Téli Mátra XL
2011
Andrew Manson, Cronin 1937-ben publikált regényének orvos fõszereplõje azt vallotta, hogy egy diagnózis felállitásakor abból indul ki, hogy semmit sem tekint bizonyosnak. Szédületes ötlet - mondhatná valaki - ezt már a régi görögök, de lehet, hogy a barlanglakó õsember is tudta. Persze, de minden közhely újdonsággá válik, amikor egyvalakinek - nevezzük individuumnak - a jelen idõben döntenie kell. Én, például, megint kinos helyzetbe kerültem, mert a TM elõtt egy héttel sikeresen megrántottam a derekamat. Egy ujságlapot akartam felvenni a földrõl, ennyi az egész, óh ifjak és öregek. Keserûen és reménytelenül roskadtam össze. Vége az év egyik fontos túrájának. A zenetörténetbõl azonban tudjuk, hogy a rossz sorssal szembe kell szállni, ezért néhány óra múlva kitámolyogtam a kertbe és fûrészelni kezdtem a korábban kikészitett ölfákat. Tizenhárom kugliig jutottam alkonyat leszálltáig. A fûrészelõ mozgás jótékonyan masszirozta a derekamat, a keringés hasznos hõt szállitott a kritikus izülethez. Ne gondolja azonban senki, hogy minden rendbejött. Hat nap teljes bizonytalanság következett, de én, aki még kilenc évesen olvastam Manson doktor történetét azt gondoltam, hogy ami nem megy azt próbáljuk erõltetni. Lévay Bélát nem hivtam fel, úgyis tudtam, mi lenne a szövege. Nagy dolog egy székrõl felállni, egy autó ülésérõl kikászálódni, de ha már a fáról lemászott emberhez méltóan sikerült felegyenesedni. akkor csak a lábainkat kell ingához hasonlóan mozgatni. Nem fárasztom tehát tovább tisztelt túratársaimat és kijelentem, hogy a rajt pillanatától a célba érésig észre sem vettem, hogy gondom lenne a derekammal. "Utórengések" azért vannak, de a szenvedés ellen a siker a legjobb orvosság.
Jocó vállalta, hogy Márk unokámmal együtt elszállit a tetthelyre. Kelenföldrõl indultunk fél ötkor, Mátrafüreden voltunk hat órakor. A rend õreinek autója már ott állt az elsõ keresztutcában, a parkoló szinte üres volt. Bõségesen volt idõnk, többször is felkereshettük az italautomatát. Közben szállingóztak a résztvevõk, megkezdõdött az asztalok összerakása az inditáshoz. Elsõ ismerõsként Szõke György tûnt fel, majd Józsa Tamásnét, Szabó Máriát ismerhettük fel. Gnadigék késõbb érkeztek, akkor már nem voltam az iskolában. Nekik mindig hálás leszek, mert oroszlánrészük volt a téli túrák összehozásában. Késõbb már megtelt az elõcsarnok, a futók izegtek-mozogtak, a társaság pedig a nevezési dij lerovásával foglalkozott. Igyekeztem ponttá zsugorodni és elkerülni Borbás tanárnõ figyelmét. Már azt hittem, hogy sikerül, hiszen több méterre távolodtam az asztaloktól, amikor észrevette menekülésemet. Igy ismét csak eszmei támogatója lehettem a túrának. Helyzetem végletesen reménytelen.
7:00 Márkkal együtt indulunk, bár teljesen függetlenül, saját tempónkban haladunk. Hideg van. Tépelõdöm, hogy vegyek-e fel még egy réteget, de nem teszem. Biztosan be fogok melegedni az elsõ emelkedõn. Igy is lett. A réteg a hátizsákban maradt egész úton. Rójuk a jeges-havas utat, amelyet göröngyössé tettek a korábbi olvadás után megfagyott lábnyomok. Unalmas ez a rész, közben elõre kell engedni a szûk ösvényen feltorlódott futókat. Nézem a talajt, a futók csúszásnyomaiból láthatjuk, hova nem érdemes lépni. Nagyon várom, hogy elhagyjuk a bánya térségét. A gödör szépen növekszik, a jelzett utat jobbra kellett húzni. A rutinosak - emlékeik alapján - iránymenetet végeznek. Ahogy nézem õket, nem sokat nyernek vele. Végre elérjük az erdõ szélét, benn valahogy mégis más a menetelés. Hamarosan ismerõs hang szólit meg jobbról: elõz a Nagy-család. Szokás szerint elõl Krisztina, utána Zoltán és Borbála. Utoljára jegyzem meg, hogy milyen szép nagy lány lett Bori, nehogy mérges legyen rám. Dehát megmaradt bennem az az egykori emlék, amikor októberi túrán, Pomázról kifelé igyekezve, Zoli közölte, hogy kisleányuk született. Kár, hogy csak vén koromra kezdtem feljegyzéseket irni, most fellapozhatnám az akkori beszámolót. Kissé boszant, hogy nem tudom biztosan hol elõzött meg - szokásosan - Petõ Sándor. Látni látom hátulról az alakját, hallom is a hangját. Valószinû, hogy Lajosháza után, fenn a platón, dehát a találkozás örömén túl egyébnek nincs túlzott jelentõsége.
8:16 Lajosházán vagyok. Majdnem húsz percet nyertem a hivatalos ütemtervhez képest. Kell is ez, sõt tovább növelendõ az elõny mert a Kékestetõ utáni lejtõ emészti az idõt. Pedig csak lejtõ, semmi más. Vagy mégis? Megkezdem a nemszeretem mászást felfelé, közben a tolongásban kissé megingok és nyitott tenyérrel kell kitámasztani magamat. Könnyelmûség, könnyen törhet a csukló. Jóval korábban, pingpongozásnál (!) egy hátralépés miatt eltörtem a karomat. Ennek irodalmi nyoma is van, mert az utána következõ Mátrabércre kiszállt a "Kiskegyed" riportere és felfigyelt rá, hogy begipszelt kézzel gyötröm magam felfelé. Most nem volt komoly a helyzet, de azért egy ideig lapos pillantásokat vetettem a bal hüvelykujjam tövére: dagad-e vagy sem. Az Üstök-fõ táján kényelmesebbé válik az élet: egy elég széles nyom segit a haladásban. Valószinûleg a vadaskertbe élelmet szállitó autó gumijától ered. Ezután következik a monoton szakasz a véget érni nem akaró kanyarokkal. Figyelem az ismert domborzati alakokat és azt, hogy hol jár a sor eleje. Végre feltûnik az útmenti ház, a 24-es út és egy rövid S betû után már ereszkedhetünk lefelé a faluba.
10:04 Mátraszentimre, Vadvirág. Megnyugtató a majdnem egy órás elõny. Ilyenkor van még keresni valónk a túrán. Ezt az idõt lehet tartani és ha nincs katasztrofális helyzet, akkor futja belõle a túra végére is. Az imrei gárda kézbe vesz minket. Ládi István az ajtóban bélyegez, Stuller György a szokásos mennyiségû és minõségû teát biztositja. Bosszantásul megkérdem tõle, hogy a tavalyról maradt folyadékot melegitette-e fel. Pimaszságomnak, szerencsére, nincsenek kellemetlen következményei, sõt elûzi az unalmat. Jók az efféle élénkitõ megmozdulások. Régi ismerõsökkel futunk össze, egy mosoly, egy intés évekig emlékezetes marad. Jocó közli, hogy Márk már elment. Nagyon helyes. Én is szedem a holmimat.
Új nyomvonalon lépkedünk fel a Darázs-hegyre, majd egy balkanyarral térünk rá a régi nyomvonalra. A Bõgõs-rétnél megtudom, hogy Márk már felment a Piszkés-tetõ felé. Helyes, nem kell lopni az idõt. Tûrhetõ a talaj, az erdõ volt már szebb is. Az északi szél nagyon szépen fel tudja öltöztetni a fákat, most csak átlagosan voltak havasak az ágak. Galyatetõig csak annyi a mondanivalóm, hogy a tiszta, de a távolban párás idõ miatt az idén nem "látszanak a Magas-Tátra hófödte csúcsai". A kilátó elõtt senkisem vág le jobbra, mindenki tisztességesen felmegy a toronyig. A Gertrúdban mozgalmas az élet és gyors a kiszolgálás, ezért a bélyegzésen túl megkockáztatok egy jó teát és egy sima kávét. (11: 20) Márk - természetesen - már elment. A büfék mindig problematikusak, észrevétlenül emésztik az idõt. Talán most is leragadtam egy pár percig, ennek ellensúlyozására szinte végig kocogtam a nyirjesi erdészházig. Igy is elégedetlen voltam a Csór-hegyi pontba érkezés idejével. (12:43) Olyannyira, hogy utána azt fontolgattam, hogy a biztonság érdekében elhagyom a Vörösmarty turistaháznál kapható géplevest és a P+ elérésével rögtön balra fordulok. Lelkiismeretem azonban nem hagyott nyugodni, különös tekintettel arra, hogy a gyermekeim esetleg várnak a turistaháznál és idegesek lesznek, ha nem tûnök fel idõben. Gondoltam: régen rossz, ha már ennyire kell spórolni az idõvel. Bizony, jól döntöttem, mert mindketten ott voltak. Felmentem tehát a katlanhoz, vettem egy pohár sókoncentrátumot (nagyon szeretem ezt a terméket ilyenkor) és leégettem a nyelvemet. A derék szakácsok ugyanis alaposan felhevitették a folyadékot. Elálltam tehát egy második pohártól, s a többieket követve a hóban hûtöttem a készitményt. Közben jobbra néztem és hirtelenében nem tudtam, hogy hol vagyok. Arról ugyanis Török Ákos mosolygó arca nézett rám. Ilyen még nem fordult elõ. Ákos személye a tudatomban a Téry 50-hez, a Pilis 50-hez illetve a BEAC Maxihoz kötõdik. Kénytelen voltam rendezni a szürke - vagy mit tudom én milyen - állományomat és helyre tenni magamat. Az én koromban ez lassabban megy, de meglett. Ezután nekieredtem a Pisztrángos felé vivõ útnak. Hamar kiderült, hogy nyomkövetésbõl az egész társaság - Hevér Gábor szemében - elégtelenre vizsgázott, mivel a P+ elsõ pár száz méterén mindenki a szekérúton ment és csak késõbb tért rá a hivatalos csapásra. A P+ ösvényen csupán egyetlen egy korábbi - és tisztességesen behavazott - lábnyom látszott. Mivel nem akartam büszkén megkülönböztetni magamat - nem is lett volna jó - többszáz túratársamtól, ezért szerényen õket követtem az elsõ, racionális letérésig. Igy értem el a Pisztrángost. (13:50) Nekem ez megfelel.
Márkkal egyetértésben úgy döntöttünk, hogy nem állunk meg a Pisztrángosnál, tudjuk le minél elõbb a kaptatót. Mint másutt emlitettem, lélektanilag jól tudom venni ezt az emelkedõt, most csak 2 perccel toldtam meg Kékestetõig a 2009-es 1 óra 10 percet. Talán azért, mert a Sötét-lápán leültem egy fatuskóra és elmajszoltam egy banánt. Esemény nélkül felértünk a siházhoz. (15:02) Standard idõ. Megittam három pohár teát és feltöltöttem a cumisüveget, amelyben kisebb jégdarabok úszkáltak. Ezután irány lefelé. A P jelzésig nincs baj, utána jön az elsõ kötél. Elég sokan himbálóztunk rajta, emiatt nehéz volt tartani az egyensúlyt: a vége felé a térdemen csúsztam egy keveset. A fahid után nagyjából vizszintes a talaj és a besütõ nap fel szokta olvasztani a havat. Inkább sár van itt. Most azonban a gyengén olvadt hó szépen visszafagyott és alattomossá tette a földet. Adottságaitól függõen különbözõ látványos testtartással (vagy nem-tartással) haladt itt a nép, szépen fogyasztva a szintidõt. A dózerút után aztán jött a gyengén lejtõ csúszda, a második kötél és - részemrõl - a második zuhanás. Valamikor az iskola udvarán csináltunk ilyen pályát. Jól nekifutva tiz métert is lehetett csúszni, nagy örömünkre. Most minden nekifutás nélkül, örömtelenül csúsztam legalább hat métert arra törekedve, hogy kényelmesen feküdjek hanyatt a lejtõn. Nem lehetett egy szavam sem a megoldásra és a fagy miatt az eleganciámon sem esett károsodás. Errõl a célban gyõzõdtem meg véglegesen, amikor Borbás tanárnõt kértem meg arra, hogy nõi szemmel vizsgálja meg az öltözékemet: vajh' mehetek-e igy haza. Lehet, hogy még csúsztam volna néhány métert, azonban, most bal oldalt, ismét feltûnt Török Ákos jóságos arca és egy társával együtt lefékezte mozgásomat. Feltápászkodtam és óvatos tengerészlépésekkel közeledtem a Gyökeres-forrás felé. (16:23)
Les trois mousquetaires, Athos, Porthos és Aramis, pardon, Guszti, Józsi és Zsolt érdeklõdve figyelte bevonulásomat az ellenõrzõ pontra. Én rögtön dühösen rájuktámadtam. "Hogy van az, hogy évek óta hozzátok csak hasoncsúszva vagy térdelve lehet eljutni? Ha véletlenül nem igy történne, akkor pedig az asztalotok elõtt esik hanyatt az ember. Minek képzelitek magatokat?" - morogtam. Õk hárman - túlerõben - azonnal ellentámadásba mentek át és szikrázó szavak röpködtek a levegõben. Szövegük egyáltalán nem hatott meg engem és azt követeltem, hogy adjanak egy kispárnát, mert hideg a pad fája. Egyikük gúnyos mosollyal egy habositott mûanyag lapot kotort elõ és azt adta át. Figyelmeztettem, hogy ez nem kispárna. Lehet, hogy szigetel, de nem elég puha. Miközben folyt a közelharc, valami felvillant, de nem törõdtem vele. Engem nem lehet megfélemliteni. Az igazoló pecsétet azért csak kegyeskedtek beütni. Ennek birtokában közöltem, hogy nekem ebbõl a cirkuszból elegem van és különben is a tûzrakásuk füstje csipi a szememet, ezért el is megyek innen. "Jövõre ugyanitt" - kiáltották kórusban. "Jó ötlet" - viszonoztam és Márk kiséretében elhagytam a térséget.
Még jó négy kilométer volt hátra, ami sáros idõben kellemetlen is tud lenni, de most szavunk sem lehetett. "Biztonság kedvéért szedjük a lábunkat, mert semmi sem garantálható" - mondtam és kocogásra fogtam a dolgot. Mozgásunk bakancsban nem túl kecses, de célravezetõ. "Elfüstöltünk" Jocó mellett, aki az elsõ házaknál várt minket és megállás nélkül "robogtunk" a célig. (17:14) Kész.
Pompás dolog sikeremberként társadalmi életet élni. Nem kell sietni, a teáspohárral a kézben lehet sétálgatni, nézelõdni. Jocó egy barátjával cseveg, én legelõször Gász Kata felé igyekszem, mert nála lehet megvenni az új programfüzetet. A teázónál találom Wehner Gézát, aki közirói tevékenységének ujabb termésérõl tájékoztat: újságcikkben siratta el a Tóth Árpád-sétány juharfáit. (Magyar Nemzet, január 28-i száma) A romantikus Márai idézettel gazdagitott irás olvastán Kárpáti Aurél "Budai képeskönyv"-e jelent meg elõttem. Azt is még egy számjeggyel kifejezhetõ életkorban olvastam és ma sem tudom felejteni. Hadd idézzem az ismert közmondást: "A kisgyerek emlékezete vaj a bevésésnek és szikla a felejtésnek." Ezért is nagyon fontosak elsõ éveink és az õsz fejjel egymás számára recitált - egykor nem szeretett - memoriterek. Aztán háromsággá bõvül a társaság: Gézához csatlakozik Siményi Miklós és Corradi Surd. Én is még fordulok egyet-kettõt. Toplak Jóskától, például, mindig lehet újdonságokat hallani az elektronikus lexikon ügyének állásáról. Aztán eszembe jut, hogy körülbelül ötvenöt évvel ezelõtt vágták ki a Diósgyõr-Majláthtól a Csanyik-kanyarig tartó hires, homogén jegenyefa sort és örültem annak, hogy a most hatvan éves Géza emlékszik rá. Közös élményünk, egy életkorszakot összekötõ ismeret. Ezen a télen a szanticskai bekötõút jegenyéi haltak meg állva és nagy örömmel láttam, hogy az önkormányzat mindkét oldalon, szinte azonnal pótolta fiatal, kikarózott, dróthálóval védett csemetékkel. Ez a kevéssé köztudott, de gondos természetvédelem és települési kultúra eredménye.
Jól sikerült túrán voltunk. A rendezés szokásosan kifogástalan volt és öregbitette nem a rendezõket, hanem a hirnevüket. Köszönjük.
Felhasznált üzemanyag: 3 banán, 1 kifli, 1 forró csokoládé, 1 rövid kávé, 1 pohár ipari leves, legalább 5 pohár tea és fél liter, a hátizsák zsebében utaztatott viz, jégdarabokkal. El lehet gondolkodni azon, hogy többe került-e, mint ugyanezen út benzinköltsége. |
