Túrabeszámolók


Téli Berek

kekdroidTúra éve: 20112011.02.08 23:05:09

Téli Berek 60


Még alig tartunk Kerek repkénnyel a villamosok végállomása melletti, megnyugtatóan csöndes – zárva tartó – késdobáló magasságában, amikor felharsan a MÁV-szignál és a géphangú bemondó a nagykanizsai személyt kezdi hirdetni. Futást kezdeményezünk, a pénztárnál éppen végzett a jegyvásárlással egy lány és egy fiú, feltûnõen hasonlítanak a sétáLós-testvériségre. Nem érek rá nagyon elgondolkodni, mert éppen leköti csekély mentális kapacitásomat, hogy kihangsúlyozzam a felsõ utótagot a Balatonlelle felsõre szóló jegy vásárlásakor. A pénztáros csodálkozik, ma hajnalban a kábé három utasból én a harmadik vagyok, aki oda kéri a jegyet. Télen, a Balatonra? Menet közben pakolom el a hõpapírfecnit, kíváncsi vagyok, hogy pár év múlva mennyi látszik majd a rányomott adatmennyiségbõl. Az aluljáróban érem utol sétáLós bácsit és Annát, valóban õk jártak elõttem a pénztárnál. Repkény már a peronon támasztja a korlátot. Begurul a négykocsis személyvonat, kiszemeljük a félig-meddig fülkés kocsit, ahol a fülkés szakasz a vasutasok jóindulatának köszönhetõen ebben a kocsiban másodosztálynak számít. A mögöttünk lévõ, ránézésre abszolúte ugyanilyen kocsiban az ugyanilyen szakasz csak elsõ osztályú jeggyel vehetõ igénybe. Eltársalogjuk az idõt, Székesfehérváron a csatlakozó Tinca társasága emeli az utazás fényét. Balatonlelle felsõn öten szállunk le a 8510-es személyvonatról, mi viszont mind a túrára jövünk.


A kisállomásról látszik a Fenyõliget üdülõ, némi kerülõvel pár perc alatt meg is érkezünk, molinó és a kis helyiséghez képest nagy tömeg köszönti a kedves résztvevõket. Benevezünk, közben összefutunk a Siményi testvérekkel és Börcsök Andrással, a nevezési asztal mellett padler és efemm bukkannak fel, jelentõs mennyiségû túranaptárral. A rajtoltatáskor megkérdezi a hölgy, hogy mikor indulunk: most, felelem és valóban. Mivel sétáLós bácsiék már repülõrajtot vettek, Tincával hármasban trappolunk ki a hetes fõút mellé. A találóan Berek névvel illetett köz vezet rá a 7-essel párhuzamos, kábé tökegyenes mellékutcára, késõ szocreál stílusú ikernyaralók klónjai kísérik lépteinket. Némelyikrõl olyan ajtószárnyak kacsintanak vissza, mintha egy az egyben valami vasúti váróról vagy áfész-boltról szerelték volna le. (Lehet ám, hogy így is van... :)) Igyekeznek azért menteni a menthetõt, átlagosan az iker-épületek legalább egyik fele egészen jó állapotú és nem csak a másik feléhez képest. Néha belepillantok az itinerbe, a leírás egyértelmû és szemléletes, van térképvázlat is, a kettõ – a kifejezetten csak súlyponti helyszínekre rakott szalagokkal – megnehezíti annyira az eltévedést, hogy ne is legyen benne komolyabban részünk a nap folyamán. Hirtelen éles kanyart veszünk, letérünk párszáz méterre a berekbõl kialakított szántóföldre. Elõttünk Balatonlelle épületei kockázzák a sima láthatárt, a távolban feldereng pár magaslat. Az autópályáról idehallani néhány magányosan elbömbölõ kamiont. Végigtrappolunk a réten, megcélozva az útleírás szerinti nyolc fát, majd a házakat. Mindenféle utcákon hosszantolunk sokáig, a helybéliek totális megrökönyödésére, de legalábbis meglepetésére. Néhány autós még kikerülni is majdnem elfelejt. Rálelünk egy piros sávra, ezt jó is lesz követni, kivezet Lellérõl, át az M7-es felett. Tartunk egy fotómegállást a felüljárón, a távolból a Badacsony kalapja kéklik ide, meg a Fonyód feletti dombok-hegyek.


Koptatjuk tovább az aszfaltot, erõs trágyaszag csap orrba, egyetlen vigasz, hogy a munka eredménye hosszútávon szõlõ lesz, amibõl tudvalevõleg jóféle bort készítenek errefelé. Ez azért megnyugtat. Letérünk egy gyengébb forgalmú útra, olyan gyenge a forgalom, hogy nem is jár erre más. Az út mentén tábla tájékoztat, hogy a Lovasvölgybe érkeztünk. A túloldalon sorakozó, lovas akadálypályák megerõsítik ezt a képzetet a gyanútlan errejáróban. Egyedül a fákra szögezett, eltérõ méretû, darabonként egy betût (a-tól d-ig) tartalmazó papírlapok rendeltetését nem fogja fel ébredezõ agyam. Széles szekérút visz fel a szépen rendben tartott Kishegyi kápolnához, közben érdemes visszafelé is tekinteni, a Balaton jeges-kék tükrén túl a Révfülöp feletti magaslatok látszanak. A templom melletti csárda udvarán üresen ácsorognak az asztalok, a két pontõr lány itt foglalt helyet. Csokival kínálnak, elfogadjuk, aztán tovább kirándulunk. Elfogy a burkolt út, meredek, de rövid kaptató vezet a parkerdõbe. Játszótér, pihenõhely jelzi az emelkedõ végét, kellemes, avarral borított ösvény visz minket határozottan a hosszan elnyúló dombtetõn. Hirtelen balra térít a szalagozás, ki az erdõbõl, hosszan elnyúló szántóföld következik. Elõttünk magasles és távvezeték, az oszlopon Balatonföldvár és Balatonboglár neve szerepel, továbbá mindenféle, erõsen megszívlelendõ tiltások. Tinca fotózásra használja a jó fényviszonyokat, közben elõrébb megyünk, összefutunk Gudlukinggal. Ismét keresztezzük a távvezeték-duót. Tinca utolér, immár fotógéppel a kezében. Négyesben bandukolunk tovább Látrány felé. Elõttünk, keletre és délre végeláthatatlan, szelíd dombvidékre nyílik a panoráma, a Nap süt le ránk – a mai túrában több a berek, mint a tél. Sõt, minden más is több, mint a tél, én speciel nem bánom. A széles, löszös kocsiút megtesz néhány fondorlatosan hosszú ívet, kissé elbizonytalanítva négyõnket, de a lábnyomok és a kritikus helyeken mindig megjelenõ szalagozás visszahozza a lendületet.


Betrappolunk Látrányra, két templom mellett is elsétálunk, az elsõ a katolikus, a második a református közösségnek hivatott lelki hajlékot biztosítani. A fõutcán botlunk bele sétáLós bácsiék Átol Csabival trióvá alakult társaságába, innen már csak néhány lépés a Füzes büfé, ahol Gudluking megáll fogyasztani a pultnál. Mi most kihagyjuk a diplomáciai frissítést, a mûintézményben ugyanis erõs dohányfüst terjeng, a pontõr leányt nem irigylem, gyorsan tovább is haladunk. Követjük a fõút vonalát, a leágazó kis utcák többségén kint van a „Lovaskocsival behajtani tilos!” tiltás, ilyen táblát faluhelyen még talán nem is láttam. Idõs néni állít meg, kérdezi, mi ez a sok idegen ember itt Látrányban. Megnyugtatjuk, hogy csak teljesítménytúrázunk, Balatonlellérõl jövünk. Azt, hogy Balatonlellére is fogunk visszamenni, de elõtte még útba ejtünk pár helyszínt, inkább nem forszírozom. A válasz láthatóan amúgy is megnyugtatja, ha teljesítménytúra, hát akkor teljesítménytúra. Szeszfõzdére utaló táblánál térünk el Rádpuszta felé, széles, homokos út vezet hosszasan, kicsit alföldi jellegû ez a szakasz. Találkozunk az egyedül nyomuló Kovács Károllyal, közben lassan dolgozzuk lefelé a hátrányt sétáLós bácsiékhoz képest. Elérjük a hangulatos nevû Tetves-patak hídját, a mai nap során elõször, a rozsdás, viharvert korlátok között földút visz át. Megérkezünk a 110-es sebességgel járható fõúthoz, a Republic dalában megénekelt hatvanhetes tuningolt változata ez, hangtalanul, sebesen zúgnak végig az autók rajta. Betérünk az országúttal párhuzamos, továbbra is homokkal borított gyalogútra, ez már elvezet Rádpusztáig, ahol mgruberék pontján tartunk egy kisebbfajta pihenõt.


Még sosem jártam Rádpusztán, sõt, a névvel sem nagyon találkoztam, talán megbocsátható, mivel a lovassportok világában (is) fantasztikusan tájékozatlan vagyok. Az bizonyos, hogy itt nagyjából minden a lovak körül forog: van lovaspálya, meg hatalmas, modern épület, meg lovak is, békésen legelésznek, közöttük pár eltévedt szürkemarha kóvályog. Most ellenõrzõpont is akad, ez kivételesen nem a lovakkal kapcsolatos. Mgruberék csokival és üdítõvel kínálnak, Repkény elõrelátón bekészítette a két félliteres fémbögrét, abból kortyoljuk a gyömbéres nedût. A sárga rom jelzés és egy tábla is az Árpád-kori templomrom felé invitál, megnézzük. Régi és meglepõen újnak tûnõ sírok között jutunk el a sejtelmes romhoz. Látszik a fõhajó néhány kerek boltíve és a szintén lekerekített egykori hátsó fal, a kertben tuják zöldellnek, a falon feszület. Visszasétálunk a pontra, elbúcsúzunk, váltjuk egymást az épp érkezõ Vándor Csillaggal és Gudlukinggal. Mini roncstemetõnél jön közel egy deres paripa a kerítéshez, talán valami harapnivalót remél, el kell keserítenem, mert Repkénynél van az összes kaja, õ meg már elõrébb jár. Az erõsen kibõvült társaság után sietek, a sárga rom jelzés egy vakítóan sárga, új épület és egy romos, sárga istálló mellett vezet ki Rádpusztáról. Nem sokáig használjuk most a jelzett turistautat, szalagozott emelkedõn kapaszkodunk az erdõ felé, ahol néha le-lemaradozunk a gyorsléptûektõl. Menet közben dõl rólam a víz, ha nem tudnám, hogy február elejét írjuk, azt mondanám, bõven tavasz van. Zöld hordóval kiegészített les mutat utat, majd ennek kettõ másik, kilátóként is jól használható rokonához térít ki a szalagozás. Az alacsonyabb, de stabilabb építményre felmászom, a sportszakmaibb része a társaságnak a jobb kilátás reményében megkockáztatja a magasabbik lest. Az alkalmi kilátó küllemére rácáfolva meg sem rezdül. Visszatérünk a szélesebb ösvényre, bivakhelyként is használható, csoffadt esõbeálló fogad, odabent tábla, amely kék, zöld és piros jelzésû tanösvényekrõl ad hírt, talán még a hetvenes évekbõl. Menetelünk tovább, az itiner írja, ha száz métert túlmegyünk egy elágazásnál, akkor villanypásztorba futunk bele, vissza kell menni. Elõrelátó fogalmazás. Sikerül csak ötven métert túlmenni, már onnan is látszik a kerítés. :) Rátérünk a helyes irányra, szántó szélére kerülünk, tõlünk balra erdõ, velünk szemben pedig a Csillagó vonulata bukkan fel a párában.


Kerek repkénnyel úgy döntünk, hogy ideje kímélõ üzemmódba kapcsolni, lassan leszakadunk a fiataloktól. Betér mellénk a sárga jelzés Balatonszemes felõl, tõlünk jobbra ismeretlen tájak, a Balaton turistatérképrõl már lemaradt falvak, dombok keltik fel az ember kíváncsiságát. Éles kanyarral fordulunk Teleki felé, a falunál még eloldalgunk pár ház mögött, mielõtt megérkeznénk az apró fõtérre. Itt Szakeee-ék õrzik a pontot, mosolygós autóval, még Tincáékat is sikerül elérni, most váltottak nyári üzemmódra. Kapunk nápolyit, hármat is, elrágcsáljuk, közben lassan pezseg a kalciumos pezsgõtabletta a pohár vízben. Szükség van rá, jó lesz ez a vizenyõs ujjak ellen. A pár perces pihenõ után kitrappolunk Telekibõl. Az út mentén egy átereszre az uniós csatlakozás emlékére sajátos köszöntõt festettek: „Teleki köszönti Európát! Csak drágább ne legyen”. A felirat mellett a magyar és az uniós zászló. Aszfalttaposás következik, egyre közelebb kerülünk a mai napra jutó hegyekhez, keresztezzük a mai nap másik jól eltalált nevû patakját, a Büdös-gáti-vizet. Megérkezünk Szólád szélére, ha nem raccsolt volna a névadó, akkor most közös nevem lenne egy faluval. A bejáratnál táblatúltengésben szenvedõ faluban nem maradunk sokáig, néhány újabbnak látszó ház mellett sétálunk csak el, aztán bevesszük magunkat a sûrûbe. Rétek mellett sétálunk el, nem is oly távol Nezde házai villannak meg egy másik domboldalban, a közelben csak egy elfeledett Lada Niva parkol a házak között. Hirtelen emelkedõ mutatja meg, hogy a somogyi dombok sem viccelnek, nincs sok szintemelkedés a mai túrában, de azt mindet egyszerre kell letudni. Az itiner közben korrektül vezet, néha, mintegy megerõsítésként figyeljük a lábnyomokat: tudjuk, hogy Rushboy-ék vannak messze elöl öten, mögöttük sétáLós bácsiék négyen. Lassan megszelídül az emelkedõ, elérünk egy nagyobb falerakatot, mellette félig földbe ásott, rönktetõs kunyhó nyújt menedéket éjszakára, rossz idõre. Pár perc múlva megérkezünk a Csillagó felé vezetõ kitérõhöz, árnyas fenyves kíséri az utat. Velünk egyidõben érkezik egy kabriósított UAZ valahonnan délnyugat felõl, stramm bácsi vezeti, hátul néhány pufi tizenéves csücsül.


Porfelhõt hagynak maguk mögött, nézem, ahogy elhúznak a geotorony mellett, lassan mi is odaérünk, a sétáLós-testvérek, Tinca és Csaba épp indulnak. Repkény felvágtat a geotoronyba, közben elbeszélgetek a pont lelkes õrével, aki dianás cukorkával kínál, nem utasítom vissza. Megvitatjuk cipõszakmai tapasztalatainkat, aztán én is meglátogatom a betonhengert. A toronyból látszanak a távozó többiek, a Csillagó gerince tovább, dél felé és az Alman-tetõ dombháta északra, a távolban néhány Tanúhegy sejlik ide. A torony árnyéka éppen a magassági pontra vetül. Lemászunk a létrán, búcsút veszünk a kedves pontõrtõl, ideje továbbkirándulni. Követjük az erdõ szélét egy darabon, immár jelzett turistaúton, táblák és szép, új jelzések által vezetve. Megállunk mûvelõdni egy, az általános iskolai biológiatudást feleleveníteni szándékozó táblánál. Elkanyarodunk az Alman-tetõ felé, a dombhát kicsit a Török útra, kicsit más hegygerincekre emlékeztet, de mindenképpen úgy érzem, magasabban vagyunk, mint amilyen magasan valójában. Somogy megye legmagasabb pontját kopjafa jelzi és fémtábla a csúcskõnél, elõbbi szerint háromszáztizenhat méter és negyvenhárom centiméter magasságban járunk. Ma is okosabbak lettünk. Ballagunk tovább a ligetes erdõben, élvezve a hirtelen jött tavaszi idõt, a napsütötte táj látványát. Nyílt területre érkezünk, nyugatra kilátás, keletre vaddisznóskert kerítése, tábla figyelmeztet a fertõzésveszélyre. Ritkán találkoztam eddig az erdõben vaddisznóval, a kevés alkalommal pedig sosem a fertõzõ betegségek réme volt az elsõ, ami az eszembe jutott, de mostantól ígérem, erre is figyelni fogok. Haladunk tovább, alacsony kilátó és a mellette kiépített pihenõhely mellett haladunk el megállás nélkül, aztán a zöld háromszög tudna egy rövidebb utat Szólád felé. A térkép ide szoborparkot ígér, az úttól balra valóban látni néhány mûalkotás tetejét. Kezdek éhes és szomjas lenni, Repkény pedig ismét ujjpuffadásra panaszkodik, egy viszonylag alkalmas helyen megállunk pár percre pezsgõtablettázni, az evést késõbbre halasztom. A gerincút kezd egyre hosszabbra nyúlni, szaporázzuk lépteinket. Újra távvezeték, ezúttal remek kilátóponton: a kõröshegyi völgyhíd nyújt némi fotótémát, a szervizút hosszasan kígyózik a keleti domboldalban. Nemsokára újabb remek kilátóhely következik, itt is kiállunk pár pillanatra. Utolér egy túrázó, akiben hagyma (jól emlékszem?) topiktársat van szerencsénk megismerni, együtt baktatunk az ellenõrzõpontra, aztán tovasiet.


A térképen szereplõ betonvályú adott némi gondolkodnivalót, elõzetesen elkönyveltem, hogy betonból öntött itatónál fog várakozni a pont õre. Ismét tévedek, a minõsítés az innen követendõ útra vonatkozik. A pontõrnél másik edény, egy vödör van, méghozzá keksszel teli, megkínál belõle. Megmutatja még az információ nélküli, tehát ebben a formában szerepe betöltésére korlátozottan alkalmas táblát, aztán búcsút veszünk tõle. Leballagunk a vályúban, középen kényelmes csak a séta, nem mûködik az a taktika, hogy váltogatom az oldalakat. Nagyon hosszú egyenes áll elõttünk, eleinte csak dél felé van szántó mellettünk, késõbb mindkét oldalon mûvelt területet látni, megjelenik a szõlõ is és a tõkék között a metszést végzõ társaságok is. Metálkék John Deere traktorral jött ki az egyik társaság, õk már az elsõ szóládi elágazásnál pihennek éppen. A szöveges leírás ide ígéri az ellenõrzõpontot, a térkép viszont a faluba, mivel itt nem látni a traktorosokon kívül senkit, megyünk tovább. A szalagok a nyomásfokozó állomással átellenes oldalon, sietõsen letérítenek az országútról, ipari méretû szõlõtábla mellett kirándulunk, tõlünk balra lecsapott dombtetõ felett nézünk el. Olyan, mintha egy miniatûr meddõhányó volna, pedig ez egy természetesnek tûnõ halom, legalábbis még sosem hallottam ezen a vidéken komolyabb bányaüzemrõl. Kezdünk megint szomjasak lenni, még van egy bontatlan termosznyi teánk és némi vizünk is, utóbbiból fogyasztunk egy kicsit. Elkanyargunk egy kicsit a tetõn, majd éles kanyarral térünk a soron következõ lejtõre, ez már végigvisz Szóládig. A földút végén meredek kaptató emelkedik az országút szintjére, a túloldalon ismét köszöntenek Szóládon. Erõsen fixírozzuk a pontõri gépjármûvet, amely elsõre üresnek tûnik, meg másodikra is, azonban alig járunk ötven méterre a kocsitól, amikor a pontõr felül és már messzirõl üdvözöl. Egy szem epres nyalóka az ellátmány, a papírlapra Tegyot-Tedot bélyegzõ kerül. Elbotladozunk a faluszélrõl, egy kis berek következik, leülünk az árokparton, nem messze a Büdös-kúti-víztõl. Megnyitjuk a termoszt, jólesik a gõzölgõ tea. Elhalad mellettünk közben egy magányos túratárs, hosszú léptekkel. Lassan mi is összekapjuk magunkat, hosszú, ellenõrzõhely nélküli etap áll elõttünk.


A zöld kereszt jelzésen bukdácsolunk, itt már sûrûn járnak nehéz gépekkel, meg is látszik a talaj állapotán. Újra erdõbe érkezünk, találunk egy önmagából kifordult iránytáblát, a Fejér-kõtõl Tündérvölgyig túramozgalom kódjával. A térkép alapján mondjuk egyértelmû, hogy észak felé kell venni az irányt, elindulunk a zöld sávon, balra erdõ, majd a szõlõhegy oldala, jobbra Balatonõszöd és Balatonszárszó házai, közöttünk az egyre közelebbrõl hallható autópálya. Amikor már azt gondolnánk, túlmentünk a szõlõhegyi letérõn, pont megtaláljuk a szalagot, felbaktatunk a házak közé, keskeny aszfaltcsík vezet. Villámûzõ Szent Donát kegyhelyénél nézek vissza a Balaton felé, gondolatban átintegetek a Téli Tihany résztvevõinek, rendezõinek. Az egyik pincénél palacksokaság áll az udvaron, odabent töltik a bort, egyelõre több jut az üvegekbe, mint a töltõkbe, de jól hallhatóan önmaguktól sem vonták meg az italt. Végigérünk a rövidke szõlõhegyen, ismét erdõben vezet az út. Közeleg a naplemente, hosszúra nyúlik mögöttünk az árnyék, ahogy egyre magasabbra kaptatunk a jelzetlen ösvényen, méretes vadetetõnél elérve a lokális maximumot. Sokáig kanyargunk a kora esti erdõben, sárga sávra térünk rá, gázvezeték oszlopait kerülgetjük, majd Rádpuszta felé térít a sárga romjelzés, a már említett túramozgalom utolsó ellenõrzõhelyénél. Találó a Tündérvölgy elnevezés. Újabb bucka következik, magasles jelzi a rövidke emelkedõ végét, aztán lassan kivezet az út az erdõbõl, mindkét irányból tiltja a behajtást a tábla, ha a falucskához közelebbi sorompó önmagában kevés lett volna. Leügetünk egy alacsony domboldalon, alant trágyahalom gõzölög a hidegben. Nagy levegõt veszek, elkocogok Repkény után. Visszatérünk Rádpusztára, az állatok közül csak egy unott szürkemarha néz rám elgondolkodva. Mgruber átállította az ellenõrzõpontot, már egyedül osztogatja a bélyegzést, valamint az üdítõt és a csokoládét is. Italból bõségesen feltankolunk, az utóbbi néhány kilométeren keresztül hanyagoltuk a frissítést, tartva a készletek viharos sebességû fogyásától. Elbúcsúzunk, állva kezd erõsen hûvös lenni.


A hosszú szürkület fényeinél hagyjuk el Rádpusztát, egy rövidre fogott oda-vissza szakasz után átszaladunk a 67-esen, majd megcélozzuk a Tetves-patak partját. Ez már inkább a berek, az út mentén nádas, meg úgy általában berekebb élõhely terül el. Hosszúra nyúló gáttúra következik a vízparton, ez a kárpótlás az itinerben is megpendített HTMV kihagyásáért. A patakban földdarab csábítja a gyengébb lelkûeket az átugrásra és a gátjárás elbliccelésére, a kitaposottságból ítélve páran már kipróbálták ezt a formáját az átkelésnek. Letrappolunk a hídig, a lemenõ Nap rózsásra fényezi az ég alját, fent a növõ Hold még csak vékony sarlóként mutatkozik. A hídnál tartunk egy néhány perces fotómegállást, majd Repkény javaslatára kocogásba kezdünk. Felsétálunk egy zsilipig és az imént látott átlépõig, majd egy árok mentén derékszögben balra fordulunk, hogy utána megcélozzuk az irmapusztai halastó-birodalmat. Autentikus gátgyaloglat áll elõttünk, tõlünk jobbra láp, balra tó, középen poros földút. Néhány haltáp-raktár, pár ladik színesíti a képet, ilyenkor megállok egy-egy értékelhetetlen fényképet készíteni. Elhaladunk Irmapuszta fényei mellett, stílszerûen egy gáton lehetne odajutni, de nekünk a következõ kijárat kell. Rohamléptekkel sötétedik az ég, a Hold mellett megjelenik az Esthajnalcsillag, de még éppen akad annyi fény, hogy lámpa nélkül tudjunk haladni. Ráfordulunk a megfelelõ gátszakaszra, most mindkét oldalunkon víztükör sötétlik, két kacsa húz el felettünk, talán alvóhelyet keresnek. A távolból méltatlankodó hápogás harsan fel, majd elül. Kiépített sütögetõs-piknikezõs építmények mellett visz tovább az út, a távolban nem fehér vitorla, hanem egy autó fényszóróinak a szempárja villan fel, majd eltûnik. A távolban vonat zúg el Székesfehérvár felé, látszik az ablakok hosszú fénysora. A pontõrrel a gát lezárt bekötõútjának az elején találkozunk, a térképnek megfelelõen. Üdítõvel kínál õ is, nem utasítjuk vissza.


Megcélozzuk Balatonlellét, egyre felázottabb földúton jutunk el az élénk forgalmú autópálya mellé, ahol kihasználjuk a pihenõhely kivilágítottságát és azért sem vesszük még elõ a lámpát. Felbotorkálunk a felüljáróra, nagyon korszerû, nagyon zöld létesítmény, földút van a tetején, nagyon korszerû, nagyon zöld facölöpsor mögött bújik a drótkerítés. Néhány béna fényképért megállunk, itt rá kell döbbennem, hogy lámpa nélkül csak komoly tájékozódási nehézménnyel haladhatunk tovább. Lámpa elõ, Repkény kezében világít a kis eszköz, balra ível az út, Balatonlelle fényei felé. Lassan elhagyjuk az autópálya környékét, bekanyarodunk a házak mellé, majd a reggelrõl ismerõs úton újra megtaláljuk a nyolc fát és a rettentõ hosszú utat. Végigtrappolunk a nyaralósoron, a legtöbb ablak feketén ásítva várja a nyarat. Végre, a Berek köz nevét olvashatjuk a kiágazó kis utcán, innen már tényleg csak pár perc a cél. Benyitunk, ketten is felpattannak, megkapjuk a mai nap utolsó bélyegzését, gratulálnak, szép kitûzõ, elõre nyomtatott oklevél a jutalom. Gulyás is van, át kell menni a közeli Rudi Tanyára, Repkény már indul is, mintha húznák. A kerthelyiségben vár a lakoma, leülünk a többiekhez, akiket a Csillagó óta nem láttunk. A dupla adag, kiváló ízû gulyás közben elvetjük a tervet a túra meghosszabbításáról, az esti személyvonat valahogy vonzóbbnak tûnik. Tinca autós fuvart kap, mi maradunk a vasútnál, még visszanézünk a célba, aztán szép lassan átballagunk a vasútállomásra. Pontosan érkezik Nagykanizsa felõl a személyvonat, ugyanaz a szerelvény, mint reggel volt és ugyanannak a kocsinak ugyanabba a szakaszába szállunk fel. SétáLós bácsi sütivel és sós halfalatkákkal kínál és úgy általában csapunk még egy kis lakmározást, mielõtt elnyomna az álom, hogy aztán menetrend szerint, Nagytétényben ébredjünk. Köszönöm a túrát a lelkes rendezõségnek, a társaságot Kerek repkénynek, Tincának, Annának, sétáLós bácsinak és Átol Csabinak. A túra nevében a téli jelzõ idén csak a naptár miatt volt igaz, viszont így nem kellett a hóban botladozni és több figyelem jutott a tájnak, a számomra ismeretlen vidék látványának. Nem merek semmit mondani arról, hogy mi lesz jövõre (ha egyáltalán megrendezik még a túrát), de egy téliesebb változatot is szívesen megnéznék.


-Kékdroid-


Képek