Túrabeszámolók


Börzsöny éjszakai tt. - Farkas Zsolt emléktúra

larzenTúra éve: 20032005.03.07 14:13:53
"mennyi eltemetetlen hülyeségnek vagy a hordozója"
(Kispál és a Borz: Nem fáj)

Téli Mátra óta csak egy alkalommal tudtam elmenni futni, az is kínkeserves volt. Valahol szereztem egy húzódást a jobb lábamba. Azért bizakodtam, mert a lábam csak akkor szokott fájni, ha nem futok. Ha igen, akkor nem. Fura.

Ákibácsival nem éppen ilyen terepviszonyokat képzeltünk el, amikor kidolgoztuk az elõzetes tervünket. Pro Patriara gondolva futni szerettünk volna. Kedden(?) aztán elképedve néztem reggel a sûrû hóesést. B tervet készítettünk, ami nem volt egyszerû: egyikünknek sem volt megfelelõ bakancsa. Ákibácsinak annyira nem, hogy a futócipõjében jött. Én nem vagyok _ennyire_ õrült, úgyhogy a kicsit lyukas bakancsomban jöttem. Az egyik havas téli túrán kiszakadt egy darab szövet a külsõ borításból, de a gore-tex réteg nem sérült meg. Ez a bakancs úgy bírta ki a 2001-es Beac Maxit, hogy száraz maradt a lábam. Mostanában egyre gyakrabban ázott be. Úgy látszik elhanyagoltam az impregnálószeres kezelést.

Abban maradtunk, hogy megyünk gyalog négyesben Csanyával és Krisszel, aztán majd lesz valami.

Rossz elõjelnek vettem, hogy nem volt idõm megborotválkozni. Amióta futok, rászoktam, hogy túra elõtt mindig megborotválkozom. Egyszer hagytam ki eddig, a Piros 85-ön, Gazdag Tomi és Kerékgyártó Peti le is nyomott minket 5 perccel.

(tr) barátom, aki a ttt.tr.hu középsõ részének névadója, lefuvarozott minket a rajtba, így idén kimaradt a nevezetes Szob-Kemence buszozás. Ahogy hallottam, idén sem változott semmi. A túra elõtti napokban azon gondolkodtam, hogy a nagy hó elriasztja, vagy inkább meghozza-e az emberek kedvét a túrához. Arra jutottam, hogy valószínûleg inkább meghozza, ez be is jött, jóval többen indultak, mint az elõzõ években.

Idén harmadszor indultam a túrán, de most elõször emlékszem arra, hogy intenzív autóforgalom lett volna a Fõalappontig. Picit beugrottunk a Kõrózsába, ahol a fél topikot megtaláltuk (Csokitakarok, Pavarotti, Trila, Zete, Dennis Moore), de aztán gyorsan mentünk tovább a rajthelyre. Vadmalac és SK épp akkor indult útnak, amikor odaértünk, mint késõbb megtudtam, Újfiú is, de õt nem láttam. Elég sokat álltunk a sorban, bár ez tavaly is így volt, úgyhogy nekem ez nem tûnt olyan veszélyesnek. Az sokkal inkább, hogy állandóan autók jártak ide-oda mellettünk a jeges úton. Az egyik állat (sajnos erre nincs jobb kifejezés) lendületbõl akart a Vilati fele menni, de úgy, hogy több sorban állót félrelökött az oldalával! Amikor ezek az emberek erõteljesen és rosszallóan megkopogtatták az furgon oldalát a túrabotjaikkal (szerintem rossz végével, mert én nem a mûanyag foglalattal tettem volna), nekiállt ordibálni, hogy mi a ***-nak állunk oda, õ nem tud megállni, mert akkor nem indul el újra. Ezen érv kissé komolytalannak tûnt annak fényében, hogy azért állt meg, hogy ezt közölje velünk, majd továbbment. Esetleg használhatta volna a kürtöt is, de az sem jutott eszébe. És ez csak a legdurvább eset volt, ezen kívül még többször elõfordult, hogy Kriszt úgy kellett autó elõl elrángatni, amíg a kamásliját installálta. Nem értem, hogy miért nem lehetett volna 20 méterrel elõbb leállni, de legalábbis nem a sortól 10 centire gyakorolni az Y megfordulást. :-( Amikor nem volt autóveszély, kiválóan elszórakoztunk már a sorban is.

Fél hét után azért csak elrajtoltunk. Vittem magammal egy hõmérõt, amit kifejezetten erre a túrára vettem. Olyan kis iránytû méretût, amit a hûtõkbe szokás tenni. Még a -18 fok is be volt rajta jelölve. :) Na, ezt 500 méter után elhagytam, mert nem lehetett jól rögzíteni a zsákon kívül, belül meg 13 fok volt. Egy csomót keresgéltem, majdnem visszamentem a rajtig, de nem lett meg. Tanulság: ne vigyél fehér hõmérõt havas túrára. :-(

Utol akartam érni a többieket, ezért kocogtam egy keveset. A hó itt nem tûnt túl veszélyesnek, elég jól le volt taposva, de sejtettem, hogy ez nem marad így. A Godóvárat kerülõ emelkedõnél értem utol a csapatot. Nagyon jó volt, bár erõsen csúszkáltunk visszafele. Olyan melegem lett, hogy a Sandstone (a szokásoknak megfelelõen) átmenetileg a hátizsákra került. Itt találkoztunk Pavarottival, majd nem sokkal késõbb, a Dosnya-nyeregnél SK-val. Egy ember, iszonyú méretû hátizsákkal álldogált az út mellett, õ volt az elsõ magosfai pontõr. Az Esztergályos-gerincen aztán komolyra fordult a dolog, itt már térd felett ért a hó és a letaposott nyomvonalból nem igazán volt lehetõség kilépni. Nemsokára füstszagot éreztünk és nagy meglepetésünkre ellenõrzõpontot találtunk. Én tudtam, hogy Magosfa még odébb van, de gondolom sokakat sokkolt, hogy még jócskán kell taposni a havat a csúcsig. Engem inkább az lepett meg, hogy több, mint két órát jöttünk a pontig. Nem tûnt ilyen soknak. Nagyon rövid idõ után indultunk tovább.

A csúcsot egész gyorsan elértük, onnan elindultunk lefele. Csanya egy helyen érintsd meg a jelzést játszott, de zsákutcába futott, a nyomok véget értek, mi meg választottunk egy kijárt utat. Akárhogy néztem, most nem láttam a szomszédos gerincen a felfele kúszó fénypontokat, viszont a Csóványos tömbje nagyon szépen látszott. Egyre meredekebben mentünk lefele. Ez rossz volt. Az alig letaposott hó becsúszott a gagyi kamáslim alá, és ott szépen megült. Megálltam megigazítani, kétmaréknyi havat szedtem ki alóla. Utána a zippzárat nem tudtam visszahúzni, mert összefagyott. Eddig sem passzolt rendesen, de ezek után még kevésbé. Minden nagyon meredeken újabb adag havat kaptam a bakancsomba. A pont elõtt pártíz méterrel a többiek megálltak, én húztam gyorsan igazolni (a pecsételni kifejezés nem illik ide :), hogy utána újra kitakarítsam a kamáslimat. A sötétben keresgélni kezdtem a többieket, de csak nem találtam meg. Volt ott egy csomó ismerõs, többek közt Gazdag Tamás és Kerékgyártó Péter is, õk a Margita 40-en futkároztak délelõtt. Kissé elnyûttek voltak. :)

A többieket nem találtam meg, ezért továbbindultam. Szerencsére az utolsó pillanatban észrevettem õket, épp akkor értek be a pontra. Újra együtt indultunk tovább. Párszor átkeltünk a patakon, párszor úgy tûnt, hogy be fog szakadni alattam a jég. A Bodosházi-kútnál elindultunk felfele. Idén is jött szembe pár fényforrás a patak parton visszafele. Nézegettem jobbra a Nagy-Mána-bércet, kerestem a Rakottyás-patakhoz lefele tartó túratársak lámpájának fényét. Találtunk, többet is. Az utolsó lámpafény különösen világos volt. Sõt, egyre világosabb lett. Arra gondoltunk, erõs halogénnel jön. Amikor már kezdett vitorlaalakúra formálódni, akkor azért leesett, hogy a hold bukkant fel a bérc felett. :) Hipp-hopp odaértünk a Pogányvári-kaszálóhoz, Ákibácsival csak csodálkoztunk. Itt láttuk a legnagyobb hófúvás nyomait. Néhány helyen, fák tövében egyáltalán nem volt hó, nem sokkal mellette méteren felül. Simán combközépig érõ nyomokban lépkedtünk. Ketten letértek a csapásról és beletérdeltek a hóba. Azt hittem, õk a Júdeai Nemzeti Front Elit Öngyilkos Alakulatának tagjai, és edzõtáboroznak. Jól eldumáltunk és leduracellnyusziztak minket. Egy helyen a hó legalább 130 centi volt, de a túrabotomon túlcsordult, úgyhogy pontos értéket nem tudok. Mindenesetre határérték feletti volt bõven. Feljebb kicsit normalizálódott a helyzet, annyira, hogy még nyomok sem maradtak az elõttünk haladók mögött, annyira vékony és keményre fagyott volt a hóréteg. Megint emelkedni kezdett, és egyszercsak megtaláltuk a Pogányvár pöttyeit. Ide is meglepõen gyorsan elértünk. Utána a lefele azonban igencsak meredek és jeges volt, gyakorlatilag seggencsuszka lett belõle. Egy helyen elbotlottam és beletenyereltem a hóba. A kabátujjamba könyékig becsúszott. Kissé megnehezteltem. A pogácsaszaggató élete nem fenékig tejfel. De aztán jött a zöld jelzés Diósjenõ felõl és nemsokára fent voltunk a Csóványoson.

Pontõr nem volt, erre többen nehezteltek. Javasoltam, hogy pisiljék bele a rajtszámukat a hóba. Azt is felajánlottam, hogy ittmaradok pontõrködni, ha továbbviszik a papíromat. Letorkolltak. Indultunk a Spartacus felé. Csanya a Px jelzés letérése után megint "érintsd meg a jelzést" játszott, aminek semmi értelme nem volt. Két egyforma hosszú és meredekségû útvonal két apró dologban különbözött: az egyik viszonylag le volt taposva, a másik meg nem, de ott volt a jel. A két alternatíva között feszülõ ellentétet H.G. vette észre, persze Csanyát sem kellett bíztatni. Ezzel kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy szép dolog a mozgalom, de a világ nem fekete-fehér. :) A Po, Ko szakasz elég hosszúra nyúlt, de aztán csak befordultunk a völgybe, a ház felé. Lefele ismét sok hó a cipõbe és veszélyesen jeges lejtõk jöttek.

A kulcsosháznál kissé lassú adminisztráció és ízetlen tea fogadott. De legalább nem volt meleg, hogy ne égesse a szánkat. Nekem inkább a saját italom égette, mert bár nem fagyott meg, de már elég közel lehetett hozzá. Mindenesetre úgy tûnik, az Alto hátizsák jól szigetel, a többiek itala már kásás állagú volt. Zoknit cseréltem, mert már nagyon fázott a lábam. Ez elég nehéz volt, mert ehhez elõször ki kellett volna bontani a cipõfûzõt, de az össze volt fagyva. Ujjbegyeim között melegítettem fel annyira, hogy elengedjen. Mire lecseréltem a zoknikat, a nadrágom szárai keményre fagytak, nem sokkal késõbb a cipõfûzõk is visszafagytak, de legalább szépen nyikorogtak minden lépésnél. És hogy teljes legyen a kép, a dzsekim is megfagyott a felsõ zseb körül.

Trilával, mint bádogemberek lementünk Királyrétre. Kellemeset kocogtunk, legalább visszamelegedtünk. Õ hazament az elsõ vonattal, én megvártam a többieket, addig kicsit aludtam, kicsit söröztem és kiválóan szórakoztam Csokitakarok és Álomgombáék társaságban. :) Emlékezetes része marad a túrának. Reggel nyolckor jött meg az elsõ ember, majd kilenc körül kezdtek jönni a többiek. Vadmalac ruházata kegyetlenül össze volt fagyva, Tomi olyan hideget árasztott, hogy méterekrõl érezni lehetett. Ákibácsi a túra után felvette a vastagabb cipõjét, addig elég volt a neki a futócipõ. Olyan ráncos volt a talpa, mint Teréz anya arca. Rossz volt nézni. (Persze amúgy sem vagyok a férfitalpak nagy rajongója.)

Volt egy órájuk kiengedni, aztán hazamentünk. A buszra menet Zete és H.G. jött szembe, sajnos õk már nem érték el. Hogy keretes legyen a történet: a buszra felszállni szándékozókat jól kicentizték a NHH irányába tartó autók, mert nem bírtak volna két percet várni, míg felszáll a nép. Hja, itt a civilizáció, ide vágyunk vissza. Csanyát többször próbáltam rávenni egy kis várazásra, alig kellett volna egy kilométert menni a királyréti várhegyig, de nagyon csúnyákat mondott, úgyhogy nem is idézem.