Túrabeszámolók

KITÖRÉS - 2011.02.12-13. Táv: 58,65 km; Szint: 1810 m

Hát, én mindjárt sarkon fordulok és haza megyek - fut át az agyamon, miközben itt állok fél lábon, nekipréselve egy katonai terepjáró hátuljának. Tele a Kapisztrán tér emberekkel, és mindenki a jármûhöz igyekszik a kitöltött ûrlapjával. Már negyed órája állok sorba harmadikként, mert annak a helyére, aki már benevezett ketten tódulnak, és átlag nyolc papír van náluk. Az elém kerülõ amerikai-futballjátékos termetû úriembert megkérem, ha majd megkapja az itinerét, a velem ellentétes irányba törjön ki a tömegbõl. Respektálja a kérésemet, így fél óra szardíniázás után megkapom a papírom, és sûrû bocsánatkérések közepette nyomulni kezdek a tér széle felé. Körülpillantok, hátha meglátom azokat a túratársakat, akikkel találkozót beszéltem meg. Reménytelen. A tömegbõl csak a Yard autói látszanak ki. Szerencse, hogy nem kezdtek el automatikusan oszlatni minket. Átmegyek a Bécsi kapu alatt. A várfalon kívül is sok a veszteglõ rendõrautó. Lemegyek a Moszkva tér szélére, és befordulok a Csaba utcába. Én a Városmajor - Diós-árok opciót választom. (A másik a [Z-]) Egy vidám, terepszínû ruhába öltözött csoportot érek utol. A fiúk közül néhányan félreállnak, egy-egy fához. Az egyetlen lány a csapatban megszólal: "Na, és velem mi lesz?" - Ajaj fiúk! Nehéz dolgotok lesz, ha meg kell pisiltetnetek ezt az alsóhangon is nyolcvan kilós kisleányt - gondolom magamban. Egy gyalogátkelõhöz érek. A zöldre várakozva fekete rohamsisakos túrázóra leszek figyelmes. Elsõ blikkre egy békebeli kokszkályhára emlékeztet, aztán egy zseb Darth Vader ugrik be. Ahogy áthalad a zebra egyik világos sávja fölött, akkor ismerem fel a figurában Surdot. Egy kisebb, útközben összeverõdött csapattal belekezdünk a Diós árokba. Szépen, finoman erõsödik az emelkedõ. Balra, fent a Fogaskerekû is felfelé igyekszik, jellegzetes, daráló hangja uralja a környéket. Amint egyre feljebb érünk, úgy sûrûsödik az autóforgalom. Megállapítom, hogy odalent a városban egy hónap alatt nem szívok annyi gázt, mint amennyit a Diós-árokban már most beszívtam. Elhúz mellettünk kettõ darab kék-fehér színû autó is. Szabó 12 Jánosék éjszakai autókirándulásra mennek. Felérkezünk a Város kúthoz. Egy huszárvágással kivágódunk az Istenhegyi út felsõ végére. A kanyarban észreveszem a [Z-] jelzést. Bemegyek a Tücsök utcába, a többiek meg tovább, egyenesen a Fogas Sváb-hegyi megállója felé. Nem sokkal az említett megálló fölött lukadok ki, és az Evetke utca felé tartok, hogy fellépcsõzzek az

1. ellenõrzõponthoz, a Széchenyi emlékhez.

A kissé lejtõs Széchenyi emlék utcában megyek a Svájci lépcsõhöz. A sarkon egy kisebb csoportot irányítok az emlékmûhöz. Elbökték az Evetke utcát. A Svájci lépcsõ felsõ végénél kitartóan ugat az itt megszokott, két, nagytestû, fehér kutya. A rege utcára bukkanok ki. Már majdnem a Fogas felsõ végállomásánál járok, amikor két sporival találkozok, akik az itinert bújják. Hát persze, hogy kihagyták az emlékmûvet. - Nem baj, nem nagy a veszteség. A széles út vonalvezetését követve haladjatok, és nekimentek a pontnak - magyarázom. A Gyermekvasút végállomásának épülete már nem hangos a gyerekzsivajtól, a sötétben, csendben várja a holnapi nyitást. A vágányokkal párhuzamos utcán haladok a Normafa vasútmegállónál levõ parkolóig. A tisztesség kedvéért átmegyek a túloldalra, hogy egy nyúlfarknyi szakaszon a turistautat koptassam. Tényleg csak egy nagyon rövidet megyek a murvás úton, mert már a síház elõtt elhagyom azt, hogy átvágjak a Székely kapuhoz, ahol a [Z+]-ra térek, ami levisz a vasút egyik átkelõjéhez. Egy keresztezõdésnél váltok a [S+]-ra. Hamarosan egy melegfénybe borított katonasírhoz érek. Nem közvetlenül az út mentén van, de odamegyek néhány pillantás és egy fõhajtás erejéig. Tovább indulok lefelé az enyhe lejtõn. A sötétben egy fehérfényû lámpával köröznek. Megállok. Egy Vöröskeresztes ápolónõ, és egy katona az. Ja, persze, ez már a

2. ellenõrzõpont, a Csacsi-rét.

Tudom, hogy melyik bokorba kell bemennem, hogyha a [S-] jelzésen akarok továbbmenni a Virágvölgy felé, de segítenek a fényvisszaverõ kis négyzetek is. Növényalagútban megyek lefelé egy árokig, aztán az árok felsõ csücskénél egy jobbra-balrával átkerülök a másik oldalára, a széle mentén pedig lecsurgok a Virágvölgybe. Itt, Makkosmária felöl bejön a [P-]. Most már csak ezt követem. A [P+] leágazásnál egy pár nézegeti az itinert. - Gyertek erre, jobbra, a [P-]-on kell menni - mondom nekik. - Arra fölfele? - kérdezi a lány hitetlenkedve. - Igen, végtére is a János-hegyre kell felmennünk - zárom le a párbeszédet. Szerintem, a Budai-hegyekbeli túrák útvonalaiban a most következõ szakasz a leggyakrabban szereplõk között van. Ha nem félnék egy csúfos bukástól, akkor most nyugodtan leoltanám a lámpát, és a murva recsegése alapján felkapaszkodnék a János-hegyre. De menjünk csak sorjában. A [S-] leágazás viszonylag hamar eljött, mert a gondolataimból felmerülve, csak most veszem észre, hogy a [P-] már egyedül van. - Csak így tovább! - bíztatom magam. Egyenletes szuszogással és a lábaim ütemes egymás elé helyezésével elérem, hogy már keresztezem is a vágányokat a Jánoshegy vasútállomásnál. Jaj, de vonzó látvány így alulról az Erzsébet kilátó. Pompásan ki van világítva. Gyûrjük csak még egy kicsit a murvát! Balra, már itt is a keskeny falépcsõ, amin, ha lemennék, a zsebkendõnyi békapocsolyához jutnék. Ha vannak még benne békák, akkor azok most a tavaszváró álmukat alusszák a jégpáncél alatt. (Télen legszívesebben én is így tennék.) A kitartó lábmunka eredményeként felérek a Libegõ felsõ állomásához, jobban mondva az elõtte kiépített játszótérre. Maroknyi orosz csapat fogad. Mit fogad? Elébük járulok, hogy szíveskedjenek lepecsételni az úti passzusomat. A vezetõjük ül, és stempliz, a többiek a háta mögött állnak mereven.

3. ellenõrzõpont, János-hegy.

Na jó, hát akkor én most tovább mennék, ha szabad. Viszontlátásra - de ezt már elfelé mentemben mondom. Célba veszem a kilátóhoz vezetõ mûút támfalának síkját megbontó lépcsõt. Ebben a pillanatban ide is megérkezik kettõ a Szabóék kék-fehér kocsijai közül. Én: lépcsõn, "gyorsan" fel. Fent, a kilátó tövében elõszedem a hátizsákból a maradék kakaómat. Iszok belõle egy kortyot. Azért csak egyet, mert már a fagyhatáron van. Hátizsák föl, fontolva haladva le. A véget érni nem akaró, falépcsõs, szerpentines dolog után itt a Szépjuhászné. Itt nem kell csinálni semmit, csak nekem kell megszüntetnem a hólyagom feszülését; így kisebb súlyt cipelek majd fel a kilátóhoz. Gatyát nem, de jelzést azt muszáj váltani: [S-]. Nekivágok egy újabb emelkedõnek. Nem nézek semerre, csak a lámpám fénypászmáját fixírozom. Amint így botozgatok fölfelé, egyszer csak vízszintessé szelídül az emelkedõ. Csak nem vagyok már fent? Bizony, már csak egy pár kiálló mészköre tiprok, és egy kis szintbeli haladás után már ott is vagyok a Kaán Károly kilátó tövében.

4. ellenõrzõpont, Nagy-Hárs-hegy.

Nagy élet van idefent. Föl-le dobognak a gyerekek a kilátó lépcsõin. Én csak begyûjtöm a pecsétet az ügyeletes tiszttõl és már patkolok is lefelé. A bányabejáratnál, a fahídhoz vezetõ ösvény minden alkalommal egyre meredekebb lesz. Most mégis arra megyek, mert nem akarok ledögleni a fényesre koptatott, csúszós szikláról a sötétben. A lejtõ alján megcsúszok, de nem ijedek meg, mert ha minden kötél szakad, akkor a kis híd elõtti fa úgyis megfog. Jó tempóban jövök le a hegyrõl. Vidám vagyok, mert nem fáj a térdem, ezért óvatosan bele belekocogok a lejtõn. Hamar túlvagyok a buktató köves mezõn is, és már a vasúti átkelõhöz vezetõ, beton lépcsõ felé tartok. A forgókorlát kényes magasságban lévõ rúdját finoman eltolom magamtól és egy tized másodperc hallgatózás után átkelek a sínpáron. A Hárshegy állomás alatt futó vízszintesen felveszem az elõttem haladók tempóját. Két perc bealvás meglepõen felfrissít. Ismét lejtõsbe megy át az út, itt már nem merek futkározni, csak fékezgetve süllyedek. A pazarul kivilágított bevásárlóközpont elõtt átmegyek a mûúton, és egy pici lejtõ után a villamos árka fölé érek. Már messzirõl látom a következõ, mécsesekkel díszített katonasírt. Itt is állnak néhányan, én is megállok pár másodpercre. Ésszel felfoghatatlan. Mindig ez jut eszembe, amikor a háború (bármely háború) áldozataira gondolok. Most, mi túrázók, itt passzióból sétifikálunk, közbe viccelõdünk, röhögcsélünk, ahol ezek a fiúk és meglett emberek elpusztultak a kutya hidegben, távol az otthontól. De hát ez a sárgolyó közönyösen kering tovább, akár vidámak vagyunk, akár szomorúak, akár élünk, akár halunk. Bizony, ilyen ez a sze lá ví. Szépen, csendben továbbmegyek. Felnézek a kisvasút végállomására. Még égnek a fények. Lehet, hogy még ilyenkor is nyitva van a büfé? Nem is tudom hány óra lehet. Itt az óra a csuklómon, de nem nézem meg; olyan jó egy kicsit az idõn kívül létezni. A lángosos bódé padjánál megállok, elõkotrom a hátizsákból a kakaót. Akár milyen hideg is, most már megiszom, mert a flakonját be akarom dobni a kukába. A Balázs vendéglõ területén meghúzódó, láthatatlan hajléktalant felzavarták az elhaladó túrázók, és most dühödten rám hörgi összefüggéstelen szitokszavait. Természetesen válasz nélkül hagyom. Felmálházok, és az Ördög-árok kis kõhídja felé indulok. Most jut eszembe, hogy a Szépjuhásznétól a SÁRGA 70 útvonalán haladok, csak eppen visszafelé. Ez még nagyon hosszan így lesz. Budai-hegyek. Itt könnyû kijelölni ilyen jó kis föl-le-föl-le útvonalat. De hát eszt szeressük. Neem? No, hát akkor gyerünk fel a Vadaskerti-hegyre! Hosszan emelkedik ez az ösvény, de tempósan leküzdhetõ. Enyhe jobbossal egy szélesebb turistaútba torkollok. Nemsokára meglátom a tök sötétben, hogy hol kell majd balra felkanyarodni. Szépen jelzik ezt a fejlámpák a levegõben. Amikor kanyarogni, sziklásodni, és bedõlt fásodni kezd az út, akkor már tudom, hogy pici pihi következik, mert egy csúcsra érkeztem. A csúcsról pedig - mint tudjuk - mindig lefelé vezet az út. Most sincs ez másképpen. Méghozzá milyen meredeken; csak gyõzzek fékezni. A lejtõ alján, jobb kanyar után megint egy mécsesek tüzében imbolygó fejfa; egy másik katonasír. Itt is megállok egy befelé forduló tisztelgésre. A Határ-nyereg után egy mocsok emelkedõ vár rám, aminek a felsõ végét egy régi, megdõlt határkõ jelzi. Itt is gond nélkül feljutok. Ez már a Szépvölgyi út végében levõ parkoló. A sok hullámvasutazás ellenére egy cseppet sem érzem fáradtnak magam. Na jó, azért egy cseppet igen. Eltöprengek azon, hogy valami kollektív izé lehet most a levegõben, ami segíti a megemlékezõ túrázókat. No, de még elõttem a környéken vezetõ túraútvonalak mumusa az Újlaki-hegy. A széles, köves útról való letérést mutató fatáblán túlment egy lány. Visszatekintve kérdezi a jó irányba tartókat, hogy tényleg a keskeny ösvényen kell é balra továbbmenni. - Az Óperenciás-tengeren túl, de még a Zsíros-hegyen túl is egy darabkával, mindig a [S-] jelzést kell követni - mondom neki. - De hát nem látom a jelzést - válaszolja. A szemre húzott sapka alatt selymes, szõke, nõi hajat látnak lelki szemeim. - Hát, akkor gyere ide kislány; mutat neked valamit a bácsi. Látod ezt a hórihorgas faoszlopot, rajta nyilazott táblával? Na! Hát, azon van a gyel. A keskeny ösvényen összejött egy kisebb csapat. Szótlanul lépegetünk a sziklák között, többet közülük lépcsõfokként használva. Nicsak! Elõttem megy Bubu. A fényvisszaverõvel ellátott nadrágszára ismerõs; ma a Város-kútnál találkoztunk elõször. Felérünk a csúcsra.

5. ellenõrzõpont, Újlaki-hegy.

A pontõrség a vaskályha másik oldalán pontoz, azaz mi csesztük el a direkciót. Átvergõdünk a sziklák között a helyes oldalra. A beigért szúróbélyegzõ helyett normálbélyegzõvel igazolnak. A pontõr mellett egy magyar katona silbakol itt, egy kormos üvegû viharlámpa fényénél. Egy leányzó megkérdezi a pontõrtõl, hogy ugyebár innentõl már csak lefelé kell menni. (Nem tudom, hogy azonos e a tábla elõtt dilemmázó lánnyal, de nem lennék meglepve.) Csak a bajszom alatt mormogom válaszként, hogy: "Már akinek". A huszonötösök már nagyon vidámak; viháncolnak, mint a kecskegidák. Én megfontolt, tapasztalt bivalyként lefelé ballagok a Virágos-nyereg irányába. Amikor leérek a Határ-nyeregtõl jövõ útra, akkor - egy enyhe kifejezéssel élve - kellemetlen jelenség fogad: A sárba taposott, ezernyi lábnyom beton kéményre fagyva. Mennyé el rajta bokaficam nékül! Jó, ne legyünk telhetetlenek! Végül is nincs hó, nem csúszik, csak egy kicsit (nagyon) döcögõs. Nehezen, de kibírjuk a Borókáig. (Fõleg a huszonötösök.)

6. ellenõrzõpont, Virágos-nyereg.

A büfét megszállták a németek. Az asztalon heverõ sapkájukon édi, halálfejes sapkarózsa. Az egyik német határozott mozdulattal lepecsételi az itineremet, majd kinyújtott karral a pult felé mutat, és akcentus nélküli magyarsággal, felemelt hangon a következõt mondja: "Hatvanasoknak egy fasírt uborkával". - Jawohl, herr general obersturmbannführer! Biztos nem ez a rangja, mert ez túl magas egy sima hivatalnoknak, de ez a kedvencem a régi háborús filmekbõl. Tényleg! Milyen rég adtak a TV-ben egy jó kis, izgi, háborús kalandfilmet. Nehezen, de sikerül megkaparintanom az ellátmány fasírtomat az egy uborkával. Még egy zsömle is van a tányéron, sõt, mellé még teát is adtak. Csak meg ne tudja az a szigorú, pecsételõs német! Beljebb húzódok a zsákmányommal, és fogyasztani kezdem. Közben korabeli, német, katonai induló harsog egy hangszóróból. D. Balázs ül az egyik beugróban, lezuttyanok mellé. - A fasírtot adják, vagy vásároltad? - kérdezi. - A hatvanasoknak ellátmány - válaszolom. - Hatvanra neveztél? - kérdezi, és összerázkódik. Ettõl egy kicsit elgondolkodok, és meg is szeppenek. Valóban. Harmincöt kilométer vár még rám odakünn a csillagosan fagyos éjszakában. Ki tudja milyen kegyetlen csapdák lesik jöttömet eme zordon éjjelen? Most egyelõre becsukom a számat, és tovább rágom a benne lévõ falatot. Egy spori lép a huszonötösök díjkiosztó asztalához. - Oszi! Hogyhogy nem volt a szovjeteknek zászlaja a János-hegyen? - kérdezi. - Elvették a rendõrök, mondván, hogy önkényuralmi jelkép - válaszolja a fõrendezõ. A hallottak alapján nem tudom, hogy bosszankodjak e, vagy viduljak. Mit, vagy kit vinnének el a rendõrök, ha betévednének ide, a Borókába?... Az a jó, hogy az erdõben még csak nem is hallani a politikáról. Bruhaha. Mindegy, most az a lényeg, hogy jól megettem a fasírtot, és megittam a teát; derûs optimizmussal vághatok neki a maradék 35-nek. Ki is megyek a Borókából, és az egy szinttel lejjebb levõ útra szaladok le, majd balra fordulok. Mielõtt a széles utat (enyhe) jobbra elhagynám, ismét égõ mécsesekkel ékített sírt tisztelhetek. Az ösvény, amin folytatnom kell, bokrokkal álcázza magát, de elõlem nem tud elrejtõzködni, rengetegszer jártam már rajta. Elõttem menetoszlop alakult ki. Nagyon jó, hogy pont megfelel a tempójuk, mert a keskeny, oldalra lejtõs ösvényen úgyse lehetne tolakodás nélkül elõzni. Engem tisztes távolból követnek, tehát nekem sem kell a meredek oldalban félreállnom. A zöm a büfében befejezte, nincs már az a nagy tülekedés. Ha nem a saját fejlámpám fénycsóvájában látnám, akkor nem hinném el: Száll a por. Az elõttem haladók lépteitõl porzik az ösvény. Ugyanakkor ügyelni kell a megcsúszásra, mert a gördülõ morzsalékon éppen seggre ült elõttem egy srác. Várom már a Kötõk padját, mert nem sokkal utána kicsit kiszélesedik az ösvény, és komfortosabb lesz rajta a járás. Nemsokára lelassul az oszlop. Az elõbb említett sziklaalakzat környéke meglehetõsen technikás. Inkább lassítsunk, minthogy valami baj történjék. Jóslatom szerint kissé szélesedik utunk, nem kell már a feszült figyelem. Így masírozunk jámboran, amíg az elõttem haladók jobbra le nem térnek egy bokros beugrónál. Itt az átkötés a "normál" szélességû turistaútra. Aki túlment ezen a ponton, az most csörtetve tör a lámpák fényfüzére felé. A vassorompó után lejtõzünk egy jó darabon a völgy felé.

7. ellenõrzõpont, Alsó-Jegenye-völgy.

A csillagos-sávos lobogó táborába érkezünk, vagyis amerikai fogságba esünk. Good evening! - csillogtatom német tudásomat. Megértik, mert ugyanevvel a formulával válaszolnak a köszönésemre. Itt nincs semmi nasi, ezért angolosan távozok a Rózsika-forrás irányába. Jönnek a kanyargós patakot átívelõ hidak, rendre átkelek rajtuk. Valaki éjszakai felvételen örökíti meg a gátat. Hamarosan kékes fény szüremkedik át a fák ágai között. A solymári benzinkúttal srégen szembe bukkanok ki az erdõbõl. A gyér forgalomban rögtön át tudok kelni a mûúton. A kút boltjában Kitörésesek válogatnak az üdítõk és a rágcsák között. A buszmegállónál mindenki rutinosan fordul be jobbra az erdõbe. Felmegyünk a kazánlemez hídhoz, aztán a mindig sáros, kerítés melletti sikátor következik. Most is sáros, csak fagyott sáros. Pénteken letöltöttem a túra útvonalát, és a vonatkozó beszámolókat. Az egyik tavalyi résztvevõ leírja, hogy a belógó, karvastagságú ágba úgy beverte a fejét, hogy már hetet rászámoltak, mire tovább tudott menni. Örömmel jelentem, hogy ezt az ágat többé már senki sem fejeli le, ugyanis levágták. Lehet, hogy az egész fát is kivágták, mert már a helyet se tudom beazonosítani, hogy hol állt. Már rég az emelkedõ talaját gyûröm, amikor még mindig hallom a lenti ház udvarán szolgáló kutyák ugatását. Jövünk még néhányan, egy jó darabig lesz dolga a csahosoknak. Mint párát fújtató harcimén kaptatok egyenletesen, a hosszú emelkedõn. Futók már nem elõznek. Vagy elfutottak, vagy el se jöttek idáig. Egy biztos tájékozódási pont jön a sötétben: mûút szeli ketté az erdõt. Már a túloldalán vagyok, amikor a hátam mögött egy srác figyelmezteti a többieket: - Vasaló jobbról! Egy pillanat múlva már csak a piros lámpákat lehet látni a magányos autó hátulján. Törleszkedni kell tovább, fölfelé, messze még a Muflon itató. Még délelõtt megnéztem a letöltött útvonalban, hogy a [S-] fölösleges fûrészfogát ki lehet, ki kell egyenesíteni. Amikor jobbra nyilaz a [S-] jelzés, akkor egyenesen tovább megyek a fehér muflonfej jelzésen. Hátranézek, de sehol egy fejlámpa. A következõ keresztezõdésnél már becsatlakoznak néhányan. Elérjük a lakóházas övezet szélét. Valahol elböktem a visszatérést az erdei útra, de jobbra, - párhuzamosan a jégkátyús utcával - már látom az elemlámpák fénypontjainak sorát, és követõimmel együtt, egy olyan tizenöt méternyi, laza bozótozás után már mi is a [K-] jelezte turistaúton baktatunk tovább. Néhány perc múlva visszajön a [S-], majd további percek elteltével a kihaltnak tûnõ Muflon itató mellett mehetünk el. Néhány méter szintemelkedés után a néhai Zsíros-hegyi turistaház maradványainak placcára bukkanunk.

8. ellenõrzõpont, Zsíros-hegy.

A hadtáp rendezkedett itt be. Az érkezõk egy félliteres mûanyagpoharat kapnak, amibe praktikusan elõször teát lehet vételezni, elfogyasztása után pedig levest mér bele egy derék katona. Szerencsém van, mert pont üresedés van a teás tartálynál, csapolok magamnak egy fél lityit. Amint a teát iszogatom az itt felállított lócán ülve, Sz. Marika érkezik. - Tessék vigyázni ott a tûz körül, nem szeretnénk boszorkányégetést! - szól neki a középkorúnál valamivel idõsebb, leves osztó katona. - Ne nevezze boszorkánynak a túratársnõmet! - utasítja vissza a megjegyzést a háttérbõl elõlépõ, talpig úriember Béla bácsi. Nem is - így a katona - amíg bele nem esik a tûzbe. Marika a »bocs, hogy élek« mosolyával nyújtja poharát a katona felé, levest remélve. Az iható hõmérsékletû teámat közbe legurítottam, én is megyek levesért. Az ízletes frankfurti leves levét megiszom, hozzá kenyeret eszek. A sûrûje viszont megtapad a pohár aljában. Mások kenyérre ütik ki a levesbetétet, én azonban már megettem a kenyerem javát. Számhoz emelem a poharat, és a magasba emelt talpát kocogtatom. Az egész gezemice a képembe zuhan. Nem esek kétségbe, feltartott fejjel, nyugodtan lelegelem a puhára fõtt pakolást az orcámról. Hmm, még egy virslikarika is volt a káposztalevelek között. Megtörölközöm egy szalvétával. Muszáj repetáznom, már csak azért is, hogy bebizonyítsam: van olyan technológia, amivel mûanyag pohárból is lehet tartalmas levest enni úgy, hogy nem lesz tele vele az ember orra. Nehogy már a káposztaleves mondja meg, hogy hol kezdõdik az emésztés! Nosza! Kérek még egy adagot. A levét hagyományos, pohárbólivó módszerrel megiszom, és utána jön a trükk: A pohár száját oválisra nyomom össze, így a sûrûje már nem a nyakamban, hanem az eredeti rendeltetési helyén, a számban landol. Glutty. Az ellátmánytól fizikailag-, a találmányomtól szellemileg felfrissülve indulok tovább. A flaszteron megyek, az irány - egy rövid ideig - Nagykovácsi központja. Béla bácsiék körülbelül harminc méterrel lehetnek elõttem. Egy ösztönös mozdulattal jobbra nézek. A [K-] jelzés sunyít rám, több kis fényvisszaverõ négyzet társaságában. - Helló! Nem kéne jobbra fordulni? - kiáltom a többiek után - és már kanyarodok is. Béla bácsi többször is megköszöni. Hát, az csak természetes teljesítménytúrázóéknál, hogy nem hagyják eltévedni egymást. Most én megyek a csapat elõtt; a Nagy-szénási emlékfal felé törtetek. A murvás emelkedõ legyõzése után van egy jókora szintbeli szakasz a pihire. Közbe még látványosság is akad: A kövér félhold mintha csak egy nyugágyban ülne. Félig hanyatt dõlve, habkönnyû fátyolba burkolózva gyönyörködik a csillagokban. A pihenõnél balra fordulok. A néhány megmaradt lépcsõfok után kidõlt fák közt tekergek. Vigyázni kell a sötétben, mert van egy csomó tíz-tizenöt centis csonk az ösvényen. A Szénás csúcsa felé haladva áldom a nevét a meteorológusnak, aki elintézte, hogy estére elcsituljon a szél. Ilyen hidegben a szél kegyetlenül metszõ tud lenni. Itt a csúcson mindig van légmozgás. Most is érezhetõ egy kicsi, de olyan minimális, hogy még vizelni is lehetne ellene, kellemetlen következmény nélkül. Hátra nézek: Nõtt a távolság köztem és Béla báék között. Kurjantok egyet az ég felé, és leindulok. Most különösen jól jönnek a fényvisszaverõ lapocskák. Kitaposott ösvény nincs, a sötétben nem tud annyira tájékozódni az ember, jól el lehet itt tévelyedni. Lejjebb rátalálok a köves útra, innen már sínen vagyok. Erdõrészletek és rétek követik egymást. Egészen közel megyek a magányos, turistajelzésekkel díszített fához, hogy lássam, merre mutat a [K+]. A [K-] pedig menjen le Isten hírivel Piliscsabára. A Kutya-hegy enyhe emelkedõvel jelentkezik. A tea és a leves már teljesítették küldetésüket, visszavágynak a természet körforgásába; vagyis már nem bírom ki a forgóajtóig. A hozzá vezetõ erõs lejtõ elõtt félre húzódok egy becsatlakozó ösvényre, és a fejlámpát kikapcsolva könnyíteni kezdek magamon. Egyszer csak meglátom az árnyékomat az elõttem álló fán. - Katona? - hallom Béla bácsi hangját a hátam mögül. A röhögéstõl alig bírom az aranyesõt irányítani, de végül megúszom szárazon, és megkönnyebbülten sietek le a meredeken. A kerítés túloldalán egy újabb katonai tábor.

9. ellenõrzõpont, Fehér-út

(Itt lenne egy észrevételem: A Nagy-Szénást és a Kutya-hegyet Nagykovácsi felé le lehet kispistázni. Nagy szintbeli rövidítés!) Az itineremet aláírja az ellenõrzést végzõ katona. Nini! Most látom csak, hogy az elõzõ rubrikába, a Zsíros-hegyen milyen szép, kiterjesztett szárnyú sast pecsételtek. A sas, egy koszorút tart a karmaiban. A koszorú közepén egy szvasztika. Jaj de cuki! Itt többen leültek a kerítés tövébe, hogy falatozzanak a cókmókjukból. Legjobb alkalom a ledermedésre, még ha oly barátságosan pattog is a tûz. Összerázkódok, és továbbmegyek. A [S-] hamarosan egy info tábla elé vezet. A tábla egy útelágazásban áll. Nekem jobbra kell mennem, de aki a jelzetlen ágat választja, az megint nagyot tud kispistázni. Hátra nézek. Egy népes csoport jön utánam. Jól van. Nem kell bosszankodnom. Hosszan, nagyon hosszan egy kerítés mellet haladunk. Már-már úgy érzem, hogy a tengerszint alá megyünk, olyan hosszú a lejtõ. Egy elnyújtott balkanyarral mélyútba csatlakozunk, ami pedig beletorkollik abba az útba, amelyik az infotáblánál balra ágazott el. Nemsokára egy kerítés lyukán bújunk át. Egyenetlen talajú mezõre jutunk. Ehhez az egyenetlenséghez keréknyomok is hozzájárulnak. Amikor szántóföld mellé érünk, (szotyola volt nyáron) akkor már csak néhány lépés a patak, amin át kell kelni. Tartok tõle, hogy valami fogpiszkáló lesz átvetve palló gyanánt, de kellemesen csalódok, mert tele van dobálva mindenféle törmelékkel, ami kényelmes átkelést biztosít. Nappal már ide látszanának az egy négyzet csúcsaiba ültetett gesztenyefák, amelyek tövébe most katonák ásták be magukat.

10. ellenõrzõpont, Malom-földek.

Van tea. Be is küldök két pohárral, aztán lelépek. Nagyon hepehupás a föld, örülök, hogy nemsokára beérünk Perbálra. Vacakolok a botommal, és amikor végzek vele, észre veszem, hogy nincs meg a jobb kesztyûm. Rögtön visszafordulok. Aki mögöttem jött csak annyit kérdez: - A tied?. - Igen, kösz! Tavaly ugyanitt veszítettem el az Árva Vince 72-n (Turul résztáv) kapott repoharamat. Az nem is lett meg, de a tatabányai célban Surd (pontõrként) megajándékozott egy másikkal. Elérünk egy murvás utat, amin jobbra fordulva eljutunk Perbál fõútjához. Itt balra fordulunk. A templom után, valamelyik éjszakai szórakozóhelyrõl éppen kijön egy nem kifejezetten józan ember. Olyan kilengése van, hogy alig bírom kicselezni. Az éjszakai túrák bukéja, hogy lakott területen 90 % esély van részeg emberrel való találkozásra. Késõbb jobbra kell fordulni egy keresztutcába. Tavalyelõtt a Don Boscon még könnyû volt, mert nagy 64-es volt a ház falán, ahol be kellett fordulni. Most már egy utcával elõbbre hozták a [S-] útvonalát, a Hunyadi utcát kell figyelni. Megvan. Elindulok rajta, emlékezve a pénteken letöltött itiner szövegére, a megfelelõ helyen balra fordulok. A jelzések még láthatók. Itt a híd is, amin át kell menni. Átmegyek, de más nem jön át. Még nem kiabálok, elõször egy utcalámpa alatt elõveszem a rajtban kapott itinert. Szó sincs benne hídról. Visszamegyek. Két srác mutatja a következõ sárgát. Jól van, hát, akkor természetesen menjünk a jelzett úton! Kiérünk a lakott területrõl. A gyérülõ [S-] jelzést szalagozás támogatja, de inkább felváltja. Egyre kegyetlenebb a járás. A sarat traktorkerekek szántották szanaszéjjel. A traktornyomok között állat- és cipõnyomok, mindez kõkeményre fagyva. Most jön az »egyik botlásból a másikba esel« stílusú járás. Az hagyján, hogy elszívja a fizikai erõdet, de az idegeid is pattanásig feszülnek. Abba reménykedek, hogy hamarosan a gombagyárhoz érünk, mert ott van egy flaszteres szakasz, ahol helyre állhat mind a fizikai, mind a lelki egyensúly. Kínomban azt énekelem hogy: "Te vagy a fény az éjszakában, gyere dolgozz a lámpagyárban". Persze a lámpagyár helyett gombagyárat mondok. Balra letérítenek a szalagok eddigi utunkról. Azt hittem, hogy megmenekültünk a fagyott traktornyomoktól, de nem. Még rosszabb, mert még emelkedõvel is súlyosbodik a helyzet. A két srác közül az egyik arra panaszkodik, hogy nagyobb a vízhólyagos terület a talpán, mint az ép. Ezen egy cseppet sem csodálkozok, inkább azon, hogy én még nem érzek hasonlót. Úgy számolom, hogy bõ másfél óra múlva pirkadni kezd. Felvergõdünk a Nyakas-tetõre. Megismerem a csúcskövét, turistajelzés van rajta. Egy szalagozott jobbos letérõt majdnem elbökünk, pedig az ösvény mindkét oldalán szalagok lógnak. Leérünk egy nagy szemû, durva kövekbõl álló murvásra, de inkább dózer útra. Szintén az Árva Vincérõl tudom, hogy ezen jobbra kell fordulni. No de az Árva Vincén ideérve már megvolt a gombagyár! Most hasít belém, hogy a pénteken letöltött útvonal, amit próbáltam memorizálni, és a túra alatt felidézni, az TAVALYI. Most már mindegy. Mehetünk az Anyácsa pusztájába. Ez a dózer út szanaszét van erodálva, és ez is meg van fagyva. Egy keresztezõdésnél balra kell fordulni. Az itteni traktornyomokat úgy próbáljuk kikerülni, hogy az utat szegélyezõ földekre megyünk fel. Egyáltalán nem jobb ez se. A távolban, egy tanya szerûségen fényt látunk.

11. ellenõrzõpont, Anyácsapuszta.

Megtartva irányunkat tovább haladunk . Rövidebb szakaszokon sikerül a keskeny peremen haladni, elkerülve a traktornyomokat. Késõbb kiszélesedik az út, és nagy ívben jobbra, az Anyácsai-tó felé kanyarodik. Itt úgy fest a terep, mintha traktor-rodeót rendeztek volna. A tíz-tizenöt méter széles kanyarban egy talpalatnyi föld se maradt épen. Késõbb, idegnyugtatóként jön egy régebben felszántott terület. Itt sincs kifejezett út, de a szántást növényi maradványok fedik, és ez a tény néhány fokkal könnyebbé teszi a járást. A4-es lapok irányítanak a szántó széléhez, ahol egy palló hidal át egy patakot, vagy valami hasonlót. A szopatás utolsó, de legdrámaibb felvonása most következik: A tó partján vezetõ utat a meder széléig felmélyszántották az agrárarcok. Mindez természetesen csonttá fagyva. Sovány vigasz, hogy legalább nem csípnek a szúnyogok. Ezt az Anyád-csája-tavat sokáig meg fogom emlegetni. A Kakukk-hegy felé vezetõ út szinte felüdülés az eddigiekhez képest. Már a hegyre való kaptatást sem bánom. Azért, amikor már harmadszor erõsödik az emelkedõ, és még mindig van belõle, akkor fújok néhány hangosat, de nem állok le pihenni, bármennyire szeretnék is.

12. ellenõrzõpont, Kakukk-hegy.

A csúcskõnél áll egy tetõtõl talpig terepszínû gyakorlóba öltözött, fiatal srác. Nyújtom az itinerem, de azt mondja, hogy nem õ a pontõr. A kövön ott áll egy megkezdett palack bor, de szúróbélyegzõt sehol sem találunk. Egy kicsit még várunk, hátha elõjön a bor tulajdonosa, aki reményeim szerint a pontõr, de hiába. A cefetül meredek, fatörmelékes lejtõn lassan követem a két túratársat, akikkel Perbáltól jövök. Az egyik láthatóan szenved a talpán levõ vízhólyagoktól. Óriási szerencsémnek tartom, hogy én ezen a terepen, idáig érve sem szereztem be ilyeneket, pedig én se lebegtem a fagyott nyomok fölött. A romos kálvária tetejétõl már nem olyan meredek a lejtõ. Mire leérünk az elejéhez, már látszanak Szomor épületei. Az enyhén lejtõs utca a fõút felé vezet. Már csak pár méter a célkocsma, de a sarkon, különleges figyelmességként nagy pohár forralt bort kínálnak a rendezõk. Fújkálva, poharat lóbálva, szürcsölgetve érünk a célba. Bent, a hatalmas cserépkályha párkányára támaszkodva, iszogatva várok a soromra. Amint a pár perc elröppen, átadják a kitûzõt, felvarrót és az oklevelet, majd gratulálnak, és köszönik a részvételt. Én köszönöm a rendezést. Egy élmény volt. Gratulálok minden teljesítõnek, különösen azoknak, akik a MARGITA után jöttek át erre a kis sétára. Emelem sisakom...

Ottorino