Túrabeszámolók


Bakonyi Barangolás

huszia64Túra éve: 20112011.10.18 22:31:25


Bakonyi Barangolás 70.


    


     Október 8-án reggel, még a sötétség leple alatt robogtunk Zirc felé a Keleti-Bakonyon át, hogy részt vegyünk immáron negyedik alkalommal a Bakonyi Barangolás teljesítmény túrán. Korábban megismerkedtünk a 20 és az 55 kilométeres távval, a múlt évben aztán rámerészkedtünk a hetvenre is, és minden nehézség nélkül teljesítettük. Így idénre már egyértelmûen a kötelezõ táv a 70 kilométer maradt. Háromnegyed hatkor értünk a rajt-cél helyszínére a Reguly Antal Általános Iskolához. A levegõ hûs volt, az égen millió csillag. Elégedetten állapítottuk meg, hogy a múlt évinél sokkal tisztább és melegebb az idõ. Az aulában, már jó néhány túratárs készülõdött. Folyt a nevezés, a felszerelés igazítása és elcsattantak az elsõ poénok is. Egyelõre csak hetvenesek gyülekeztek, s tavalyról szinte mindenkit ismertünk, legalább is arcról. A hangulat egyre családiasabb lett, lévén a rendezõk jubileumot ünnepeltek, ez volt a tízedik rendezésük. Letudtuk a kötelezõ adminisztrációt, és ellenõrzõ füzetink átvétele után, már mi is az indulás lázában égtünk. Az Ösvény Taposók nagyon következetes, ha a rajt 6-ra van kiírva, egy perccel elõbb sem engednek el senkit. Ahogy közeledett az idõpont hirtelen kisebb vita támadt az indítás és a túrázók között, mivel két perc eltérés volt az órák között. Aztán közfelkiáltással megszavaztuk a 6 órát és kitódultunk az ajtón. A még mindig korom sötétben a harminc, harmincöt ember úgy indult, mint ha az élete függene attól, milyen gyorsan hagyja el Zircet. Aztán a belvárosban rádöbbentünk, sok-sok kilométer áll még elõttünk, és mindenki egyszerre vett vissza az örült tempóból. Következett az elsõ emelkedõ, és a mentõállomást elhagyva közeledtünk a városhatárhoz.


Az elsõ húsz


     Még mindig sötét volt, mikor magunk mögött hagytuk az utolsó házat. A távolban még láttuk az apátság két kivilágított tornyát, aztán lassan elnyelt bennünket a Bakony végtelen rengetegje. Az elsõ szakasz nekem minden alkalommal kicsit monoton.  A  Zoltay-forrás 7 kilométerre van.  A táj nem sok változatosságot mutat, a szintemelkedés sem valami nagy. Az egyetlen változatosságot az jelentette, hogy idõközben felkelt a Nap. Kicsivel több, mint egy órányi gyaloglás után, már be is került az elsõ pecsét  az ellenõrzõ füzetekbe. Még ránéztünk a forrásra, szinte alig volt benne víz, és indultunk tovább. A következõ öt kilométer a Kerteskõi szurdokhoz már érdekesebb. A terep még mindig könnyû, azonban az útvonal jórészt az erdõ mellett halad és Pénzesgyõr felé közelítve kinyílik a táj. Egyre feljebb kúszott a Nap, az ég felhõtlen és azúr kék volt. Már azt terveztük, hol vetkõzünk pólóra.  Megszavaztuk Bakonybélt, a harmadik ellenõrzõ pontot. De addig még jócskán menni kellett. A távolban a Bakony vonulatai szinte füstöltek a párától a ragyogó, arany napsütésben. Az iramon cseppet sem lassítva, pillanatok alatt feltûnt Pénzesgyõr. Egy kis séta az aszfalton, és ráfordultunk a szurdokhoz vezetõ útra. A harmattól minden vastagon vizes volt, és itt már bántuk, hogy az autóban hagytuk a kamáslikat.  Az ellenõrzõ ponton csokival várt a pontõr, és míg adminisztrált, kis történettel szórakoztatott egy bizonyos fakorong rendszerrõl. A szurdok szikláin átmászva haladtunk tovább. Miután az út újra kiszélesedett, megpróbáltuk a fakorongok történetét összerakni. Nem jutottunk sokkal többre. Akkor azt hittük, hogy már sosem fogunk korong ügyileg megvilágosodni. A szurdokban néhányan beértek bennünket, így együtt folytattuk az utat beszélgetve. Kevéssel késõbb, egy benézhetõ elágazásnál néhány túratársat visszakiabáltunk a helyes irányba, így újabb tagokkal bõvült a csapat. Az Öreg-Kerülõ-hegy emelkedõje kissé megszórta a csapatot. Féltünk az elõttünk álló erdei úttól, de az erdészet idénre betemette a tavalyi fakivágásból származó óriási kátyúkat, de azért sár így is akadt, ám korán sem annyi, mint egy éve. Az erdõ sûrû és párás volt a Gerencétõl, észre sem vettük, hogy megváltozott az idõ. Csak mikor Bakonybél elõtt, Szent-kútnál kibukkantunk a fák közül, szembesültünk azzal, hogy teljesen befelhõsödött.


            Bakonybélben az állandó helyen, a Hársfa vendéglõben volt az ellenõrzõ pont. Itt a megszokott tömeg fogadott, mivel ez a rövidebb távok indító pontja is. Megkaptuk a harmadik pecsétet és a szokásos italbont is. Mi fröccsre váltottuk. A kis kerthelységben élénk beszélgetés folyt. Egy nagy edényben forró tea gõzölgött, és mindenki kedvére teázhatott. Elõkerültek az elsõ szendvicsek is. A túrázók folyamatosan érkeztek, hatalmas volt a forgalom. Azonban a ruhák állapotáról simán meg lehetett mondani ki jön már Zirc óta, és ki az aki csak most kezdi koptatni a kilométereket. Elvileg itt akartunk pólóra vetkõzni, ám épp indulni készültünk, mikor eleredt az esõ. Így maradtak a polárok, sõt elõkerültek a dzsekik is. Még ki sem értünk a faluból, mire elállt a zápor és újra napos lett az idõ. Újabb 5 kilométer következett a Gerence-völgyben szintemelkedés nélkül és utunk huszonkettedik kilométerén elértük a negyedik pontot, Gerence pihenõt. Ez a túra egy különleges pontja, mivel a hetvenesek innen tesznek egy kicsivel több, mint 15 kilométeres kört, és a kitérõ végeztével visszatérnek ugyanide. Ennek okán többen a ponton hagyják hátizsákjukat, és könnyített felszereléssel teszik meg a távot. Így terveztük mi is, de aztán csak Enikõ használta ezt a variációt. Neki viszont cipõt kellett cserélni, mert a bokáját kikezdte a bakancsa. Szerencséjére nem túl messze lakik, így autóval utána hozták a váltást.


A kitérõ


     A pihenõtõl kemény emelkedõ kezdõdött a Tábor-hegyre, egészen a Széchenyi Emlékkõig. Az az igazság, hogy nem egészen értem miért kell gránit emlékkövet állítani annak, hogy Széchenyi Zsigmond – akit egyébként tisztelek és nagyra tartok – 1944-ben azon a helyen kilenc vaddisznót és egy rókát lõtt egy vadászaton. Mindegy. Megnéztük a követ és mentünk tovább. Ha már a felfelé menet is erõs volt, miért lett volna más a lejutás a hegyrõl. Vad lejtõn haladva újra elértük Bakonybél határát. Itt a mûúton jobbra tartva haladtunk az ötödik pontunk, Hidegvölgy felé. A pontõrtõl megtudtuk, hogy hatvanketten választották az nap a hetvenes távot és mi tartjuk helyünket a közép mezõnyben. Nem mintha lett volna jelentõsége, de jól esett. Aztán az elkövetkezõ két kilométer a volt bauxit bányáig maga volt a rémálom. Az emelkedõ eleje normál körülmények között is lihegõs, de most még pluszban agyagos, csúszós sár is borította. Kerülni nem tudtuk, kénytelenek voltunk botjaink maximális segítségét kihasználva araszolni felfele. Ez a rész, a Bakonybélbõl indult húsz kilométeresekével közös, s valószínûleg elég sokan voltak, hogy járhatatlan jégpályává tapossák az emelkedõt. E  kis táv szinte jobban megviselte az izmokat és izületeket, mint a mögöttünk hagyott 38 kilométer összesen. De fenn voltunk. Az idõveszteség kompenzálására egy lejtõs szakaszon futni kezdtünk. Az idõ még mindig napos volt, a kedvünk pedig töretlenül jó. Akiket lehagytunk futás közben, csendesen elmélkedtek elmeháborodottságunkat illetõen, de úgy gondolhatták, biztonságosabb, ha ennek nem adnak hangot.


      A hatodik pontnál, Királykapunál már újra a tervezett idõnket hoztuk.  32 kilométernél voltunk, jó erõben és idõben. Így nyugodtan fogyaszthattuk el az ellátmányul kapott nagyon finom és nem kicsi pogácsát, és a szinte korlátlan bodza szörpöt. Megpihenve és feltöltõdve folytattuk az utat immáron újra Gerence pihenõhöz.  A Vörös János-séd völgyében, egy régi vasút egykori nyomvonalát követve halad az út tovább. Szintemelkedés szinte nincs ezen a szakaszon. A Suttonyi-kútnál egy kis tavat elhagyva, tovább követtük a régi nyomvonalat. Ember magasságú gazon kellett átgázolni, s lassacskán a fejünk felett megjelent a kerékpár út, ami szintén a pihenõhöz vezet. Talpaltunk, nehogy a „lefutottak” utolérjenek, és újra a pihenõnél voltunk. Immáron ismerõsként köszöntöttük egymást a pontõrökkel. Miután begyûjtöttük a hetedik pecsétet, valamint Enikõ hátizsákját és dzsekijét, amit az egyik padon felejtett, de ugyan ott volt ahol elõzõleg hagyta, nekivágtunk a túra legnehezebb szakaszának.


Kõris-hegy


     Ez a 7 kilométer a maga csaknem 500 méteres szintemelkedésével a túra legnehezebb része.  Már az eleje komplett kardio edzés. Néhány száz méter gyaloglás után az ember egy földbõl kialakított lépcsõsorhoz ér. Ez vezet fel az Odvaskõ-barlanghoz. Ezen a lépcsõsoron aztán 100 méter szintet emelkedünk. A pihenõ és a barlang csupán 1 kilométerre van egymástól, azonban igen üdítõ érzés felérni. A barlang egyébként érdekes. A magyar barlangok közül ezt említik legkorábban írásban, az 1300-s években. Dolomit sziklába, 7 méter magas, szádával nyílik. 20 méter hosszú és 8-10 méter széles, 3-4 méter magas. Az egyik sarokból egy kürtõ nyílik a hegytetõre. Egy másik sziklahasadékon át egy 7 méteres folyosóba lehet jutni, s ezen keresztül szintén elérhetõ a külszín. A z ásatások során barlangi medve csontokat is találtak itt.


     A barlang után még néhány lépcsõ következett és rátértünk a Boroszlán-tanösvényre. Ismertetõ táblák mellett haladtunk egyre feljebb a míg mindig tiszta idõben.  Elhagytunk néhány hétvégi turistát, akik szintén a hegytetõre tartottak. Miután megtudták mi járatban vagyunk nagyobb tisztelettel néztek ránk. A társasággal tartó Mackó kutya úgy döntött érdekesebbek vagyunk a gazdáinál, és határozottan eltökélte, velünk tart. Alig tudták a gazdái lebeszélni tervérõl. Folytattuk az emelkedést, miközben lassacskán tompult az idõ. Majdnem két kilométerrel a csúcs elõtt elértük a felfelé vezetõ mûutat. Ezt a szakaszt már rég vártuk. A szerpentinen fák között kanyarog felfelé. Az idõ egyre borongósabb és hidegebb lett, a szél is feltámadt kissé. Aztán egy nyiladéknál megláttuk azt, amitõl leginkább tartottunk. A szépség az volt, hogy szó szerint a felhõkben jártunk, az ijesztõ a felhõk sötétszürke és mélykék színe , és vastagsága volt. Semmi jót nem ígért. Megszaporáztuk lépéseinket. Már látni lehetett a radar állomás fehér „golflabdáját”, mikor elkezdett szemerkélni az esõ. A fák takarását kihasználva, utolsó hajrát nyitottunk fel a kilátó toronyhoz. Az ellenõrzõ pont beköltözött a kilátó alá, s a nagy fa szerkezet védelmében szorongott teljesítménytúrázó, és egyszerû kiránduló egyaránt. Viszont a hangulat jó volt, élénk beszélgetés folyt, egyesek eszegettek, mások iszogattak, ruhát, zoknit cseréltek, csak a két pontõr meredt átfagyva maga elé, a mindent átható szélben. Idõközben megérkezett Mackó kutya kíséretével, és immáron jó ismerõsként köszöntött bennünket. Mi is ettünk pár falatot, és éppen induláshoz készülõdtünk, amikor leszakadt az ég. Nem volt mit tenni, menni kellet, hiszen ez csak a nyolcadik ellenõrzõ pont volt, s alig jártunk 45 kilométernél.


Az utolsó negyedszáz  


     709 méter magasan voltunk, a Bakony legmagasabb pontján és újra durva lejtõ következett. Elõször le kellett ereszkedni a szakadó esõben az Ördög-likhoz. Hol a botokkal fékeztük magunkat, hol fától fáig közlekedtünk. Aztán folytattuk az araszolást a csúszós, alig járható lejtõn tovább. Az esõ nem kegyelmezett, rendületlenül szakad. Aztán, hogy még tetõzõdjön a megpróbáltatás, kidõlt fák keresztezték az utat.” Lélekemelõ”volt a csurom vizes, már sáros, derékmagasságú törzseken átmászni. Aztán túljutottunk e lejtõn és újra betonon haladtunk egy keveset. Szakadt továbbra is, a hõmérséklet 4,2 fokra esett vissza. Jó szolgálatot tettek a kesztyûk. A Márvány-völgyön haladtunk lefelé a halomsírok felé. A halomsírmezõt az északi oldalról kerültük meg – a sírokról késõbb még szó lesz - .  Az esõ kicsit alább hagyott, s a távolban újra napsütés derengett. Nemsokára Kõris-hegy felõl becsatlakozott az országos kék, és az összeszûkülõ ösvényen, újra rönkmászás kezdõdött. De legalább az esõ elállt. A Barátok-útján értük el a kilencedik pontot, az Öreg-sédet. Itt már újra sütött a Nap. Ez volt a bûvös 50-es kilométerkõ. Betonozott úton haladtunk tovább, újra a halom sírok felé.


     Háromnegyed órányi gyaloglás után elhagytuk a mûutat, és a sírmezõ mellett haladtunk tovább. Ez a halomsírmezõ Közép-Európa legnagyobb ismert sírmezeje, a maga 226 halmával. Idõszámításunk elõtt 1200 körül keletkezett. Az itt élõ népek használták temetkezési helyül. Más néven Százhalomnak is nevezik.  A legnagyobb sírok 20-30 méter, a kisebbek 5-16 méter átmérõjûek, magasságuk 1-3 méter. Lassan kezdett ránk esteledni, és az út inkább emlékeztetetett ingoványra, mint erdei útra. Végeláthatatlan vízfelületek csillogtak a szürkületben mindenütt, de abban sem lehetett senki biztos, hogy ha egy fûcsomóra lép nem merül bokáig a vízbe. Így értük el a már teljesen besötétedett erdõben Bödön-kutat, a tízedik pontot és egyben központi frissítõ állomást.


     A tábortûz fénye már messzirõl látható volt, s ahogy közelebb értünk feltûntek a már ismerõs kivilágított kerti sátrak, a sörpadokkal. Idén sem kellett csalódni. Lekváros és zsíros kenyér, csalamádé, hagyma, erõs paprika, forró tea és szörp volt a menü, és persze korlátlan fogyasztás. Jól esett egy kicsit megpihenni, különösen a forró tea volt nagy áldás. Megtöltöttük vele bátran kulacsainkat is. Kihasználtuk a nyugodt alkalmat és kicsit frissítettünk felszerelésünkön is. Jól jöttek az új zoknik. De itt sem lehetett végtelenségig idõzni. Fejlámpákat elõ és indulás. Egy kisebb csapat élén folytattuk utunkat. A lámpák 4-5 métert engedélyeztek látni, de az erdõben amúgy sem lett volna lehetõség nézelõdni. Mindenki a lába elé figyelt, igyekezett a gyökereket, gödröket és tócsákat elkerülni.  Kis idõ elteltével újra mûúton haladtunk. A távolban látszottak a kõris-hegyi radar piros irányfényei. Távol volt már térben és idõben egyaránt. Feltûntek Szépalmapuszta fényei.  Az arborétum mellett léptünk be a hotel és lovas klub területére. Gyönyörû hely érdemes világosban is megnézni. Egy dombocska tetején, a lovarda területén aztán megláttuk a tizenegyedik pont, Szépalma pihenõ lámpáit.  Elértük a hatvanadik kilométert, már csak egy jó tízes volt hátra.  Itt megtudtuk, hogy a régi útvonalban egy kis változás történt, egy kerítés megépítése miatt. Az új szakaszt, fényvisszaverõkkel hibátlanul jelezték.


     Aztán a régi túra útvonal és megint erdõ következett. Az erdei út mérsékelten volt csak sáros, kezdtük a legjobbakat remélni. Csatlakozott hozzánk egy fiatalokból álló társaság, akik itt „elsõ bálosok” voltak.  Minden a legnagyobb rendben volt, egészen a Hajmás-hegy, Halomány-tetõ alatti részig. Újabb durva lejtõ, a már jól ismert agyagos sárral. Sehol fa, semmi kapaszkodó, nyíl egyenes sípálya 200-300 méter hosszan. Mindenki a maga technikájával küzdött, én személy szerint bevágtam a kezdõ síelõk hóekéjét, és nemes egyszerûséggel lecsúsztam. A bakancsok talpán a recék nem jelentettek semmit, azok már rég tele tömõdtek a vendégmarasztaló sárral.  De mint minden, ez is véget ért egyszer, s nemsokára az áhított aszfaltozott erdészeti úton voltunk. Így értünk el Páliháláspusztára. Már csak másfél kilométer volt az utolsó, tizenkettedik pontig a Kõ-kúti erdõig. A fiatalok korábban megelõztek bennünket, de mindvégig látótávolságban maradtak, és lámpáik fénye árulkodott, hogy idõnként hátrafordultak és megnézték jövünk-e mögöttük. Aztán Pálihálásnál ellõtték a puskaport, s mi újra megelõztük õket. Szinte egyszerre értünk a pontra, itt kiderült egy fiú és egy lány teljesen elkészült közülük az erejével, illetve a lábával. Megvigasztaltuk õket, hogy már csak 4 kilométer a cél. Mi már indultunk volna tovább, mikor a pontõrök tájékoztatták a ponton lévõket, hogy az út hátralévõ szakaszában változás van, mivel az egyik túratársunkat napközben kutya támadás érte Tündérmajornál. Hozzá nem is kicsi, rendõrt és mentõt kellett hívni, így mindenkit arra kértek, hogy a mûúton menjünk tovább és kerüljük ki a települést. Távban nem lesz változás, csak megússzuk az utolsó dagonyát és emelkedõt. Így tettünk.  A major határában aztán visszatértünk az eredeti útvonalra. Átvágtunk egy kis erdõn, és alattunk a völgyben feltûnt az újra kivilágított Zirc.  


A célban


     Az utolsó két kilométert aztán végig aszfalton tettük meg, ugyan azon az útvonalon, mint amin reggel elhagytuk a várost.  A tavalyi és idénre is tervezett tizenöt óra negyven helyett, a sár miatt tizenhat tizenöt alatt értünk célba, de bõven hoztuk így is a tizenkilenc órás szint idõt. Az aula aztán a nap folyamán megváltozott, a szülinapra való tekintettel lufitenger fogadta a visszaérkezõket, megy egy szülinapi torta „romja”. Az emléklapok és jelvények átadása után – igen, itt még nagyon szép nagyméretû fém jelvényeket osztanak, s hozzá minden teljesítésért mást – a szokásos zsíros, lekváros, margarinos kenyérrel és teával, üdítõvel kínáltak minden beérkezettet. A svédasztalnál aztán a Kerteskõi-szurdok pontõrétõl végre megtudtuk, mik is azok a fakorongok. Ezek nem mások, mint fából készült dísztárgyak, amelyeket egy-egy helyen mát itthon is lehet kapni, de igazi kultúrája külföldön van, s az egész elmefuttatás az én préselt kékesi botdíszembõl indult ki. Így aztán a nap végére Enikõ, Laci és jómagam is felvilágosultunk a témában.


Összegezve, a rendezõ Ösvénytaposó Baráti Társaság jó szokásához híven kitett magáért a rendezés, szervezés, lebonyolítás minden területén. Kis hiányosság, hogy az idõjárást még nem tudják kellõen befolyásolni, de reméljük ebbe is belejönnek. Mindenesetre ajánlom bárkinek a Bakonyi Barangolás bármely távját, és köszönet a jó túráért.  


         


 A túráról készült képek az alábbi honlapon elérhetõek : http://eeonline.gportal.hu