Túrabeszámolók


Vadrózsa

marton4Túra éve: 20112011.09.11 20:15:01
Vadrózsa 50 teljesítménytúra, túrabeszámoló 2011.09.10

 

 

"Ha én rózsa volnék, nemcsak egyszer nyílnék,

Minden évben négyszer virágba borulnék….”

 

„Prológus”

 

Így szeptember elején, rengeteg, a tavaszi virágpompa után egész nyáron a zöld biomasszában rejtõzködõ bokor dobja le újra az „inkognitóját”, és színes terméseivel felfedve magát varázsol festõi hangulatot a kora õszi erdõnek. Közöttük a leglátványosabb és talán a legszebb a Rosa canina, magyarul Vadrózsa (vagy gyepûrózsa, csipke), amely élénkpiros terméseivel szinte mindenütt megfesti az erdei tisztásokat, erdõszéleket, mezõket, réteket. Az idén õsszel még egyébbel is gyönyörködtetett engem. A múlt vasárnap a Mátrában jártam, szokásos bemelegítõ túrámat teljesítettem. Ilyenkor „paparazziként”, „csõre töltött” fényképezõgéppel járom a természetet, és próbálom kifürkészni a kifürkészhetetlent, megismerni a megismerhetetlent, elcsípni egy-egy visszahozhatatlan pillanatot, hangulatot, hogy egy pillanatra megállítsam a sodródó idõt. Így, „kibicelés” közben a Horka-tetõn, a mai túra útvonalán, másodvirágzását élõ Vadrózsa-bokorra bukkantam, a fehér virágok vakítóan ragyogtak a déli napsütésben, mellettük persze a beért termések is ott díszelegtek. És abban a pillanatban, ott a Horka-tetõn, a friss õszi szélben, földbegyökerezett lábakkal állva, hirtelen valamiféle jelképet, égi jelet láttam felismerni, úgy, mint Mózesnek, a piroslóan és fehéren „izzó”, szinte lángoló, de el nem égõ csipkebokorból üzent valamit egy „égi hang”, amely valahogy mégis mintha bennem szólalt volna meg. Szinte abban a pillanatban megértettem a jelentését, a kézenfekvõ magyarázatot, megkaptam az újabb küldetésemet. Így 53 évesen hirtelen újra kinyíltam, mint az õsszel másodvirágzó rózsabokor, valamiféle könnyedség, megelégedettség fogott el, miközben óriási energiák szabadultak fel bennem. Most, itt nem részletezendõ okok miatt 8 hónap kihagyás után, 2011.09.10-én szombaton,  a Vadrózsa 50 teljesítménytúrán tovább kell folytatnom teljesítménytúrázó „pályafutásomat”, el kell kezdenem a második korszakomat. Milyen érdekes, hogy 2007-ben, éppen a Vadrózsa 50-rõl írtam életem elsõ túrabeszámolóját, és hogy most ezen a mostani túrán szinte mindenki megjelent, aki valamit jelentett nekem az elmúlt években. És ebben is valamiféle „égi” jelet látok, mert ilyenek kétségtelenül vannak, csak sokszor nem vesszük észre a mindennapok „rohanásában.” Hát így kezdõdött el a „Második Alapítvány”…

 

(Megjegyzés: a múlt vasárnapi kirándulásról 1-2 mátrai hangulatfotó a Facebook jegyzeteim között található Virágzó Vadrózsa-bokor a Mátrában… címmel (Szegedi József).

 

 

 

„Fuss, hogy utolérjenek”

 

Örömmel vettem tudomásul, hogy a reggeli beérkezéskor (8 hónap után), senki nem ugrott boldogan a nyakamba, sõt ügyet sem vetettek rám. Ez igencsak megfelel a mentalitásomnak. Elvegyültem a tömegben, beálltam a sorba. Majd egy önfeledt perc után, amit izgatott, közös várakozással töltöttem el egy helyes túratársnõ társaságában az egyetlen (és így koedukált) WC elõtt az alagsorban, hamarosan újra roboghattam a „flaszteron” egy szebb jövõ irányában….

Egy stabilan futó párost veszek üldözõbe. Kiérünk a faluból, és megkezdjük az emelkedést. A mozgó ellenõrzõ pont után (ami áll!), végképp leválok róluk. Lassan megelõzöm a korábban indult gyalogosok jó részét, ez már egy kicsit kezd emlékeztetni a régi formámra. Közben utolér egy másik futópáros, akinek a „hölgytagja” egy „futó-ikon”, nekem pedig mindig feldobálja a Facebook, hogy jelöljem meg. Megszólítom, kötünk egy gyors ismeretséget, így már semmi akadálya, hogy örök együttlétbe forrjunk a Web 2.0-n. De, hogy mutassak is valamit magamból, ne csak jelölgessek, leválok róluk, és iramból felfutok a 397m magas Somlyó-hegyre. „Kicsi a vulkán, de erõs”, fent már érzem a lábamban, hogy talán ezt nem kellett volna. De semmi gond, a „csekkolás” után már szaladok is lefelé légies tempóban, egyelõre rendben van minden, jól érzem magam. A tanya mellett elrohanok két, pontosan az út közepén álldogáló ló mellett, kicsit félve húzom is el a „farkam”, az övék mellett, de rám sem hederítenek, nem olyan „nyakonharapós” lovak. Felbátorodok, egy könnyed mozdulattal elõkapom zsákom nyitott jobb oldali rekeszébõl „paparazzi”-felszerelésemet, egy tündéri kis NIKON gépet, és megörökítem a türelmes fotómodelleket. A tó elõtt már találkozok Józsival, akivel egy kis furfangos mocsárjárás után futunk be végre a Széleskõi-bányatóhoz. Itt már áll a „bál”, a „Szõlõfesztivál”, ahol további ismerõsök dorbézolnak önfeledten, a festõi környezetben. A teljesítménytúrázók „élvonala”, a „minden lében kanál túrázok”, mint pl. Józsi, Sanyi és István akikkel itt futottam össze, országos szinten sem tesznek ki többet létszámban, mint néhány iskolai osztály, nem csoda hát, hogy itt szinte mindenki ismer mindenkit valahogyan, bár a kapcsolati hálók szövevénye számomra még teljesen átláthatatlan egyelõre, ha valaki egyáltalán képes azt átlátni. Aztán néha felváltva, az Õ kellemes és szívélyes társaságukban, élénk beszélgetések közepette haladok egészen Szurdokpüspökiig, ahol majd késõbb „robbantok”, elõreszaladok, mert a falu után következõ nagy heggyel, a Muzslával intim kapcsolatom van, azt egyedül, társak nélkül kell „meghágnom”, meg hát próbálom feszegetni a határaimat, fitogtatni az erõmet.

 

Lódarazsak támadása… dagad, vagy nem dagad?

 

De most még együtt haladunk a piros kereszten lefelé, amikor hirtelen szinte a semmibõl megjelenik egy lódarázs, és zuhanó vadászbombázóként támad a fejemre, azonnal elengedi rakományát, és már húzza is fel a gép orrát, az ellentámadásra egyáltalán nem hagyva idõt. Nekem pedig marad a kellemetlen, nyilalló fájdalom, ami majd csak nagyjából hazaérésemkor szûnik meg végleg, egész nap kitart. Ugyanígy támadnak rá szinte mindenkire a környezetemben, megelõzésre, védekezésre semmi esély, akit kiszemelnek, azzal irgalmatlanul „végeznek”. Érdekes, hogy a katonák szinte senkit nem hagynak ki, tehát a támadás tudatos, szervezett, ügyelnek arra, hogy minden a területükre „illegálisan” betolakodó birtokháborítót móresre tanítsanak. Ez sikerült is nekik. Egyedül Sanyit felejtették ki a szórásból, helyette a társát csípték meg kétszer. Nem tudom, hogy ez alkotmányos e, hiszen mindenkinek joga van egy lódarázscsípéshez ebben az országban. Sanyi már fogalmazgatja beadványát az állampolgári jogok biztosának, ha az azóta egyáltalán létezik még ilyen funkció. Józsit is fejen csípi egy bestia. Bejelenti, hogy Õ érzékeny a darázscsípésre, de talán a lódarázséra nem. Ettõl kezdve aggódva vizsgálgatjuk, hogy dagad e a feje vagy nem, az „agya már biztos.” Késõbb, amikor a célban az esetet tárgyalgattuk, megállapítottuk, hogy mindkettõnk teljesítményét rontotta a csípés. Ezek szerint egy ilyen csípés nem is kevés mérget bocsáthat egyszerre a véráramba, ez alkalmanként, egyedenként is változik, még a rovar aktuális táplálékától is függ, és mivel a fejbõrnek nagyon jó a vérellátása, és túra közben a keringés is intenzívebb, a méreg hamar eljut a szervezet minden pontjára. Gondolom elindult a méregtelenítési folyamat, ami tetemes energiát vonhat el a szervezetbõl. Jellemzõ, hogy nem allergiás alapon, az egész testem bevörösödött, és ez még este is tartott egy darabig. Ebbõl gondolom, igaz az, amit olvasni lehet, hogy nem veszélytelen, sõt életveszélyes lehet, ha egy embert több lódarázs csíp meg egyszerre. Ezt „õk” is tudhatják, mert riasztó szándékkal általában csak 1x csípnek meg valakit, tehát „tudatosan” nem akarják megölni, csak elriasztani. Végül senkin sem jelentkeztek komolyabb allergiás tünetek, maradt az életre szóló élmény. A vicc az, hogy éppen nem sokkal az „invázó” elõtt beszélgettem Istvánnal arról, hogy milyen büszke vagyok a testemet sokszor mindenütt elborító csikarásokra, marásokra, csípésekre, és boldogan viselem el a velük járó kínokat, mert ez tesz minket igazi teljesítménytúrázókká, ha mindent kibírunk, és ezt teljesen normálisnak fogjuk fel. Azért talán a lódarazsakról ezen túl egy kicsit másképp fogok gondolkodni, mint azelõtt. Azon tûnõdöm, ha egyedül járok arra, vajon mind nekem esett volna e, vagy egy ember általában nem bõszíti fel õket, mint tette ezt valószínûleg, az ellõttünk elrobogó tucatnyi futó, akik hirtelen berobbantak érinthetetlennek tûnõ territóriumukba, az egyébként hónapszám ember nem járta, „istenhátamögötti” turistaúton. Megtépázott seregünk végre eléri az gyöngyöspatai országutat, ahol azonnal „felfejlõdünk” Szurdokpüspöki irányába.

 

 

(Érdekesség, most olvastam: Keleti lódarázs (Vespa orientalis) kültakarójába ágyazott xantopterin segítségével a fényt elektromos energiává alakítja, ami megmagyarázza, miért aktívabbak ezek a darazsak magasabb fényintenzitásnál.)

 

„Országúton”

 

5 fõs csapatunk, ha életben akar maradni, mivel minden magyar sofõr „rally versenyzõnek” képzeli magát szabadidejében, idõnként óriási szökkelésekkel nyomul elõre az országúton. A „patai” úton 5 „magyar ember” között mi másról szólhat az eszmecsere, szóval arról a témáról, amit itt ki se szabad mondani. Hát nem is mondom. Ebben a kérdésben szkeptikus vagyok ugyanis. Azért mégis bízok egy kicsit egy-két elindult modellkísérletben, ilyen a patai is. A lényeg, csak akkor fog mûködni a dolog, ha mindenki kap, és mindenki ad valamit. A világ cseréken alapul, semmi sincs ingyen, és önmagáért. Valamit, valamiért. Ez csak így mûködik. Másképpen nem, és nem is fog soha.

Más témák is szóba jönnek persze, amibõl kivillan pl. Sanyi botanikai és kertészeti vénája, ez utóbbi különösen az „Ecetfák gondozásának útvesztõi…” címû kismonográfiájában csúcsosodik ki, itt az országút közepén színesen elõadva. Legközelebb azt hiszem lesz még társalogni valónk, ha Õ is akarja, mert engem is érdekelnek a növények, de most sajnos egy „cukhara”-val meg kell látogatnom egy bokrot, na nem botanikai célzattal, csak egy kis „prosztatagyötrésre”. Majd begyújtom a szõlõ által is táplált „antianyag” hajtómûveimet, és sûrû bíztatások közepette fájó szívvel elhagyom a kellemes társaságot. A hegy tömegvonzása, ahogy ezt már az elõbb leírtam, önkéntelenül erre késztet.

Jaj, majdnem kifelejtettem, kis csapatunkban „utazott” egy saját bevallása szerint 67 éves túratárs. Nos, én sem nézném 50-nél sokkal többnek. Elmesélte, hogy amikor a buszon utazott, egy idõs nõ inzultálni kezdte, hogy „add át gyorsan a helyet fiacskám, mert nyakon váglak”, de Õ közölte vele, hogy akkor mi lesz, így a hölgy letett további szándékáról. Komolyra fordítva a szót: a rendszeres sportolás statisztikusan kb. 10 évet fiatalít az emberen, és ne bánjuk, ha fiatalabbnak néznek a korunknál, mert tényleg fiatalabbak is vagyunk annál, és végsõ soron ezért csináljuk az egészet. Javaslom a túratársamnak, hogy a sokszor vele majd egykorú idõseknek bátran adja át a helyet, különösen, ha követelik, s míg Õk megköszönik, hogy köszönöm fiatalember, válaszolja kissé kajánkodva, a vele szinte egykorúnak, hogy szívesen nénike, és akkor még a túratárs fog jól járni.

 

Ballagtam éppen a Muzsla felé”              

A szõlõk között még felszaladok, most nem süt a nyakamba a nap, viszonylag könnyen megy. Felfelé aztán „elönt a méreg”, és már csak araszolgatok, igaz töretlen, egyenletes tempóban jutok fel a Horka-tetõig, ahol rátalálok a virágzó „csipkebokromra”. De a csodás jelenség most nem következik be újra, hiszen a küldetés már folyik. Egy-két gyors fotó a virágokról, most szélcsend van, szememmel végigsimítom a gyönyörû körpanoráma-képet és máris gurulok tovább. „Vér nélkül” érek a Muzslára, bár a lábam már nem teljesen az enyém. Leülök a kövekre és elõveszem titkos fegyvertáramat, aminek a fõ eleme a gouda-sajt, amibõl úgy 5-6dkg-nyit hurcolok magammal. Végeredményben a „Trappityu” is jó, de kitapasztaltam, hogy a gouda tartósan magas energiaszintet biztosít. A sajt felét megeszem egy kis kiflivel, megiszom az egyik vizemet, hogy könnyítsek a vállamon. Így feltankolva érkezek a nyeregig, ahol egy kedves család a poszt, két eleven, tündéri kisgyermekkel, akikhez még „fotójegyet is váltok”, hogy örök emlékként elraktározzam ezt a meghitt erdei pillanatot. Majd lezuhanok a hegyrõl, és egy jó darabig egy hangulatos, sziklás, szûk patakmederben botladozva, érem el azt a pontot, ahol a Missouri a   Mississippi-be torkollik, majd egy pár perc múlva kikapaszkodok a zöld négyszögön a Zám-patak völgyébõl. Itt alkalmi társakra is akadok, akikkel egy rövid ideig együtt haladunk és beszélgetünk, irtózatosan jó ütemben nyomják.

 

„ A barátság lényege inkább abban van, hogy mi szeressünk mást, semmint abban, hogy mások szeressenek bennünket.” (Arisztotelész)

 

A nap leghangulatosabb része talán a Prédikáló tetõn található ellenõrzõpont, itt aztán „elõadom magam”, teljesen felszabadulok. Szerencsére a lányok vevõk mindenfajta humorra, így nem fagyok le. Egy kicsit meg is szégyenülök, mert miután a mai napon ki tudja hányadik eldobható mûanyag poharat kunyerálom ki magamnak, a velem együtt érkezõ 2 fiatal, környezettudatos túratárs elõkapja a saját, „nem eldobható” poharát, és abba kéri az italokat. A pontõrök az elõttünk járó élbolyban futókat dicsõítik, és hogy mutassam milyen „nagy fiú” vagyok én is, az irtásig még lerohanok, ahol a szalagok segítségével, lehetõleg a legsûrûbb nyesedékeket kiválasztva botladozok át az óriási területen. Az erdõszél után a sárga kereszt élesen balra vetül egybõl, de valamiért mindig egyenesen indulok el letérve arról, s amíg téblábolok, utolér egy túratárs, jön utánam. Elõször nem árulom neki, hogy lekevertem, végül közös erõvel a jelzésen termünk, és szaladunk János-vára irányába. Már elõre felkészítem a meredek hegyi ösvény nehézségeire. Amikor 2007-ben elõször itt jártam, egyszerûen azt hittem, itt vége az útnak nincs tovább, meg sem fordult a fejemben, hogy a legmeredekebb részen kell leereszkedni a „várból”. Most már rutinosan „szaladok” lefelé a kicsiny szerpentinek útvesztõiben, biztosan érezve a fõirányt. A „srác” (Ferenc(„öte”)) akivel ezt követõen a célig társsá fogadjuk egymást, és futás közben is folyamatosan beszélgetünk, nem „piskóta” játékos, nálam sokkal jobb futó. A Lapostanya mellett elmellõzve a hatalmas ebet még leszaladunk, de az Eszter-forrástól már fõleg sétálgatunk. Elég volt! Nem vagyunk mi olimpikonok, csak szombati kirándulók. A pincékig és a célig ezt már csak néha-néha szegjük meg. Megmondom õszintén, amikor hazajöttem, kipuskáztam az „anyakönyvünkbõl”, a Mátrabérc teljesítési listáról az életkorát, pontosan 10 évvel néztem fiatalabbnak a valódi koránál. Ezért csodálkoztam egy-két dolgon, amit elmondott, valahogy sehogy sem illettek a képbe. Nem akarom elmesélni a köztünk lezajlott eszmecseréknek még a közérdekû lényegét sem, mert az még egy túrabeszámoló lenne, és jogosan értek kritikák, még az”Elsõ Alapítvány” korából, hogy túlzottan hosszúak. Ezt idáig azért nem vettem figyelembe túlzottan, mert nem gondoltam, hogy rajtam kívül bárki is elolvassa azokat, és én sem olvasom, csak megírom. A lényeg, hogy így, jó társaságban beszélgetve, szinte észre sem vettem, olyan könnyen jutottam fel a Nagyhársasra. A pincék táján már eléggé elfogyott a lábam, de a gyaloglás ütemével, némi frissítõ után nem volt többé gond. Aztán már csak a lámpaoszlopok, közben kitárgyaltuk Cseh Tamást, akit generációs különbségek miatt a „két végérõl” ismerünk, a templom, a túrázóknak melegen ajánlott bányászmúzeum (ami elõl sikeresen elmenekültünk, bár egy néni hosszasan „üldözött”), majd a cél következett. Egy érdekes dolgot mégis elmesélek, ami falu fõutcáján sétálgatva, az álmos szombat délutánban egy kispadon üldögélõ idõs emberrõl jutott eszünkbe. A társam szerint a sváb faluban nincs kispad, mert egy svábnak mindig van dolga, és szégyen tétlenül, a háza elõtt a kispadon üldögélnie. Akkor nem mondtam, de most jutott eszembe: 10 liter sört felhajtania egyszerre, az viszont nem szégyen? Komolyra fordítva a szót, véleményem szerint a kispad a falu kommunikációs eszköze lehetett, ne feledjük régebben nem volt mobiltelefon, se Facebook, bár ezt lehet, hogy a fiatalabbak már el sem hiszik. Ha eleget üldögéltél a kispadon, rövid idõn belül beszerezhetted a település életének legfontosabb friss híreit az arra járóktól, vagy te adhattad át, ami nagyon nyomta a bögyödet…. (még van tovább, de most csak ennyit). Aztán a célig a „Falu szerepe a mai modern társadalmakban” címû vitamûsor következett, aminek prezentálásától inkább most eltekintenék.

 

 

A célban… Józsi, hol vagy, gyere, gyere…

 

A célban elbúcsúzom túratársamtól, akit már várnak „az övéi”, akik a 30-as távon indultak. Az oklevél és a kitûzõ átvétele után arra indulok, ahonnan a gõzölgõ paprikás krumpli mennyei illatát érzem szálldosni. Letelepszem az egyik alkalmi túratársam mellé a szabadban, majd a nyelvem leégetése után megfontoltabban kezdem kanalazgatni a finom étket. 2007-ben amikor itt jártam krumplistészta volt a menü, a tó partján költöttük el a szabadban, de mondhatom ilyen jó, igazi falusi krumplistésztát, mint amit a rószaszentmártoni asszonyok fõznek, még nem ettem soha, zamata örökre a számban marad. Egy idõ után kezdenek beszállingózni azok a túratársaim, akiket Szurdokpüspöki határában hagytam magam mögött. Még Józsira várok, ennyi idõ után nem akaródzik csak úgy hazarohanni. Végül befut Õ is, összeülünk vele, meg Sanyival és megbeszéljük a túra jelesebb eseményeit. Õk még holnap egy tokaji teljesítménytúrára mennek, ami számomra még paradoxon, a Mátra szokás szerint megnyúzott megint. Nekem holnapra legfeljebb a tokaji marad, kaptam egy pár palackkal ugyanis ajándékba, 5 puttonyos is van közte. Következik az eredményhirdetés. Ritkán, de teljesítménytúrán is osztanak díjakat, és lám-lám mégis békés marad az egész esemény, senki nem akarja ezért legázolni a másikat. Gratulálok az elsõ helyezett futónak (neve és fényképe hamarosan látható lesz a szervezõk honlapján). Tréfásan „beszólok”, és most következik a sajtótájékoztató, és megkérdezem tõle, hogy nem fáradt-e el, az „õrült tempóban”, és bár még nem ismer, mégis nagyon korrekt és „kimerítõ” választ kapok, kapunk tõle, mintha csak várt volna erre a kérdésre, de valahogy idáig nem kérdezték meg tõle. A válasz szerint teljesen a saját ütemében „motorozta” végig a távot, még a Muzslára is könnyen feljutott, onnan pedig beindult a gõzhenger, és végig jól ketyegett motor, futómû és minden. „Papírforma” gyõzelem született. És velem ellentétben egyáltalán nem fáradt el. Soha nem felejtem azt a karakteres, mindenre elszánt sportolói arcot, amit beszélgetés közben sikerült jól megfigyelnem. Tisztelettel nézek a nagyjainkra, Õk, a kiemelkedõ teljesítményt nyújtó sportolóink, akik itt vannak közöttünk, egy levegõt szívnak velünk, egy ösvényen rohannak velünk, és egymás mellett kanalazzuk a paprikás krumplit, Õk az él-futók. Remélem, nem haragszik meg rám a srác, ha ideveszem a következõ sztorit. Még péntek este olvastam Németh Csaba beszámolóját a Nomád Facebook honlapján, remélem pontosan értelmeztem, egy külföldi 176km-es terepfutó versenyrõl, ahol 2500 induló közül 4. helyezettként ért be, és menet közben gyakran tartotta a 2.helyet is. 2500m magasra kellett felfutni, de ez csak a legnagyobb magasságot jelenti, nem a teljesített szintkülönbséget. Óriási sportteljesítmény, büszkék lehetünk rá, hogy ilyen nagyjaink, „vezéreink” vannak. Az események hatása alatt, meg szerintem bekómáztam, gyorsan meg is ígértem társaimnak, hogy jövõre megszerzem valamelyik helyezést (voltam Via Dolorosa 75 ezüstérmes!), de ha „igazi” futók is indulnak, persze semmi esélyem. Óriási igénybevétel egyébként ekkora távot és szintkülönbséget lefutni. Az „egyik helyezett”, aki a befutó után is össze-visszaszaladgált folyamatosan, tehát nagyon jól volt, beérkezéskor például kidobott a gyomrából mindent. Közben összefutok Mátéval is, akinek most készülök elolvasni a Brassó-környéki túrákról írt beszámolóját. Most nyáron jártam Erdélyben, és Marosvásárhelyen sikerült megvennem az összes erdélyi, magyar nyelvû túrakönyvet térképekkel, és nagyon érdeklõdöm az erdélyi túrák iránt, leszámítva a medvéket. Sok helyen õk is vezetõvel járták az erdõt, és van ahol folyamatosan sípolni kell, ha betévednek a hatalmas állat territóriumába. Részletesen lsd Moiwa beszámolói.

Végül elbúcsúzom mindenkitõl, kérdezik, hogy ezután már ugye gyakrabban jövök. Nem tudom, hogy mikor jövök, nem tudom, hogy hányszor jövök, de azt tudom, ha jövök, ide most már mindíg hazajövök.

 

 

Epilógus

 

Hazafelé menet megállok Jobbágyi határában a 21-esen található OMW-kútnál. Veszek egy dinnyét és szõlõt egy itt tanyát verõ zöldségestõl, a benzinkúton pedig piros fémdobozos, párától gyöngyözõ jéghideg Coca-Colát, aminek már az érintése is élvezetet nyújt. Jobb híján leülök egy félreesõ helyen az útpadkára, és kortyolgatni kezdem a csodálatos italt. Szemben velem, a benzinkút fölött a távolban a csodálatos õszi délutáni napsütés különös fénnyel világítja meg a kis vulkánokat a Horka-t, a Koncsúrokat, és a távolban a nagy testvért a Muzslát. Kortyolgatom az italt, kiélvezve minden cseppjét, és tûnõdöm. Lassan-lassan elmúlik a lódarázscsípés okozta fájdalmam is, már nem zavar annyira. Egy autó érkezik, megáll nem messze tõlem. Egy férfi száll ki belõle, és dinnyét kezd válogatni a zöldségesnél. Kivesz egyet, majd felmutatja a volánnál ülõ, helyes, fekete hajú fiatal hölgynek, aki sejtelmesen mosolyog. Majd kivesz egy másikat, és újra felmutatja, a nõ megint mosolyog. Végül a férfi dönt, talán mosoly és mosoly között is tud különbséget tenni. Most hirtelen nagyon jó kedvem támad. Szeretném még kitartani ezt a pillanatot sokáig, mint egy szép zenei hangot.

 

 

 

Szegedi József

- marton4-

Pétervására

 

 

 

 „Ha én rózsa volnék, nemcsak egyszer nyílnék,

Minden évben négyszer virágba borulnék….”