A kiválóan sikerült Magas Tátrai Barangolások túra után már dörzsöltem a tenyerem, hogy milyen beszámolót is fogok írni az Erdélyi-szigethegységben tervezett Medveles 40 teljesítménytúráról. Velem egy idõben persze a medvék is dörzsölték a tenyerüket, de azok egészen más okból. Olvastam valahol, hogy a derék romániai vadászok felmérték mennyi medve található hazájukban, s ebbõl az derült ki, hogy a Bihari-hegységben mindösszesen 21 db maci tengeti életét. Nos, ha a túra névadói egyenletesen helyezkednek el a hegység teljes területén, alig volt esélyünk találkozni velük. Persze, ha valamilyen kulturális forradalom során a medvék le tudták volna tölteni a túra útvonalát a netrõl, nem lett volna más dolguk, mint keresztbe feküdniük az ösvényen és várni a jámbor turistákat. Szerencsére nem így történt. De félre a tréfával, hogyan is telt a tegnai napunk?
Plecs és Buba túratársak péntek délelõtt megérkeztek Csemõbe, a bravúrosan leszervezett logisztikai menetrend szerint. Begyakorlott koreográfia szerint bepakoltuk cuccainkat a nem túl nagy méretû csomagtartóba. „Könnyes” búcsú Mamácskától, majd Zsomborral kiegészülve bepattantunk a kocsiba, s irány Biharfüred. A metropolisnak éppen nem nevezhetõ kisvárosban foglaltunk szállást a meglehetõsen pikáns külcsínnel rendelkezõ Hotel Iadolinában. Mivel 15 óra körül már sikerült is elfoglaljuk szálláshelyünket, jobb híján 10 perc alatt bejártuk a város minden „zegét-zugát” majd engedve az eligazító táblák hívó szavának, elsétáltunk a Csoda-forráshoz (Izvorul minunilor). Tényleg pompásan nézett ki a forrás hármas csurgója. Érdemes volt az a pár száz méteres kitérõt megtenni.
A rövidke séta után a szálloda éttermében csillapítottuk éhségünket a helyi specialitásokkal. Miután még mindig „gyerek” volt az idõ még egy rövidet sétáltunk a környéken, majd kulturáltan nyugovóra tértünk.
Jót aludtunk a kényelmes ágyikóban, majd reggel négykor csörgött az óra. Még sötét volt, s 8 fokot mutatott a hõmérõ. Cicamosdás, gyors reggeli (csak hogy ne induljunk üres hassal), s kocsiba be, irány a rajt, a Gaudeámus menedékház. Minden nyugalomban volt. Éppen csak pirkadt, mikor beléptünk a menedékház elõterébe, ahol a már ismerõs „nevezõs” hangulat fogadott. Az interneten történõ elõnevezésünknek köszönhetõen gyakorlatilag csak alá kellett írnunk a nevezési lapot, s már kaptuk is az ellenõrzõfüzetünket, s egy nagyon príma színes térképvázlatot, résztáv és részszint táblázattal, ahogy illik. Aztán pontban ötkor (helyi idõ szerint hatkor) elindultunk. Ritkán esik meg velem, hogy 1210 m magasságból rajtolok, de remélem ez máskor is elõ fog még fordulni. Jól esett a kapaszkodás utunk elsõ szakaszán. Egyre világosabb lett, de a nap még nem kelt fel. Hamar felértünk egy sziklataréjra, melynek tetején egyensúlyozva jobbra-balra fantasztikus kilátás nyílt az alattunk elterülõ hegyláncokra. Leírhatatlan volt az a szabadság érzés, mely a hatalmába kerített. Itt vagyok Erdély egyik legszebb hegyvidékén, végeláthatatlan erdõk és hegyek, csend, nyugalom, békesség. Nem cserélnék senkivel!
Továbbhaladva az út egyre meredekebbé vált, mígnem felértünk egy fennsíkra, s annak közepén álló Mezõhavas (Poienii, 1629 m) tetejére. Ugyan az elsõ ellenõrzõpont lent volt a kúp aljában és nem is volt kötelezõ felmenni, de ha már itt voltunk semmi pénzért nem hagytuk volna ki. Fentrõl 360 fokos körpanorámában gyönyörködhettünk. A nap már szépen sütött a keleti égbolton, a reggeli pára is kezdett feloszlani a közeli és a távoli csúcsok felett. Miután jót idõztünk, visszaballagtunk az ellenõrzõpontra, ahol csomagjainkat ideiglenesen ott hagytuk, megindultunk a következõ pont irányába. Utunk hullámvasútszerûen hol lejtett, hol kicsit emelkedett. Az alhavasi gerinc utakon végig erdõk, legelõk váltogatták egymást. A csodálatos látvány kielégítette lelkünk minden szépre irányuló igényét. Számos alkalommal haladtunk el a havasi esztenák mellett, mely a pásztorok, gulyások nyári szálláshelye volt. Láttunk számos juhnyájat, gulyát, s gyönyörû lovakat. Az egyszerû pásztoremberek szegényes kalyibájuk elõl, kivétel nélkül vidáman köszöntötték a turistákat, s ami a meglehetõsen foghíjas román nyelvtudásunkból kitelt, viszonoztuk jókívánságaikat.
Már több mint 10 km-nél jártunk, mikor egy domb tetején megpillantottunk egy színes sátrat, a második ellenõrzõpontot. Felérve, kedves fiatal pár fogadott bennünket. Házi sajtos pogácsával, sajtos rúddal, többféle csokoládéval kínáltak bennünket. Pár percet szusszantunk majd folytattuk utunkat a mesebeli tájon. A jelzések a számunkra megszokottnál lényegesen nagyobbak, robosztusabbak voltak, talán kicsit ritkábban voltak felfestve, mint nálunk, de az utak jól követhetõek voltak. Egy erõsebb lejtõs szakasz után értünk a Kis-Sebes völgyébe. A pontõrök nagyon megörültek nekünk, mivel mi voltunk az elsõ „vendégeik”. (A 40 km-en indulók közül mi voltunk az eleje, s a 60-asok még jóval késõbb értek csak ide.) Házi sütésû fánkkal, házi málnaszörppel (forrásvízzel hígítva), finom édes teával kényeztettek el bennünket. Szívesen maradtunk volna tovább is, de egy alig 10 perces idõzés után újra útra keltünk.
Átlábaltunk a patak gázlóján, felkapaszkodtunk egy nyeregbe, s áttértünk a frissen felfestett K+ jelzésre. Az út eleinte mesebeli fenyvesben vezetett. A fák alatt mindenhol vastag, összefüggõ mohapárna volt, mely úgy süppedt a lábunk alatt, mintha szivacson járnánk. Zöld volt a fenyves és zöld volt a „talaj”, amin jártunk. Kellemesen ereszkedtünk, s elértünk egy völgyszorosba, mely egyenesen a Lesi-tóhoz (Lacul Lesu) vezetett. De ne rohanjunk ennyire elõre! A völgybe beérve a csapás egyre keskenyebbé vált. Néhol jól járható, néhol kõgörgeteges volt az „ösvény”. Itt-ott bedõlt fákon másztunk át, majd az utat benõtte a fenyõ újulat. A rengetegben csak sejtettük, hová lépünk. A vizes csúszós köveken bizony lassú lett a tempónk. Nem szerettünk volna kifordult bokával befejezni a mai túrát. Az „úton” néha barátságosan megosztoztunk a patakkal. Gyakorlatilag hol a mederben, hol a meder partján vezetett a jelzett ösvény. Mindamellett nagyon szép volt a táj. A szûk völgyben, hol mellettünk, hol 10-20 méterrel alattunk zuhogott a fõmederben a patak kristálytiszta vize.
Aztán kiértünk egy erdészeti útra, melyen számos kanyarulat után beereszkedtünk a Jád-völgyében található következõ ellenõrzõpontra. Az ellenõrõzpontot megelõzõ utolsó két km-en tipikus román hétvégi házak (cabanák) sorakoztak az út mellett a lehetõ legnagyobb összevisszaságban. A jó idõ és a hétvége kicsalogatta a népeket a „zöldbe”. Az autók nyitott ajtóján lévõ hangszórókból hangosan szólt az autentikus román népzene és a tuc-tuc mind megannyi kombinációja. Itt is, ott is sütögették a miccset, rotyogott az ebédnek való a bográcsokban. Jól érezték magukat. Persze mi is, fõleg akkor, mikor megleltük a Lesu kocsma bejáratát, ahol két fiatal várta a túrázókat. Pecsételés után annyi minden finomságot felsoroltak, hogy milyen frissítésre van lehetõségünk, hogy csak kapkodtuk a fejünket. Házi lekvár, méz, vaj kerülhetett a kenyérre. Volt zsíros kenyér is, hagyma és csalamádé feltéttel. Italnak többféle szörp, jóféle forrásvízzel. Mindamellett a kocsmában frissen csapolt Ursus sör is került a korsóba. Nagyon jót ettünk az biztos. Kicsit nehezünkre is tellett elindulni, olyan jól esett a hûs teraszon az üldögélés.
Aztán beláttuk, hogy senki ne fog bennünket ölben becipelni a célba, magunk kell megtegyük a hátralévõ 16 km-t. Elindultunk felfelé a Jád-völgyében, a bõvizû patakot kísérõ aszfaltúton. Eleinte még „megcsodálhattuk” a román nyaralóépítészet „remekmûveit”, aztán felfelé haladva azok is el maradoztak. A völgy egyre szûkült, s a patak is egyre hangosabban zúgott alá. A völgyet kísérõ meredek sziklafalak között kanyargott az elvileg aszfaltos út. Szemünk már annyira telítõdött a sok szépséggel, hogy már kezdett „unalmassá” válni haladás. Elhaladtunk a Jadolina vízesés mellett, melyet szívesen megcsodáltunk volna közelebbrõl is, de elég kockázatosnak találtuk a meredek sziklafalon való lejutást a zúgó aljához. Már több mint 11 km-en keresztül toltuk egyre csak felfelé a kövesúton, mikor nagy örömünkre egy gépkocsi pillantottunk meg az út szélén melyhez hozzátartozott egy nagyon aranyos néni és bácsi is. Õk voltak a mai nap utolsó ellenõrzõpontján a pontõrök. Minden földi jóval kedveskedtek, s felhívták a figyelmünket, hogy most egy rövid, de meredek mászást követõen érünk a Szerenád vízeséshez. Ne sajnáljunk letérni a turistaútról és megnézni közelebbrõl.
Mint ahogy a beszámoló elején is jeleztem ritka, amikor 1200 m feletti magasságból indul a rajt. Ennek azonban az az ára, hogy a végére már nem marad sok táv, de a szintkülönbségbõl még jócskán van hátra. Bevallom azt az utolsó szûk öt kilométert megszenvedtem kicsit. Társaimon is láttam a fáradtság jeleit, de azt éreztem, bizony elegendõ volt ez mára. Az utolsó km-eken ismét nyitott területre értünk. Ha meleg nem is volt, de nagyon tûzött a nap. Nagy volt az öröm, mikor megpillantottuk a menedékház elõtti, ácsolt nagykaput. Amint beértünk a célba az elsõ pont személyzete lelkes tapssal várta az érkezõket. Jól esett ez a megtiszteltetés, jóllehet semmilyen nagyobb hõstettet nem hajtottunk végre. A menetidõnk sem lett egy világbajnok, de nem is ez volt a célunk, hanem az, hogy megcsodálhassunk tágabb hazánk e gyöngyszemét, ahová most jutottunk el életünkben elõször.
Persze ezzel még nem ért véget a nap. Kohán Balázs fõrendezõ és csinos segítõje kitöltötte a túra teljesítésérõl oklevelünket és megkaptuk a túra elegáns kitûzõjét, mely egy méretes medvét is tartalmazott. Jó, hogy „csak” ilyen formában találkoztunk a túra névadójával. Végül a rendezõk még vendégül láttak egy tányér töltött káposztára puha kenyérrel. Innivalónak szamócaszörp volt felszolgálva.
Minden jó érzésû túratársnak ajánlom ezt a túrát. Talán fáradságos az odavezetõ hosszú út, de az átélt élmények mindennél többet érnek. Ha szeretnél kis betekintést kapni arról, hogy merre is jártunk, Plecs túratárs albumában www.plecs.hu nyomon követheted a túra legfontosabb pillanatait.
Mit is mondhatnék zárszóként? Úgy érzem, hogy akkor is adósuk lennék a rendezõknek, ha semmilyen ellátmányt nem kaptunk volna. Ezek a tájak, amiket általuk ma bejárhattunk, olyan emlékképek lesznek életem fonalára felfûzve, melyek még évtizedek múltán is fényesen csillognak majd. Ezen túl megtapasztalhattuk az erdélyi igaz vendégszeretetet is.
Mindahány túratársam nevében nagyon szépen köszönöm a lehetõséget, hogy itt lehettünk. Mivel is hálálhatnám meg jobban azt a rengeteg élményt, amit átéltem a tegnapi napon, mint azzal, hogy kívánok a rendezõség minden tagjának jó egészséget, s Isten áldását. |
