Cserhát 50 túrabeszámoló 2011.11.12
„Egyesek úgy keresik a boldogságukat, mint ahogy a szemüvegüket, amely ott van az orrukon.” (Gustavo Dorz)
„A Cserhát Magyarország északi részén az Északi-középhegység egyik része. Északról az Ipoly völgye, keletrõl a Tarján-patak és a Zagyva, délen az Alföld, nyugaton pedig a Nógrádi-medence és a Börzsöny határolja. Kõzetei és felszínformái is rendkívül változatosak. A két szomszédos hegységtõl, a Börzsönytõl és a Mátrától eltérõen itt nem a vulkanikus kõzetek vannak többségben: a hegység nagyobbik része a földtörténet újkorában lerakódott üledékes kõzet.”(Wikipédia)
Péntek este csak úgy véletlenül kattintottam rá a TTT honlapjára, és jobb oldalt, úgy közép tájt megláttam a Cserhát 50 kiírását. Bár mostanság nem szerepelt a terveim között teljesítménytúra, inkább csak úgy magamnak futogattam az utóbbi 1 hónapban, most mégsem tanakodtam túl sokat, este 11 óra körül összerámoltam, a többit a reggelre bíztam, lesz e motivációm és erõm belevágni. Elvégeztem még a „Kisszoba-tesztet” is. Van egy „félszobánk”, amolyan kis tároló hely, ahová 3 lépcsõ legyõzésével lehet bejutni, miután sikeresen lefejelted a felsõ ajtó lécet. A teljesítménytúra elõtti estén és a napjának reggelén ezen a 3 lépcsõn szoktam felszökkelni. Ebbõl azonnal le tudom mérni a lábam állapotát, és 90%-os biztonsággal elõrejelzést tudok nyújtani a várható teljesítésrõl. A sikeres teszt (és fejelés) után végre döntöttem. „Nagyképûen” magamra kanalaztam a 2 hete vásárolt vadonatúj futódresszemet, ami után már jó 10 éve sóvárgok, de képtelen voltam idáig szakítani a régi imidzsemmel, ami szürke egérként rejtett el a tömegben. Most eljött az ideje a váltásnak. A szerelék jól állt rajtam, az alsó rész szépen, lágyan futott le lábam íves hajlatait követve, a felsõ pedig a tekintélyt ugyan nem parancsoló, de el nem hanyagolható méretû pocakom arányairól nyújtott pontos tájékoztatást minden érdeklõdõnek. Már a garázsba is kissé bizseregve jutottam el a hártyavékony öltözetben, de amikor az autó fedélzeti számítógépe mínusz 10 fokra váltott nem haboztam tovább: kiálltam egy alkalmas helyen, és visszahúztam magamra a jó öreg macimat és kabátkámat, biztos, ami biztos. Ezúttal nem sikerült kitörnöm a kényelmi zónámból. Majd legközelebb.
Jó kis bemelegítésnek a beszédes nevû, meredek, 453m magas Õr-hegyre kapaszkodok felfelé, a Cserhát egyik ároksor-rendszerében, a Szécsénytõl nem messze rejtõzködõ Nagylóc felõl, miközben a velem együtt ébredezõ csillagunkból felém küldözgetett foton-csomagok, valamint a lázas munkába fogott izomsejtjeimben mûködõ számtalan kicsiny törpeerõmû felfutó termelésének hatására, lassan-lassan feloldódnak a jégdugók a vérkörömben. (!) Mire felérek, a körülöttem még vastagon röpködõ mínuszokból már nem érzek semmit. És a nap során az idõjárás többé nem produkál semmilyen említésre méltó jelenséget, a mindent betöltõ, szikrázó novemberi napsütésen kívül. A levegõ hûvös, de szélcsend van, a sporthoz kifejezetten kellemes, és megáll rajtam végig a kabát, ami nagyon kényelmessé teszi a haladást. Az elsõ ellenõrzõ pontnál egy páran összetorlódunk. Egy kódot kell felírni, de írószerszám nincs mellékelve. Marad a memória, vagy a kunyerálás, és a poenizálás (a többiek hõsiesen elszenvedik). A kód K3, (K2+1) tehát ez már az Everest. A világ 14db nyolcezres csúcsa közül a többség a Himalájában található, és csak egy van a Cserhátban. A K2-re visszatérve: 4 sikeres csúcstámadásra jut egy halott hegymászó. Az Õr-hegyre vonatkozólag nem ismerem a statisztikát, de talán valamivel kedvezõbb. Mondjuk egy Makalu-szintû, ami szinte megegyezõ magasságú az Õr-heggyel, ha azt durván 8000 métert nem számítjuk (8463m magas). Azt hiszem, a hegymászás helyett inkább maradok a mezei teljesítménytúrázásnál, azt is ilyen erõsen kopottasabb rögökön képzelem fõleg, így kötélre sem kell költenem, bár az Õr-hegy azért még kophatna egy kicsit, mire megint jövök 1 év múlva. A nagy „humorizálás” után tovább szaladok, lassan felébrednek a futóizmaim is. Szárnypróbálgatásba kezdek lefelé, és az elmúlt idõszakom lecsusszant állapotai ellenére, most elég jónak érzem a beállítást, így Zsuny-pusztáig „semmi” perc alatt elszaladok. Sõt sokáig az úton futva már-már Budapest-Bécs maratoni futónak képzelem magam, de csak addig, amíg egy igazi futó el nem száguld mellettem, mint a Peking-Sanghaj szuperexpressz, ami az 1318km-es távolságot átlag 5 óra hossza alatt teszi meg. A mi futónk, akivel mindössze egy pár szót sikerül nagy hirtelen váltanom, mielõtt pillanatokon belül piciny ponttá eliminálja a perspektíva, mondjuk, ennyi idõ alatt teszi meg az 50km-t, bár minket nem segítenek viaduktok. Az expressz így durván 26x megy gyorsabban, mint õ, tehát ilyen sebesség mellett 130 óra alatt jutna Pekingbõl Sanghajba, ha bírja (én durván 130 nap alatt), számolgatok menet közben, hogy fogyjon az aszfalt. Elfogy. Zsuny-pusztán egy gyors felvételt készítek a János pincérõl, errõl a „komor” helyrõl, ami elõtt tavaly egy jó néhányan álltunk kétségbe esve, egy pecsétre és némi jó szóra vágyva, amit nem kaptunk meg, mert a tulaj Magyar szólások és közmondások címû könyvébõl sajnos hiányzik az Ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó! kifejezés, helyette inkább az „Átdobták, mint „szart” a kerítésen” (létezõ közmondás!!) szerepel inkább. (Ez csúnya volt. Ejnye, ejnye!) A jó érzésû „Zsunyiak” persze továbbra is kedvesek maradnak nekem, hiszen mára a cserháti emberek vendégei vagyunk mindenhol, csak ez a János bántotta egy kicsit még mindig a csõrömet. Na, de József legyen, fent a Tepke-hegyen, indulok egy 90 fokos fordulattal felfelé, még mindig szalagokon csüngve. A Kis-Zsunyi és Nagy-Zsunyi (472 és 478m) ikerlányok nyergén át evickélünk át Garábra. Egy futóval haladunk együtt egy darabig a mély keréknyomoktól felszaggatott erõsen köves úton, aki nem ijedt meg, és persze futó ruhában van. Részletesen kikérdezem, hol és mikor vásárolta a "cuccot". De, amikor egy leveleit sûrû záporként hullató fánál megállok, és videózni kezdem, a futó megugrik. Nézem az ide-oda táncoló, kergetõdzõ, billegve, tülekedve keringõ, sárgás leveleket, amelyek mind a fa alatt vastagodó levél-tömegsírba jutnak végül, de rövid zuhanásuk alatt, egy utolsó nagy „lézershaw” szereplõiként mélyen elgyönyörködtetnek, amint ide-oda forgolódván, meg-megvillan, szétszóródik, átsejlik rajtuk a keletrõl jövõ november reggeli, pompás színezetû õszi napsütést. (Jó öreg Tyndall is megörülhetne, ha látná). Hamar rádöbbenek, hogy talán nem kellene itt estig évõdnöm a lombkorona hattyúdalán, és máris szaladok tovább, Garábig meg sem állok.
Garáb a legmagasabban, 370m magason fekvõ cserháti település 78 lakossal, és sok nyaralóházzal. 1281-ben a premontrei rend apátságot alapított itt, hogy a palócokat megtérítse. Az ellenõrzõponton két futótársra teszek szert, akik valamelyest gyorsabbak nálam, de stílusuk, erõbeosztásuk nagyon hasonló az enyémhez, csak a csomagjuk kisebb (mondjuk a tizede az enyémnek). Nem baj, én sherpa-versenyre is jó vagyok. Itt már a Cserhát legkeletibb részén hajtunk a Tepke felé a Garábi-nyeregtõl a gerincen. A nyeregben kiabálok vissza egy futót, amerre egyszer én is elszaladtam 1-2km-t, amikor még 40km-es volt a túra, és fordított irányban haladt. Bár ha továbbhalad, Nagybárkány-Sámsonháza-Mátraszõlõs útvonalon is visszatérhetett volna ide egy pár óra hossza alatt, és akkor megint “nyeregbe” került volna, de Õ mégis a rövidebb megoldást választotta, így megúszta 200m-el a kalandot. Kelet felé egy széles árokrendszer választja a Cserhátot a szemközt lévõ Mátrától, amivel geológiai rokonságba állnak ezek a hegyek, ahol most szaladunk. Szemben a Cserhát többi részével ahol a vulkáni kõzetek mellet az triászban, eocénban, miocénban a területen hullámzó tengerek, késõbb a hatalmas tavakban felhalmozódott üledékek, és a folyók által beszállított kavicsos hordalékrétegek az uralkodók, némelyik része a lesüllyedés után, azért is dombos vidéknek látszik inkább, mint hegységnek. De ezek itt igazi hegyek, a lábuk alatt elnyúló árokban a Mátrát éppen elkerülõ Zagyva völgye felett, ahol a 21-es fõútvonal is fut. Mi itt futunk, és már nagyon várom a végsõ nagy emelkedõt, ami az 567m magas Tepkére visz fel, amikor hirtelen megpillantom a kilátót. Ez vér nélkül ment. Pihentetõként ezért felmászunk a kilátóba is, bár ide kevésbé párás idõben érdemes feljönni, mert akkor irtó nagy távolságokat lehetne belátni, most alig lehet kivenni a környezõ domobokat is a reggeli párától és a szmogtól. Azon tûnõdöm még, vajon meddig lehetne ellátni full tiszta idõben a Nagyalföld felé. Nagyjából innen délre esik Kecskemét, úgy 140km-re, lehetne még látni valamit belõle. Mennyi az a látótávolság, amit a Föld domborulata megenged, és mennyivel nõhet ez meg egy 567m-es hegyen, plusz egy 20 méteres Bábel tornyával megspékelve. Ki lehetne ezt számolni valami háromszögeléssel mondjuk. Nem vagyok sajnos olyan „geometrikus” alkat, mint az ókori görög Erathosztenész, aki i.e 3 sz.-ban az Alexandriai könyvtár vezetõjeként hírül vette, hogy a dél-egyiptomi Assszuánban, éppen minden év június 21-én, az északi félteke nyári napfordulóján, délben a nap pontosan bevilágított egy kútba, annak egészen a fenekéig. (Ma már tudjuk, hogy a Ráktérítõ közelében volt ez a kút, és ott ilyenkor éppen az ember feje tetején delel a nap). Ez elég volt a „furmányos” tudósnak, hogy rájöjjön, hogyan számíthatná ki a Föld kerületét, amit meg is tett végül. A részletektõl most megkímélek mindenkit, pedig nagyon érdekes. Kisóvodás koromban volt egy barátom, aki elmesélte, hogy Õ Kaposváron(rott!) járt a nagymamájánál, ott felmászott a tyúkólra, és látta Egert. Ez szöget ütött a fejembe, és elhatároztam, hogy én pedig megnézem Kaposvárt. Elõbb egy kisebb fácskára másztam fel, de a környezõ földeket láttam csak. Még egy garázs tetejét is kipróbáltam, ahová egy közeli kerítésen keresztül sikerült feljutni, de Kaposvárnak se híre, se hamva nem volt sehol. Mentõ ötletként kinéztem a kisszobám ablakán, de ott is, akárhogy kémleltem a távolt, csak fél Egert, a Nagy-Egedet a Várheggyel, és a távolban a Bükk vonulatát láttam, persze nem tudom mit fogtam fel ebbõl egyáltalán akkoriban. Végül megkérdeztem egy felnõttet, aki sajnos csak egy tréfával ütötte el a választ, sokáig visszavetve ezzel tudományos fejlõdésemet. Egy jó ideig téveszmék között éltem, amíg egy szép napon, hirtelen magamtól rájöttem mindenre. Hát ez volt az én „kishercegségem” igaz története. Gondolatébresztõnek és tornának remek volt ez a kilátó, bár nem bántam, amikor végre lemászhattam róla. Nem nagyon bízok az ilyen alkotmányokban, amióta az egri Hajdú-hegyi fakilátó, szintén gyermekkoromban, ott jártunk után 1 nappal, egy szélviharban egyszerûen eldõlt. Ez mélyen bevésõdött. Talán nem véletlenül. Cserhátszentivánra innen már könnyen „lesiklóernyõzünk”, legalábbis a tavalyi sárdagasztáshoz képest úgy érzem, mintha súlytalanul lebegnék a talaj felett, és száguldok lefelé, mint a szélvész, elõttem a két futótárs. Õk egyébként amolyan fiatal, „nyalka” legények, igazán dögös, szép színes futócuccokban. Egyenes tartással, lazán, minden erõlködés nélkül futnak, nem látszik rajtuk, hogy valamikor is elfáradhatnának. Az utóbbi idõben egyre több ilyen újdonsült futópáros tûnik fel a környezetemben, mind szépek, magasak, csinosak, fiatalok, öntudatosak, öröm nézni a harmonikus mozgásukat. Néha persze elszáguldok mellettük, csak hogy mutassam, az „öregben” is van még némi tartalék és tartás, azért minket sem lehet leírni, bár könnyen meglehet, hogy egy szép napon majd leír minket az élet, és nyomtalanul felszívódunk. Nem hiszem, hogy bárki is hiányolni fog, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy most még itt vagyunk, tapossuk az erdõ talaját, és nézzük, hogy valahonnan a föld alól, vagy ki tudja honnan, gomba módra felnövõ, újabb és újabb futógenerációk szorítanak maguknak helyet az ösvényen. És ez jó. Nagyon jó. Ebbõl tudjuk, hogy nem valami divatjamúlt marhaságot csináltunk idáig, van bõven utánpótlás.
Cserhátszentiván elõtt a kék kereszt levált az útról, látom társaim sóvárogva tekintgetnek befelé az áthatolhatatlan õserdõbe, de az úton lévõ szalag megment minket egy nagyobb kalandtól, és rövidesen fennakadunk az etetõponton. Még a túra elõtt elhatároztam, ha lehet inkább semmit nem eszek útközben, hogy minél könnyedebbnek érezzem magam. Bár bevágnék pl. egy „zöldséges pitát dzadzíkivel” (a múlt héten azt „fõztünk”), de az éhség jó esetben megnövelheti az ember energiáját, persze, ha van elég tartalék, hiszen ez õsi figyelmeztetés, ideje zsákmány után nézni. A vadászathoz persze sokszor futni is kellett, kitartóan járni a kiszemelt, esetleg megsebzett állat nyomát követve. Na meg a legutóbbi teljesítménytúrámon, a Less Nándor 100-on (4460m szint!!!) 3kg-t híztam, ezt nem szeretném megismételni. Igaz ez a mostani „csak” 50km, arányosan 1,5kg gyarapodást lehet várni, de valahogy mégis szívesebben gyarapodnék „agyilag, mint övileg”, és nem igazán szeretném, ha még tovább „inflálódna” a nadrágméretem. Még azt szeretném mondani a 100km-es túráról, hogy az nem 2db 50km-es csak úgy simán összeadva. Ez volt az elsõ százasom, és ezt a bölcsességet egy életre megjegyeztem, az tuti. Még egy törött ujjal is gazdagított a túra úgy a 80. km táján, de a teljesítést ez egyáltalán nem befolyásolta, sõt! Visszatérve a kajára: rendes futóktól láttam, hogy szinte alig kapnak be valamit a pontokon. Lehet, hogy bejön nekem is. Így most megelégszem egy egészen piciny, házias ízû almalekváros kenyérrel. Nem is tudom, ettem e valaha almalekvárt, és hallottam-e valaha egyáltalán almalekvárról. Ez már a szellemi gyarapodás kategóriája. A hideg ellenére a párologtatás azért megy rendesen, idáig 1 pohár ásványvizet ittam „össz-vissz”, ideje egy kicsit hidratálni. Megragadom a hozzám legközelebb esõ zöld kupakos ásványvizet, már szinte érzem a számban a hûsítõ, szúrós bubikat, teletöltöm a mûanyag poharamat, és egy jót húzok belõle. Vajon mennyi idõ kell ahhoz, amíg az íz-érzékelõ receptoroktól eljut az ingerület a központi idegrendszerbe, ott összehasonlítja az ismert íz- és illatmintákkal, majd döntést hoz, nyeljem, ne nyeljem, és elküldi a „gígának” parancsot, ami persze ösztönös reflex szerint is cselekszik. Nálam ösztönösen nyelt, és nem köpött. Bárhogy is gyötröm magam, nem tudom visszaidézni pontosan azt a pillanatot, mit éreztem, amikor a 40fokos, garantáltan adómentes házi-pálinka végigégetve a garatomat, leömlött végre a gyomromba, de a következõ kortynál már mûködésbe lépett a gátlás. Sõt a hangképzõ szerveim is mûködésbe léptek, elõbb a méltatlankodás, majd a poénkodás hangjait közvetítve hallócsontocskáim felé. Ami történt, megtörtént, s bár ittam elég alkoholt életemben, errõl tudnék sokat mesélni, most mégis úgy éreztem, meg vagyok mérgezve, és azon tanakodtam, mikor kezdõdik majd el a szörnyû agónia…
Közben megérkezik a kilátóból Moiwa, aki fineszesen az etetõpont elõtt ment föl bélyegezni, hogy kevesebb súlyt kelljen felcipelnie. Egy cselesen elhelyezett túrabotnak köszönhetõen megbotlik, és az ölemben landol, így, mint már gyakorló „alkoholista” megkínálom egy kis házi-pálinkával (merthogy ökör iszik magában), amit mereven elutasít. Ahogy ezt a belépõt elnézem, neki tényleg nincs már pálinkára szüksége, hogy tántorogjon egy kicsit. Társaimmal felugrunk a kilátóba, ez még könnyen megy. Elmarad az éhgyomorra fogyasztott alkohol fõ hatása, az eufórizáló hatás, cserébe viszont bejön az összes mellékhatása. Már a kilátóból lefelé begörcsöl a gyomrom, ezért szomorúan búcsút intve alkalmi társaimnak, akik ekkor még úgy vélik, lehetetlen, hogy ne érjem utol õket, kiállok és befalom az összes tartalékkajámat, hogy megakadályozzam a „méreg” további felszívódását, és reménykedem, hogy elmúlik a görcsöm. A görcs, egy idõ után valóban megszûnik, de a helyét átveszi egy az egész hasra kiterjedõ tompa fájdalom, ami egy jó ideig megmarad. Majd futnék a társaim után, de semmi, futóizmaim egyáltalán nem mûködnek, a légies könnyedségnek mára vége, marad 25km gyaloglás (vagy erõlködés), amit nem csípek, mert hosszú és fárasztó dolog ennyit gyalog menni. Pedig olyan jó formában voltam, de ez a pálinka legyalogolt. Közben utolérnek Moiwa-ék, egy kisebb raj, most egy darabig az „uszályukban hajózok”(!), a Zsunyi-patak völgyében, és idõnként egy-egy átkelésnél magában a „meanderezõ folyócskában” is, amikor átkelünk a Nagy Vízen. Gyenge állapotom ellenére is megpróbálok 1-2x robbantani, de van egy „élmunkás srác” velük, aki rögtön elõttem terem valahonnan, meg nem tudom, de valamit bevehettek, mert olyan iramban gyalogolnak, amilyen iramban sokszor futni sem tudok. Cserkút-pusztán elengedem õket, megpróbálok egyedül helyrerázódni, késõbb majd begyorsulok még, gondolom. Közben elfut mellettem egy nálam pár évvel idõsebb férfi, olyan magam forma, kínai melegítõs, igaz csomag nélkül, de olyan lazán megy, hogy a nyálam is csorog már, és az sem boldogít, hogy az elsõ 25 nekem is remekül ment.
Cserhátszentivánra érek megint, aminek fõ nevezetessége, a község határában található óriási házõrzõ „vadsertés”. Elõször úgy veszem észre, hogy az elõttem haladó túratárs hirtelen megáll, és döbbent, üveges tekintettel néz valamit az útról. Szerintem simán elkocogtam volna a „dög” mellett így lefelé menet. Odaérek én is, rápillantok a „szörnyre”, hát ez „óriási”. Sertés már csak kábítva ölhetõ le, de ezúttal õ kábít el minket. Tiltó tábla is figyelmeztet a nem mindennapi veszélyre, mint az állatkertben. Búcsút intek távoli rokonunknak (a sertés a fõemlõsök után, a legközelebbi rokonunk, ez logikusnak is hangzik). (lsd fénykép galériám).
Még a faluban összesodródom egy gyalogossal, aki nem piskóta módon nyomul, hamar kiderül, jó társak leszünk. Késõbb még Hollókõ elõtt leválok róla, mivel Õ „rövidebb” távos, és neki ott véget ér, én pedig megpróbálok egy kis futást megint, bár elég nyögvenyelõsen megy még mindig. Most Dobogó-tetõ felé haladunk, és szerencsére egész jól elbeszélgetünk, bár néha egy kicsit el is beszélünk egymás mellett. A legnagyszerûbb kapcsolódási pontunk azonban Erdély, ahol az idén jártam elõször életemben, egy körutazáson, és nagyon a hatása alá kerültem. A srác miskolci, de saját bevallása szerint már többet túrázott Erdélyben, mint Magyarországon, rendszeresen jár különbözõ táborokba, Erdély szinte minden vidékére, ahol különleges túrák tucatjain vesz részt alkalmanként, amelyekrõl részletesen is mesél egyet-mást. Felfelé rövidtávos túrázók tömegeit elõzzük meg, észre sem veszem, úgy érünk fel a hegyre, pedig elég húzós ez a vulkán. Aztán jön a lezuhanás a völgybe, itt azért sikerül beindulnom, így hamar el is válunk, marad a magányos „kocogás-gyaloglás”, most már a célig.
A Hollókõi várat nyugat felõl kapjuk oldalba, éppen a november délutáni napsütésben fürdõzik a várfal, amikor megpillantom. Közelebb érve is csak egyre szebb a látvány, úgy érzem erre valami giccsadót is simán ki lehetne vetni, mert szinte már hamisan gyönyörû és romantikus. A szabálytalan alaprajzú, felülrõl csigaház formájú, hatalmas kõsziklára, egy szakadék felé, 400m magasan épült vár már hosszú évszázadok óta dacol az idõvel, a történelemmel, az emberi pusztítással, fürdik a napsütésben, vagy éppen szilárdan állja a süvítõ szélviharok, a fagyok pusztító hatását. A legépebben megmaradt várak egyike, amit valami csoda folytán elfelejtettek felrobbantani a sógorok, vagyis a mostanában annyit ajnározott, „hõn szeretett” Habsburg királyaink. Egészen a vár közelében, egy kis ösvényen, sûrû bokrok között haladok felfelé, ahol szemügyre vehetem, hogyan ízesül a vár bámulatos módon az alapját képezõ sziklatömbbel, és áll stabilan, rendíthetetlenül az idõk végezetéig.
Hollókõ utcáit taposom, az Ófaluét, ami a Világörökség része. A tavalyi beszámolómban már mindent leírtam róla, amit egy ilyen túrabeszámoló keretein belül ildomos leírni, ezt nem szeretném megismételni. Azt a jó és büszke érzést szeretném kiemelni inkább, amit a szombat délutáni sétálók között elvegyülve éreztem. Céltudatosan, küldetésem biztos tudatában haladok elõre, valamilyen meghatározott titkos cél felé, és ez lehetõvé teszi, hogy egészen másként lássam magam elõtt ezt a gyönyörû falut, a tornácon kukucskáló kedves lakóit, a fekete fejkendõs idõs nénikét, aki az egyik házból egy pillanatra jó indulatúan szemez velem egy kicsit, így félszegen felé biccentek. Mindent másképp látok most, mint, ha egy olyan szombat délutánon látnám, amikor a családommal, barátaimmal sétálgatnék itt, és követném a Márton-napi rendezvényeket, most olyan színben tûnik fel minden, ahogyan csak egy teljesítménytúrázónak tûnhet a világ. Valahogy minden más értelmet nyer, mint a valóságban, a közönséges életben, minden olyan különlegessé és bizarrá, szürreálissá válik, mint amilyen ez az itt felejtett „díszletszerû” falu is valójában.
A kocsmát keresem, ahol tavaly azt az iszonyú kávét ittam. Könnyen meglehet, hogy az az égett gumi ízû zacckávé valahogy függõvé tett, mert ha kissé émelyegtem is tõle akkoriban, most mohón vágyom arra, hogy újra megkóstolhassam. Ez a kávé számomra már legenda. De egy jó ideig az is marad, mert a kocsma zárva, és csak egy negyedóra múlva nyit ki, de ez nekem, aki méterekben, percekben gondolkodom, óriási idõnek tûnik, így nem várok rá. Jobb helyre pedig nem vágyom jelenleg.
Gyorsan elhagyom a falut. Megelõzök egy srácot, látom már Õ is az utolsó tartalékaiból dolgozik, de azért kedvesen rám mosolyog, amikor köszön, s ez jól esik. Jó lenne beszélgetni, jó lenne társnak lenni, de most már mindenki egy kicsit befelé fordul, összegez. Mindegy, jó hogy itt van, jön mögöttem egy pár száz méterre, néha látom fekete sportruhás alakját felbukkanni, és ez megnyugtat, erõt ad. Hamar eljön a végkifejlet, felkapaszkodom az utolsó dombra is, és végre megpillantom a völgyben hosszan elnyúló falut, Nagylócot, a végállomást…. Megérkeztem.
Megkapom az oklevelemet, a kitûzõt, és még egy kis ajándékot is választhatok. Szívbõl jövõ hálás köszönetet is mondok a lelkes és alapos rendezésért, de nem nagyon értik mit akarok ezzel. Semmit, csak egyszerûen hálás vagyok és kész, hogy nekünk ezt itt, teljesen önzetlenül lehetõvé tették. Egy napig szabadnak érezhettem magamat újra, mint a madár. Búcsút intek mindenkinek, és kilépek a nagylóci fõutcára. A kocsim felé igyekezve egy furcsa, kövér, vélhetõleg elkényeztetett macskát látok meg az egyik ablakban. Fényképezgetem, lesz mit mutogatni otthon, az egész család macskabolond ugyanis. A cica még rám nyávog egy-kettõt kétségbeesetten, valamit talán sérelmez, gondolom, szeretne valahogy bejutni a jó meleg szobába. Ez a legutolsó emlékképem Nagylócról. Tovább megyek. Beülök az autómba.
Mielõtt elindulok, kitapintom a szemüvegemet. Ott van rajtam, ott ül biztosan az orrnyergemen, ahol mindig is szokott lenni.
Szegedi József
- marton4-
Pétervására
„Egyesek úgy keresik a boldogságukat, mint ahogy a szemüvegüket, amely ott van az orrukon.” (Gustavo Dorz)
Képek:
Beteszek a beszámoló végére 4 képsorozatot, az október-novemberben fõleg a Bükkben készült õszi fotóimból, és az idei Cserhát 50 teljesítménytúrán készült képeimbõl. Ha valakit esetleg érdekel, belekukkanthat.
Az elsõ a Bükkben készült a Less Nándor teljesítménytúra utáni hétvégén, amikor a tettes (már, mint én) visszatért a tett színhelyére. Abban a szerencsében volt részem, hogy ez alkalommal láthattam, és fényképezhettem a Magas-Tátra behavazott csúcsait a Dédesi várból.
A második, Õszikék címen ízelítõ fõleg a Bükkben és a lakóhelyem környékén, a birodalmamban készült õszi felvételeimbõl.
A harmadik Õszikék 2. címmel a Nagy-Egeden és környékén, valamint néhány kép a környékünkön készült.
A negyedik néhány „futtában” lekapott fotó az idei Cserhát 50 teljesítménytúráról.
(Ha valaki ismer, vagy szeretne (közelebbrõl) megismerni, vagy tetszenek esetleg a fotóim, szívesen veszek egy Facabook jelölést: Szegedi József, a képen a feleségemmel vagyok, és egy tortát tartok a kezemben, könnyû megtalálni.)
És ha akad valaki, aki egészen véletlenül idáig eljutott az olvasásban, és nem adta fel, attól mély elnézést kérek, amiért ennyit untattam, ha esetleg jobbra számított (én is!) De azért, nagyon köszönöm a türelmét!
Azért a pálinka jó volt! |
