Rockenbauer Pál emlékúton Zalában
„Ez nem a tiéd, ez valaki másé, az idõ, a táj, a nõ, meg a pokol
valami ismeretlen helyen fekszel és a konyhában csendben zümmög a Sokol”
(Quimby: Szendvicsember)
„This is your test. Every path you have trod through, wilderness, through war, has led to this road”
(Gandalf)
Bevillanó emlékképek. Gyors vágások. Mint egy videoklip. Ennyire gyors már az élet?
Indulj el egy úton, én is egy másikon. Pali bácsi, nem is ismertem. Gesztenyefalevél. Kék jelek, emlékére, úttalan utakon.
Kéne, de aztán mégse, kéne, de aztán nem. Persze mégis a vonaton, fülkés horvát kocsi, a néni már látott engem Mátraszentlászlón, pedig nem szoktam megszállni. Balaton, a Riviéra, napozni nem szeretek a homokon. Zakatola zakatola vonat. Késés negyven perc, nem tájékoztatjuk nem kedves utasainkat. Kanizsai, kanizsai állomásra. Jóbarát eléd, fuvar a szomszédba, szíves vendéglátás egy kedves családnál. Vacsora, készülés, alvás. Hajnal, gyors pakolás, gurulás a rajtba. Nevezzünk (miért ne vezzünk?), ismerõsök, várakozás, fejben visszaszámolás, a mûsorvezetõ elõlép, kezében a halálos bélyegzõ, ítélet érvényesítve, virtuális rajtpisztoly a halántékomon.
Kicsodán? Ja hogy Palin. Irány észak, üvöltik a tengerészak. Majd ha már ugyanitt jövünk reggel, ugyebár. Nem lóverseny ez kérem, hová teccenek rohanni? Balkanyar, nem sodródom ki, széles út, amin jársz, széles út, amin járok, egyszer még hazatalálok. Persze ez még odébb, irány Zsigárd, amúgy önigazolásképp kipróbálom a fellógatott filctollat. Van egy kerítés, még jó, hogy az elején vagyunk, különben azt hinném, hogy egy futópadon megyünk gyalog, és mellettünk húzgálják a végtelenített tájtapétát. Ez is véget ér egyszer (áramszünet???) és látunk egy hosszúvölgyi részletet. Kakaós csigát szeretnék, de a helyzet jellegébõl adódóan nem áll módomban. Homokkomárom, nomen n’est omen, le van az egész aszfaltozva. (Lehet hogy rég még nem volt.) De legalább falusi ábécé három betû (BÓT), bár se kakaó, se csiga, se boltos néni. Át a kocsmába, kóla, hagy ártson. Szép falu szép temploma, nyilak a hátamban, ja nem, a fákon, nem üldöz senki, csak az idõ ül itt a nyakamon és kifogy az út a lábam alól. Persze, hiszen balra kellett volna fordulni az elõbb. Balra, féljobbra, aztán félbalra. Irtás, Vérteskozma az most nem. Le a mûútra, fel a dzsindzsáson. Második bója, a kör kinyílik.
Elhagyjuk a kéket, de ne félj, jövünk még a te utcádba. Séta a gerincen, a pont nem mozgalmi, mégis Úttörés a neve. Jobbra nyíl a fán, de én nem hiszek az összesen 23,5 teljesítésnek, akik elõttem mennek, de a vadlesnél megnyugszom. Régi kisvasút, elmúlt korok dicsõségére, satöbbi. Ösvényre borított fakitermelés, majd reggeli a vadászháznál. Sonka, zsemlye, barack, víz. Ebbõl elsõ kettõ saját. Volt. Innen semmi emlék, lehet, hogy droid-üzemmódban voltam? Talán itt mentünk szép szõlõhegyeken, pincék között. Engem nagyon megkap az ilyen táj. Pedig nem is akar. A zöld jelzésen jobbra fordulva Hahót kiáltok, de nem jön válasz. Majd mégis leérek a faluba, a kocsmánál paprika paradicsom, lecsónak jó lesz, Lecsónak így lesz jó. Meg nekem is. Finom. Jelentõsebb tétel kenyér eltûnik jóvoltomból, tankolás az üdítõbõl a gyomromba, a csapból a palackokba. Egy fagyi lefujtásképp, irány a világon elsõként Söjtör.
A szõlõhegy kihívást jelent, ki is megyünk. Rossz út, rossz felé. Biztos ez a vezeklés, amiért anélkül mertem eddig túrázni, hogy Söjtörre zarándokoltam volna. De aztán meglesz a bója egy kanyar után, s immár a rendes úton szelem át fejem lehajtva, tisztelegve nagyjaink elõtt a falut. Az ellenõrzõpont a Deák-háznál van, most sajnos nincs idõ bemenni, 50 km / 9 óra. Víztöltés a díszkútból (this kút or that kút?), majd mélynyomóval erõsített basszuskísérettel (égzengés) indulás neki a következõ dombnak. Pusztaederics az tényleg puszta, hogy ederics is-e, azt nem tudom – ehhez kevés idõt töltöttünk ott, hogy ezt biztonsággal megállapítsam. Mostmáraztán ne dörögj, mondta jó, és elkezdett esni. Csak amolyan vízpermet-hûtés jelleggel, fel ne forrósodjanak az alkatrészek az emelkedõn. Kéket elérjük, a túra és az élet értelme, duplán, csak félreértve. Nicsak, ott egy kék kereszt, sebaj, biztos régi jelzés, jónapot, jónapot, hát maguknak meg nem Rádiházára kéne menni, dehogynem, hát az nagyon nem erre van. Köszönjük, korrigálunk, Rádiháza, Lovas csárda parkolója. Ebbõl csak a lovas (nincs ló), a csárda (rossz krimó ami este hatkor nyit) meg a parkoló (inkább egy betonplacc) nem stimmel, a vacsora (kenyér, zöldség, gyümölcs meg hazai) igen.
Nohátakkor, fordítsunk, és inkább ne ordítsunk, vissza megint az elágazódásba, tovább vitorlázunk némán át a réteken, túl a sóson, túl az édesen, megvan a bója, Szentpéterfölde, a kocsmában inkább nem gondolok bele, hogy nézett ki a pohár mikor a fószer elkezdte elmosni, hanem megiszom a placebó-kólát és megyünk tovább. Szépek az erdõk, nem történik semmi, fogynak a kilométerek. Lasztonyára érve elõkerül a lámpa is, a mélyút-alagútban már semmit se látni. Aztán az esõkabát, mert az esõ viszont lát minket. Kis térképbûvölés után megvan a helyes út, aljas balkanyar de nem fog ki rajtunk. Kis ösvény a széles út mellett, nem kell dagonyázni, Torhai-forrás, hûs vize feldob, nagyon jó a túra, mondom fennhangon. Inkább egy úttörés a gerincen, mint egy gerinctörés az úton (ami bár csúszós volt, de nem sikerült), majd irány a méltán népszerû Lispeszentadorján. Én még a meteorológusom kabátjában is fázom, az esõ eláll, de gondolatban tovább ázom. Gusztustalan emelkedõ, egyet elõre kettõt hátra, balra sasszé forgás fovább, lokális maximum, a kedélyben lokális minimum. Égigérõ fû, gaz, csalán, vizesen, s már én is. Rekettyésben Kerettyére (elnézést meg én kérek), de a falu sehogy sem akar közelebb jönni, mint a kék a Csóványoson, vagy mint Makkosmária. A faluban kis elbizonytalankodás, telefonos segítség, megvan a kocsma. Bélyegzés, melegedés, ivás, evés.
És nem megy tovább. Bajom nincs, lábam nem fáj, idõm mint a tenger, csak a kedv, az szállt el. És nézve a túratársakat, akik mentek tovább, ültem kinn a hidegben órákon keresztül – és egy kicsit sem irigykedtem rájuk…
---
„Nem jöttél túl korán de idõm az volt,
Nagy komám lett és ültünk büfékbe
Várva a reád
Egymás hátát ütve, italokat küldve
Múltját sem sejtõ kékruhás nõknek
Maradj otthon, nézzél TV-t
Töksötét vonatokat mutat minden csatorna
Mennek utas nincs egy sem…”
(Kispál és a borz: Csillag vagy fecske) |
