Vándorbottal a vasparipáért 17-es táv.
GPS-el mért távolság: 17,5 km; barometrikus
magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 465 m.
Az idei évben megjelent a választékban a
17-es táv, ami nekem most jól jött. Lehetõvé tette, egy 25 km-nél rövidebb túra
keretében Patrikkal a Cuha-szurdok végigjárását is
(ezzel együtt 22,5 km-t mentünk). Még nem túrázott benne.
Tavaly a vonatból látták, a 24-es táv után.
Reggel elég vigasztalan idõben vettem
föl Patrikot és autóztunk Vinyére. Nyolc órára a rajtnál voltunk, maradt idõnk
bõven készülõdni. Ennek ellenére gyorsan beneveztünk Zolinál (dnvzoli) és
Robinál. Nem akartuk megvárni egy vonat érkezését sem, a vele beesõ nagyszámú
indulóval. Kényelmes készülõdést követõen, 08.42-kor Zoli figyelõ tekintete
elõtt vágtunk neki a távnak. Rögtön kaptunk is egy megrovást, mivel egy csücsök
levágásával, 2 méterrel lerövidítettük a távot. Sajnos az idõjárás nem fogadta
kegyeibe sem a rendezõket, sem a túrázókat. Megállás nélkül szitált az esõ. Hol
jobban, hol kevésbé. Ha nem az emelkedõkön fölfelé mentünk volna bele a
trutyiba, azt is mondhatnánk a köd szitált. Az eredmény szempontjából mindegy.
Szépen, alattomosan áztatta át a ruhánkat. Mivel a levegõ hõmérséklet elég
kellemes, Patrik nem is volt hajlandó sapkát venni.
A Panoráma út kaptatóját hamar magunk
mögött tudtuk. Meglepõ, de alig van izomlázam az elõzõ napi Deák 40 után. (Bezzeg
a Bakonyi barangolás 45 után! Igaz akkor közel négy hónapos kihagyással
alapoztam meg azt.) Patriknak tetszettek a felhõkbõl elõsejlõ hagyás fák. Más
panoráma sajnos nincs ilyen idõben. Nyugodt tempóban ballagtunk lefelé a murvás
úton, a Hódos-ér felé, ahol 100
méter erejéig rátértünk a Zabolai-útra. Egy keskeny
ösvényen elértük a Hódos-éri üdülõházakat (nagyon kellemes környezetben
találhatók). Gyorsan tovább is mentünk, s megkezdtük a Likas-kõhöz vezetõ
kaptatót. Szép kis út. Néha, a fák között lekandikálva ellenõrizhettük,
mennyivel vagyunk magasabban a völgy aljánál. Szerencsére az esõ nem tette még
sárossá az utakat. Hamar elértük az elsõ ellenõrzõ pontot, ahol ellenõrzõ számként
a Cuha-völgyi vasút életkorát kellett felírnunk.
Még egy kis kaptató, majd némi lazítás,
szóval egy kis hullámvasutazás kezdõdött. Ezen a szakaszon végre sikerült
Patrikot rábeszélni, vegyen föl sapkát. Kapucnit akart használni, de ráébredt,
az jobban akadályozza a mozgásban is és a kilátásban is. A haja viszont már
igen vizes lett eddigre. Hogy számolok el az anyjának vele, ha megfázik? Alig
mentünk egy kicsit, s máris elértük a második ellenõrzõ pontot a
Pápalátó-kövön, ahol a vasút megnyitásának évét kellett fölírnunk. Most nem
hogy Pápát nem láttuk, de még a Bodzás-árok túloldalát is alig. Csak addig
idõztünk, amíg Patrik biztonságba nem helyezett egy szelet pizzát. Lefelé is
magam elé engedtem, csak arra kértem meg, a völgybe leérve várjon meg, mivel õ
a lejtõkön sokkal gyorsabb és ügyesebb is nálam. Ezt õ magától értetõdõnek
vette, mármint, hogy gyorsabb és ügyesebb. Szépen komótosan leballagtam utána.
Jött egy unalmasabb szakasz, amíg jobbra egy ösvényre nem válthattunk.
Egy kis kanyargás, jórészt lejtõn, majd
a falu elõtt kiértünk az aszfaltútra, s azon sétáltunk be a faluba. A kocsma
elõtti háznál, egy liba töltötte be a házõrzõ szerepét. Ránk sziszegett, pedig
nem is mentünk túl közel. A kocsmában megkaptuk az elsõ ellenõrzõ pecsétet,
amihez csoki és forró tea is járt. A pontõr rögvest mondta is, hogy ugye nem
baj, ha az apa csokiját is a kisfiú kapja. Persze, hogy nem, csak hát Patrik
nem a fiam, hanem csak kölcsön kapom néha a túrákra, ahogy elõzõ években õt is,
meg a tesóit is. Ebbõl, gyakran van ilyen kis félreértés. Már évekkel ezelõtt,
miután elõször találkoztam velük egy túrán, s a túra utolsó kilométereit együtt
tettük meg, a következõ túrán, rám kérdezett egy sporttárs, hol hagytam a
gyerekeimet. De vissza a fõsodorba. Nagyon jólesett a forró tea. Teázás közben
kiürítettem a bakancsomat (került bele egy kis kavics, meg fatörmelék), mivel a
kamáslit inkább Patriknak adtam, hogy ne legyen nagyon sáros a nadrágja a
hazafelé buszozásnál, mert a sofõrök nem veszik túl jónéven.
Elbúcsúztunk, s elindultunk a
Csárda-tetõ felé. Gyakorlatilag ettõl kezdve, a következõ ellenõrzõ pontig,
végig emelkedett az út. Néhol szuszogósan meredeknek bizonyult. Néhány hosszabb
távon induló túrázó megelõzött bennünket. Ezen a szakaszon a táj kellemes, de
nem túl látványos, kivéve a Dancs-árkot és környékét. Nézem, mi is lesz a
következõ pont, a Csárda-tetõt követõen. De jó hogy megnéztem. Porvára
számítottam, de kiderült, ez a táv nem érinti a falut, sõt éppen ellentétes
irányba indulunk a ponttól, vissza Vinye felé. Megkaptuk az utolsó ellenõrzõ
pecsétet, s ismét irány a Zabolai-út.
Elõbb egy kis emelkedõ, majd hosszú
lejtõ következett az Öreg-déllõ irányába. Kezdtem megéhezni, így amikor Patrik
teát kért, elõbányásztam a hátizsákból egy-egy szelet csokit, s megettük.
Biciklivel igen szeretem ezt az utat. Ahogy néztem, ez évben épített be néhány
vízkidobó favályút az útba az erdõgazdaság. Tetszik a Bakonyerdõnek és a HM
Vergának ez a hozzáállása. Csakhamar elértük a sárga jelzést, s azon mentünk a
Hódos-ér mentén. Úgy látszik, hozzá kell szoknunk a több vízhez az érben. Már
nem lehet csak úgy könnyedén átlépni. Azért csak átkeltünk. Egy kicsit sárosabb
az ösvény, ráadásul sok helyen a vaddisznók is föltúrták. Láttunk egy olyan
kidõlt fát, az ér mentén, ahol a vízszintes fõ ágakból egy csomó friss gally
tör az ég felé, bizonyságául a fa élni akarásának. A következõ kidõlt fánál,
egy kis pihenõ, egy újabb pizza szelet biztonságba helyezésének idejére. Hiába
mondtam, hogy a célig már csak vagy másfél kilométer van. Meg is lett az
eredménye. A célban, már sem a zsíros kenyér nem esett jól, s a pizzát i csak a
szeme kívánta, nem bírt megenni még egy fél szeletet sem.
Az Üveghutánál következett a túra utolsó
nagyobb, s egyben legmeredekebb emelkedõje. Még bennem volt az elõzõ napi Deák
túra tapasztalata, így ezt a kaptatót, úgy 30 %-osra saccoltam. Végre
fölértünk, s egy szántóföld szélében újra bemehettünk az erdõbe. Van két
vízmosás, amin át kellett kelnünk. Ha továbbra is ilyen mértékû lesz a két
vízmosás eróziója, pár éven belül, új nyomvonalra kell terelni az ösvényt, vagy
átjárókat kell építeni. A továbbiakban nagyon kellemes ösvény vezet le a
Hosszú-Nagy-hegyrõl Porva-Csesznek vasúti megállóhoz, ahol megkaptuk a kitûzõt,
emléklapot és egy 376-os gõzmozdonyt ábrázoló képeslapot. Ettem 2-3 szelet
zsíros kenyeret hagymával (Patrik nem díjazza túlzottan), a kulcsos házban
ittunk egy kis teát, s irány a Cuha-szurdok.
Ballagunk Patrikkal a szurdokban, amikor
a volt kõbánya közelében, szól nekem, nézzem már azt a kecskét! Mivel elõtte
már kétszer beugratott a túrán, s ráadásul nem is ugrott be, hogy miféle
kecskérõl lehet szó, nehezen vettem észre. Persze a színe is szépen beleolvadt
a környezetbe. 100 m-el elõttünk, egy muflon álldogált az úton. Amikor közelebb
értünk, meglépett. Hittük mi! A fél-alagút bejárata elõtt én vettem észre, hogy
lent van a patak medrében. Sajnos õ is meglátott bennünket, s gyorsan
fölszökellt a vasúti pályára. Onnan figyelt. Nem mondhatnám, hogy megijedt
volna tõlünk. Talán ha 20
méter választotta el tõlünk, meg persze a jó meredek
patak meder. Amikor elunta a társaságunkat, kényelmesen elsétált. Az utunk
további része, már eseménytelenül telt. Vinyén, elég sokan vártak a vonatra.
Patrik egy forró csokit, én egy kávét ittam, megnéztem a busz menetrendeket,
merre vegyem az irányt, hol tudom a fiút, kevesebb várakozással feltenni egy
Fehérvárra menõ buszra. Veszprém tûnt a legjobbnak, így arra indultunk.
Elindulásunkig nem érkezett meg a vonat Porva felõl, így helyesnek bizonyult a
döntésem.
Ez a túra, még ebben a szitáló esõben is
kellemes, kiváló szalagozással.
A túra ár/szolgáltatás aránya kiváló. A 800/700
Ft-os nevezési díjért emléklapot, kitûzõt, térképvázlatos igazoló lapot és
kiváló útvonaljelölést kaptunk. Fenyõfõn csoki és tea, a Csárda-tetõn cukorka,
a célban pedig sült húszsíros kenyér, hagyma és tea volt az ellátmány.
|