Mátrahegy 30
Újra úton
Elérkezett március elsõ hétvégéje, s a felkelõ nap elsõ sugarai újra úton találtak bennünket a Mátra felé. Az autópálya csaknem teljesen üres volt, gyorsan fogytak a kilométerek Mátrafüred felé. A korai idõpont ellenére, a tavalyi kellemes emlékek hatására jókedv és bizakodás légköre lengett mindent körül. Szinte fel sem eszméltünk, és az Abasárra vezetõ útra lekanyarodva feltûntek a sárga mellényes polgárõrök akik segítették a folyamatosan érkezõ túrázókat a rajthely megközelítésében és a gond nélküli parkolásban. Az erdészeti iskola aulájában a szokásos kép fogadott minket. Bár kisebb tömeg jött már össze, a nevezés jól szervezetten, gyorsan haladt. Ennek következtében, alig negyed órával a megérkezés után, már úton is voltunk Mátrafüred központja felé. Ahogy távolodtunk az iskolától egyre csak ékeztek a túrázókkal megrakott autók, s ezek már a mátrai kisvasút környékén le is álltak, sejtvén, hogy közelebb a rajthoz, úgy sem lesz már szabad parkolóhely. Azt hiszem, jól gondolták. Már ekkor valószínûsíteni lehetett, hogy rekordot fog dönteni a résztvevõk száma, pedig még hol volt a nevezési idõ vége.
Csak fel és tovább
Bár az idõjárás jelentés szerint ragyogó napsütésnek kellene örvendeni egész nap, a reggeli fagy és pára, némi kételyt ébresztett. Azért volt közöttünk optimista is , Rita kijelentette, hogy Miskolcon már süt a nap és elõbb-utóbb ideér. Igaza lett. Közben beértünk a központba, és az autóbusz állomás melletti pavilonsor egyik nyitva tartó büféjében megejtettük a szinte már szertartásos "Jager ceremóniát". Ezután már tényleg semmi nem akadályozhatott meg senkit, hogy belekezdjünk az útvonal elsõ jelentõsebb kaptatójának leküzdésébe, fel Muzsla-tetõre. A talaj még keményre fagyott volt, ami megkönnyítette a kapaszkodást. Folyamatosan, kisebb-nagyobb csoportokban haladtunk felfelé, udvariasan libasorban, lévén elõzési lehetõség nem igen akadt, és a tetõ sem volt túl távol. A terepfutókkal, persze mindenki próbált rugalmas lenni, hadd menjen az "õrültje" alapon. Gyorsan eltelt a két és fél kilométer, de meglátszott a százhatvannégy méter szint emelkedés. Az ellenõrzõ ponton mindenki úgy nézett ki, mintha frissen érkezett volna egy csõcserés szoláriumból. Gyors bélyegzés, egy pohár forralt bor a hátizsákból és már zúgtunk is lefele Rákóczi-forrás irányába. Illetve zúgtunk volna, ha néhány tucat méter megtétele után él nem értük volna az elsõ, tükörjéggé taposott hófoltot. Hosszú, a bokrok miatt kikerülhetetlen jégcsapás volt a turista úton, viszont legalább összehozta a rajta lefelé botorkáló idegeneket, mert persze megjegyzések és tanácsok nélkül nem lehetett megtenni ezt a szakaszt. De végül csak elértük Rákóczi-forrást. Tavaly, igaz melegebb is volt az idõ, itt többen megálltak frissíteni, most mindenki csupán lassított kicsit, esetleg elolvasta az új táblát, de a metszõen hideg vizet elkerülve kezdett bele egy újabb emelkedõbe a Bérc hotel felé. Jól haladtunk, kisebb karaván kanyargott a hegygerinc felé. Üdítõ színfolt volt egy, az út menti bokrok egyik ágára felakasztott, valószínûleg talált kötött kesztyû, amit a becsületes megtaláló, felfelé meredõ középsõ újjal apriklált fel az ágra. Ez lett szerintem, a kékesi csúcskõ után a túra legtöbbet fényképezett tárgya. A Bérc hotelt elérve egyre bizonyosabbá kezdett válni, hogy igen csak téli viszonyok fogják uralni a túra jelentõs részét. A Kecske-bérc felé olyan meredek és jeges volt az út, hogy többen ágtól-ágig kapaszkodva , mások egyszerûen négykézláb próbálták leküzdeni az emelkedõt, lefelé pedig sílécek nélkül is lesiklott a társaság. Viszont a kilátás mindenkit kárpótolt a nehézségekért. De szerencsésen elértük Mátraházát, ahol a központi parkolóban csokoládéval vártak a pontõrök. Itt a vándorok jó része, valamely büfénél megünnepelte az elsõ komoly nehézség leküzdését, hát így tettünk mi is. Elvégre kik vagyunk mi, hogy kilógjunk a sorból. Kicsit megpihenve, de nem sok idõt elpazarolva már is úton voltunk a Mátra-nyereg felé. Az útvonal leírás és a térkép szerint egy viszonylag könnyû hat kilométernek kellett következnie, alig néhány méteres szint emelkedéssel Parádsasvárig. A Télizöldes ellenõrzõ pontig minden terv szerint alakult, csodálatos téli környezetben szépen tudtunk haladni. Gyors bélyegzés a mozgó pontnál és irány le Parádsasvárra. És beütött a krach. Amerre a szem ellátott minden lefagyott. Az akkor már derengõ napsütésben, a gyalog út úgy fénylett, csillogott mint egy végeláthatatlan jégpálya. Mit volt mit tenni, menni kellett. Néhány száz méter után, már mindenki nosztalgiával gondolt a nem is oly régi Kecske-bérc alatti szakaszra. Szerencsére minden nagyobb baj nélkül elértük Parádsasváron az autós büfét, a következõ ellenõrzõ pontot. Itt teával, és többféle zsíros kenyérrel, savanyúsággal, hagymával várták a szervezõk a fáradt vándorokat. Innen a negyven kilométereseknek és a harmincasoknak már közösen vitt tovább az útjuk. Megjegyzem a negyvenesek már csaknem huszonnégy kilométert tudtak maguk mögött, megmászták már Galyatetõt, és emelkedtek ezertíz métert. És mindannyiunk elõtt még ott volt a Kékes. Jajongni nem volt idõ, menni kellett, várt Sós-cseri-tetõ. Az út a csodásan felújított Kastély szálló mellett vitt, majd következett a csevice üzem múlt századi pavilonja. Kis idõutazás a télben. És itt egy kicsit véget is ért a szépség.
Tökön-babon át
Alig hagytuk el a mûutat és kezdtük meg az emelkedést a tetõ felé, eszünk be kellett jusson, hogy tulajdonképpen már március van. Az idõközben beköszöntött plusz fokok megtették a hatásukat és felolvasztották a jócskán átnedvesedett hegyoldalt. Agyagos csúszós, ragadós dágványban kellett araszolni fölfelé, és nem úgy nézett ki, hogy egyhamar vége lenne. Nem is volt. Az itiner szerint a tetõn szúróbélyegzõt kellett volna találnunk, de helyette, csak sajnálkozó üzenet várt, meg egy piros zsírkréta. Mindegy, igazoltuk egy nagy X-szel ott jártunkat és folytattuk a sárdagasztást. Viszont legalább lefelé mentünk. No nem sokáig. A fényes-pusztai elágazástól indult egy újabb emelkedõ a Hársas-tetõ alatti nyereg felé. Ennek az elsõ néhány tíz métere kíméletlen volt, de legalább nem volt se jég, se sár. Széles, száraz, kényelmesen járható elnyújtott emelkedõ következett a nyeregig. Jól haladtunk. Aztán elhagyván a nyerget, a napsütötte oldalra kerültünk és Parádóhutáig újra megkaptuk a dagonyát. Sem kedv, sem esély nem volt a kerülésre, nem csak az ösvények, hanem mellettük is minden mocsaras volt. Mentünk árkon-bokron, tökön-babon át, és fohászkodtunk, hogy kibírják a cipõk, és ne merüljünk el lehetõleg bokán felül. Óhuta elõtt két vízmosáson is át kellett gázolni, itt kicsit meg lehetett tisztogatni a cipõt, ha valakinek volt kedve. Megtettük. Az ellenõrzõ pont Parádóhután a Hubertus sörözõben volt. Takaros kis hely. A lépcsõ elõtt megállva kimondott lelkiismeret furdalásom lett, hogy ilyen mocskos állapotban bemenjek-e, de pecsételtetni kellett. Bent aztán elmúlt a fóbiám, megállapítottam, hogy még nálam jóval sárosabbak is vannak. Viszont sütött a nap. Kérlelhetetlenül megérkezett Miskolc felõl.
Csúcsra fel
Rövid frissítés után felkapaszkodtunk a falu határában lévõ Klarissza-csevicéhez. Az itt elkövetkezõ néhány méter elõrevetítette az elkövetkezõ hat kilométer nehézségeit a Kékesig. Nagyon meredeken kezdett emelkedni az út, és továbbra is csúszott a sártól. Folyamatos volt az emelkedés, amit az is bizonyított, hogy kezdett visszatérni a fagyott föld és újra megjelentek az egyre sûrûsödõ hófoltok is. Nem tudom miért van, de mostanában nem tudok elmenni úgy hegyi túrákra, hogy ne találkoznék barbár erdõirtással. Ez most sem maradt ki. Persze tudom, hogy az erdõgazdálkodásba bele tartozik a favágás is, de hogy miért ily módon... hát azt nem értem. Az erdõ közepén szabályosan élõsebet tépnek a természetbe. Persze a méteres ágfa dzsungel alatt eltûnt az ösvény, a jelzett fáknak írmagjuk sem maradt. De legalább a munkások készségesek voltak, és a tébláboló turisták látván, a motorfûrészeket túlharsogva magyarázták, mutogatták merre is kellene tovább menni, ha kijutunk az ágak labirintusából. Kijutottunk, s a jelzéseket is megtaláltuk. Emelkedtünk rendületlenül. Elhalt a fûrészek zajai és már csak a hó ropogása maradt a lábunk alatt. Ugyanis menetközben észrevétlenül visszakúszott a tél, s amerre a szem ellátott egyre vastagabb hó lepett el mindent. Az út pedig kérlelhetetlenül emelkedett kanyarogva a délutáni napsütésben fel, egyre feljebb. Ez a szakasz átalakította a mezõnyt, eltûntek a csoportok, és inkább kisebb-nagyobb távolságban sorban egymás után haladó emberek sora kígyózott egyre feljebb. Pisztrángos-tónál elértük az ezer méter szintemelkedést, pontosabban ezer és ötvenkét méter szintet, és még elõttünk volt Gabi-halála, a Sötétlápa-nyereg és Kékes. Aki járt már itt az tudja mit jelent ez, aki még nem, és kíváncsi önmagára, az feltétlenül járja meg ezt az utat. Az ellenõrzõ ponton mindenki nagy tisztelettel nézte a csúcson a tévétorony tûjét. Jöttek a már bevált, vagy ajánlott csodaszerek, italok, ételek, szerelvényigazítás, és egy elszánt sóhaj után indulás felfelé a porszerû hóban. De legalább nem csúszott. Még nem csúszott. Kaptattunk felfelé, s hétszáz méter és újabb száz méterszint emelkedés megtétele után elértük Gabi halálát. A kereszt szerint az emlékhelyet tavaly újították fel, s a név egy a néphiedelem szerint e helyen meghalt Gabi nevû favágónak állít emléket. Sokat elmélkedni azonban nem volt idõ, menni kellett. Újabb nyolcszáz méter a hóban, és száztizennyolc méter emelkedés után Sötétlápa-nyergén napfürdõzhettünk. Valószerûtlenül azúr kék volt az ég és ragyogott a nap. Többen megpihentek a farakásokon, és élvezték a szabadságot. De Kékesig még hátra volt ezerkétszáz méter és újabb százharminc méter szintemelkedés. Menni kellett. A nyeregnél véget ért a porhó és felváltotta a letaposott, jéggé fagyott hó és a sziklák. Ez a szakasz újra szétzilálta a farakásoknál egybegyûlt kis csapatokat. Mindenki maga küzdött meg minden méterért, egészen a meteorológiai állomásig. Innen újra hó és viszonylagosan sík terep következett, az ellenõrzõ pontnak is otthont adó Tetõ étteremig. Az igazoló pecsét mellett alma és forró tea volt a jutalma azoknak, akik felkûzdötték magukat az ország legmagasabb pontjára. Innen már csak gyerekjátéknak tûnõ, bõ nyolc kilométer volt a célig, ami szinte végig lejtett.
... és újra Mátrafüred
Gondolhatná az ember , hogy ekkora lejtõ nem okozhat gondot senkinek, de ne feledkezzünk el róla, hogy ez a Mátra. És ha itt emelkedik valami, az emelkedik, ha lejt, akkor pedig igazán lejt. A lankák igen ritkák. Három kilométer a hóban és elértük az utolsó ellenõrzõ pontot Vályus-kutat, pontosabban az egykori erdészház romjait. Tavaly óta sem lett szebb, sõt talán még néhány elemét el is tüzelték az éppen arra járók. Újra szembesülni kellett az értelmetlen pusztulással, pusztítással. Nálunk ez már néphagyomány ? E kérdés futhatott át a ponton német túratársunk arcán is, a szánalmas rom láttán. Elhagytuk Vályus-kutat, és mögöttünk hagytuk a havat is. A fennmaradó kilométereket sáros, néhol kimondottan ingoványos terepen tettük meg. A keskeny utak, a lekerekített sziklák nagyon csúsztak a mindent elborító nedvességtõl, miközben lassan az idõ a késõ délutánba fordult. Enyhe szürkület kezdett derengeni, amikor kilépve az erdõbõl ismét aszfaltozott út futott a lábunk alatt. Visszaértünk Mátrafüredre, és már csak az erdészeti iskolában lévõ célt kellett elérni. A szintidõvel küzdõk közül néhányan itt nyúlcipõt húztak, s szó szerint szaladt a lábuk alatt az út. Már senkit sem érdekelt, ki mennyire sáros, vagy fáradt. Csak egy cél volt, mielõbb beérni.
Az iskolában gyors célidõ rögzítés után, a teljesítõk megkapták a megtett távnak megfelelõ színû kitûzõket és az emléklapokat. Utána jöhetett az ünneplés. A szervezõk kitettek magukért, forró tea, energia ital, zsíros kenyér, fõtt virsli várta a megfáradt túrázókat. Az aulában lévõ automaták, pedig szénsavas üdítõkkel és különféle kávéval szolgáltak. Az asztaloknál kényelmesen el lehetett férni, minden klappolt. Mint az egyik szervezõtõl megtudtam, végleges adat még nem volt, de ezernégyszáz körül voltunk ezen a szombaton, akik a túra különbözõ távjain bejártuk a Mátrát, több értelemben is csúcsot döntve ezzel.
Összegezve nehéz, de szép túra volt, s köszönet a rendezõknek a szervezésért és ellátásért. Másnap kaptam egy kör e-mailt a rendezõktõl, amiben elnézést kértek minden résztvevõtõl az olimpiai ötpróba miatti kellemetlenségért és fennakadásért. Megbocsátok, bár azt is hozzá kell tennem, hogy én semmi fennakadással nem találkoztam. De õk tudják. A végkonzekvencia ugyanaz lett, mint tavaly : Veletek jövõre, ugyanitt. |
