Túrabeszámolók


Őszi 30-as tt. a Burok-völgyön keresztül

huszia64Túra éve: 20112011.09.14 20:50:27


Õszi 30-as Teljesítménytúra a Burok-völgyön keresztül


-          vagy egy igazi gatyaszaggató túra -


 


 


A legenda


     A Burok-völgy a Keleti-Bakonyban található, nem túl messze Várpalotától. A környéknek egyesek még is mitikus, mondhatnánk misztikus jelentõséget tulajdonítottak egykoron, s egyes legendák a mai napig élnek a völgytõl északabbra fekvõ kis bakonyi falvakban. Szólnak a regék nyughatatlan lelkekrõl, boszorkányokról, a völgyben lakozó gonosz erõkrõl. Mondják, hogy egyesek, kik bemerészkedtek a nem is túl távoli múltban a völgybe, és a környezõ erdõkbe, soha nem tértek vissza, vagy ha igen gyakorta szerencsétlenség érte õket.


     Mindezekrõl a környéken lakó barátnõnk mesélt évekkel ezelõtt, s ez megfelelõ alapot adott a kíváncsiságunknak, hogy a dolgok után járjunk. Azonban akkor, azon a tavaszi napon az idõ, vagy a völgy nem volt kegyes hozzánk. A hideg szél és a szûnni nem akaró esõ kiûzött bennünket a völgybõl, mielõtt jobban szemügyre vehettük volna. Így aztán elhatároztuk, hogy egyszer visszatérünk. Most, szeptember 3-án jött el az ideje, ha már egyszer a várpalotai természetbarátok túrát szerveztek ide.


 


„Vár palota”


 


     A korábbi próbálkozással szemben a meteorológia erre a napra kellemes kiránduló idõt ígért, így sokkal jobb kedvvel autóztunk Várpalota felé a „Házisárkány Õrssel”, az az Judit, Rita, Erzsi és jómagam, kiegészülve Erzsi unokájával, Pepével, no meg Brúnó kutyával. A kiírás nem tûnt veszélyesnek, maga a táv 26 km, 420 méter szintemelkedés, és minderre 7 óra szintidõ. Mindez belátható és bejárható távolság. A rajt és cél, a várpalotai túrák bejáratott helyszíne a Civil Ház volt. Gyorsan, flottul ment az adminisztráció, sõt néhány jó tanácsot is kaptunk a szervezõktõl. Felhívták a figyelmünket, hogy beosztónak kell lenni a vízzel, mivel természetes pótlásra nincs lehetõség, lakott területet nem érintünk, és a terep miatt, csak a negyedik ellenõrzõ ponthoz tudnak frissítõt kijutatni. Végig számoltuk az itinert. Majd kilenc kilométer a völgyig, egy jó tízes maga a völgy, és aztán vár a víz. Úgy véltük nem lesz gond.  Azért biztos ami biztos alapon, indulás elõtt betértünk az épület túloldalán lévõ alagsori sörözõbe, és elfogyasztottuk immáron rituális indító kávénkat, no meg az ”agancsos kólát”. Így hát mindenre felkészülten vágtunk neki az útnak.


 


Kezdõdik a tánc


 


     Még nem volt fél nyolc, és egy aszfaltos kaptatón tartottunk a város határ irányába. Mindig csak emelkedve követtük a piros jelzést, még elmaradt mögöttünk a civilizáció. Fennsík részre értünk, a gaz és a bokrok között nehezen volt követhetõ a jelzés, de az elbizonytalanodásoknál mindig feltûntek elõttünk haladók. Így értük el az elsõ ellenõrzõ pontot, az Inotai-víztárolónál, ahol a pontõrök egy mandulás árnyékában fogadtak minket. Túl voltunk az elsõ három kilométeren, és laza sétagaloppnak tûnt ekkor még minden. Pecsételés, kis krémezkedés, és folytattuk utunk, Hideg-völgy felé. Sík terepen haladtunk, s a nap kezdte megmutatni, nem biztos, hogy betartja a meteorológiának tett ígéretét, a 26-28 fokkal kapcsolatban. Kopár, árnyék nélküli dombok sora következett kiszáradt, alig fûvel. A jelzéseket jobb híján a földbõl kiálló nagyobb kövekre festették. Erõsek voltak az emelkedõk, és húzósak a túloldali lejtõk. Így hullámvasutaztunk dombra fel, völgybe le. Viszont a kilátás egy-egy tetõrõl csodálatos volt. A nap viszont nem tágított. Csúcsot akart dönteni, ami aztán mint az esti híradóból kiderült sikerült is neki. Jól haladtunk, de már nagyon vártuk, hogy végre elérjük a Hideg-völgyet, és reméltük, hogy nem csak nevében lesz hideg. Azonban még elõbb egy mûködõ kõbánya szélén kellett elhaladni. A meleg mellé, a por igazán nem hiányzott.  Lassan elértük a várva várt völgyet, amely ha hideg nem is, de legalább árnyas volt. A Baglyas-hegy magasságában beért bennünket egy fekete kutya, akit már a városban is látni véltem. Elkísért bennünket a második ellenõrzõ ponthoz, Hideg-völgy túlsó végéhez. Ekkorra már vízkészleteink alaposan megcsappantak, és a nap még csak most kezdett igazán magasan járni. Alternatív megoldás mellett döntöttünk.


 


             Bakonykúti kutak


     Judit és én úgy gondoltuk, jó fejek leszünk, és teszünk egy kis kitérõt a körülbelül bõ kilométerre fekvõ Bakonykútiba, és hozunk a többieknek vizet. Átadtuk tartalék vizeinket, és felszerelkezve üres palackokkal, a pontõrök és a térkép információi alapján elindultunk „karitatív” utunkra. Rita még utánunk szólt, hogy aztán a kocsmában a hideg sör mellett gondoljunk rájuk is.” Hogy, mit nem feltételeznek egyesek ?” – évõdtünk Judittal, s már láttuk magunk elõtt a gyöngyözõ korsókat. A mutatott földút, szinte teljesen párhuzamosan futott a túra további útvonalával, viszont a térkép szerint nekünk valahol, egy kanyart kell tenni északra, a falu felé. Találtunk is egy dombra felfutó keresztezõdést, és itt irányt váltottunk. Felérve a tetõre megpillantottuk a már régebbi túráról ismert lovardát, és nyugtáztuk, jó helyen vagyunk. Vidáman beszélgetve, az országos kéken értük el a falut. Kicsit többnek tûnt, mint egy kilométer, de kit érdekelt. Megláttuk az elsõ kék közkutat, megtöltöttük a flakonokat, megmosakodtunk, majd felfrissülve elindultunk a templom, a vélt faluközpont irányába. Gondoltuk, ott biztos célt érünk. Még a templom elõtt találkoztunk egy talicskát toló emberrel. Meleg van, dolgozik, õ lesz a mi emberünk. Rögvest meg is állítottuk, mondaná meg, hol van a sörözõ. Legnagyobb megrökönyödésünkre azt válaszolta: „ az itt nincs”. Kocsma, bolt, vagy bármi, ahol vásárolni lehet? „Kis falu ez itt, nem bír el se kocsmát, se boltot.” – hangzott az elviselhetetlen válasz. Nem volt mit tenni, indultunk a többiek után, felszerelkezve a vízzel. Az kék jelzésen hagytuk el a falut, és igyekeztünk vissza immáron a Burok-völgybe. Egy irtásnál elveszett a jelzés, megérzés alapján haladtunk. Késõbb megtaláltuk a völgybe vezetõ kék keresztet, és egy igen durva lejtõn leértünk a völgy aljába. Elõttünk és utánunk túratársak tûntek fel.


 


Az õserdõben


 


     A térképeken is szerepel nagy, piros betûkkel, hogy a völgy nehezen járható és a rajtnál is kiemelték a szervezõk, hogy helyenként nagyon figyelni kell, mert annyira sûrû a növényzet, hogy még a gyalogos csapás sem látható. Elõzõ túránk képei is felsejlettek, néhol kisebb kidõlt fákat kellett kikerülni. Pillanatnyilag azonban szép arcát mutatta a táj. Igyekeztünk, hogy a többieket utolérjük, tudtuk nem fognak rohanni, már csak Brúnó miatt sem. Csodálatos volt minden, az idõ, a fények, ahogy a napsugarai beszûrõdtek a párás levegõn át, a buja, vad és érintetlen természet. Tudni kell a Burok-völgyrõl, hogy természetvédelmi terület, és olyan szigorúan védik, hogy egy igazi, természetes, érintetlen erdõ jött létre. Ez azt jelenti, hogy nem tisztítják, tartják karban az ösvényeket, nem szedik össze a gallyakat a  fák alól. Ami egyszer lehullott, kidõlt, letört az ott marad, ahová leesik. Az idõjárás, a rovarok, a természet majd eltûnteti idõvel. Csodálatos az egész, tényleg van misztikája. Talán ez a vadság, mivel sosem mûvelték az itteni erdõt, járult hozzá, hogy misztikus híre terjedt. A tavalyi viharok persze ezt a területet sem kímélték, és errõl hamarosan személyesen is meggyõzõdhettünk. Egyelõre könnyedén, gyors tempóban haladtunk, beértünk és lehagytunk kisebb nagyobb csoportokat. Néhol egy-egy kidõlt fán kellett átmászni. Rengeteg tapló nõtt a törzseken, a lepke tapló, pedig a kidõlt rönköket népesítette be telepeivel. Ahogy haladtunk egyre beljebb, kezdett durvulni a helyzet. A fák már kettesével, néhol hármasával kidõlve keresztezték az ösvényt. Volt ahol közöttük kellett átbújni, amúgy limbó módjára, volt ahol meg kellett mászni a törzseket. Ha volt hely, oldalt kerülõ utakat is kezdtek kitaposni, de a legtöbb helyen felfelé mászni, lefelé ugrani kellett. Lassultunk is rendesen. Aztán az ösvények egyszemélyesre vékonyodtak, néha ágakat is kellett széthajtogatni, ha haladni akartunk. Megsûrûsödtek a kidõlt fák, és szabályos akadálymászó verseny vette a kezdetét.  Már nem néztünk távlatokat, csak tíz-húsz métert elõre, hogy felmérjük a következõ gátat, és felkészüljünk a leküzdésére. Pillanatok alatt elveszett tér és idõ. Csak mentünk, másztunk, ugrottunk és megint másztunk. A kilométer számláló mutatta hogy haladunk, az óra jelezte az idõt. De a tudat, az valahol régen elveszett.


      Embermagasságú csalános következett, egy kanyargós tisztásszerû helyen. A távolból meghallottuk Rita hangját, ahogy Brúnót instruálta. Csakhamar utolértünk egy csoportot. Mint ha háborús menekültek araszoltak volna, a csalán dzsungelben. Mindenki karja az ég felé meredezett, így próbálkoztak több-kevesebb sikerrel védekezni az égetõ csípések ellen.  Néhányan megálltak pihenni, vagy csak megsejteni a térkép alapján, hogy merre járhatunk. Így aztán tudtunk elõzni, és beértük a mieinket. Igazán örültek nekünk, annak ellenér is, hogy „csak” vizet hoztunk. Beszélgetni, iszogatni nem volt mód, menni kellett, mert haladt a sor. Egyszer véget ért a csalán mezõ, és következett úja a kidõlt fák végtelene. De legalább a völgy is egyre jobban kezdett kacskaringózni. A kanyarok, a sûrû növényzet, és a kidõlt fák miatt pillanatok alatt szem elõl veszítettük egymást. Néha megálltunk, hallgatóztunk, s ha ismerõsek voltak a hangok továbbindultunk. Újabb csalánmezõ, még az elõzõnél is magasabb. Sokan már meg sem emelték a kezüket, békésen tûrték a csípéseket, míg mások még próbálkoztak. Aztán elfáradtak õk is, és rájöttek, hogy egy bizonyos ponton túl már jobban úgy sem ég a kar. Eljött az a szakasz, amire az indulásnál figyelmeztettek. Olyan sûrû volt minden, hogy egy-két méternél tovább nem lehetett látni. Figyelni kellett, nehogy fellökjünk valakit, és menni is muszáj volt, mert tudtuk utánunk folyamatosan jönnek.  Ismét kidõlt fák, kövek és megint fák. Mindenki feladta a tippelést, hol lehetünk, és már nagyon vártuk a harmadik ellenõrzõ pontot. Aztán amikor már teljesen mindegy volt, elõtûnt a pont Bükkös-ároknál. Tizenhat kilométer volt a hátunk mögött. A pontõröktõl gratulációt és kis biztatást kaptunk, mondván már túl vagyunk a nehezén, a völgybõl alig három kilométer van hátra. A víz viszont még öt kilométer, így a pontõrök saját készletüket osztották meg a szomjazókkal. A bakonykúti kitérõ ellenére a mi készleteink is vészesen fogyatkoztak. Pihentünk néhány percet. Elfogyott néhány szendvics, miközben arról beszélgettünk meg kellett volna számolni, eddig hány fatörzsön keltünk át. Ismerõsök és ismeretlenek egyeztek meg abban, hogy százas nagyságrenddel kell számolni. Büszkék voltunk magunkra.


     Pepe, aki a változatosság kedvéért a legmagasabban fekvõ kidõlt fán eszegetett, kijelentette, hogy õ a saját részérõl meghalt, és jártányi ereje sem maradt. Erzsi eleve hátfájással érkezett, már a hátát sem érezte, Brúnó a magyar vizsla, feladta vérszerinti mivoltát és csak feküdt az árnyékban. Egyetlen dologgal próbálkozott, azzal viszont rendszeresen, hogyan tudna vizet lopni az egyik pontõr szódásszifonjából. Erzsi a zsákja mélyérõl elõkerített egy doboz jeges kávét - persze csak nevében volt jeges – és testvériesen megosztotta velünk. Pepének is jutott egy korty. Tovább indultunk, remélve, az út hátralévõ része könnyebb lesz. Már készülõdtünk, amikor észrevettem, hogy a nadrágomat valahol, valamibe elakadva elszakítottam. Szóvá is tettem. Ekkor többen is szemrevételezték magukat, és „örömmel” megállapítottuk, hogy ez egy igazi gatyaszaggató túra. Többségben voltak ugyanis a javításra szoruló ruhadarabok. De ez ott már senkit nem érdekelt. Indultunk tovább. Viszonylag könnyebben járható, tisztább terep következett, viszont kicsit emelkedett. Az emelkedõn Pepe megtáltosodott. Saját bevallása szerint a korty jeges kávé tett vele csodát. Olyannyira, hogy aki elõbb még halálán volt, most futott. Sorra hagyott le mindenkit, még a csoportot elõl vezetõ Juditot is állva hagyta. De a völgyben azért nem kellett csalódni, tartogatott a végéré még néhány mászni valót is. A kidõlt fák azonban ritkultak, s ahogy a völgy délnek fordult, hirtelen megszelídült. Jól járhatóvá vált az ösvény. Balról az eddig követett patak meder, jobbról áthatolhatatlan,  nyomasztó, valószínûleg telepített, sötét fenyves. Majd egy kis pihenõ padokkal, és egy fa tájékoztató táblával, amely a Burok-völgyrõl szolgált információval azoknak, akik ezen oldalról próbálkoznak meghódításával. Kiértünk ! Tíz perc kellemes séta és elértük a mûutat Királyszállás elõtt. Már csak másfél kilométer volt az utolsó ellenõrzõ pontig és a vízig. Viszont csaknem végig aszfalton, üvöltõ napsütésben.


 


Pont az i-re


 


     Átszeltük a Várpalotára vezetõ mûutat és két perc múlva már a negyedik és egyben utolsó pontunknál pihentünk, Várbereknél. Csodás látvány volt a nagy kupacban álló ásványvizes palackok. A pontõrnek nem nagyon kellett kapacitálnia senki, mindenki rávetette magát az életmentõ italra. Kaptunk még sport csokit, és aki akart, az a pontõr által saját kezûleg készített, igen finom bodza szörppel ízesíthette italát. Pontõrünk igen lelkes volt, mindenkit bõségesen ellátott vízzel a hátra lévõ kilométerekre is, és a szörpjével sem fukarkodott. Sõt …


Jó volt a pár perc pihenõ. Volt ki árnyékot keresett, mások egyszerûen lerogytak az út szélén, vagy a fûben. A Burok-völgy kivétel nélkül mindenkin nyomot hagyott. Viszont vidámak voltunk, már csak öt kilométervolt hátra, ami csaknem végig csendesen lejtett. Így aztán bizakodóan indultunk tovább. Néhány tíz méteres emelkedõ következett. Elértük az erdõt, és az út valóban lejteni kezdett. Kisebb csoportokra szakadoztunk, mindenki a maga tempójában haladt a cél felé. Ismerõsök csatlakoztak hozzánk, ismeretleneket hagytunk el, minden szép és jó volt.


     Körülbelül két kilométerrel Várpalota elõtt magunk mögött hagytuk a Csörget-völgyet és az erdõt. A délutáni napsütés teljében újra fennsíkra értünk, a kopár lõtéren keresztül vezettet az út a városba. Az ég acélkék volt, a nap olyan erõvel sütött, hogy biztos nem tudta, a naptár már szeptember 3-át mutat. A terület leginkább egy félsivatagos platóra emlékeztetett, valahol a dél mediterránumban. Mindenütt fehér kövek, amik megsokszorozták a meleget. Egyszerûen fogalmazva gyilkos idõ volt, s a város oly távolinak tûnt. Az ehhez hasonló terep már a túra elején próbára tett minket, de most a végén csak pont volt az i betûnkön. Végre-valahára elértük a várost, és a vár tornyait figyelve szaporáztuk lépteinket a cél felé. Három csoportban értünk célba. Elõször Judit és én futottunk be, majd következett Rita és Brúnó. Kis megszakítással Erzsi és Pepe is beért, ugyan kicsit bosszúsan, mivel akiktõl segítséget kértek, hogy merre találják a mûvelõdési házat, jól megkeverték õket. Így kisebb kitérõ után érkeztek meg. Ekkor Zsuzska barátnõnk csörgetett meg minket érdeklõdve, hogy már a völgyben vagyunk-e? Tettet sértõdéssel közöltem, hogy már „rég” a célban vagyunk. Mindnyájunknak jól esett az érdeklõdése és gratulációja.


 


     A Civil Ház hûvös földszinti helysége mindenkinek igen jól esett. Terített svédasztal várta a megfáradtakat. Semmi különleges nem volt, csak a szokásos zsíros kenyér. Az viszont  feltétekkel gazdagon, színesen, és olyan kiállításban, hogy bármely fogadáson fel lehetett volna szolgálni. És persze ásványvíz dúsan és mentesen. Megkaptuk az okleveleket, a kitûzõket, bõven fogyasztottunk a traktából is. Még Brúnónak is jutott egy kis sima zsíros kenyér, de a korlátlan vizet jobban értékelte. Közben megtudtuk, hogy a túra elején hozzánk csapódott kutya, a hideg-völgyi ellenõrzõ pontnál nem tûnt el, csak csapatot váltott, és velük sikeresen teljesítette a távot. A szervezõk vették pártfogásukba. Miután megpihentünk, visszasétáltunk az autóhoz, és kissé könnyítettünk a felszerelésen. Majd immáron kényelmes szandálokba bújva – már akinél volt – ismét elsétáltunk az alagsori sörözõbe, hogy egy hideg itallal pecsételjük meg ezt a szép napot. Nem csak mi gondoltuk így.


 


     Összegezve, a Burok-völgy egy csodálatos, és vad vidék. Közlekedni benne nem egyszerû, és mivel állandóan magunk elé és az adott pillanatra kell figyelni, könnyen kiesünk térbõl és idõbõl. Él a misztika, ezt saját bõrünkön tapasztaltuk, de senkit nem vesztettünk el, senkit nem rabolt el a völgy. Százharmincnégyen vágtunk neki, és mindannyian el is hagytuk. Sõt még bõvültünk is egy fekete kutyával. Ami  remélem nem a sátáné … !         


              


    A túráról képeket itt találhattok :    http://eeonline.gportal.hu/