Túrabeszámolók


Mezőföld

varjúGyuriTúra éve: 20112011.08.03 13:47:48


Mezõföld 100


Már napokkal korábban sejthetõ volt, hogy mi vár rám szombaton. A hétvégére következetesen felhõket és esõt elõrejelzõ OMSZ honlapján már csütörtökön minden város neve mellett szép kerek napocskák mutatták, hogy óvatos becslések szerint is baromi meleg lesz szombaton. A vasárnapot már meg sem néztem, ennyire elõre soha nem tervezek.


Elõzõ este egy ollóval, egy baseballsapkával és a fiam szekrénye mélyérõl elõásott, félig elszakított fehér pólójával félrevonulok, hogy megfelelõ fejfedõt készítsek magamnak a nap ellen. Nem lesz valami szép, ráadásul a szabása közben az ágyra fektetett pólóval együtt majdnem a lepedõt is felvágom, de hát… fõ hogy legalább az ágy egyben maradt, úgysem minden nap megyek a Mezõföldre. A korábbi túrabeszámolókból arra jutottam, hogy nem ártana készíteni magamnak egy részletesebb térképet a tájról a Google segítségével, ami másnap jól is jön, már csak azért is, mert elõször járok ott. 


Az esti készülõdés és egy igazán pihentetõ 2 órányi alvás után már futhatok is az éjszakai buszhoz, hogy elérjem az 5 órás vonatot Kelenföldön. Nemsokára szinte egyedül utazom a vagonban Nagylók (illetve elõbb Pusztaszabolcs, az átszállóhely) felé. Az átszállásnál azért kiderül, nem teljesen üres a vonat, legalább 30-an szállunk át a pár perc múlva Pécsre induló vonatra. Szinte mindenkin hátizsákot látok, valószínûleg mind ugyanoda tartunk.


Nagylók igazán helyes kis községnek tûnik a reggeli napsütésben. Pár szembejövõ túrázó mellett elhaladva elérjük a Petõfi utca végén álló túristaházat. A „palota” kifejezés kicsit erõsnek tûnik, túristaháznak viszont elég barátságos, a (késõbb felderített) hûvös szobáival, konyhájával, szép nagy udvarával, ahol már áll vagy 5-6 sátor. A tornácon gyorsan lezajlik a nevezés, megkapom a két lapból álló itinert, melybõl az elsõ lap egy 1:100000-es léptékû áttekintõ-térkép, rajta sárga ceruzával berajzolva az útvonal. Elsõre furának tûnik, hogy a 100-as távot több részletben kell megtenni, elsõként egy 60 km-es körrel vissza Nagylókra, a maradék 40-rõl pedig majd akkor beszéljünk, ha visszaértem. Ez azonban, mint késõbb kiderült, nagyon jól jött. Arra a ¾ óra pihenésre és a finom vacsorára nagy szükségem volt 60 km után. A szervezõk rugalmasságát bizonyítja, hogy a 100-asra befizetett 1500 Ft-ból visszaadnának 500-at, és kapnék egy 60-as teljesítésért járó oklevelet, kitûzõt, ha esetleg már nem mennék tovább.


7:00-kor vágok neki a túrának. Kis ideig egy fiút és egy lányt követek, akikkel két elõzõ túrámon (Árva Vince 75, Buda határán 50) már találkoztam, majd a vasútállomás után pár utcával lassan elhagyom õket. Jóval elõttem járva, az egyenes utcán még látok egy túrázót, de gyorsan eltûnik elõlem, amint lefordul a Sárkeresztúr felé tartó gazos erdõsávra, amit én is elérek pár perc múlva. Csak 35 km után találkozom vele újra. A gazos részt szerencsére fél óra múlva magam mögött hagyom és egy széles szekérúton haladok tovább, ami szántóföldek mellett vezet. A távolban egy-két házikó tûnik fel a dombok mögött. Pár futó elhúz mellettem, rajtuk kívül senkivel nem találkozom Sárkeresztúrig.


1 és ½ órámba telik, míg megérkezem ide, ez a táv biztos több az itinerben írt 6,5 km-nél. A  vasút túloldalán folytatódó utcában betérek egy kis élelmiszerboltba és veszek egy hideg ásványvizet. Úgy tippelek, hogy a késõbbi melegben kevés lesz a magammal hozott 4 l, mikor 3 héttel ezelõtt Visegrádtól Szomorig 10 l fogyott. Akkor még nem tudtam, hogy az ellenõrzõpontok többségében adnak majd vizet, nem csak pohárban, hanem elvitelre is. Az elsõ EP-n majdnem túlmegyek. Már elgondolkodom, hogy elmentem-e mellette valahogy, anélkül hogy észrevettem volna. Megállok egy kocsma mellett, hogy megkérdezzek valakit, akkor látom, hogy az ajtóban ott az ellenõrzõpontot jelzõ felirat. Ebben a pillanatban lép ki a kocsma hûvösébe húzódó pontõr is. Helyben vagyunk, gyors pecsételés következik. Inni nem iszom a helybéli kínálatból, mert a kezemben levõ ásványvíz már nem sokáig tarthatja a hideget, inkább azt választom.


A falut elhagyva a kanyargós úton, úgy fél óra múlva feltûnik elõttem 3 túrázó. Egy elágazásnál érem õket utol, ahol útbaigazítást kérnek az arra ballagó juhásztól. Halványpiros kereszt és egy jobbra mutató nyilacska bújik meg egy fa oldalán, amit nem vettek észre. Pár képet készítünk a juhászról, kutyájáról, nyájáról. A háromfõs csapatból a lány ügyesebb, neki még a kutya is ráfér a képre, nekem már csak félig. Elköszönünk a juhásztól, párszáz métert együtt teszünk meg. Az egyik fiún vastag farmernadrág van, meg is kérdezem, hogy biztos komolyan gondolta-e. Válaszként az én (szintén hosszú, de jóval vékonyabb és vászon) nadrágomat méregeti. Abban végülis megegyezünk, hogy a derékig (sõt, késõbb pár helyen mellkasig) érõ tüskés ágak ellen azért kell valami védelem, és egy ilyen farmer még egy atomtámadást is kibírna. Reméljük abban azért nem lesz részünk.


Lassan elhagyom õket, pár km aszfaltút következik a Malom-csatornáig. Közben felveszem az otthon készített napellenzõmet, az itt-ott foltokban árnyékos úton már egyre erõsebb a nap.


Pár lelkes helybéli biciklis bíztat, hogy „hát, Káloz az még jó messze van”. Nem hagy nyugodni az elsõ EP-ig tartó út 6,5 km-ére elhasznált másfél óra, ezért mérek egy közelítõ sebességet 1 km-en, megpróbálva az eddigi tempómban haladni. Ez 10 percet igényel, tehát nagyjából 6 km/ó-val megyek, ami ezen a sima úton számomra elfogadható. Késõbb persze lassulni fogok és pihenni is megállok majd (hajajj, de még hányszor!), ami ront majd az átlagsebességemen, de remélhetõleg még a szintidõn  belül maradva.


Közben elérem a Malom csatornán átvezetõ hidat, rögtön balra itt a 2. ellenõrzõpont. Mosolygós pontõrök fogadnak, talán tetszik nekik (is) a sapkám. Nápolyit és egy 1 ½ literes kristályvizet kapok útravalónak. A maradék 1/2 litert ott helyben megiszom elõbb, hogy ne kelljen két flakont vinni a kezemben, majd elköszönök és továbbindulok, immár délkelet felé, a Nagyhörcsöki híd irányába.


Nemsokára egy fehér lepedõt viselõ hölgyet látok pihenni, aki a bokáját masszírozza, vagy talán csak a zokniját igazítja, nem látom pontosan. Mikor közelebb érek, megkérdem, hogy minden rendben van-e. Kisebb bokaficam esetén még vissza tudnánk bicegni a pontõrökhöz, de szerencsére szó sincs ilyesmirõl. Újabb száz méter után viszont nekem is meg kell állnom, mert már a túra kezdete óta érzem, hogy az egyik zoknim orr-részén levõ varrás gombóccá gyûrõdve befeszül a nagylábujjam körme alá, megpróbálva azt óvatosan lefeszegetni a helyérõl. Leülök az út szélére és rövid szerelvényigazítást tartok, közben beér a lepedõs hölgy, akivel együtt indulunk tovább. Elbeszélgetjük az idõt a következõ ellenõrzõpontig, együtt örülünk, mikor végre elérjük az aszfaltutat, melyet  addigra már olyan sokszor odaképzeltünk a mindig soron következõ kanyarulat / bozótos / fasor mögé az árokparton haladva. A karomat már nagyon égeti a nap. Szerencsére a hölgy hozott magával valamilyen napozókrémet, és van olyan kedves, hogy ad is belõle, így a további leégést úgy-ahogy megúszom.


A forró aszfalton nemsokára elérjük a Nagyhörcsöki hidat, ahol a 3.ellenõrzõpont vár ránk.  Utunk itt különválik, Õ 30-on folytatja, én pedig ismét délkeletnek fordulva egy végtelennek tûnõ gát tetején haladok tovább. 1-2 kilométert tehetek meg, mikor végre ismét embert látok. A kevéske árnyékfoltok egyikében egy túrázó lány pihen. Egy percre én is megállok itt, váltunk pár szót. Ezután egy újabb órán át senkit sem látok, csak a lépteimre vízbeugráló békák és a felröppenõ madarak jelentik a társaságot. Néha a hosszú, csupasz egyenesekben feltûnik a távolban pár túrázó, majd újból szem elõl tévesztem õket, miután az útjuk átvezet egy-egy bozótoson. Érdemes lefelé is figyelni, mert a levágott, sárgásfehérre száradt nád nagyon csúszik. Sok idõ telik el, mire utolérek két fiút és egy nálam valamivel idõsebb túrázót, aki szintén 100-on indult, és akivel ezután együtt tesszük meg a fennmaradó 60 km-t. Egy ideig szótlanul, libasorban ballagunk, a két fiún hosszú nadrág és hosszú ujjú felsõ, fejükön turbán van. Csöpög róluk a víz, a ruhájukat tetõtõl-talpig megmártották a patakban, hogy a megfelelõ hûtést biztosítsák.


Mikor kiérünk a Sárszentmiklós felé vezetõ útra, már délután 2 körül jár az idõ. A forróságtól megolvadt puhább aszfaltfoltokban jól látható nyomot hagy a cipõnk talpa. Hosszú gyaloglás következik, árnyék sehol. Ha nem várna minket egy hûvös kis kocsma Sárszentmiklóson a 4.ellenõrzõponttal és egy kedves csaposnénivel, úgy érzem nem tudnék tovább menni. Fél óra pihenés következik, én is hideg vízbe mártom a pólómat. Odakint most van a legmelegebb, délután 3 óra lehet. Lassan rábeszéljük magunkat az indulásra. A fõútra fordulva nemsokára találunk egy újabb „frissítõpontot”, egy fagyizót, amit most nem lehet kihagyni. Szûken mérik a drága fagyit, de kit érdekel. Kérek 3 gombóccal, amit a fagyiárus nõ rutinos mozdulattal beletuszkol egy tölcsérbe, összességében jó ha két normális gombócnyit kitesz. Mindegy, errefelé ekkora egy gombóc, legalább hideg és finom. Gyorsan elfogy, még félúton sem járunk a néhai Big Daddy kocsma felé.


A sarok mögött megbúvó 5. ellenõrzõpontnál ismét leisszuk magunkat kristályvízzel. Már öten vagyunk a pontõrön kívül, mert a túrázó lány -  akivel a Nagyhörcsöki híd után találkoztam -  utolért minket. Újabb fárasztó menetelés következik a döglesztõ hõségben. Valamelyikünk úgy tudja, hogy a délután 4 óra után általában csökkenni kezd a hõmérséklet, de ez itt és most nem tûnik nagyon hihetõnek. Kis csapatunk szétszakadozik, árnyéktól árnyékig haladunk, ki-ki megy ameddig tud. Két-három ígéretes pihenõhelyet kihagyok, de ezzel csak látszólag vagyok elõrébb, mert egy elágazásnál – ahol semmi jel nem mutat a helyes irányra - meg kell állnom. Elõveszem a tájról készített Google-fotókat, megpróbálom kiismerni magam rajta, de nem tudok gondolkodni. Leülök, iszom, öntök a sapkámra is, és pihenek. Hamarosan túratársam is beér - aki tudja az utat - és a többiek is. A két fiú szól pár  bíztató szót, majd lassan továbbhalad, de õ és a lány még tart mellettem ülve egy kis pihenõt. Túratársam jókedvét már kikezdte a hõség, de még nem tudta elvenni teljesen, lassan átragad ránk is. Kezdjük viccesnek találni az itinernek erre a 6-7 km-re vonatkozó részét, ami egyetlen (és még csak nem is összetett) mondat. Jól elbeszélgetünk így hármasban, a kis árnyékfolt is nagyon marasztal, de indulnunk kell, ha végig akarjuk járni a 100-ast. Valahol a távolban egy felhõ árnyéka jelenik meg a szántóföldön, az elsõ a mai napon, amit látok. Hihetetlen, de felénk tart. Lassan elér minket és egypercnyi enyhülést nyújt. Újabb fél óra (vagy talán óra) telik el, mire elérjük a Kislók felé vezetõ fõutat. Dombokon haladunk keresztül, a fel-le hullámvasutazás közben minden árnyékban megállunk egy rövid idõre. A két fiút és a lányt elhagyva nemsokára elérjük Kislókot.


A híd után balra már itt is van a 6. ellenõrzõpont. Egy pirosra égett hölgy a pontõr, egyedül áll a tûzõ napon, árnyék 100 méteres körzetben sehol. Mint kiderült, eddig többnyire az autójukban ültek a férjével, de neki el kellett vinnie pár túrázót, akik rosszul lettek a hõségtõl. Már 2-3 alkalommal fordult, sokan adták fel itt a túrát. Volt aki hõgutát kapott, többen rosszul lettek. Mi sem érezzük magunkat túl jól. Túratársam, aki nincs annyira felszerelkezve a nap ellen, jobban bírja mint én, de neki is forog a gyomra, nálam pedig a szokásos 40-50 km körüli gyomorfájás kezd kialakulni. A pontõri hûtõládából jeges (!) kristályvíz kerül elõ, ami mindkettõnkön sokat segít. Pár perc pihenõ után elköszönünk a pontõr hölgytõl, reméljük nemsokára visszaér a férje és nem kell tovább sülnie.


Fél hat körül lehet, de még nyoma sincs enyhülésnek. Pár száz méter után ismét ránk tör egy kisebb rosszullét, megcélzunk egy félárnyékos domboldalt nem messze az ösvénytõl, és leheveredünk. Hátizsákomat párnának használom, nem érdekel, mi és hogyan nyomódik össze benne, vagy hogy hány hangya mászik a nadrágomba. Ez a 15-20 perc a pihenésé, különben itt be is fejezhetjük a túrát. Negyed óra elteltével feltûnnek korábbi útitársaink - a két fiú - és elhaladnak az úton. Észrevesznek minket, intenek. Véget vetünk a pihenõnek, felkászálódunk. Nehéz ismét talpra állni, kezdõdõ vízhólyagokat érzek itt-ott és az izmaim sem akarnak nagyon mûködni. Legurulunk a domboldalon és a fiúk után eredünk. Többször hátranézek, hátha meglátom a túrázó lányt is, de már nem bukkan fel. Remélem, hogy csak pihen valahol, és nem kellett feladnia neki is.


Újabb, gépiesen legyalogolt 2-3 km után már úgy érezzük, bírni fogjuk tovább is. Hûlni kezd a levegõ, már csak 30-35 fok lehet a korábbi 40-bõl. Egy patak partján vezet az út, kétoldalt úgy 100-150 méternyire dombok emelkednek. Egy újabb jelöletlen elágazásnál rövid tanakodás után az enyhén balra ívelõ szélesebb utat választjuk, de mint kiderült, nem azt kellett volna. 200-300 méter után egy hatalmas, bekerített legelõre jutunk, a kapuja tárva-nyitva áll. Gyanakodva körülnézünk, de egyelõre senki nem akar minket kizavarni. Haladunk tovább, tekintetünkkel a túloldali kiutat keresve, de csak kerítésekkel körülzárt újabb legelõket látunk birkanyájakkal, azokon túl újabb kerítéseket. Két – hátsó tengelyüket tekintve - teniszpálya szélességû traktor húz el mellettünk a földúton, beborítva minket annak összes porával. De még mindig jobb a por alatt, mint a traktor alatt – vidítom fel magam. A legelõ sarka felé közeledünk, amikor valahol a távolban kinyílik egy kapu, birkák vonulnak át egyik legelõrõl a másikra. Velük együtt 4-5 kutya startol porfelhõt verve, talán jobb lesz sietni. Fakerítéseken és villanypásztorokon mászunk át, hol kapaszkodva, hol lábujjhegyre állva. Nem jönne jól most egy izomgörcs a lábamban, egybõl meglovagolnám az elektromos kerítést.


Szerencsére visszatalálunk a túra útvonalára, és minden eddiginél süppedõsebb, porosabb, lejtõs úton haladunk a 60-as résztáv utolsó ellenõrzõpontja, a Biller felé. Idõsebb túratársam elárulja, hogy ez egy facsoport neve. Nemsokára oda is érünk, hangulatos ki táborhely fogad minket, középkori ruhába öltözött pontõrökkel, fegyverekkel, sátorral. Az egyik pontõr lány éppen most próbálja fel a 10 kg-os sodronyinget, ami a térdéig ér. Meglepõ fürgeséggel kimenekül vele a képbõl, mielõtt lefényképezhetném. Szemügyre veszem inkább a fegyvereket, azok nem ilyen szégyenlõsek. Leginkább a szakállas ágyú vonja magára a figyelmemet, elég robosztus darab, oda is merik adni, hogy tanulmányozhassam. Kapunk finom pogácsákat is, majd pár perc beszélgetés és árnyékban töltött pihenõ után elbúcsúzunk kedves pontõreinktõl, hogy az utolsó szakaszt megtegyük.


Túratársammal erõre kapunk, este fél 8 lehet már. A nap már alacsonyan áll, de még mindig meleg van. Hamarosan kibukkan a dombok mögül Nagylók és megpillantjuk a túristaházat is, negyed óra elteltével végre átlépünk a kapuján. Tapssal fogadnak minket, ami nagyon jólesik.


Pecsételés, mellékhelyiség, fél óra pihenõ és egy finom babgulyás vár rám. Elkezdjük tervezgetni a 100-as 60 km utáni részét. A további útvonalat még nem ismerem és a szalagozásra vonatkozó eddigi tapasztalataim alapján egyedül nem sok kedvem lenne folytatni a túrát. Szerencsére túratársam is a folytatás mellett dönt. Közben a két fiú is beér. Megkérdezzük tõlük, hogy velünk tartanak-e, de végül a mára betervezett és becsülettel végigjárt 60-as távjuk mellett maradnak, így úgy látszik, csak ketten folytatjuk a jelenlevõk közül. Hárman-négyen még elõttünk járnak valahol a 100-on, de a többi 15-20 túrázó állítólag feladta.


A rendezõktõl megtudjuk a további útvonalat, ami (elsõre legalábbis úgy mondták) 2x20 km éjszakai Mezõföld lesz, részben az Iringó tanösvényen. Kapunk egy újabb térképet, rajta tollal bejelölve az utat. Felfrissülve vágunk neki, idõnk van bõven, idáig egész jól jöttünk a 60-on. Ismét az állomást vesszük célba, majd a mögötte levõ kiskocsmát, ahol a folytatás elsõ pecsétjét megkapjuk egy idõsebb, mikulás-kinézetû pontõrtõl. Ezután (a térképen hurkot formáló vonalka szerint), meg kell kerülnünk Nagylók temetõ irányába esõ részét, majd a vasút és a patak mellett vissza kell térnünk a Billerhez. Megyünk is párszáz métert, ám ezután megoszlik a véleményünk a továbbvezetõ utat illetõen. Tétovázásunkat látván egy helyes fiatal nõ odakiáltja nekünk egy udvarból, hogy a többiek merrefelé mentek, és mutat is a Sárkeresztúrra vezetõ ösvény felé. Ha sok mindenben nem is, de abban egyetértünk, hogy az az irány most biztosan nem jó (fél napja még jó lett volna, de most már nem Sárkeresztúrra megyünk). A fiatal nõ kitart amellett, hogy a többieket arrafelé látta menni, méghozzá nemrég. Megköszönjük az „útbaigazítást” és elindulunk azzal ellentétes irányba. A temetõt elérjük, majd találomra lefordulunk egy utcán az esti szürkületben. Megkérdezünk egy biciklis nénit, aki annyira készséges, hogy alig akar minket elengedni. Kérdi, honnan hová tartunk, nem vagyunk-e fáradtak, talán bizony be is fogadna minket, hogy jól kialudhassuk magunkat holnapra. De ezt egyelõre nem tehetjük, megköszönjük a segítséget és továbbmegyünk Nagylók utcáin.


Ismét a vasútállomás mögött kötünk ki, az idõs pontõr a kocsmánál már ismerõsként üdvözöl minket. Az éjszakai túrán indulók egyik kis csapata – nagylóki túra-pólót viselõ négy hölgy - is akkor ér oda. Megindulunk a vasút mellett, közben egyre több éjszakai túrázóval találkozunk, van köztük ismerõs is. Elhagyva az utolsó házakat fel kell kapcsolnunk a lámpáinkat. A távolban fel-felvillannak az elõttünk járók fényei. Túratársam nagyobb sebességre vált, legalább 6-7 km/ó-val megindul, próbálok a nyomában maradni. A patak medrében megtalálja az átjárót, átvágunk az árkon és a vasúti sínen, majd egy sötét kanyargós úton haladunk újra a Biller felé. Nemsokára odaérünk. Pontõreink már tábortüzet gyújtottak, most veszem észre, hogy hûvös van. Rengeteg a szúnyog és ügyet sem vetnek a szukura, amivel az elõbb befújtam magam. Megpróbálom beüzemelni túratársam tartalék lámpáját. Kölcsönadná, mert az én lámpám elég halovány. Sajnos nem jön össze, valami miatt nem akar világítani, maradok a saját lámpámnál. Többen odaérnek, már legalább tízen vagyunk az ellenõrzõponton. Már teljesen besötétedett, csak a tûz és a lámpák világítanak.


Otthagyva a pontot nekivágunk újra a sötétségnek. Nemsokára egy poros emelkedõn az egyik lábujjamon levõ vízhólyag kiszakad, a mellette levõ lábujjam pedig minden lépésnél igyekszik lenyúzni róla a felhasadt bõrt, közben teletömve a friss sebet a cipõmben összegyûlt porral-piszokkal – legalábbis így látom lelki szemeimmel. Megállunk, leülök az út mellett és egy gyors futómûjavítást tartok, ami a lábamon levõ leukoplaszt-csíkok átcsoportosítását jelenti a sebes lábujjamra. Magam sem hiszem el, de a fájdalom ezután már jóval tompább, és alig erõsödik az elkövetkezõ 30 km-en. Egy hosszú szakaszon a fáradtságomnak (és a lámpámnak) köszönhetõen elvesztem a tájékozódási képességemet, csak túratársamat követem gépiesen. Egy sûrû, erdõs-gazos részen sokan elhúznak mellettünk az éjszakai 20-asok közül, lelassulok, egy kis tisztáson találkozunk újra. Túratársam észreveszi, hogy a hold már a hátunk mögött van, vagyis egy fél kört már megtettünk. Hamarosan kiérünk egy mûútra, amin még sokat kell mennünk. Az elõttünk haladók lámpái egyre távolabb látszanak, de mielõtt az útról balra letérténk az erdõbe, utolérjük õket. Pontosabban szembe jönnek és az ösvényt keresik, de egy kicsit még kell menni elõre, látunk egy fán egy halvány jelet. Innen együtt megyünk tovább, ami azért is jó, mert többen közülük már reggel is jártak a túrának ezen a szakaszán, az Iringó 15-ön.


Hamarosan elérjük az erdõbe vezetõ ösvényt. Nehezen is lehetne elvéteni, mert a pontõrök itt is tábortüzet raktak, nem messze a mûúttól az erdõ szélén. Pecsételés után azzal búcsúzunk tõlük, hogy „ma még jövünk egyszer”, de – mint késõbb kiderült – a rendezõk mégsem ezt az útvonalat járatják meg velünk újra, hanem másik 20 km-t kell megtennünk a végére. Ezzel akaratlanul is félrevezetjük a pontõröket, remélem idõben megtudták, hogy másik útvonalat kaptunk és nem vártak ránk sokáig feleslegesen. De még jó 5-10 km-en keresztül azzal a tudattal gázolunk a derékig érõ tüskés bokrok között és csúszkálunk a nedves fûvel benõtt domboldalakon, hogy ebben sok földi jóban a túra során mégegyszer részünk lesz. Nem akarom senkinek sem elvenni a kedvét az Iringótól, de szerintem ez a túra akkor szép, ha kipihenten, ráadásul nappal és nem sietve járjuk végig. Ha van idõnk elolvasni a tájékoztató táblákat, ha nem csak a lámpánk fénykörébe esõ tájrészletet látjuk, esetleg óvatosan haladva még pár állatot is megpillantunk élõben. De nekünk így csak az Iringó sötét oldala jut. Errõl a részrõl nem sok használható emlékem marad, többnyire fásultan lépkedek a többiek után, ha mondjuk Veresegyházára mennének, azt sem venném észre. Szerencsére a többiek nincsenek annyira elhasználódva, mint én, és jó irányban, 1-2 óra alatt visszaérünk a túristaházba.


2 óra lesz nemsokára, az utóbbi 20 km sok idõt elvett. Ha újból ezt az utat kell végigjárnunk, akkor nem sok idõ marad a pihenésre, de szerencsénkre más útvonalat kapunk: menjünk el Hantosra, és egy ott található parkban találomra írjuk fel egy-egy kisgyerek nevét azokról a táblácskákról, melyeket a születésükkor ültetett facsemeték mellé helyeztek. Ez az út jóval könnyebbnek ígérkezik (és valóban az is), mint egy újabb Iringó, megengedünk hát magunknak negyed óra pihenést, majd hajnali 2 körül nekivágunk az utolsó 20 km-es szakasznak. Ismét a vasútállomás felé indulunk, a túra során már a harmadik alkalommal. Valahol, kilométerekkel elõttünk járnak még hárman a 100-as távon, vagy talán már visszafelé is jönnek. Találkozni nem fogunk velük, mert egy másik úton érkeznek vissza Nagylókra, Hantos irányából. Csend van, az utcákon rajtunk kívül sehol egy lélek, még kutyák sem ugatnak. Nem sietünk, kényelmesen sétálunk a kivilágított fõútcán., a szintidõbõl még kb. 5 óránk van hátra. Igaz, nem is sietnék szívesen, már egy ideje teli talppal lépek, a bal sarkamon levõ vízhólyag miatt. Nem akarom szétbontani az egybeforrt cipõ-zokni-láb-sebek-piszok-ragtapaszok összeállítást, ezt a tizenegynéhány kilométert már csak kibírom valahogy.   


Lassan ismét elhagyjuk Nagylókot, a kivezetõ földútról jobbra fordulva hamarosan kukoricaföldeken vezet át az utunk. Pár kilométert teszünk meg az éjszakában, egy-két kisebb kanyar, erdõrészlet, szántóföldek és újabb kukoricások jönnek. Szalagok mutatják, hogy egyelõre még jó úton járunk. Fáradt vagyok, negyed órát pihennünk kell. Hogy lehetek ilyen idióta, hogy elõzõ éjszakai 2 órás alvással vágok neki egy 100-as túrának? Kifekszünk a szekérúton, ismét a hátizsákom a párna. Mögöttünk halkan zizeg a kukoricás, felettünk a csillagos ég, amit már rég nem láttam ilyen tisztának. Látunk pár hullócsillagot, egy-kettõt még úgy is, hogy többnyire csukott szemmel pihenek. Elaludni nem lehet, bár nagyon is képes lennék rá. A szintidõ még nem szorít ugyan, de ahhoz tovább kell indulnunk, hogy ez így is maradjon. A pihenõ után jóval frissebbnek érzem magam, de ez nem tart húsz percnél tovább. Újabb kilométerek jönnek, majd egy tisztás pár bizonytalan nyomvonallal, ahol meg kell állnunk, hogy kitaláljuk, merre tovább. Jó irányba továbbhaladva pár perc után meglátjuk Hantos (vagy legalábbis a Hantosról kilépõ fõút) fényeit. Úgy tûnik, mindjárt elérjük, mégis legalább fél órába telik, mire végre a fõútra léphetünk. Innen már csak 7-8 km lehet hátra a túrából, már több mint a felét megtettük az utolsó szakasznak, mégis most értük el a lélektani fordulót, mert innen már (ha nem is nyílegyenesen) visszafelé vezet az út.


Hantost pár száz méter gyaloglás után elérjük. Egy buszmegálló mögött – ahová rövid idõre be kell térnem – találkozom egy szép nagy keresztespókkal és egy fél percig tanulmányozhatom, persze csak tisztes, fél méteres távolságból. Újabb 5 perc pihenõt tartunk a megállóban levõ padon ülve, majd beballagunk Hantosra és megkeressük azt a bizonyos parkot. A táblácskák a park hátsó végében állnak, arrafelé már nincsenek lámpák. Túratársam talál rájuk elõször, ki is választ egy szép cifra gyereknevet, én beérem egy egyszerûbbel is. Leülök egy padra, a két nevet felírom az itinerünkre a rendezõktõl kapott (és véletlenül máig nálam maradt) tollal, majd miután az „ellenõrzõpont” megvolt, indulunk is tovább, bár ez a pad is nagyon marasztal.


Már világosodni kezd, mikor a Hantos-Nagylók mûutat tapossuk. Egészen fáradt vagyok, a lelkesedés legkisebb szikrája nélkül. Talán 4-5 km lehet még hátra a túrából. Lassan ébredezni kezd a vidék, egy-egy útszélességû tartor, majd késõbb egy távolsági busz is elhúz velünk szemben. Ez utóbbi már az út szélén pihenve talál minket, túratársam ül, én pedig valami lehetetlen pózban alszom az út szélén, lábaim az árokba lógva. 5 perc alvás után a busz zajára ébredek. Nehéz felkelni, de mostmár ideje továbbindulni.


A nap lassan kiemelkedik a látóhatár mögül, mire elérjük az út éles jobbkanyarját közvetlenül Nagylók elõtt. A községnek ez a része is szép és rendezett. Az utca elején egy üdvözlõtábla fogad minket, rajta egy térképrészlettel, az út melletti kis ládákban színes virágok díszlenek. Valamennyire visszatér az életkedvem, a cél már csak karnyújtásnyira van.


Negyed óra elteltével lépek át a túristaház kapuján, 22:20 perccel a tegnap reggeli indulás után. Túratársam, akinek az utolsó 15 km-en szerintem már csak kolonc voltam a nyakán, ér oda elsõnek. A ház és az udvar csendes, csak a fõszervezõ fogad minket, õ is bóbiskolhatott még nemrég. Halkan bekísér minket az étkezõbe, ahol két másik 100-as túrázó reggelizik éppen. Gratulál, majd átad egy-egy oklevelet, égetett agyagérmével, kitûzõvel. Meg sem nézi a Hantoson felírt neveket, bízik bennünk, hogy valóban jártunk ott. Mi is megreggelizünk, túratársammal megbeszéljük, hogy a 7:30-as vonattal indulunk haza. Addig még van egy jó óra, hullafáradtan lepihenek az egyik szobában…


Másfél óra múlva ébredek, frissebben, mint egy 8 áras alvás után. A szobában már többen ébren vannak, én is felkelek, az órámra nézek, 7:50 van. Túratársam nem ébresztett fel, vagy lehet hogy megpróbálta ugyan, de nem sikerült, így elment egyedül a korábbi vonattal. Lassan összeszedem magam, elköszönök és elindulok az állomás felé. Ma is meleg nap lesz, az állomáson keresek egy hûvös helyet és leülök, nézem a tegnap készített fényképeket. Elmegy egy vonat az ellenkezõ irányba, kinyit a pénztár, veszek egy jegyet hazafelé. Közben lassan szállingózni kezdenek az állomásra a többiek is, elsõnek a tegnap esti idõsebb pontõr érkezik meg, váltunk pár szót. Nehezen mozog, sok évvel ezelõtt egy kullancstól fertõzést kapott, ami az izületeire húzódott, azóta sem jött rendbe. Tegnap reggel indult az Iringó 15-ön, este pedig pontõr volt. Egy csinos hölgy is leül mellénk, látszik rajta, hogy nem csak az éjszakai távon indult, rendesen megfogta a nap. Nem is tagadja, tegnap 80 km-t tett meg… Lassan mindenki megérkezik, utolsóként a fõszervezõ és népes segítõcsapata. Hamarosan a vonatunk is befut és nemsokára már Pest felé robogunk. Tegnap reggel óta elõször eszembe jut, hogy cukorbeteg vagyok és hogy nem ártana végre megmérni a vércukromat. Túra közben néha megfeledkezem a betegségemrõl, pedig már 20 éve, hogy minden nap teleszúrkálom miatta magam inzulinnal. Egy orvosom figyelmeztetett, mikor pár éve a Kinizsi 100 elõtt orvosi javaslatot kértem tõle (persze nem adott), hogy „Vigyázzon, mennyire viszi túlzásba a túrákat! Ne felejtse el, hogy cukorbeteg!”. És ebben teljesen igaza van, csak néha  jól esik megfeledkezni errõl és elhinni, hogy annyira egészséges vagyok, hogy talán végig tudok járni egy 100-as túrát…


Pusztaszabolcsig még ébren vagyok, de az átszállás után a hûvös, csendes kis piros vonaton már elnyom az álom. A Déliben ébredek, a többiek nemrég szállhattak le. A metrón még összefutok (bár a „futás” kicsit erõs kifejezés) a tegnap 80-at járt túrázó hölggyel, és két megállón keresztül együtt utazunk. A HÉV-nél száll át, mert a Szurdok-túrákra siet, hogy segítsen a célnál a szervezésben. Õszintén csodálom, mennyi energiája maradt.


Köszönöm a szervezõknek azt a lelkesedést, jó hangulatot, melyet a részükrõl tapasztaltam, és köszönet a finom babgulyásért is.


Köszönöm túratársaimnak a segítségüket, társaságukat, jókedvüket a reménytelennek tûnõ helyzetekben is. Összességében csak pozitívan tudok visszagondolni erre a túrára. Remélem lesznek még hasonló közös élményeink.


varjúGyuri