Túrabeszámolók

  Vasas Maraton

  2011

   Az ókori történetirás megszokott eleme volt a szövegbe illesztett szónoklat, ami abból a feltevésbõl eredt -  ma is eredhetne -, hogy a szónoklat és a történelem szorosan kapcsolódik egymáshoz. Ezt a felfogást tesszük magunkévá, amikor Tacitus Évkönyveit lapozzuk vagy Livius tudósitását olvassuk Hannibál átkelésérõl az Alpokon. Tacitus a szigorúbb szerzõ, Livius az olvasmányosabb, mindazonáltal fontos dolgokat mond el akkor is, ha a kritikus szerint az általa közölt beszéd may be an invention, but there may be some truth in the story. Magyarul: nem mondta ugyan, de mondhatta volna.

   A biztonság kedvéért, hogy el ne vesszünk a sok idegen szó között, leszögezem, hogy Hannibál nem volt teljesitménytúrázó, bár az, hogy az Alpok elõtt a Pireneusokon is átkelt, magas pontszámra értékelhetõ teljesitményt jelent. Az ilyen vállalkozások nehézségeit Börcsök András kiválóan lefesti a Tor des Géants cimû beszámolójában. Ajánlom az elolvasását, hiszen barátainkról van szó. Tegyük azért hozzá, hogy a magashegyi túrázás valamivel egyszerûbb, ha nem kell elefántokkal bajlódni az út során.

   Kérem, ne tárcsázzák a lelki segély számát, mindjárt ki fog derülni, miért ez az éktelen felhajtás egy rövid és lapos hazai túra kapcsán. Az történt, hogy a pomázi rajtban egy fiatalember és egy fiatal hölgy fogadott. Mindketten egy asztal mögött ültek és a beérkezõ résztvevõkkel foglalkoztak. A rövid sor végén álltam és nézelõdtem. Két éve voltam itt utoljára és akkor mintha mások intézték volna a regisztrációs ügyeket. Talán többen is voltak, talán idõsebbnek is tûntek. Az biztos, hogy dr. Fabók most nem volt jelen, pedig a múltban az õ neve is "fémjelezte" számomra ezt a túrát. Hallgattam a beszélgetéseket és kopott hallásommal olyasmire következtettem, hogy érdemes figyelni, mert problémák lehetnek a pontokkal és valahol az útvonallal. Minthogy az utóbbi idõben többször ráfizettem a rutinra, ezért, miután alkalom nyilott, szerényen érdeklõdni kezdtem a várható változásokról. Ügyetlen is voltam, a végén harmadjára állt össze az a kép, amelyet az olvasó megismer a részletes leirásból. Megállapitottam, hogy változik a világ és új arcokat ismerhetünk meg. Szerencsére. Az is tény, hogy másokat nem látunk. Hiányérzetünk lehet, de ne kommentáljuk. Maradjunk annyiban, hogy az út során és késõbb is az a mondat visszhangzott bennem : "Julika már nem szervezi a Maratont." Na, itt jön a világtörténelmi dimenzió és Livius. Lehet, hogy ezt ott nem is mondták, rosszul is hallottam, de adott esetben lehet ilyet mondani, valaki mondhatta volna.

   Ha nem irjuk meg azonnal, még az autóban, laptopunkon a túrabeszámolót, akkor ki vagyunk téve annak, hogy pár álmatlan éjszakán kivirágozzék egy történet, ami nem is igaz, de nagyon illik az emberi élethez és a múló idõhöz. Történet, amit változó nevekkel fogunk elmondani a jõvõ években. Nézem az ujjaimat, elég sokhoz tartozik már valami. Nem fárasztom azonban az olvasót további ötletzáporral, inkább visszamegyek a kora reggeli Batthyány-térre és elkezdem a tényleges útleirást.

   Elég korán van a rajt, ezért eddig még egyszer sem indultam 6 órakor. A tömegközlekedés lassan ébredezik, annyira pedig nem kell erõltetni a dolgot, hogy éjszakai járatot keressünk. Végsõ soron bõséges a szintidõ és a vége sem nyúlik az éjszakába. Ha az elsõ kék busszal indulok, fél hét tájban csak kiérek Pomázra. Most is igy volt. A Batthyány-téren a szokásos vasárnapi pályajavitás ténye fogadott. Valamiért nem ismertem fel a helyzetet, ide-oda mászkáltam, hogy kideritsem, honnan indul a HÉV-pótló busz. Elég szerencsétlenül, benyitottam az információ feliratú térségbe, mivel az ablaknál nem láttam senkit. Kóválygásom igy azzal végzõdött, hogy egy nõdolgozó felmutatott a magasba, majd ezután becsapta az ajtót.  Azt anélkül is tudtam, hogy a pótló a földszintrõl indul, de a helye érdekelt volna. Lehangoltam mentem fel, ráadásul egy kék csuklós busz éppen a felérkezés pillanatában gördült ki  a térrõl. Vártam és a táblákat tanulmányoztam Egy idõ múlva megjelent egy új csuklós, 260-as. Felkapaszkodtam rá, de óvatosan megkérdeztem, hova megy a jármû. Informátorom ezúttal a túlsó oldalra mutatott. Ez nagyon konkrétnak látszott, meg is köszöntem a tájékoztatást és - mit ad Isten - tényleg beállt a HÉV-pótló. Ezzel vége lett a kis jelenetnek, ne is vesztegessünk rá több szót.

   Ritkán járok Békásmegyeren a sötét órákban, ezért rosszul tájékozódom az autóbuszok beállását illetõen. Mondhatnám költõien hajnali részegségnek, de estinek is, ugyanúgy. Igy kissé meglepett az autóbusz indulási iránya. Azt hittem, hogy Pest felé megyünk, dehát tévedtem. Biztam azonban a Pomázt hirdetõ táblában és abban, hogy mások is továbbmenni látszottak.  Aztán kiértünk Pomázra, jelentkeztünk, és megkezdtük a kanyargást a reggeli utcákon a Kõ-hegy felé. Egy kis szuszogás után a Czibulka menedékháznál teát ihattunk és mehettünk tovább a Vasas-szakadék felé. Gond nélkül megtaláltuk a pontõrõket pótló zsirkrétát, felirtuk a kódot és már lépegettünk a Lajos-forrás felé. Tudtuk, hogy ott sincs élõ pontõr, csupán lemásolandó jel. Lemásoltuk és rátértünk a Z háromszögre. Ez az ösvény tarvágáson, magas fûben, tuskók és bokrok között kanyarog. Légvonalban látszik, hogy hova kell menni, az ördög és a hasraesés azonban a részletekben bújik meg. A szalagozás jól segitette az eligazodást, igy szépen eldöcögtem a jobbfordulóig. Közben megcsodáltam egy fiatal fiú és leány mozgását, akik pillangó módjára repkedtek lefelé és pár perc alatt letudták ezt a kellemetlen részt. Körösi Csoma emlékmûvét most is koszorú diszitette, szép, hogy valakik mindig gondolnak rá.

   Azt hittem, hogy nem lesz pontõr Dömör-kapunál. Tévedtem. Egy kiváló autós sporttárs várt ránk és ellátott minket egy kis édességgel. Ezután megyünk az aszfaltos úton, majd balra letérünk róla, hogy ne zavarjuk az autósokat vagy õk ne zavarjanak minket. Ha erre nem kellene tekintettel lenni, akkor nem is mennénk a párhuzamos ösvényen. Ez ugyanis hamarosan visszatér a mûútra azzal az élménnyel ajándékozva meg minket, amit a kettõs patak átkelés jelent. Jó esõs idõ esetén meggondolandó, hogy érdemes-e ûzni ezt az absztrakt sportot. Volt már úgy, hogy térden felüli sodrásban kellett átjutni a túlsó partra. Visszaemlékszem a nevetõ Szontagh Ottóra, aki élvezettel figyelte, hogyan kapaszkodom át mezitláb, egy súlyos dorongot markolva az erõs sodrásban. Neki sikerült találni valahol egy olyan átkelést, amihez nem kellett levenni a cipõt. Na, drága Ottó, látod, hogy az ember nem felejti el a túratársait.

   A rend kedvéért, fél lábbal belecsúsztam a vizbe, de oly gyorsan ugrottam ki a szárazra, hogy a viznek nem volt ideje bõvebben bennmaradni. A nedvességet elég hamar elfelejtettem, mivel a K beérkezésétõl felfelé már szinte száraz volt a patak medre. Igy ballagtam tovább, megállapitva, hogy a Lenkó-emléknél valóban nincs pontõr. A vadászház után egyenesen mentem tovább a régi K, hosszabb ideje K+ jelzésen és megnyugtattam néhány szembejövõ embert, hogy valóban erre kell folytatni az utat, mivel a fenyõerdei rész gyakorlatilag megszünt. Most a Büki-pusztánál sem volt senki, lehetett fordulni jobbfelé, a P elérésehez.  Nem lett volna rendben a világ, ha itt nem ér utól és elõz meg Petõ Sándor, aki október végén majd a P85-ön fogja tenni ugyanezt, valamivel korábban, a rét kezdetén. A P teljesitése elég unalmas lenne, ha az ember nem róná le botlási adósságát idõrõl-idõre. Ez most a Király-kút elõtt következett be, legnagyobb bosszúságomra. Nem szabad elandalodni és bámészkodni, mert annak mindig zuhanás a vége. Dehát a száraz földet falevelek boritják és tompitják a földet érés barátságtalan erõhatását. Nem is tudnék mondani semmi különlegeset, ha a Kaincz-forrás utáni szakaszon nem jegyezte volna meg egy hölgy egy szembejövõ csoportból, hogy "miért szalad a bácsi?" Hát igen, én már kivülrõl bácsi lettem - bár belülrõl semmi nem változott - és hát a bácsik nem szoktak szaladgálni. Szeretném megjegyezni, hogy aki ezt mondta az "néni" volt, szóval nem egy iskolás korú, vagy fiatalabb gyermek. Ide jutottam.

   Dömösön a szokásos, dunaparti étkeztetés folyt, most azonban õszhajú nõtársainkat õszesedõ urak váltották fel. Az asztalon lévõ bõséges kinálat láttán azért megkérdeztem serény férfitársamat, hogy tud-e meggyes rétest sütni, mivel korábban rendkivül jó emlékeket szereztem a tapasztalt háziasszonyok munkája révén. A válasz nem nyugtatott meg, dehát épitsük le falánk természetünket. Táplálkozás közben a régóta ismert és immár felnõtt Petõ Sándorral - aki hamarosan szintén bácsi lesz - a túrázás taktikájáról beszélgettünk. Ma már egyikünk sem rajtol teljes sebességgel, megvárja, amig bemelegszenek az izmai. Tapasztaltabbakká válunk - mondaná Lévay Béla senior. Aztán vége a diskurzusnak és mire felnézek Sándor már száz méterre jár a nagy partmenti fák alatt. Megtiszteltetésnek tekintem, hogy olvassa a beszámolóimat. Láthatja, mi jár menet közben egy aggastyán fejében.

   Mivel már lassabban mozgok, elhatároztam, hogy nem fogok idõt pazarolni sörözésre a pilismaróti kocsma szuterénjében. Volt úgy, hogy sokat kellett várni és ez több percet levon a teljesitménybõl. Egyenesen a térre igyekeztem és örömmel vettem ki Gász Kata körvonalait. Magányosan üldögélt a parkban , nem volt nagy a forgalma.  Megbeszéltük, hogy milyen jó, ha egyes településeken még van utcai nyomós kút, és emiatt a sörözés könnyen mellõzhetõ. Biztonság kedvéért vissza is megyek a vizhez és megtöltöm a félliteres flakonomat, hátha szükség lesz rá. Búcsúzom Katától és indulok a Z-n. A tér végén útbaigazitok egy túratársnöt, aki - elmondása szerint - már nagyon régen járt erre. Késõbb, még egyszer felhivom a figyelmét a Z letérésére a köves útról, de felesleges volt az óvatosság, mert a bal oldali sûrûbe betérést gondosan megjelölték. Késõbb magam is rászorultam a javitásra, mivel egyszer tévesen mentem jobbra jó száz métert, utána pedig letévedtem a Z-rõl bal felé. Mérgemben már nem mentem vissza a kijelölt útra, mivel tudtam, hogy azzal párhuzamosan mozgok. A Szakó-hegy gerincén kell maradni és akkor úgyis találkozunk. Igy volt. Elégedetten állapitottam meg, hogy jobbról megjelennek a szabályosan haladók és ezzel vége a különcködésnek. Sokszor segit, ha ismerjük a terület domborzati viszonyait.

   Mindig vannak azonban olyan sétálók, akiknek ismeretlen a tájék. Egy éven belül most már másodszor fordul elõ - mondjam, hogy kezd tipikus lenni - , hogy ugyanazon a helyen szögezik nekem a kérdést: hová megy ez az út? Nagyjából ott kérdik, ahol a S feljön a Rám szakadék felõl a gerincre. Kissé szinpadiasan le szoktam mutatni a jól látható Dömösre, mondván, hogy a Dunához. Több folytatás létezik. Valakik tudomásul veszik, hogy ott, lenn a Duna partján, van autóbusz közlekedés és nekivágnak a lejtõnek. Mások vállalják, hogy elmennek a Tost sziklánál lévõ pihenõig, ahol padok és asztal van, majd onnan különösebb megerõltetés nélkül visszafordulhatnak. Van, aki látja a helyzetet és közli, hogy az autót Dobogókõn hagyták, nem is vitás, mi a teendõ egy könnyen öltözött sétáló számára. És igy tovább. Van, aki megkérdi, hogy miféle céllal erõltetjük az iramot, és a Maraton szón elgondolkodik, de nem fûzi tovább a diskurzust. Ilyen szines az élet. Sõt még ennél is szinesebb, mert a Rezsõ-kilátóhoz közeledve egyre többféle kutyát látunk és szép gyûjtemény áll össze a kisméretû ölebekbõl is. Végül, egy órával korábban, megérkezem a Matyihoz. Bizony, lassulok.

   Elûzöm a gondjaimat és bélyegzés után a felsõ büfébe igyekszem. Fel sem sorolom azt a sok mindent, amit ott fogyasztok. Halkan megjegyzem, hogy örültem volna egy kis forralt bornak, de felvilágositottak, hogy a naptár állásával ellentétben annak még nincs itt az ideje. A lakomázást befejezve a múzeum felé indulok, hiszen arra van az autóbusz megállója. Ekkor látom, amit korábban nem vettem észre, hogy egy csapat ember tevékenykedik a múzeum épülete körül. De már jön is szembe széles mosollyal Oláh Beatrix. Micsoda meglepetés! "Hogy kerülsz ide?" - kérdezem, hiszen pár hete még a BEAC Maxi rajtjánál találkoztunk. Ámde nincs idõ magyarázkodásra, mert jobbról ott áll Végh Mária és Solymár Éva, mögöttük Benedek István és a ház mögül elõbújik Török Ákos. "Ti mind rám vagytok állitva?" - dadogtam a meglepetéstõl elfúló hangon. Itt vannak a közéleti személyiségek is. Mészáros János gyûszûnyi pálinkával kinál, Glück igazgató úr pedig, mint megrendelõ vagy mint festõmûvész, néhány lépéssel hátrább húzódva figyeli a társadalmi aktivisták mûködését. Hajaj, nagy idõk ezek! Generációk vannak jelen, hiszen Amál unokája is itt járkál (ha jól értettem   -  ha nem, javitsatok ki, majd én is javitok).Az önkéntesek mázolják a deszkát, javitják a tetõ cserepeit és ki tudja mit csinálnak még, amit nem látok. Micsoda kollektiva ez a Téry Ödön Baráti Társaság! Megérne egy újságcikket. Valamikor legalább is dicsõségtáblára került az ilyesmi.Lehet, persze, hogy közhirré is tették valahol, csak nem tudok róla. Fõ azonban, hogy én tudok. A jó tett önmagában leli meg a jutalmát - szokták mondani.

   Emelkedett hangulatban válunk el egymástól. Leereszkedve a hegyrõl, nem mulasztom el felkeresni a pomázi büfét, ahol - mint ismeretes - barna sör is kapható. Rövid meditáció közbeiktatásával, pótló és valódi HÉV segitségével, alkonyatra hazaértem. Jó idõben, jó talajon teljesitettük a túrát. Jó volt a rendezés és a dobogókõi találkozás révén egy újabb baráti élménnyel lettünk gazdagabbak. Szerettem volna látni a teljesitõk névsorát, de nem találtam. Ha tudja valaki irja meg, köszönettel veszem.