Cuha 25
Elõtte
Hirtelen jött kényelmes autós hömpölygés laci069 és Zsuzsa és Kerek repkény társaságában, nullás autópálya, egyes autópálya, tizenhármas út, satöbbi útvonalon. Kisbér környékén párszor keresztezzük az „ideiglenesen” megszûnt személyforgalmú Pápa-Tatabánya vasútvonalat, kitartóan villogó fénysorompók védik a közúti közlekedõket az évi néhány, sárga szerelvénytõl. Bakonyszentlászlón gyors sátorállítást követõen belevetjük magunkat a helyi éjszakai életbe, a pizzériában a traktoros ízesítésû (vajon igazi traktoros van benne?) étket tesztelem, finom. Aztán alvás, kellemesen hûs az éjszaka, rég volt ilyenben részem. A ház személyzete kitartóan veri a blattot, amikor éjjel felébredek, hogy lecsúsztam a matracról, még mindig a kártyázók beszélgetése szûrõdik ki az egyik épületbõl.
Pont ott
Amikor nagy óvatosan kidugom a fejem a sátorból, döbbenten tapasztalom, hogy rajtunk kívül a környéken már mindenki talpon van, sõt, sokan már a rajtot várják. No, akkor mondjuk pecsételjünk itinert, azt nehéz elrontani. Rengeteg ismerõs és ismeretlen bukkan fel, néhányukkal a múlt héten találkoztunk utoljára, néhányukkal már több hónapja. Negyed kilencig sertepertélünk a rajt környékén, akkor felkapjuk a hátizsákot és a csokis szatyrokat, toronyiránt lelaffogunk a „Viadukt pihenõhely (erdei iskola)” fedõnevû ellenõrzõpontra. Mára ugyanis a következõ tervet sikerült kiötölni: kisétálunk nulla pontért a helyünkre, onnan záráskor elrajtoltatjuk magunkat és megtesszük a 25-ös táv körét, majd végül Vinye felé visszasétálunk a célba, megint a nulla pontos megoldást részesítve elõnyben. Elhagyjuk Bakonyszentlászlót, mûúton kispistázunk – most szabad – a sárga romjelzésig, ahol betérünk megnézni a Kitaibel Pál emlékére állított kopjafát, eme mûvelet során felzavarunk pár tucat böglyöt békés reggeli pihenésükbõl. Gyorsan elhagyjuk a helyszínt, keresztezzük a jól kijelzett vasutat, széles földútra érkeztet ki immár a piros romjelzés, amelybõl körülbelül hatot számolok össze, mielõtt véget érne. Felsétálunk a vinyei megálló- és rakodóhelyhez, a menetrend szerint rövidesen vonat közlekedése várható, várunk, várunk, majd az a döntés születik, hogy majd a szurdokban lefotózzuk a késõ járatot. Átsétálunk a minitelepülésen, majd a Cuha medre mellett ér a mai elsõ meglepetés, miszerint a mai túrán fõleg csak az itineren lesz látható a névadó patak. Efemmék ugyan meséltek tegnap este a várható vízhiányról, de ennyire kevés vízre nem készültem. Enyhe mocsárszagban sétálunk át a Kõpince-forráshoz, erre a helyre lehet számítani, megtöltjük a két palackot hideg, tiszta vízzel. A háttérben elrobog a reggeli elsõ Veszprém-Gyõr személyvonat. Visszasétálunk a patak mentén, a gázlókon kényelmesen, száraz lábbal sétálunk keresztül, majd elérjük a pontõrködés Mészáros Andrástól megörökölt helyszínét. Megnyitjuk a pontot: bója, molinó, matricák, ikszelõs lap, túranaptár, vasúti menetrend, toll, papír szerepelnek a kikerülõ kellékek listáján. Továbbá kétszázhatvan szelet csoki, ha padler jól számolt, mert én bizony nem számoltam utána. Szétnézek a Vasútépítési Emlékmû környékén, megfelelõ fotóhely reményében, de a napközbenre szétzuhanó menetrend miatt ma egyetlen, pályaközeli vonatfotó sem készül. Röviddel a nem hivatalos nyitás után érkeznek az elsõ résztvevõk, valamint a rendezõi iránymutatás, miszerint pótcsoki felvétele lesz szükséges Vinyén. Kisétálok az elágazásig, az autóval már Fenyõfõ felõl érkezõ padler a kezembe nyom egy szatyor csokit, olybá tûnik, felvásárlásra került a környékrõl az összes Balaton szelet. Visszaballagok a pontra, Repkény közli, hogy lemaradtam néhány túrázóról, de akkora tolongás még nem volt. Lassan azért beindul a Cuha-völgy forgalma, úgy a teljesítménytúra, mint a hétvégi kirándulók szempontjából. A túra résztvevõi közül is sokan kihasználják a helyet pihenésre, köztük a -Dilen-família és Tinca (körülbelül nyolc másodpercre megállva), Szabó Zsuzsa, a biokeveréket kotyvasztó gjekler, gerardék (akiket elsõre nem sikerült felismerni, de majd mostantól), -rafter- és Vali, akiket sikeresen tartunk fel vagy fél órán keresztül. :)
Mintha túráznánk
Már csak a Pintér Józsi-féle seprûcsapatot és laci069-et várjuk, amikor efemm telefonál, hogy egy túrázót darázstámadás ért a Zörög-hegyre felmenet, és jó lenne odamenni segíteni, letámogatni Vinyére. Elsietek, Repkényre hagyva a pontzárást és annak adminisztrációját, és megcélzom a Zörög-tetõt. Eltrappolok a jelentõs forgalmat bonyolító Kõpince-forrás mellett (hohó, ezért nincs víz a patakban: a túrázók megisszák! ;)), felkanyarodok a meredek kaptató felé. Szalagozott kitérõnél érem utol -rafter-éket, így körülbelül együtt jutunk el a megtámadott sporttárshoz. Egy háromtagú család vigyáz rá, és szerencsére efemm éppen akkor fut be kocsival, Kovács Károllyal letámogatják a sérült kolleginát. Visszaballagok az útvonalon, a darázsveszélyes részen találkozok szembe Pintér Józsiékkal, a trióból Robit csípték meg a vadméhek, a többiek megúszták. Visszafelé lebontom a szalagokat, de kirakok két papírlapot, valamiféle „Vigyázat, méhek!” felirattal, és kirakom faágakkal a kerülõ ösvény két szélét. Lesietek, elkanyarodok az útvonalon, tágas rétre érkezem, a végében vár Repkény és laci069. No, eljött a stresszmentes kirándulás ideje, Repkény borral kínál, elsétálunk az Alsó-Cuha-szurdok felé. A hatalmas kõalakzatok, a víz által lassan görgetett kövek szûk völgye így sem csúnya, de érezhetõen hiányzik a patak sodrása, a sziklákon bukdácsoló víz zaja. Átlépkedünk párszor a medren, mégis száraz lábbal érkezünk meg az Ördög-rétre úgy, hogy ehhez most semmilyen akrobatikus mutatványt bemutatni. Zsuzsa itt csatlakozik hozzánk, efemm édesapja leigazolja ottjártunkat, fenyvesben sétálunk tovább. Kényelmes utakon, lassan emelkedve érjük el ismét a 11-es vasútvonalat, a menetrend tájékoztat, hogy újabb személyvonat várható, méghozzá Veszprém felõl. Nemsokára meghalljuk a dízelmotor jellegzetes robaját, majd áthalad a rövidke szerelvény, fényképezõgépek kereszttüzében. Innen már csak be kell sétálni Bakonyszentlászlóra.
Itt padler „elrajtoltat” kettõnket, negyed hétkor kilépünk a turistaház kapuján és megkezdjük a 25-ös táv szalagmentesítését. Efemm megkérdezi, hogy kijöjjön-e értünk majd Vinyére, köszönöm a figyelmességet, de valahogy majd besétálunk. Különösebb izgulnivalónk végül is nincs, a szintidõbõl még bõven van, a távra szabott nyolc órába szinte minden belefér. Elsétálunk Bakonyszentlászlón, idõs néni kérdezi, hogy mi is ezen a kiránduláson vagyunk-e, mert a többiek már rég elmentek. Megnyugtatjuk, hogy valahogy majd utolérjük õket. Elhagyjuk a falut, homokos, süppedõs utat taposunk a fenyvesen keresztül, tekintélyes szalagmennyiséget gyûjtünk össze közben. Próbálom megtippelni, melyik lehet az „Iszonyú nagy fa”, de nem sikerül, a félhomályban minden fa iszonyú nagynak tûnik. Felbattyogunk Fenyõfõ széléhez, elgondolkodom, hogy az a fenyõfõi kocsma voltaképpen nincs is olyan messzire innét, majd eszembe jut, hogy az eredeti terv szerint még világosban meg kell érkeznünk Porva és Csesznek közösített fõpályaudvarára. Kocsmaprogram törölve.
Inkább megnézzük a Pápalátó-követ, meredeken emelkedõ árkon trappolunk végig, nem törõdve a levágásra csábító, ám borzasztóan meredek, zöld háromszöggel jelzett úttal. A szürke kérgû fák közül kilépünk az aranysárga naplementére, csodaszép kilátás nyílik észak felé. Önigazolásképpen felírjuk az Öreg-Bakony Bakancsosa mozgalomhoz tartozó kódot, meg emlékezetbõl a túráét is. Visszaballagunk a zöld sávra, sietõsre vesszük lépteinket a homályborította erdõben. Letérünk Alízháza felé, a jelzetlen, immár ráadásul szalagozatlan út egyértelmûen követhetõ, a tavalyi emlékek közül villan fel egy-kettõ a fejemben. A világvégi házikónál letérünk a Hódos-ér völgye felé, Repkény egy pillanatra megállít, egyikõnk sem szól semmit, csak hallgatjuk a néptelen erdõ nyugodt, est közeli csendjét. Leporoszkálunk a völgybe, a Hódos-érben még annyi vizet sem látni, mint a Cuhában. Felkészülünk a többek által említett cserkésztáborra, amely gyakorlatilag rátelepült a sárga sávra. Igaz, elõször a „Kelet-Indiai Társaság” felirat fogad, ami legalábbis érdekes itt a Bakony közepén, sõt, még egymást hajszoló, különbözõ módon elátkozott kalózkapitányok sincsenek. Van viszont néhány autó, meg sátor, meg egy egész magas, zaklatott arcú úriember, aki jól elénk áll, sõt, az egyméteres zónánkon belülre lép, amelyet a részérõl öntudatlan aggressziónak könyvelek el. Ártatlan arccal kérdezem meg, hogy vajon erre el lehet-e jutni Porva-Csesznek vasútállomásra, Repkény pedig – mint egykori cserkész – beveti a cserkész-köszönést. Láss csodát, a módszer beválik, a figura valamennyire megenyhül. Elmondja, hogy a sárga sáv majd odavezet, bár szerintem nem, kitartó gyaloglással is legfeljebb a herendi vasútállomásra jutnánk el, de ezt nem dörgölöm az orra alá, végül is, nála nincs térkép. Átkelünk az erdõ felé meglepõen kiterjedt táboron, a cserkészek olyannyira nem vesznek tudomást rólunk, hogy a visszaköszönés mûveletét is többen elfelejtik.
Elhagyjuk a méretes tábort és tépázott idegzetû vezetõjét, hosszú susnyás kíséri utunkat, néha mentalevelet tépve próbálunk védekezni a néhány megjelenõ bögöly ellen. Tágas rétre érkezünk, elhagyjuk a Porva felé térõ sárga jelzést, meredek emelkedõ vezet fel egy nagyobb kaszálóhoz, innentõl végre újra erdõben mehetünk, némi plusz emelkedõt követõen lassan meredek lejtésre vált az út, a végén fény villódzik át a fák közül. Megérkezünk a turistaházhoz, fiatal társaság készül vacsorázni. Még világos van, irány a néptelen Cuha-völgy. A fák között ér a leszálló éjszaka, ennek ellenére nem kapcsolunk lámpát, amíg nagyon nem muszáj. Márpedig lassan egyre inkább muszáj, ha másért nem, azért, hogy a gázlóknál ne forduljon ki a bokánk egy rossz lépéstõl. Vadak neszeznek a hegyoldalban, ivóhelyet keresve galoppozna talán le egy õz vagy szarvas – csak a körvonalait sikerül kivenni a fák között. Átkelünk a vasúti felüljáró alatt, majd megérkezünk a Viadukthoz, a napközben oly nagy forgalmú hely most kihalt és néma. Körbeértünk. Felsétálunk Vinyére, a gyér forgalmú falucska megállóhelyén a peront most, a forgalommentes órákban is legalább hat kandeláber világítja meg. Legalább van, ami világítson. Kisétálunk a mûútra, közben felkel a Hold, hosszú árnyékunk sok méterrel elõz meg, egészen Bakonyszentlászlóig. A turistaházhoz szinte pontosan hét órával azután érkezünk meg, hogy efemm felhívott, hogy indulni kellene a Zörög-tetõre. Fürdés, gyors konzerv-vacsora, alvás, a turistaház kezelõi lelkesen belekártyáznak az éjszakába.
Utána
Reggel kényelmesen, viszonylag sokáig lehet aludni, összedobjuk a sátrat, és laci069 jóvoltából autós fuvarban részesülünk, Repkény a veszprémi vasútállomásig, én pedig egészen a Keleti pályaudvarig. Szép hétvége volt, köszönet minden közremûködõnek: a túrázóknak, hogy megtisztelték részvételükkel a rendezvényt és megálltak nálunk egy-egy szóra; mindenkinek a vidám társaságért, laci069-nek külön a fuvarért, efemméknek pedig a lehetõségért!
-Kékdroid-
Képek |