Velence – 25/35
avagy egy kis vándorlás hazai pályán
Idén nyár elején immár a rövidebb táv tekintetében 23-dik, a harmincöt kilométeren pedig 6-dik alkalommal rendezte meg a székesfehérvári Alba Regia s.c. a Velencei – hegységben, hagyományos háromtávú teljesítménytúráját. 10, 25 és 35 kilométeres távok közül választhatott az érdeklõdõ. A szép nyári idõ sokakat kicsalogatott a természetbe, így jöttek is szép számmal a túrakedvelõk. Idén úgy alakult, hogy bõvített csapattal indultunk, s hozzá két távon. A „nagyobbak” közül, Rita és én a leghosszabb harmincötös távot választottuk, Zsuzsa és a gyerekek, név szerint: Lili, Kira, Johi, Zsófi, Gergõ és Lacika a huszonötön mérettették meg magukat, a kicsik méghozzá életükben elõször egyedül. Helyiek lévén, nekünk a Velencei-hegység hazai pályának számít, így különösebb féltés nélkül tudtuk a gyerekeket elengedni.
Útra fel!
A szervezõk idén kis változtatást iktattak be, a rajt-cél helye az út túloldalára került az Ingókõ étterembe. A kerthelyiségben sátrakat állítottak fel a regisztrációhoz, és padok, asztalok tették kényelmessé a nevezéshez szükséges adminisztrációt. Minden szervezetten, gyorsan haladt, így nem sokkal a hivatalos rajt után indulhattunk is volna. Azonban, mivel a két táv útvonala sokban azonos volt, így megegyeztünk a gyerekekkel, hogy kapnak egy kis elõnyt, minimum negyed, de inkább fél órát, és csak a türelmi idõ elteltével indulunk utánuk. Jókedvûen, csacsogva vágtak a gyalogösvénynek, és a tempójukból úgy tûnt, komolyan gondolják, hogy eltekintenek a továbbiakban a társaságunktól. A hivatalos itiner mellé készítettem nekik egy idõbeosztásos tervet is, nehogy valahol elússzanak a szintidõvel. Mivel várakozásra kényszerültünk, nem volt mit tenni, megkávéztunk és „felébresztettük” magunkat. Aztán a várakozási idõ lejártával, mi is nekivágtunk az aznapra kiszabott útnak.
Csak tovább!
A rajt- cél Pákozd központjában volt, a mûúton átkelve, a Bella-patak mellett, egy szûk gyalogösvényen igyekeztünk ki a faluból. Nemsokára elértük a Bella-tavat, ami egy strandolásra, pihenésre kialakított kis mesterséges tó, amit a patak felduzzasztásával hoztak létre. A tavat elhagyva nemsokára kis emelkedõ következett, ennek végén, végleg magunk mögött hagytuk Pákozdot. Mivel Zsuzsa a huszonötös távot vállalta lemaradt tõlünk, számára kényelmesebb tempót választott. Nagyjából fél óra gyaloglás után elértük az elsõ ellenõrzõ pontot, Anikó-forrást. Nagy meglepetésünkre a gyerekek még ott voltak, éppen indulni készültek. A ponton cukorkát osztogattak, és ez kissé maradásra késztette õket. De amint meglátták, hogy közeledünk, eszeveszett ricsajjal futásnak eredtek. Ismét adtunk nekik egy kis egérutat, kicsit elbeszélgettünk Lacival, a pontõrrel. Kies, fennsík rész következett, kis emelkedõkkel. A Tompos-hegyrõl csodálatos kilátás nyílt a Velencei-tó medencéjére. Azt hiszem ezt, még egy helyi sem tudja megszokni. Megint feltûntek a kicsik, eszeveszett tempót diktáltak maguknak. Nem volt más választás, egy hangos füttyel meg kellett állítani õket. Elmagyaráztuk, hogy ez nem verseny, és nekünk különben is tíz kilométerrel többet kell mennünk, így nekik nincs hova rohanni, úgy is gyorsabbak lesznek. Megnyugodtak, és hagyták, hogy megelõzzük õket. Nem túl izgalmas kilométerek következtek a fennsíkon, aztán szántóföldek mellett. A nap és a por mindenkit emlékeztetett rá, nyár van. Tizenegy kilométernél elértük a második pontot, az Angelika-forrást. Ekkor már jó ideje benn jártunk, az árnyat adó erdõben. A rendezõk biztosítottak víz pótlást, éltünk is vele. Következhetett Nadap és a Teke sörözõ. Alig négy kilométer és nem túl nehéz terep, a Velencei-hegység nem az extrém sportok fellegvára. Újabb változás következett az elmúlt évhez képest, most nem a pultnál kellett elkérni az igazoló pecsétet, hanem itt is felállított ellenõrzõ pontot találtunk. Ha már sörözõben voltunk, és a hõmérõ is jócskán harminc fok fölött járt, úgy döntöttünk, megérdemlünk egy kis frissítõt. A gyöngyözõ, habos „üdítõ” elfogyasztása után, tovább indultunk. A templomnál egy kis völgybe ereszkedtünk, elhaladtunk a Szintezési õsjegy, és Szintezési fõalappont mellet. Kis hegymászás következett a Bence-hegyre, majd a panoráma út aszfaltját koptattuk morogva. Nem szeretjük az aszfaltot. A hegy túloldalán, a Bence vendéglõ óvó árnyékában volt a negyedik ellenõrzõ pont. Gyors pecsételés, és már indultunk is. Eddig gyorsan haladtunk, nem voltunk úton négy órája sem. Tizenkilenc és fél kilométer volt a hátunk mögött, s arról beszélgettünk, mekkora poén lenne, ha a következõ ponton Sukorón, a Zsuzsi büfében befognánk a többieket.
Együtt az úton
Eseménytelen idõszak következett, mûút, földút, megint mûút, néha kicsi kaptató és majd végig lakott település. Gyakorlatilag otthon voltunk, nem kellett figyelni semmire, így tovább szõhettük a gondolatot, az estleges sukorói találkozóról. Nem volt túl valószínû, de lehetetlennek sem tûnt. Huszonötnél elértük a büfét, és nem hittünk a szemünknek. Ott ült a társaság a nádfedeles esõfogó alatt. Virágos jó kedvük volt, bõven szint idõn belül voltak, lazítottak, jégkrémeztek, üdítõztek. Zsuzsa is ott ült, mint elmondta, itt Sukorón érte utol õket. Begyûjtöttük a pecséteket a szomszéd asztalnál a pontõröktõl, és csatlakoztunk mi is a többiekhez. Megegyeztünk, hogy mivel innen mindkét táv ugyanazon az útvonalon megy, együtt tesszük meg a még megmaradt tíz kilométert. Jól jött a kicsiknek a pihenõ, mert a hátralévõ útszakasz talán a túra legnehezebb része volt. Felkaptattunk a szõlõ hegyre, majd az Éva-forrásnál eltûntünk az erdõben. Hosszadalmas hullámvasút következett a Polák-hegyen át, a Barlang-kútig. Néhol kidõlt fák keresztezték az amúgy sem túl széles ösvényt, máshol a fél méteres csalán hajlott be az útra. Az állandó fel és le megtette a hatását, megjelentek a gyerekeken a fáradtság elsõ jelei. Épp a holtpont felé közeledtek, mikor kibukkantunk az erdõbõl és könnyebben járható, viszonylag sík terület következett. Itt viszont túl meleg volt, és nagy por. Ez sem volt már jó. Egy örökkévalóságnak tetszõ fél óra után újra erdõ következett, s aztán gyorsan elértük az elsõ pákozdi ingókövet, a Pandúr-követ. Ennek megmászása mindenkinek tetszett. Néhány perc, és magunk mögött tudtuk a Kocka-követ, és már kapaszkodtunk fel a Pogány-kõhöz, az utolsó ellenõrzõ ponthoz. A társaság az emelkedõn kicsit szétszakadt, meg kellett várni az utolsókat is. Szerencsénkre, a rendezõk gondoltak a nagy melegre, és bõséges vízpótlási lehetõséget biztosítottak, valamint csokit. Ez lelket öntött mindenkibe. Már csak három és fél kilométer volt a célig. Ahogy közeledtünk Pákozd határához mindegyik gyerek elmesélte élményeit, s elmondták, mennyire büszkék magukra. Jó volt nézni õket.
Epilógus
Kicsit fáradt, de vidám gyerekcsapattal értünk be a célba. A szervezõk nagyon megdicsérték a kicsiket a teljesítés miatt, és fõként amiatt, hogy a táv nagy részét tényleg egyedül, felnõtt kíséret nélkül tették meg. Örömmel vették át az emléklapokat és kitûzõket. Mindenki azonnal fel is díszítette magát, és szemük sarkából figyelték a többi túrázó reakcióját. Befejezésként a rendezõk egy kis energia pótlásról is gondoskodtak, fõtt virslivel, mustárral, kenyérrel vendégeltek meg minden beérkezõt. Jól esett a nap végén, egy napernyõ alatt elfogyasztani az étel. Lehetõség adódott, még egyszer meghallgatni a legemlékezetesebb momentumokat, és azt, hogy tervezik a legközelebbi túrát. Õket már sikerült megfertõzni, s remélem soha nem gyógyulnak ki a túrázás nevû betegségbõl.
Végezetül köszönet az Alba Regiának a kitûnõ túráért, a szervezésért és ellátásért. Az emberi hangért, ahogy a gyerekeket dicsérték, valamint Pintér Józsinak, Robinak és Lacinak az útvonal tökéletes kijelöléséért. A folyamatos szalagozás és a sok irányító tábla lehetõvé tette, hogy még akkor is biztonsággal végig tudtak volna menni a távon a gyerekek, ha nem ismerik a terepet. Egyszerûen lehetetlen volt eltévedni. Tényleg köszönet mindenért. |
