Túrabeszámolók


Kitörés

OITúra éve: 20112011.02.14 14:53:35

"Dicsõség a Hõsöknek"


Köszönet a szervezõknek!


Ez volt az elsõ "Kitörés-60" túrám.


Már tavaly indulni szerettel volna, de közbe szóltak a választások. Akkor sok dolgom volt..., most is...                                                                   18.15 órakor indultam a Magdolna-torony árnyékából. Követtem a tömeget a Diós-árokig, majd el kezdtem elõzgetni, így jó menetidõt menve érkeztem meg a Széchenyi-emlékhez. Magyar katonák helyezték el a bélyegzõ lenyomatot az igazolólapra. Találkoztam német nyelvterületrõl származó "kitörõkkel" is, õk a Széchenyi-emléknél ép eltévedtek...                                                                                                                                                                                                                             Irány a Csacsi-rét!                                                                                                                                                                                                                                     A Normafánál a székelykapun belépve lámpát kellene kapcsolni, de a Hold a segítségemre van, besütve segíti utam a lombja veszett erdõben. Fényképezek a katonasírnál, majd a Csacsi-rét "nõvérkéje" igazolja ott létem... Továbbra sem kapcsolok lámpafényt, mert az út jól látható és jól járható. Lassan, de biztosan feltünik a János-hegyi kilátó fényárban úszó kontúrja, és a mûutat elérve orosz "felszabadítóink" osztogatják a csokit és a pecsétet.                                                                                                                                                                                                                           ...bárcsak 1945-ben is ezt tették volna... A csoki és némi kihült melegszendvics elfogyasztása után felmegyek a kilátóba, majd lefelé vezet utam. Keresztezem a Budakeszi utat, s máris a  Nagy-Hárs-hegyen vagyok. Pecsét, szõlõcukor és irány a Hûvösvölgy. A katonasírnál megállok fényképezni, s megbontom a balfi vizes palackom. Átvágok a villamos síneken, s megkezdõdik az emelkedés a Vadaskert felé. Valahol elveszik az eddig követett, és jó minõségû S jelzés, de fényvisszaverõ jelek vannak. Ismét katonasír, ismét fényképezés. Az Újlaki-hegy oldalából remek a panoráma a fényárban úszó Budapestre, majd elérem az Újlaki-hegy sziklás ormát. Igazolás, majd ereszkedés a Virágos-nyeregbe.                                                                                                                                                                                              A hangulat odabent a tetõfokára hág, van itt minden, mint egy "csillagközi" kocsmában. A fasírtot kihagyom, mert nem akarok még pihenni, viszont egy fényképezés elejéig a német tányérsapkát a fejemre teszem, sõt a Rajnaiból is innék, de az csak kellék az asztalon.                   A pontõrök énekelnek, én is csatlakoznék hozzájuk, de szorít az idõ. A Csúcs-hegy oldalában megállok a katonasírnál, majd egy jót esek a kijárt és csúszós hegyoldalban.                                                                                                                                                                                               A térdem megütöm, a bokám aláfordul. Most kellene abba hagynom...                                                                                                                       De nincs idõ a fájdalomra, mert menni kell elõre! Összeszorítom a fogam és megyek elõre.                                                                                   A 35-ös táv indulói kerülgetnek, sokan vannak és engem zavar a hangoskodásuk, zavar a lámpájuk fénye (még nem kapcsoltam lámpát). Végre normális a terep, megérkezem az "amerikaiak" által elfoglalt ellenõrzõpontra.                                                                                      Pecsételés, majd irány tovább. Valamit innék, s pihennem is kellene, így betérek a benzinkúthoz, ahol jól esik a 0,33as Coca-Cola elfogysztása és a 10 percnyi pihenõ. Kilépve majdnem megyfagyok, elõ kell vennem a kesztyût és a túrabotot, mert már nagyon fáj a lábam.                                                                                                                                                                                                                                     Végre egyedül vagyok! Felkapcsolom a fejlámpát és irány a Zsíros-hegy. A pontra érkezve derül ki, hogy elfogyott a kaja és a tea...semmi baj nem enni jöttem! Itt jegyzem meg, hogy egyik-másik teljesítménytúra már-már olyan mint a lakodalom, annyi az ellátás!                        Ízlések és pofonok! Hideg van! Felérek a Nagy-Szénás tetejére...a kilátás szebb mint nappal...következik Kutya-hegy, majd a Fehér-út az EÁP-al. Pecsét, folyadékpótlás balfi vizzel, müzliszelet, zokni iagzítás és indulás. Minden lépés fáj, keresem a füves területet, de abból van a legkevesebb...Kiérek az erdõbõl, elõttem van Perbál. Lassan, de biztosan haladok, úgy 3,5 km/óra "sebességgel"(?).                             Még szerencse, hogy az elejét megnyomtam... Az igazolás megszerzése után beérek perbálra és betérek a kocsmába.                          Kicsit melegszem és iszom egy colát. Kivilágosodott, lekapcsolom a lámpát! Egyedül megyek végtelen dombokon, rossz utakon. Gondolkodnom kellene, de nem tudok...illetve mégis...a gyerekeim jutnak az eszembe, hogy õk még alszanak, meleg szobában, puha ágyban. Majd anyai nagyapám jutott az eszembe, aki sokat mesélt nékem a háborúról mikor kisgyermek voltam.                                     Mesélt az oroszokról, mesélt a németekrõl. Mikor a falujukba érkezett a front, kiköltöztek a "verembe" a földjük végébe.                                     A házuk udvarát egy német ütegállás sajátította ki, de szerencsére az oroszok nem tudták bemérni.                                                       Nagyanyámat, ki még 60 éves korában, mikor meghalt is igen szép asszony volt, a diszóól alá ásták el az oroszok elõl.                             Majd a kitörés vélhetõ képei játszódnak le szemeim elõtt, mikor halomra ágyúzták az oroszok a kitörõ német és magyar katonákat. Felérek a Nyakas-gerincre, s már a szalagozást figyelem, hogy mior kell letérnem. Megtalálom és Anyácsa-puszta felé vonszolom magam. Pecsételek, majd a Matterhorn magasságúnak tûnõ Kakukk-hegy felé veszem az irányt! Felkínlódom magam a hegyre, s egyáltalán nem lep meg, hogy nincs lyukasztó... Egy hasonlóan "rossz" lábbal rendelkezõ bajtársammal mászunk le a hegyrõl, s beérünk Szomorra. Minden lépés fáj, minden lépés egy örökké valóságnak tûnik, de elérjük a kocsmát és furakszunk az "Úr asztalához", ahol a kitûzõt, a felvarrót és a jól megérdemelt emléklapot adják.


Ez volt az elsõ "Kitörés-60" túrám, de nem az utolsó!


Jövõre ismét eljövök, hogy leróhassam kegyeletem Budapest Hõs katonáinak, hogy drága emlékû nagyapámra emlékezzek!