Túrabeszámolók

Vándorbottal a vasparipáért 17-es táv.

GPS-el mért távolság: 17,5 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 465 m.

Az idei évben megjelent a választékban a 17-es táv, ami nekem most jól jött. Lehetõvé tette, egy 25 km-nél rövidebb túra keretében Patrikkal a Cuha-szurdok végigjárását is (ezzel együtt 22,5 km-t mentünk). Még nem túrázott benne. Tavaly a vonatból látták, a 24-es táv után.

Reggel elég vigasztalan idõben vettem föl Patrikot és autóztunk Vinyére. Nyolc órára a rajtnál voltunk, maradt idõnk bõven készülõdni. Ennek ellenére gyorsan beneveztünk Zolinál (dnvzoli) és Robinál. Nem akartuk megvárni egy vonat érkezését sem, a vele beesõ nagyszámú indulóval. Kényelmes készülõdést követõen, 08.42-kor Zoli figyelõ tekintete elõtt vágtunk neki a távnak. Rögtön kaptunk is egy megrovást, mivel egy csücsök levágásával, 2 méterrel lerövidítettük a távot. Sajnos az idõjárás nem fogadta kegyeibe sem a rendezõket, sem a túrázókat. Megállás nélkül szitált az esõ. Hol jobban, hol kevésbé. Ha nem az emelkedõkön fölfelé mentünk volna bele a trutyiba, azt is mondhatnánk a köd szitált. Az eredmény szempontjából mindegy. Szépen, alattomosan áztatta át a ruhánkat. Mivel a levegõ hõmérséklet elég kellemes, Patrik nem is volt hajlandó sapkát venni.

A Panoráma út kaptatóját hamar magunk mögött tudtuk. Meglepõ, de alig van izomlázam az elõzõ napi Deák 40 után. (Bezzeg a Bakonyi barangolás 45 után! Igaz akkor közel négy hónapos kihagyással alapoztam meg azt.) Patriknak tetszettek a felhõkbõl elõsejlõ hagyás fák. Más panoráma sajnos nincs ilyen idõben. Nyugodt tempóban ballagtunk lefelé a murvás úton, a Hódos-ér felé, ahol 100 méter erejéig rátértünk a Zabolai-útra. Egy keskeny ösvényen elértük a Hódos-éri üdülõházakat (nagyon kellemes környezetben találhatók). Gyorsan tovább is mentünk, s megkezdtük a Likas-kõhöz vezetõ kaptatót. Szép kis út. Néha, a fák között lekandikálva ellenõrizhettük, mennyivel vagyunk magasabban a völgy aljánál. Szerencsére az esõ nem tette még sárossá az utakat. Hamar elértük az elsõ ellenõrzõ pontot, ahol ellenõrzõ számként a Cuha-völgyi vasút életkorát kellett felírnunk.

Még egy kis kaptató, majd némi lazítás, szóval egy kis hullámvasutazás kezdõdött. Ezen a szakaszon végre sikerült Patrikot rábeszélni, vegyen föl sapkát. Kapucnit akart használni, de ráébredt, az jobban akadályozza a mozgásban is és a kilátásban is. A haja viszont már igen vizes lett eddigre. Hogy számolok el az anyjának vele, ha megfázik? Alig mentünk egy kicsit, s máris elértük a második ellenõrzõ pontot a Pápalátó-kövön, ahol a vasút megnyitásának évét kellett fölírnunk. Most nem hogy Pápát nem láttuk, de még a Bodzás-árok túloldalát is alig. Csak addig idõztünk, amíg Patrik biztonságba nem helyezett egy szelet pizzát. Lefelé is magam elé engedtem, csak arra kértem meg, a völgybe leérve várjon meg, mivel õ a lejtõkön sokkal gyorsabb és ügyesebb is nálam. Ezt õ magától értetõdõnek vette, mármint, hogy gyorsabb és ügyesebb. Szépen komótosan leballagtam utána. Jött egy unalmasabb szakasz, amíg jobbra egy ösvényre nem válthattunk.

Egy kis kanyargás, jórészt lejtõn, majd a falu elõtt kiértünk az aszfaltútra, s azon sétáltunk be a faluba. A kocsma elõtti háznál, egy liba töltötte be a házõrzõ szerepét. Ránk sziszegett, pedig nem is mentünk túl közel. A kocsmában megkaptuk az elsõ ellenõrzõ pecsétet, amihez csoki és forró tea is járt. A pontõr rögvest mondta is, hogy ugye nem baj, ha az apa csokiját is a kisfiú kapja. Persze, hogy nem, csak hát Patrik nem a fiam, hanem csak kölcsön kapom néha a túrákra, ahogy elõzõ években õt is, meg a tesóit is. Ebbõl, gyakran van ilyen kis félreértés. Már évekkel ezelõtt, miután elõször találkoztam velük egy túrán, s a túra utolsó kilométereit együtt tettük meg, a következõ túrán, rám kérdezett egy sporttárs, hol hagytam a gyerekeimet. De vissza a fõsodorba. Nagyon jólesett a forró tea. Teázás közben kiürítettem a bakancsomat (került bele egy kis kavics, meg fatörmelék), mivel a kamáslit inkább Patriknak adtam, hogy ne legyen nagyon sáros a nadrágja a hazafelé buszozásnál, mert a sofõrök nem veszik túl jónéven.

Elbúcsúztunk, s elindultunk a Csárda-tetõ felé. Gyakorlatilag ettõl kezdve, a következõ ellenõrzõ pontig, végig emelkedett az út. Néhol szuszogósan meredeknek bizonyult. Néhány hosszabb távon induló túrázó megelõzött bennünket. Ezen a szakaszon a táj kellemes, de nem túl látványos, kivéve a Dancs-árkot és környékét. Nézem, mi is lesz a következõ pont, a Csárda-tetõt követõen. De jó hogy megnéztem. Porvára számítottam, de kiderült, ez a táv nem érinti a falut, sõt éppen ellentétes irányba indulunk a ponttól, vissza Vinye felé. Megkaptuk az utolsó ellenõrzõ pecsétet, s ismét irány a Zabolai-út.

Elõbb egy kis emelkedõ, majd hosszú lejtõ következett az Öreg-déllõ irányába. Kezdtem megéhezni, így amikor Patrik teát kért, elõbányásztam a hátizsákból egy-egy szelet csokit, s megettük. Biciklivel igen szeretem ezt az utat. Ahogy néztem, ez évben épített be néhány vízkidobó favályút az útba az erdõgazdaság. Tetszik a Bakonyerdõnek és a HM Vergának ez a hozzáállása. Csakhamar elértük a sárga jelzést, s azon mentünk a Hódos-ér mentén. Úgy látszik, hozzá kell szoknunk a több vízhez az érben. Már nem lehet csak úgy könnyedén átlépni. Azért csak átkeltünk. Egy kicsit sárosabb az ösvény, ráadásul sok helyen a vaddisznók is föltúrták. Láttunk egy olyan kidõlt fát, az ér mentén, ahol a vízszintes fõ ágakból egy csomó friss gally tör az ég felé, bizonyságául a fa élni akarásának. A következõ kidõlt fánál, egy kis pihenõ, egy újabb pizza szelet biztonságba helyezésének idejére. Hiába mondtam, hogy a célig már csak vagy másfél kilométer van. Meg is lett az eredménye. A célban, már sem a zsíros kenyér nem esett jól, s a pizzát i csak a szeme kívánta, nem bírt megenni még egy fél szeletet sem.

Az Üveghutánál következett a túra utolsó nagyobb, s egyben legmeredekebb emelkedõje. Még bennem volt az elõzõ napi Deák túra tapasztalata, így ezt a kaptatót, úgy 30 %-osra saccoltam. Végre fölértünk, s egy szántóföld szélében újra bemehettünk az erdõbe. Van két vízmosás, amin át kellett kelnünk. Ha továbbra is ilyen mértékû lesz a két vízmosás eróziója, pár éven belül, új nyomvonalra kell terelni az ösvényt, vagy átjárókat kell építeni. A továbbiakban nagyon kellemes ösvény vezet le a Hosszú-Nagy-hegyrõl Porva-Csesznek vasúti megállóhoz, ahol megkaptuk a kitûzõt, emléklapot és egy 376-os gõzmozdonyt ábrázoló képeslapot. Ettem 2-3 szelet zsíros kenyeret hagymával (Patrik nem díjazza túlzottan), a kulcsos házban ittunk egy kis teát, s irány a Cuha-szurdok.

Ballagunk Patrikkal a szurdokban, amikor a volt kõbánya közelében, szól nekem, nézzem már azt a kecskét! Mivel elõtte már kétszer beugratott a túrán, s ráadásul nem is ugrott be, hogy miféle kecskérõl lehet szó, nehezen vettem észre. Persze a színe is szépen beleolvadt a környezetbe. 100 m-el elõttünk, egy muflon álldogált az úton. Amikor közelebb értünk, meglépett. Hittük mi! A fél-alagút bejárata elõtt én vettem észre, hogy lent van a patak medrében. Sajnos õ is meglátott bennünket, s gyorsan fölszökellt a vasúti pályára. Onnan figyelt. Nem mondhatnám, hogy megijedt volna tõlünk. Talán ha 20 méter választotta el tõlünk, meg persze a jó meredek patak meder. Amikor elunta a társaságunkat, kényelmesen elsétált. Az utunk további része, már eseménytelenül telt. Vinyén, elég sokan vártak a vonatra. Patrik egy forró csokit, én egy kávét ittam, megnéztem a busz menetrendeket, merre vegyem az irányt, hol tudom a fiút, kevesebb várakozással feltenni egy Fehérvárra menõ buszra. Veszprém tûnt a legjobbnak, így arra indultunk. Elindulásunkig nem érkezett meg a vonat Porva felõl, így helyesnek bizonyult a döntésem.

Ez a túra, még ebben a szitáló esõben is kellemes, kiváló szalagozással.

A túra ár/szolgáltatás aránya kiváló. A 800/700 Ft-os nevezési díjért emléklapot, kitûzõt, térképvázlatos igazoló lapot és kiváló útvonaljelölést kaptunk. Fenyõfõn csoki és tea, a Csárda-tetõn cukorka, a célban pedig sült húszsíros kenyér, hagyma és tea volt az ellátmány.