Túrabeszámolók

2011.január 15

 

„...egy perc: a „Tél” meg sem hõkölt belé…”

 

A Bükk, az Észak-Magyarországi középhegységnek legterjedelmesebb és az (ország) legnagyobb átlagmagasságú tagja. Habár a Bükk legmagasabb pontja sem éri el az 1000 métert, 50 bérce emelkedik 900 méter és 11 pedig 950 méter fölé! (nem én mértem le). A legmagasabb pontja Istállós-kõ, amely 959 méter magas…

Epilógus: köszönöm a rendezõségnek, a túratársaknak, a pazar fennsíki tájnak, a napfénynek, a holdnak és a csillagoknak, annak a karbon és jura idõszak során a Thetyszisben elhalt milliárdnyi állatnak, amelynek tömörödött mészvázán talpaltam egy egész napon át a vén rögön, utoljára és utolsó sorban még a vadászoknak is, hogy ez a nap így létrejöhetett. Köszönöm!

 

Répáshutára „érkeztemkor” startol el az egész mezõny. A kocsim ülésérõl szemlélem végig az elszánt ismerõs és a szintén ismerõsnek tûnõ ismeretlen arcokat, amint sorra elhaladnak mellettem, néha csak egy pár centire tõlem, és mintegy a teljesítménytúrázó mozgalom jelképeként az élükön vágtat Moiwa, mint egy „archaikus” hadvezér, aki egy nagy rohamra vezeti fellelkesült csapatát.

 

„…török bugyogóként lifeg utánam…”

A szokott módon „nagyképûen” nézek a mezõny után egy darabig, amíg az utolsó túrázó is el nem szivárog mellettem, hamarosan találkozunk. Akkor még nem sejtem, hogy nem adják olyan könnyen magukat a bércek és a 3000m szintkülönbség. Nyugodtan „becsekkolok”.

Már az elsõ emelkedõn ledobálok magamról mindent, és ezt követõen az egész napom ezzel telik el, hol vetkõzöm, hol öltözök, legtöbbször menet közben, ki tudja hányszor, de végeredményben a Bükk legeslegtetejét leszámítva végig dög melegem lesz. Kitaxálva, a cipõt leszámítva, nagyjából 3000HUF értékû kínai cucc van rajtam, az „oroszlánszínû” dzsekim, ahogy kedves túratársam tréfásan titulálja késõbb, a melegítõ alsó, amibõl kifogytam, így török bugyogóként lifeg utánam, és bárhogy is kötözöm, 50 méterenként rántani kell egyet rajta, nehogy feltáruljanak belsõ titkaim a túratársaim elõtt, és a már nullára amortizált adidas „macifelsõ”, amiben 15 éve futkározok szüntelen télen-nyáron. Látva profi túratársaimat, akik szinte soha nem nyúlnak a ruházatukhoz, ami megfelelõen szigetel és szellõzik, tehát automata az én félautomatámmal szemben, elhatározom, immáron felnõve a feladathoz, meg kell újítani a felszerelésemet.

Meglepõ, hogy az elõzõ napok esõzései és a hirtelen olvadás ellenére sincs egyáltalán sár, a fagyott talaj nem tudta magába szívni az olvadékot, azt majd a forrásokból fogjuk kortyolgatni. Az avar viszont nedves, és csúszós sportcipõmben, amiben tegnap még dolgoztam, de mától új beosztásba helyeztem, ezen túl túracipõ lesz, a Katalin-völgyben oldalazva minduntalan megcsúszok, ezzel eldõl, ha nem akarom nyakam törni, ma futásról szó sem lehet. Néhol kocogok azért valamelyest, de vannak erõnléti problémáim is, az elmúlt hetek megfeszített, éjt nappallá tevõ munkatempója miatt az utóbbi idõben terepre egyáltalán nem jutottam ki, és most érzem a kihagyást. A Katalin-völgy azért meglepõen gyorsan eltelik, hosszabbra emlékeztem, lassan kezdem beérni és elhagyni a leszakadozókat. A patakon is sikerül szerencsésen átlendülnöm, nem úgy az elõttem átkelõ túratársamnak, aki egy remek ugrással, a közepébe csobban. Gyöngyvászon cipõmet azért megfürdetem az út latyakos havában, a zoknim pillanatok alatt magába issza az elnyelt vizet, de hamar kiszárad.

A sárga jelzésen a jégen fölfelé sinkóztomban, nem messze az erdõbõl lövéseket hallok, átvillan az agyamon, nekünk lõttek, csak késõbb derül ki, hogy ez mennyire igaz . Pazsag után a kapaszkodón egyre több túratársat hagyok el, végre megvan a mezõny.

 

„...kavicsokkal játszottak az út porában…”

Itt robog Kékdroid és „csapata” is, aki, akárcsak én, szintén „full” hazai terepen repeszt. Beállok közéjük, és csak valamikor a Hereg rét után pattanok le róluk. Kékdroid és társa Repkény, 2010-ben 42 túrát teljesítettek, amit egy hosszú, nagyon hangulatos „mondatban” foglal össze éves túraösszesítõjében. Beszélgetünk. A duplacsövû, gyorstüzelõ Tamás kútjánál egy kicsit lemaradok tõlük, magával ragad a nosztalgia. Fiatal koromban nagyon sokszor várakoztam itt a menetrendszerû autóbuszra párommal, pusztítva a maradék hazait, ez volt bükki túráink egyik kedvelt kiinduló és végpontja. Akárcsak a Hereg rét, ahová egészen pici koruktól kezdve hordtuk fel gyermekeinket. Nyiladozó értelmükkel talán itt eszméltek rá elõször a külvilág, a természet színeire a túláradó tavaszi napsütésben és friss madárdalban fürödve, megfigyeltek egy-egy szép virágot, vagy a kalapját a földbõl kidugó gombát, vagy a pokrócukra felszemtelenkedõ különös rovart, vagy a távolban a rét sarkán nyugodtan legelészõ õzet, vagy egyszerûen csak kavicsokkal játszottak az út porában, mindezt a pompás, az egész tájat uraló szikla, a Tar-kõ tövében. Eszembe jutnak a hatalmas szánkózások a rét oldalán, és az önfeledt kacagások is egy-egy borulásnál, de mindegy, ennek már vár vége, felnõttek örökre.

Most elõre ugrok az idõben 2010-ig pörgetve az órát, valamikor a koranyár idõszakára, amikor mit sem törõdve a hemzsegõ kullancsokkal, egy réti nyúlhere elõtt feküdtem önfeledten, és magányom teljes tudatában próbáltam egy épkézláb fotót készíteni róla. Egyszer csak a hátam mögül, a magasból egy égi hang szólalt meg: tudja, mit fényképez? Megfordultam, felnéztem a felém magasodó alakra, nyakában hatalmas optikájú fényképezõgép, kezében a jól ismert zöld növényhatározó könyv. Pontosan nem, szóltam, és így ismerkedtem meg Turcsányi Gáborral, a Gödöllõi Egyetem botanika tanárával. A pózomból gondolhatta, hogy az érdeklõdésem az átlagost meghaladja. Meghatároztunk még közösen egy tucat fajt a zsebkendõnyi területen, aztán miután útba indított egy közeli, az út mellett magasodó évelõ turbánliliom felé, a feleségéhez indult, aki a völgyben, szintén a Gödöllõi Egyetem tanáraként gombafajokra vadászott. Miután áthaladunk ezen a helyen, hirtelen felébredek, az emlékek elfoszlanak, és visszatérek a mostani „családomhoz” a teljesítménytúrázókhoz, Kékdroidékhoz, akiknek egy halvány mosollyal búcsút intek, és lerobogok Imõ-kõig…

 

„… lázadás a Bounty ellen…”

Itt már szinte sorszámot kell húzni a jobb fényképezõ posztokért, olyan fotogén a hatalmas fehér sziklából (White Cliff röviden WC) télen szokatlanul buzogó forrás. A Lök-völgybõl a Lambot felé kikapaszkodva, az Istállós-kõ elõjátékaként mintegy, elõször jelez a lábam. Fölfelé a meredeken még megelõzök egy pár túratársat, mindenki feltûnõen szenved és köhög, ez egyelõre erõt ad. Ez egyébként is frontos (fontos is!) nap, sokan panaszkodnak váratlan erõnléti problémákra. Valahol feljebb beérem Istvánt, aki mindig szívélyesen üdvözöl, nagyon emberszámba vesz, jól esik vele haladni egy darabig. Most éppen egy kakaófa és kókuszpálma termésébõl, cukorrépából vagy nádból és még ki tudja mibõl elõállított, kék színû papírba csomagolt „ördögi” finomságot nyújt felém, amit Bounty-nak neveznek. A szervezetem minden sejtje sóvárogva kap a csokiért, de „lázadok a Bounty ellen”, amit valaha egy félévig tartott elvonni magamtól. De lényegtelen, hogy elfogadom-e, vagy sem. A felém nyújtott, segítõ kéz, amit a mai napom válságosnak tûnõ pillanataiban még néhányszor fogok tapasztalni, ez az önzetlen baráti gesztus, ez ad erõt, nem a csoki. És jókedvre hangol. István most éppen a holtpontjával küszködik, amihez még nekem is lesz szerencsém egy párszor a túra során, sõt az Istállós-kõ után már a „hullapontot” is megközelítem egy pillanatra. Haladok rendesen, de úgy néz ki a „martonos” vágtáknak mára vége, ami szomorú, mert a gyaloglás egy idõ után jobban megnyúz, mint a futás. Elbúcsúzok Istvántól és a társától, arccal a Toldi-kapu felé…

 

„…minden fába microchipet fog ültetni…”

Még egy kamionos elõzésre telik, percekig tart, míg magam mögé gyûrök egy keményen küzdõ túratársat, ebbõl egy kis beszélgetésre is futja. Szuper „ûrruhája” van. Máris megkezdem az információgyûjtést a „mimikrim” megváltoztatásához. Állítása szerint télen-nyáron ugyanebben az öltözetben jár túrázni (Hold, Mars sem kizárva), és se melege nincs, se nem fázik soha. Akárcsak a beduionok. Na persze azért vagyok egy kicsit gunyoros, mert próbálom magam szoktatni a gondolathoz, hogy nemsokára valami hasonló sportöltözetet viselek majd, de valahogy nehezen tudom elképzelni. Megkezdem a kapaszkodást a „kapuban”, a rövid meredeken. Megállapítom, hogy középiskolás korom óta, amikor oly sokat jártam erre, semmivel nem lett szelídebb, bár a sok-sok teljesítménytúra és „futikálás” után edzettséget szerezve nyugodtan kijelenthetem, ugyanolyan nehezen jutok fel, mint akkor. A távolban megpillantok egy sárgarigó színû felsõt fütyörészni, ami mással össze nem téveszthetõ. Majd kapaszkodás közben eltûnik a szemem elõl. Elérem az õserdõt, ami olyan szigorúan védett, hogy „az csak na”. Természetesen megértem a több mint 100 éve mûveletlen erdõ tudományos értékét, és hogy védeni kell, én nem vagyok olyan mûveletlen, mint az erdõ, de mindig összeszorul a szívem, amikor arra gondolok, hogy a régi kirándulások legnagyobb élményét az Õserdõ „magterületén” való rövid áthaladás jelentette. Már akkor is tudtuk, hogy ez egy különleges hely, de ha nem tudtuk volna, rájövünk magunktól, hogy itt másképp, áhítattal kell viselkedni, és szerintem senkinek esze ágába nem jutott, bármilyen kárt tenni benne. Úgy haladtunk a kitaposott erdei ösvényen, mint a távoli múltba utazó turisták, akiknek nem szabad lelépni az ösvényrõl, mert akár egy állat vagy növény eltaposása is megváltoztathatja a jövõt. És ez a jelenben is így van, bármit tönkreteszünk, az mindenképpen megváltoztatja a jövõnket, mint egy rosszul sikerült idõutazás. Ha megkérdeznének, természetesen az elzártság mellett szavaznék, hogy is tehetnék másképp. Önkéntelenül eszembe jut a braziliai õserdõk pusztulása, ahol, ha kissé mérséklõdõ ütemben is, de percenként futballpályányi területek tûnnek el örökre, és senki nem tudja mi lesz ennek a következménye. A brazil kormány tehetetlenségében, és végsõ elkeseredésében elhatározta, hogy hála az árzuhanásnak, minden fába microchipet fog ültetni, ezáltal fülelve le a nagyüzemben folytatott illegális fakereskedelmet. Más kérdés, hogy ennyi chip legyártása, milyen környezetterhelést okoz majd. Mindenesetre jobb módszernek tûnik, mint kihegyezett épületvasakat rejteni az erdei utakra, turistautakra, mint ahogy ezt a pásztói barbárok tették nemrégiben, egy gyermek komoly sebesülését is okozva. Még egy pillantást vetek búcsúzóul az Õserdõre, elképzelem az elpusztult fák kérge alatti otthonában láthatatlanul lapuló seregnyi rovart, lárvát, a tavaszi növények földben szunnyadó magvait, és abban a reményben állok odébb, hogy mindez fennmarad örökre, akárcsak a brazíliai õserdõk, és nem tapossuk el a jövõt.

Az õserdõ után újra megpillantom a sárga felsõt, ami most már hamarosan közeledik. 10 méteren belül érve, mint már sokszor, megint elbizonytalanodom: ez nem lehet Józsi. Egy fiatalembert látok magam elõtt menetelni, nem egy idõsödõ urat, aki már tavaly túllépte a hatodik X-et. Amikor mellé érek, akkor látom, hogy Õ az, és az elismerésemet azonnal ki kell fejeznem, egyszerûen nem tehetek másképp…

 

„...de szerencsére felérek, mielõtt szárba szökkenne…”

 

Józsi is a frontos napra panaszkodik, de a mozgásán és lendületén ebbõl semmit nem lehet felfedezni. Küld tovább, úgy gondolja most is olyan futó-bolond vagyok, mint máskor, de ez a napom most nem errõl szól. Így a Szalajka-forrásig a társául szegõdök, és idõnként számtalan ismerõsétõl körüldongva, változatos témákat érintve, élénk beszélgetés mellett tesszük meg az utat, amit csupán egy kis barlangászás szakít meg egy rövid idõre. Egy gyönyörû panorámájú helyen még egy közös früstökölésbe is fogunk, és egy értékes történelmi fotót is készítek róla, a sárga felsõ remek színegyensúlyt teremt a képen. A Szalajka-forrásnál megülök egy kicsit, de Õ azonnal megrohamozza a 959m magas bércet, rövid idõ alatt eltûnik a sárga felsõ és Józsi, messze a magasban. „Mint a mókus fent a fán…” villan be a fürgeségérõl, mintha a környezõ kövekbõl szólna ez a dal örökre. Ne higgy Józsinak, mármint amikor a formájára panaszkodik, Õ mindig jó formában van. Az egyik túratárs kétségbeesetten néz felfelé, még a nyakcsigolyáját is hallom reccsenni: oda,oda,oda…? kell felmenni? Aha,aha,aha. Majd indulok én is. Tavaly jártam itt utoljára családi kirándulás keretében, de akkor, minden nagyképûség nélkül mondom, akár fel is futottam volna rajta, olyan jó passzban voltam. A formám elszállt, de a hegy maradt a helyén. Egyenletes sebességgel haladok, de a tavalyi élvezet sehol. Azért hamar a barlangnál vagyok, ahol az aurignaci típusú kultúra (õk még nem tudták, hogy így hívják) furulyázó emberei, a barlangi medve népe éldegélt, nem is olyan régen, úgy 30-35 ezer évvel ezelõtt, az õskõkorszak utolsó periódusának, a felsõ paleolitikum kezdeti szakaszában, amikor a neandervölgyi és a mai emberek közötti váltás zajlott Európában. Ez már 535 m magasság, már csak egy 424m magas toronyba kell felmenni és kész. Vajon õk is felmentek, vagy annál több eszük volt. Egy csodálatos, kidõlt fatörzsekkel tarkított sziklakapun belépve kell megkezdeni a további, immár még meredekebb emelkedést. A kapunál leállok, és a fatörzseken tenyészõ gombákat kezdem fényképezgetni (meghatározás: évgyûrûszerûen csíkozott lepketapló világos széllel, és barna, kocsonyás zselészerû fodros rezgõgomba, azért jól jönne az a botanikus gombász, akirõl az elõbb meséltem.) Újra nekiveselkedek a hegynek, és tõlem szokatlan módon, csak nagyon keservesen elõzgetek felfelé. Ez a véget nem érõ hegy, és ha felnézel, látod fent az irdatlan magasságban fent az elõõrsöt, elképzelhetetlennek érzed, hogy egyszer te is feljuss oda, de ha mégis ott vagy, akkor hamar rájössz, hogy még tovább kell emelkedni, magasabbra, magasabbra. Pull up! pull up! pull up! üvöltené a feketedobozom, ha lenne. A hegyen felfelé egy idõ után megszûnik minden más, csak a létért való küzdelem marad, minden, ami valaha voltál, amit valaha megtanultál, ismertél, egy pillanat alatt szétfoszlik, a ködbe veszik, már a túratársakat sem érzékeled, csak ketten maradtok, Te és a Hegy. Mikor a végsõket rúgjuk, egy fiatal sporttárs vigasztal, már nincs sok hátra, remélem, a távra gondol. Így teszek szert egy gyors ismeretségre Goodlooking-al. A 2005-ös Mátrabérc-túrán, életem elsõ teljesítménytúráján fogadtam meg utoljára, a Csörgõ-patak völgyében, hogy többé soha, és most itt ég és föld között, megint csírázni kezd a gondolat, de szerencsére felérek, mielõtt szárba szökkenne. Persze Józsinak hûlt helye, sõt annyira kihûlt a hely, hogy a kabátomat kell leteríteni, pedig pocsék hideg van, hogy egy rövid idõre leülhessek. Javítok a súlypontomon, a zsákom tartalmának egy részét a hasamba telepítem át, majd elhagyom a „kegyetlen” hegyet, amirõl még csak egy jó kilátás sincs.

 

„…humorunk is valahogy hasonló…”

Ahogy indulok lefelé, hallom, hogy nagy lendülettel nyomul valaki hátulról, de kitérés közben, egy hatalmasat bukok. Amikor felkászálódok, ismerem föl, hogy Tamás barátom az a   gyorsvonat, megint egymásra találtunk. Ezt követõen a Peskõ-házig tartanak közös kalandjaink, ahol már annyira lelassulok, hogy könyörgésemre, személyvonatról, újra expresszre száll. De most még együtt vagyunk, és boldogan szaladozunk ide-oda, mint a pár napos kiscsikók. Késõbb már abbahagyjuk a futást, de lendületünk kielégítõ, és közben megint jól elbeszélgetünk, talán a generációs rokonságnak is köszönhetõen, témákban mindeddig kifogyhatatlanok vagyunk. Humorunk is valahogy hasonló, ugyanazokat a dolgokat találjuk viccesnek, és szerintem ez döntõ. A vadkerítéshez érve, meglátom a sárga felsõt, benne Józsit az út közepén, amint valamit intézkedik, és körülötte, mint szellemi vezér körül, kisebb nyáj csoportosul, minden mozdulatát figyelve. Hamar kiderül a turpisság: a zöld jelzés közepén, amerre a túra hivatalos útvonala haladna, biztonsági õr zárja el az utat. Hátunk mögött a szégyenteljes visszavonulás, elõttünk hajtóvadászat, és hacsak nem akarjuk mi is egy traktor vontatmányaként végezni, mint azok a peches vadak, amelyeket majd késõbb látunk még, jó döntést kell hozni. Sikerül a fõrendezõt elérni, akik egy kis habozás után visszavonulót fúj, és ettõl kezdve a mezõny nagy részét, a 63km-es ágról, a 48-ra terelik át. Józsi rögtön visszafordul, mellette egy pár túrázó, de nekem nem tetszik a dolog. Nem szoktam csak úgy feladni a céljaimat, nem engedek a 63-ból. Meg egyébként is látni szeretném Kékdroid „indexen” beígért gyönyörû „krokijait” a Peskõ-háznál. Nekem a krokodilok kellenek, vagy mindjárt krokodil-könnyeket fogok hullatni. Oá, oá, oá…

Míg, az ilyenkor januárban termõ fél-élõsködõ sárga fagyöngy (népies neve: fakín) sárga bogyóin tapodunk, a döntés pillanatnyi kínjait átélve, jó néhányan úgy döntünk, hogy  teljesítjük a hosszabb távot. Még ez a maradék csapat is két részre oszlik, és külön-külön próbál szerencsét, kikerülni a vadászterületet. Mi egy olyan néhány fõs csapattal maradunk, akik között van két szupertájékozódó túratárs, akik tudják, mit tesznek, így továbbra is önfeledten fényképezgetünk, és röhögcsélünk, jó kedvünk van. Tamásnak egyébként „szupi kis” Olympos gépe van, és nagyon jól veszi észre a témákat, amikre én is rögtön lecsapok. Jól látja meg a lemenõ félben lévõ nap által kibocsátott színes sugarakat, amikor a hegy tetején söpörnek végig, vagy a távoli ködök és árnyak különös árnyjátékát az erõdben és a hegyek fölött, és sorban készíti az olyan remek fotókat, amilyeneket nekem csak nagy ritkán sikerül zsákmányul ejtenem. Aztán eszembe jut Plecs, akinek a természetfotóit nagyra becsülöm, és akivel egy pillanatra összefutottunk Pazsagnál a tavalyi Egri Bükk 50-en, még egy fotót is feltett rólam a jó kis honlapjára (Casio EX-Z19-el készült). Tamásnak is tetszik Plecs honlapja. Na, ebben megegyeztünk. Ami a tájékozódást illeti, hamarosan kiderül, jó lóra tettünk, a vadászati zóna határán elérjük a szomszédos völgyet, és egy traktorhoz kötözött vontatmányon már a zsákmányt is megpillantjuk. Engedélyt kapva a fõvadásztól bõsz fényképezésbe kezdünk, bár a hozzá nem szokott szemnek kissé siralmas a kitrancsírozott, egykor büszke vadak látványa. Tavaly, amikor itt jártam, fényes nappal összefutottam egy vaddisznóval, most nézem, hogy felismerem-e az áldozatok között. Elvben, régebben én is bigott állatvédõ voltam, mindenfajta vadászatot fölöslegesnek és elítélendõnek tartottam. Ma már árnyaltabb a kép. Ez „húsvadászat”, csak az ítélheti el, aki vegetáriánus, mi húsevõk álszentek vagyunk, ha így teszünk. A másik, hihetetlen módon elszaporodtak a vaddisznók, aminek a következménye lehet, hogy egyre inkább kitörnek a kultúrterületek felé. A tény, hogy minduntalan beléjük botlom. Lehet, hogy nem jól látom ezt az egészet, nem vagyok szakértõ, ez csak a személyes benyomásom, ha valakinek más a véleménye, azt is meg tudom érteni. Tovább vasutazunk a Hideg-kúti-völgyben a piros jelzésen. A jó társaságban pillanatoknak tûnik, míg a Peskõ-házhoz érünk, ahol összeverõdik a kicsiny „oroszlánszívû” csapat, akik a veszélyek és a rendezõség határozott utasítása ellenére „bevállalták” a 63km-t. A forrás, amire annyira számítottunk, elapadt. Ez dráma mindnyájunknak, mert Répáshuta még irgalmatlan messze van innen. A sötétben kiszáradva botorkálni, most kezd csak igazi túlélõtúrává válni a dolog. A krokodilok is eltûntek, gondolom a forrás kiapadása miatt átköltöztek a Vöröskõ-völgybe, itt nincsenek, az annyi szent. Van valami tócsa a forrás körül, de hemzsegnek benne valamik, senkinek sincs gusztusa hozzá, hogy valami véglényt összeszedjen, talán az arzén alapú élet is megtelepedett már benne. (Késõbb a „szalagbontók” a forrást helyreállították,csak egy követ kellett a helyére tolni, hogy újra vizet adjon.) A hangulat azért remek, igyekszik mindenki humora legjavát adni, dõlünk is röhögéstõl. Valaki a szúróbélyegzõvel próbál akupunktúrás szolgáltatást és füllyukasztást nyújtani, de nem tolonganak az ügyfelek. Végül elbúcsúzunk egymástól Tamással, egy most induló kisebb csapathoz csatlakozik. Testvériesen elosztjuk mindenünket, amink van, még a maradék vizét is felajánlja nekem, amit persze nem fogadok el. Jól jön viszont a pilótakeksz, ami egyébként a kedvencem. Már a fogyó sem érdekel, pedig a hasam az élõ bizonyíték arrra, hogy az ember élete végéig töretlenül fejlõdik (és az emberiség is.) (Ha így folytatom, a "LEFOGYSZ 63" helyett FELHÍZOL 80 lesz a végére.). A keksznél tartottunk: amint átnyújtja a kekszet, és alkudozunk, még többet szeretne adni, mint amit elvettem, nézem a felém nyújtott baráti kezet, benne a pilótakekszes rolnival, itt a Bükk-hegység közepén, amint éppen besötétedik, ma már másodszor is meghatódom. Aztán elmegy, és én egy másik csapat gyorsabb ágához csatlakozom.

 

…körülöttünk simogatóan fénylenek a „város és a csillagok”…

 

Elkezdem a bükki farkasok témáját, de ez a társaimnál nem jön be.

Majd villogok a vadonatúj 200 lumenes lámpámmal, ami a fél Bükköt bevilágítja, míg az élen haladó srác le nem teremt, hogy idegesíti ez a fényár. Úgy döntök, hogy egy kicsit megsértõdöm és lerázom õket, egyedül próbálok szerencsét, de nem megy. Beérnek, és akkor jövök rá, hogy a srácnak macskaszeme van, a sötétben, a holdvilág és a csillagok fényénél is tökéletesen lát, és biztosan, kiváló ütemben vezet minket. Hirtelen elkezdem nagyon tisztelni, én és a társa hûen követjük, ezen túl csak a lábamat világítom meg. A sötétben egy-egy percre elalélok és kiszállok önmagamból, hagyom, hogy az „Avatarom” vigyen tovább a cybertérben. Még az is eszembe jut, miért is kell nekünk a valóságban, a sötét erdõben caplatni, nem lehet ezt valahogy egy videójátékkal megoldani, Virtuális teljesítménytúrák a neten, vagy valami ilyesmi, gondolom ez már a kiszáradás jele lehet. Hamar átrántanak a fennsík kövein, az Õserdõig maradok velük. Itt technikai szünetet tartok, közben beér egy kétfõs csapat, innen együtt haladunk tovább. Újra kiegészülünk, így kialakul a végleges létszámunk, az 5 fõ, már a célig. Sokat beszélgetünk, lassan-lassan befogadja a baráti társaság ezt a „csodabogarat”. Igen-igen jólesik, nem szégyellem, amikor kiderül, hogy a „fedõnevem” alapján még némi ismertségem is van. A Tar-kõn még siránkozok is nekik, hogy én a Less Nándor senior aranyérmes (hõzöngök!), utolsó leszek egy teljesítménytúrán, de megnyugtatnak, hogy ugyan a mezõny már beért, de mi az elsõk között vagyunk, mert az eredeti távot, a 63km-t teljesítettük, ami 15km-el hosszabb, és végül megállapodunk abban, hogy erre mindnyájan büszkék vagyunk. A Három-kõnél tartunk egy szusszanásnyi pihenõt. Van annyi idõ, hogy egy kicsit körbenézzek. Felsõtárkány és Eger fényei, mögöttük a távolabbi települések világításával összeolvadva hatalmas területen terpeszkednek szét. Most látom csak, milyen óriási a városom, hiszen nappal a határok belevesznek a szürkeségbe. Az égre fel sem kell néznem, itt van elõttem, karnyújtásnyira látszik. A Hold csonkolt D-je lassan kikerekedik. Elõttem a jól szituált Orion, a téli égbolt jellegzetes csillagképe, derekán csinos, csatos övvel, a bal vállán (ha hátulról nézzük a jobb!) egy gyönyörû rubinnal, a vörös szuperóriás Betelgeuse-val, kaszáját magasba tartva uralkodik ezernyi csillagtársán, mögöttük további százmilliárdnyi csillag fénye sejlik, és azon túl a galaktikák, a végtelen világegyetem. A csillagkohókból kiköpött atomjaim, amelyeken minden pillanatban milliárdnyi részecske suhan át észrevételen, örök keringését végezve a határtalan ûrben, most együtt rezegnek a mindenséggel. (De jó lenne valami jobbat, szebbet, többet írni errõl, mert ez egyáltalán nem fejezi ki azt, amit éreztem, de sajna csak ennyire tellik.) A másodpercnyi révület után hirtelen visszatérek a valóságba, a társaimhoz. Itt a kigyulladó „galaktikák” alatt ismét baráti kéz nyúlik felém, mint ma már annyiszor, és mazsolával kínál, amit szerénykedve elfogadok. Még most sem tudom, hogy a mazsola, vagy a baráti gesztus, ami elûzi minden fáradtságom, de hirtelen jobban leszek, és úgy érzem most már bármilyen iramra képes lennék, bármeddig. Nos, itt vagyunk mi öten a sötétben, egymásra hagyatva, míg körülöttünk simogatóan fénylenek a „város és a csillagok”. Az út maradék része hamar eltelik. Felszabadulva egy kicsit sokat csacsogok, amiért így utólag is elnézést kérek a nagyon helyes túratársnõmtõl. Végül jó hangulatban, énekszóval esünk be a Vadászba. Hazaértünk.

(Most tudtam meg Repkény színes és részletes beszámolójából, hogy egy 8 fõs mindenre elszánt, szintén a hosszabb távot választó csapat még mögöttünk haladt úgy 1 órával az éjszakában. Részletesen lsd az említett beszámolót.)

(Megjegyzés: a Betelgouse: a csillagászok szerint felrobbanni készül, ill. már egy pár száz éve fel is robbanhatott, csak mi még nem tudjuk, hogy esetleg már nincs, amit látunk! Érdekes lenne a Kaszás nélküle!)

„…kapunk egy kis dorgálást…”

A belépés után hamarosan lezajlik a „szigorú” adminisztráció, ami a frissen készült lyukkártyák minden egyes lyukát alaposan szemügyre veszi. Itt nem kaphat senki „csak úgy” oklevelet, ennek a túrának rangja van, mindent nagyon komolyan kell venni, és így is teszünk. A bisztró lassan kiürül, bár jó néhányan múlatják még itt az idõt. Megkapom az oklevelemet, és a jól megérdemelt zöldséglevesemet is. A Less Nándor túra után „patetikusan” azt írtam, hogy „abba” a bablevesbe a „konyhás nénik” a lelküket is belefõzték, de ahogy késõbb olvastam Vándorcsillag beszámolójában, akivel ismerjük egymást, csak még nem közelebbrõl (most is láttam a Tamás-kútjánál), szóval az Õ gyomrának emészthetetlen volt a „konyhás nénik lelke”, inkább egy kis babot, vagy húst szeretett volna helyette. Így megkövetem magam, és most csak annyit írok, hogy a leves nagyon finom volt és jó meleg, na meg a kiszolgálás (és a…). Közben a fõszervezõ, Atilla az én asztalomhoz ül le adminisztrálgatni, vagy én ültem a rendezõi asztalhoz, a 4 fõs „boxok” miatt sajna a csapatomhoz pont nem fértem be, és beszélgetni kezdünk. Próbáljuk feleleveníteni a múltat, amikor 2007-ben, a Vértes 50-en, a Gesztesi vártól a célig talán jó 20km-t vágtáztunk le együtt kettesben, miközben kalandokba is keveredtünk. Azóta nem találkoztunk. De hát „mélységes-mély az idõknek kútja”, és Attilának 19 év óta telik a különbözõ túrákkal, így annyi eseményt rejt magába, hogy nem meglepõ, hogy egy ideig eltart felszínre csörlõzni. Kapunk egy kis dorgálást is, mivel a kifejezett rendezõi utasítás ellenére „vásárra vittük a bõrünket”, és ragaszkodtunk a hosszabb távhoz, de látom rajta, hogy egy kicsit büszke is ránk, mint a szülõ az „eleven” csemetéjére. Aztán közösen megállapítjuk, hogy ez a túra még ilyen körülmények között is embert próbáló, de azért mégis valamelyest levon az idei teljesítés rangjából, hogy nem fagytunk meg. Majd õszintén és szívbõl megköszöni, hogy eljöttem, ami megint „cefetül” jól esik.

Indulni készülök. Odalépek alkalmi társaimhoz, és bár a sötétben egyet-mást megtudtam róluk és tõlük, most bemutatkozom. Még menet közben megkérdeztem, ha esetleg kedvem támad valamit írogatni errõl a túráról, hogyan nevezzem õket, erre csak azt válaszolták, írjam azt: „Anonim Alkoholisták”. Hát most leírtam. A nevek egy részét persze rögtön elfelejtem, és a világosban egy-egy villanásra látott arcok is kezdenek elhalványulni bennem, de tudom, biztosan érzem, hogy mi még találkozni fogunk, annál is inkább, mert van egy népszerû közös ismerõsünk, egy nagyszerû túratárs Emil, akire mindnyájan szívesen gondoltunk egy pillanatra, túra közben.

 

Búcsút intek, lekezelek, a lányoknak küldök egy mosolyt, és abban a tudatban lépek ki a Vadász ajtaján, hogy „ide még egy párszor visszajövök” és nemcsak álmomban.

 

 

 

Szegedi József

-marton4-

Pétervására

 

„…s hogy itt jártam, én tudom csupán…”

Egy-két, a túrán készült fotót a napokban, ha sikerül, elhelyezek a Facebook üzenõ falamon a jegyzeteim között, a túrabeszámoló után, ha valakit esetleg érdekel. Könnyû megtalálni, teljesen nyitott az oldalam, a fényképen a párommal vagyok, és egy fehér tortát tartok a kezemben. Ha csodák-csodája valakinek szimpatikus lennék, ismer, vagy szeretne megismerni, vagy régebbi ismeretségünket felfrissíteni, be is jelölhet. Köszi!