Túrabeszámolók


Hajta (kerékpáros)

efemmTúra éve: 20112011.10.18 13:55:32

(Levélben érkezett rendezõi beszámoló. Utolsó rendezés.)


 


Hajta 50/80 km


avagy a járhatatlan homok históriája


 


Igen ritka az Alföldön az akkora erdõség, mint Jászberény határában, hogy 50, de akár 80 kilométert is lehet tekeregni benne, anélkül, hogy kétszer ugyanazon az úton mennénk. Jelentõs méretû akácerdõk, nyárasok, ritkább tölgyesek, de nagy kiterjedésû rétek, kiszáradó-félben lévõ egykori folyómedrek is várják a turistákat. Hogy az alföldi természetjárást is megismertessük a gyaloglás, kerékpározás szerelmeseivel, immár 20 éve rendez a város Önkormányzata, a Diáksport Bizottsággal közösen minden év májusában gyalogos, október elsõ hétvégéjén pedig kerékpáros teljesítménytúrát ezen a területen.


A kellemes, már-már túlságosan is nyárias idõben idén is sokan vágtak neki az 50, illetve 80 km-es távoknak. Természetesen az elõbbit választották többen. Jól is tették, mert az idei igen meleg, csapadékmentes õsz jól felhizlalta a homokot a táv mintegy 15-20 kilométerén keresztül. A Hajta túrák két évtizedes fennállása óta talán sosem okozott ekkora nehézséget a mély, sûrû homokon való tekerés. Az elmúlt, s az idei év erdõirtásai folytán hosszú kilométereken keresztül fut a homok! A már sokat látott versenyzõk, profi kerekesek is sok helyütt ki kellett álljanak a nyeregbõl, és tolni kényszerültek a bringát.


A túra elsõ szakasza még itt-ott kövezett úton, illetve kemény földutakon is halad. A kerekudvari kúria romjához közelítve mutatja meg magát elõször a homok. A következõ állomásig aztán megint nincs ilyen gond. Onnan egy darabig a keményre száradt fekete földön a mezõgazdasági mûvelés alatt lévõ földek ugyan nem sok természeti értéket nyújtanak, de legalább kisebb döccenõkkel lehet haladni. Ahogy elérjük a régi pesti útnak nevezett dûlõt, komolyra fordul a feladat. Ízelítõt kaphatunk, hogy az akácosok, és nyárasok már inkább a lazább talajt kedvelik. Megfeneklenek a biciklikerekek, s olykor bele kell állni a pedálba. Az Almás–ér hídjánál két tanulságra lelünk. Egyik, hogy legyen bármily száraz az évszak, s bármily kevés a csapadék, ott, ahol összezárnak a lombok, s összegyûlik az esõ, nincs az a meleg évszak, s hosszú csapadékmentes idõ, hogy egy kis sár ne maradna itt a széles út legmélyebb részén. A másik, hogy már a mondás sem igaz, miszerint, ami nincs lebetonozva, azt elviszik. Figyelmes emberek egyszerûen elfûrészelték a híd mindkét korlátját, és elvitték. Így most csak egy szalag lengedezik a meredély felett, igen veszélyesen! A megyehatárig aztán az akácerdõben viszonylag könnyen lehet haladni. Némi frissítés után salakhoz hasonló talajon gurulhatunk, de késõbb ez is homokba vált. A nap már igen magasan jár, s az erdõ nélküli részeken nehéz ebben a melegben tekerni. A régi mocsárvidék ma már szikes talaján az utat övezõ kanálison túl csak sóvirág nyílik. Az út meglepõen gödrös, hatalmasak a kátyúk, még így kerékpárral is. A betakarítás idejét éljük, így egy-két bálákkal jól megrakott traktorral is találkozunk. A tehenek, mint minden évben, most is itt legelnek. A tanyák „szabadelvû” kutyákkal védik értékeiket. Hatalmas gödrökön kell átküzdeni magunkat, mire a megyehatárhoz érünk. Itt aztán némi kövesút jön, amit az utána következõ részek fényében tudunk még jobban értékelni. Ahogy egyre beljebb haladunk az erdõben, egyre mélyebb a homok. Lehetetlen tekerni a kerékpárt, csak tolni lehet. Akárhogy is erõlködnénk, egyszerûen nem mozdul a kerék a mély vájatokból. Száll a por, bokáig gázolunk a homokban. Ez az igazi alföldi érzés! Errefelé sok helyütt irtották ki az erdõt, ezért kisebb dombokat, halmokat emelt a szél. Ahogy sûrûsödik az erdõ, vannak kicsit keményebb, feketésebb útszakaszok, s egyszer csak újabb kövezett utat érünk el, micsoda felüdülés! Egyébiránt nagyon szép a kék égbolt, a napsütés, s a még jobbára zöld levelû fák. Az erdõbe újra visszatérve újból ránk talál a homok! Ráadásul ez a dûlõ még dombos is. Minden egyes kemény, már-már negatív gondolatokat ébresztõ homokos domb után úgy gondoljuk, ez már az utolsó. Hosszú, küzdelmes szakasz után elérjük a homoki kápolnát, de a terep cseppet sem lesz könnyebb. Hosszú-hosszú óráknak érezzük, mire újra szilárd burkolatot érünk, s nem fut ki minduntalan alólunk a talaj. Az újerdei, tõtevényi rész embertpróbáló dûlõi után a keresztút már könnyed, „galopptempóban” halad. A 31-es fõutat újra átszelve, a természetvédelmi területek mezsgyéjén ugyan keményebb a talaj, de így sem igényel kevesebb figyelmet az egyensúly megtartása. A földet mélyen bebarázdálták az erre közlekedõ nagy mezõgazdasági jármûvek. Jobb kéz felõl pedig mély kanális húzódik, s a gazdag aljnövényzettõl nem is mindig látszik, hol végzõdik, s hol szakad le az út. Egy keresztezõdésben hálásan köszönjük a frissítõt, s így energiával feltöltõdve indulunk tovább. Végre olyan jól tudunk haladni, hogy el is szaladunk a kanyarodási lehetõség mellett. Szerencsére van, aki észreveszi a szervezõk által gondosan kihelyezett szalagokat. Az Öregerdõt még sokan lakják, s járnak ki ide a hétvégi házakba, így nem mi vagyunk errefelé az egyetlen biciklisek. Akik életvitelszerûen járják ezeket a dûlõket, nagyot is néznek évente kétszer a sok átvonuló turistán. Újra kövesút, majd újra terep következik. Aztán elérjük az állatkert háta mögötti utolsó állomást. Innen már a reggel megismert útvonalon kell begurulni a célba. Igaz a Zagyva-gáttal még így fáradtan is újra meg kell küzdeni.


Gyönyörû idõben, csodás tájon, igen nehéz talajon, mindazonáltal kellemes tekeréssel töltöttük a mai napot. A túra legidõsebb teljesítõje a 74 éves Bartók Ferenc, míg a legfiatalabb a még csak 8,5 éves Urbán Adrián volt, mindketten jászberényi lakosok.


A 80 kilométeres táv teljesítõi további homokról, és küzdelmekrõl számoltak be. Az igen kemény túrán nem meglepõ, hogy a hosszabb utat választók néhányan csak szintidõn kívül tudták teljesíteni a távot.


A 20 km-es tekergõn a jó idõnek, és az egyre nagyobb ismertségnek köszönhetõen idén rendkívül nagy létszámmal találkozhattunk. Sok kicsi kerekezõ, kipirulva, boldogan érkezett a célba. Olyan természetességgel járták be Jászberény természetvédelmi területeit, meglepte õket, hogy ezért még dicséret is jár! Jól esett nekik a tekergés, kellemesen elfáradtak, aztán persze büszkén viselték a jelvényt és vették át az oklevelet, miután látták, a felnõttek szerint, ez több volt, mint móka.


 


Az ország távoli pontjairól érkezõ profi kerékpárversenyzõtõl, a város természeti környezetét megismerni kívánó helyi lakosig mindenki képviseltette magát a túrán. Csak az a fránya homok, az ne lett volna ekkora!


 


20 év gyalogosan, két keréken homokon, sáron át


 


A Hajta teljesítménytúrákat 20 éve minden májusban, s októberben megrendezik Jászberényben, volt már napsütés, hideg, egész napos esõ, izzasztó meleg. Komplett erdõket vágtak ki, s telepítettek újakat ez idõ alatt. A régi mocsárvilágból ugyan nem sok minden maradt, a Hajta medrében egyre kevésbé gyûlik össze víz. Vitt már az útvonal több szikesen, több homokos úton át, mûvelt földek között, zörgõ nyárasban, csendes akácok között, térdig érõ Zagyva áradatban. Az elmúlt évtizedekben felfestett jelzések is megkoptak már, szalagozás segíti a tájékozódást. Nemzedékek nõttek fel a Hajta túrák alatt, akik szülõkként hozzák mostmár gyermekeiket. A rajt, cél állomás is többször változott, a néhai állomások közül is van olyan, amit már rég visszahódított a természet. Egyre több tanya, melyekben egykor gazdag élet volt az út mentén, s a Kerekudvari-kúria lett az enyészeté. Hol vannak már a tanyavilág vérmes kutyái, a tanyák sok háziállatai! Õzek, nyulak, fácánok, végezték már bográcsban, vagy trófeaként. A boglárkák, fátyolos nõszirmok, kakastaréjok sem ott virítanak már, mint régen. Az ország ezen tája más, mint egy hegyvidék, mint egy dombság. Bizony olykor nagy a homok, a sár, fárasztó a hosszú távú gyaloglás, kerékpározás a sík vidéken.


De bárhogy is, érdeklõdõben sosem volt hiány. S most, hogy elérte a túra 20. életévét, a szervezõk kifújják magukat. Ezen idõ alatt kb. 8-9 ezren járták végig a régi mocsárvilág, s mai szikes és árteres vidéket. Sõt számos esetben keresik a túra leírását év közben, hogy rendezvénytõl függetlenül ellátogathassanak ide. Jövõre talán új köntösben, újabb ötletekkel telve, de abban a kisváros egész lakossága – legyen az sportos alkat, természetbarát vagy kevésbé, - egyetért, hogy folytatni kell! Kell ez a túra nekünk, itt lakóknak, és a természet kedvelõinek mesze tájakról is. Mert szép, mert összekovácsol, mert érték, mert õriz, mert hangulatos! Hálásan köszönjük Faragó Lászlónak, a Hajta túrák kitalálójának, és megvalósítójának, hogy megteremtette ezt nekünk, és véghezvitte 20 éven keresztül!


Patakiné Kocza Anita