunkával foglalkoztunk, a büfé mögött egy árnyék mozdult meg és közeledett a világosságra. Toplak József volt. Mintha villámcsapás ért volna, úgy értettem meg a helyzetet. Csapda! Gondosan, ravaszul kitervelt csapda a könnyelmû emberek leleplezésére. Méltó a pár évvel ezelõtt, a Kaincz-forrásnál hálót feszitett Toplakhoz. Nem is tudom, miként háláljam meg a sorsnak, hogy valamilyen tizedik ösztönnel mindkét alkalommal megmenekültem a lebukástól. Akkor, amikor a naiv gyalogos azt gondolja, hogy az ellenõrzõ pont elõtt, szinte majdnem ott, úgysem érheti meglepetés. Már nem tudom, milyen mondatok hagyták el a számat. Kétségtelenül, ecseteltem a gyanútlan túrázó érzelmeit, de muszáj volt korrektnek lenni, hiszen aláirtam, hogy a túrával kapcsolatosan semmilyen kártéritést nem követelhetek, semmilyen szemrehányást nem tehetek, hiszen "aláirásomnak súlya van". Ezt olvasom a plakáton és a "pacta sunt servanda" kötelezettségét minden jogász hangsúlyozza. Ha már õk hangsúlyozzák, akkor legalább mi tartsuk be.


   Minden bánatom elmúlt, büszkeségtõl dagadt mellel vonultam be a plébániára. Fair play-dijasnak tudtam magam, és ez nagy erkölcsi elégtételt nyujtott. Elhatároztam, hogy minden numerikus mutatóra fittyet hányok és végigmegyek a távon. Már szinte senki sem volt a teremben. Gász Kata jóságos tekintettel méregetett, voltam már jobb helyzetben is. Óvatlanul megjegyeztem, hogy máskor milyen kiváló kávékat kaptam tõle. Akkor tértem csak észhez, amikor a konyhában már forrt a fekete leves, pedig nem akartam semmilyen célzást tenni. A kávé jó volt, de nem maradtam tovább, hátha behozom a papirforma szerinti idõt. Szabályosan követtem az utat (nem is lehet másképp, hacsak buszra nem ülök) és igy közeledtem a Petneházy-réthez. A sarok irányában nem láttam sem mozgást sem fényt. Tán Sistergõ elment haza. Õ azonban nem olyan ember, aki idõjárástól vagy bármi mástól megijed, csak most éppen odébb húzódott a fordulótól. Megköszöntem a gondoskodás(uka)t és felmásztam a Fekete-fejre. Ott két ember fogadott. Igazában nem tudom, ki melyik ponthoz tartozott, mert átmenve a Hûvösvölgy-Szép Juhászné aszfaltúton, a Hárshegyi-körútnál, az asztal melletti sátornál, még egy harmadik õr is fogadott. Pontosabban, az érdekelte, hogy volt-e valaki a Fekete-fejen. Mondtam, hogy duplán. Ezután már csak annyi teendõm volt, hogy a cipõmbõl kirázzak egy követ és vizet vegyek az útszéli nyomóskútból.


   A János-hegyre nem nehéz felmenni, de az elõzõ vacakolás miatt 6 perc hátrány keletkezett. Nem törtem magam, hogy behozzam a lemaradást, egyben vagyok, jó a hangulatom, ez a túra már csak ilyen lesz. Az ellenõr autója a kilátó platóján állt, s meg sem fordulhatott senki fejében, hogy a kényelmetlen magas lépcsõk helyett a finom rugalmas szivacson akarjon leszaladni a Libegõig. Üggyel-bajjal lemásztam tehát a púpról, jó nagy korty vizet ittam a vizcsapból és elindultam egyenletes sebeséggel Makkos Mária felé. A parkerdei út kényelmes és az ellenõrzõ ponthoz bõ egyórányi felhasználható idõvel értem el. Hat kilométerre nem is lenne embertelenül rövid ez az idõ, csak hát ilyenkor nem annyira üde az ember és most jön majd a keserves ereszkedõ Budaörsre. A piktortéglákig az elõzményekhez képest lelkileg rövidebb idõ alatt jutottam el. Két izben is elõzött néhány ember, de õk nem a seprük voltak. Végül felbukkant két seprû is. Mondtam, hogy be tudok menni magam is, de nem hagytak ott. Viktor, Turáról, elvette a hátizsákomat és a szalagokat szedve kisértek le. Mondanom sem kell, hogy kétszer estem el, ami önmagában nem volt tragikus, mert az elõzõ évek során elég sokszor kellemetlenkedett hol a talaj, hol a bozót. Tavaly sem úsztam meg zuhanás nélkül, pedig már csak húsz méter volt hátra az elsõ utcáig. Ez a rész, minden óvatosság ellenére vagy éppen azért, sok idõt emészt fel. Gyilkos hajrával még lehetne szépiteni a Kisfaludy, meg a fõ utcán, de nincs tétje az igyekvésnek.


   A célban nagy volt az öröm - ha jól láttam, - hiszen elõkerült az elveszett bárány. Két percen belül Tarnai Máté a kezembe nyomta a teljesitést igazoló dokumentumokat, a Piros csokoládét és a Piros 85 nyomatú zoknikat. Jávor elnök úr is elégedettnek látszott. Mehettem virslit enni és beszélgetni a seprûkkel és a még ott lévõ három túratárssal. A rendezõség csomagolt, mi négyen pedig a seprûket köszöntve hazaindultunk egy reggeli busszal.


   Gyakorlott rendezõk hozták össze a túrát, minden rendben volt: az út jelölése, a résztvevõk ellátása. Két-három szalag nem lett volna felesleges, de egy kis fejtörés nem árt. Valami azonban véglegesen hiányzott: Hegedûs Robi. Nem tudok úgy végigmenni ezen az úton, hogy ne jutna eszembe. Ezek a mi  emlékmûveink, amikhez idegenek nem férhetnek hozzá, mert bennünk élnek. Ilyesmirõl beszélni életkori sajátosság. Ilyen élményekhez eljut majd mindenki, ha nem hagy fel sétáival. Nem tudjuk, ki mindenki kisér minket, láthatatlanul, utainkon. Apánk, aki megszerettette az erdei-mezei gyaloglásokat, barátaink, akikkel együtt izzadtunk és gyerekeink, akik velünk kezdtek járni és megtanulni legyõzni a fáradtságot. Nem szeretnék eltávolodni a beszámoló mûfajától, inkább talányosan azt kérdem: van-e valami köze a jelen beszámoló elején idézett mottónak az élet bármely területén, bárki által nyújtott teljesitményhez?