Túrabeszámolók


Hamahama túlélőtúra

fitosjozsefTúra éve: 20102011.01.02 11:31:30

 A Sárkányevõ Schrödinger Különítmény túrabeszámolója a Téli Tüdõtisztító Túlélõtúra - Salgó rendezvényrõl. Írta: Szerencsi Judit


A csapat 7. helyezést ért el, melyhez ezúton is gratulálunk.


 Beszámoló innen: http://szerju.blog.hu/2010/12/29/teli_tudotisztito_tulelotura


Képek: http://www.flickr.com/photos/csabx/sets/72157625575641847/detail/


Beneveztünk az 5T-re, mert már kétszer csináltuk, és nagyon szerettük. Idén a Karancsban került megrendezésre a szokásos idõpontban - közvetlenül karácsony után. Ez egy remek alkalom arra, hogy némi mozgást becsempésszünk a karácsonyi és szilveszteri dõzsölés közé, ráadásul mindezt jó társaságban. Szandrával és Csabával neveztünk be hárman olyan hátsó gondolattal, hogy ha még valaki túrapajtit sikerül becserkészni, akkor Szandra egy másik baráti csapatához társul be, mert akkor nekünk is kilesz a csapatunk (minimális létszám 3 fõ). Viszont nem ért rá se Miki, se Medve, se Tamás, így maradt az eredetileg tervezett felállás. Amit persze egyáltalán nem bántunk.


A bázist Karancslapujtõ iskolájának tornaterme szolgáltatta, ahova rendhagyó módon egész korán érkeztünk. Így kiélvezhettük a korai érkezésnek minden elõnyét: jutott hálózsákhely a bordásfal mellett, sõt jutott tornaszõnyeg a hálózsák alá. Micsoda luxus... ilyen kiváltságokra nem is számítottunk. Lassan szállingóztak a többiek, sokakat ismertünk már látásból, de persze sok volt az ismeretlen arc is. Összeismerkedtünk Gézával és Viktorral, az Eltájolók csapat két tagjával, akik az általam viselt póló miatt jöttek oda hozzánk. Túlélõs póló volt rajtam, és õk is versenyeztek most. 11-kor elkezdõdött az eligazítás, majd kábé 3/4 12-kor megkaptuk az indulócsomagot, benne a menetlevéllel és a felkeresendõ fakultatív pontok listájával. Gyors áttanulmányozás után délben indultunk is.


A versenyen minden az idõrõl szólt. 5 darab õrzött pontot kellett felkeresni kötött sorrendben, amik nyitvatartása korlátozott volt. Viszont induláskor csak az elsõ kettõt tudtuk, a többit folyamatosan adták tudtunkra a szervezõk az õrzött pontokon. Minél hamarabb be kellett érni a célba természetesen, és a felkeresett fakultatív pontokért idõjóváírást lehetett kapni. Akinek a legkevesebb volt az így számított ideje, az nyerte a versenyt.


Még elõzõ nap délután elkezdõdött a levelezés Szandrával, hogy akkor mi is lesz, megyünk-e. Kora estére eljutottunk a telefonálásig, amikor megbeszéltük, hogy mikor és hol találkozunk reggel. Valahogy senkibõl nem áradt a menés iránti kitörõ lelkesedés, végül kiderült, hogy mindenki azért ment, mert nélküle nem lett volna meg a csapat. És senki nem sírt volna nagyon, ha valaki lemondja. Ezt odafelé a kocsiban meg is beszéltük, különösen akkor, mikor a 21-esen -18 fokot mutatott a kocsiban a hõmérõ. Az eligazítás közben is felmerült, hogy akár ki se menjünk, hanem bújjunk be a hálózsákba és csak úgy szocializálódjunk...


Szóval elindultunk. Rendesen felöltöztem, húztam harisnyát is, fölülre meg a szokásos jól bevált rétegzõdést. Tömegrajt volt, így nem volt más dolgunk, mint követni a többieket. Az elsõ õrzött pont a Karancs csúcsa alatti kis nyeregben volt, majdnem teljesen meg kellett mászni a hegyet. A kb. -10 fokos hideg ellenére senki nem fázott, sõt! Mindenki szépen vette lefelé a rétegeit. Elõzetesen azt terveztük, hogy nem izzadunk le, hogy utána ne fázzunk. Na hát ebbõl nem lett semmi, persze mindenemrõl folyt a víz, mire felértem. Viszont meglepõen jól bírtam az emelkedõt! A kritikus pont persze a tüdõ volt, nagyon mély levegõt továbbra sem esett túl jól venni. Éppen ezért beálltam egy egyenletes, de nem túl rohanós tempóra, amivel még így is hagyogattam le a meg-megálló embereket. Pedig alapszabály, hogy emelkedõn nem állunk meg! A nyeregben megvártuk Szandrát, aki bevallottan elkalkulálta magát. Valahogy azt képzelte, hogy nincsenek is arrafelé olyan nagy hegyek... Pedig de.


Indultunk a második ponthoz le délre, Pécs-kõre. Útközben  érintettünk néhány fakultatív pontot is de ezek nem jelentettek kitérõt egyszer sem. Salgótarján szélében szétváltunk, Csaba elment a Csillagvizsgálóhoz, míg mi Szandrával keresztülcaplattunk a városon és megkerestük a Karancs Hotelt. Úgy beszéltük meg, hogy az õrzött ponton találkozunk. Csaba ért fel hamarabb, szegénynek kellett ránk várnia a hidegben. Eleve nem voltunk túl gyorsak, meg Salgótarjánban egy kicsit eltököltünk azzal, hogy találjunk egy wc-t. Mert mégiscsak sokkal kényelmesebb valami meleg helyen levetkõzni, mint az erdõben sok mínuszban. Már feladtuk a dolgot, mikor a szerencse ránk mosolygott, és egy kellemes fûtött helyiséggel ajándékozott meg minket. Hmmm, ezt a lányok tudják csak igazán átérezni. Innen el is kezdtük az emelkedõt Pécs-kõre. Útközben ránk is sötétedett, de kibírtuk lámpa nélkül a pontig, nem kellett elõbányászni. A ponton végre ittunk a termoszból meleg teát. Már jó szomjasak voltunk, kellett a folyadék, hiszen már öt órája úton voltunk.


Indultunk is tovább a salgóbányai parkolóhoz, a következõ õrzött ponthoz. Feltettük a fejlámpákat, és nem gyõztem ámuldozni a látványtól. Gyönyörû volt, ahogy a hóesés lehulló hópelyheit és a mindent beborító hótakarót megvilágította a lámpafény. Ezernyi kis szikra lobbant és aludt ki körülöttünk, minden vibrált és ragyogott, mintha a világot beszórták volna csillámporral. És mindehhez Salgótarján fényei által megvilágítotott valószínûtlenül pirosas égbolt kandikált ki a fák közül. Mintha nem is ezen a világon lennénk, hanem valami mesében, tündérek lakta földön, de legalább a Jégkirálynõ palotájában. Semmi fáradtságot nem éreztem, és nagyon örültem, hogy eljöttünk.


A parkolóhoz a Boszorkány-kõ csúcsán keresztül vezetett az út, ami a túra teljes mélypontja volt. Keskeny, növénnyel gazdagon benõtt, meredek ösvényen kellett felmászni, ami a sok hó miatt a nagyon meredek részen egész csúszóssá vált. Nem is bírtunk volna sietni, még ha akartunk volna se, de sajnos Szandra így is lemaradt. A tetõn az elsõ infótáblánál vártunk rá, majd mikor már kezdtem aggódni (és lassan fázni), kiabáltam, hogy mizujs. Sokáig nem jött válasz, aztán végre! Visszamentem neki segíteni az igazán vacak részhez, így együtt sikerült is felmenni. Csabával az infótáblától felmentünk a csúcsra megkeresni a kérdésre adandó választ. Csodálatos panoráma fogadott a hóesés ellenére is. A lábaink elõtt hevert Salgótarján, amibõl semmi mást nem láttunk, csak a különbözõ völgyekben szétterült nyúlványainak narancsos fényeit, az utcai lámpák végeláthatatlan, kanyargós sorait, amik várfalként ölelték körül a várost. Szegény Szandra teljesen kipurcant, eléhezett, és elszállt minden energiája a szõlõcukoradagolás ellenére is. Mondta, hogy õ a pontnál kiszáll, nem jön tovább. Nyilván felmérte a még hátralévõ dolgokat és a saját erejét, osztott-szorzott-gyököt vont, és a kiszállás mellett döntött. Ezt a lehetõ legjobb helyen tette, mivel a ponton adtak teát, és innen könnyû volt betársulni a szervezõk kocsijába vissza a bázisra.


Csabával mi persze mentünk tovább. Tudtuk, hogy szorít az idõ, már egész késõn értünk a parkolóba is, ezért egy nem rohanós, de egészséges tempót diktáltunk a somoskõi vár tövében álló Petõfi-kunyhónál lévõ negyedik õrzött ponthoz. Szinte pontosan egy órába tellett odaérni, amivel egész elégedettek lehetünk, hiszen a körülmények nem voltak éppen a legkedvezõbbek. A terepet már ismertük, hiszen volt már itt Hamahama verseny is, valamint a somoskõi vár már a 25. Túlélõverseny terepének széle is volt egyben. A faluba beérve lekapcsoltuk a lámpákat, és felnéztem az égre, megjelentek a csillagok, hurrá! Meg is láttam az Oriont, de sajnos nem tudtam bámuldozni, mert menni kellett. Meglepõ módon a kunyhóba be lehetett menni, amit ki is használtunk kajálásra. Ettem egy fél rúd pilótakekszet, mert tudtam, hogy elkél még az energia a végére...


Indultunk is a somoskõújfalui vasútállomásra, érintve Jenõ- szeretett túrakutya-pajtink - házát, de sajnos bármennyire is kiabáltam neki, nem mutatkozott. Remélem azért, mert jó melegben kucorgott odabent. Pedig biztos szívesen jött volna velünk túrázni és ugrándozni a hóban! Egy óra múlva oda is értünk, átkeltünk a mágikus vashídon a vasút felett, ami nekem egyet jelentett a Karancs lábával.


Utolsó nagy megmérettetés természetesen a Karancs volt az ötödik õrzött ponttal. Csabának a térde kicsit vacakolt, így itt is megbeszéltük, hogy nem fogunk sietni. Én álltam elõre és adtam a tempót, egyenletesen és folyamatosan, nem megállva. Hála ennek le is hagytunk fölfelé jópár embert, pedig igazán nem rohantunk. Nekem kimondottan jól is esett, egyáltalán nem szenvedtem, köszönhetõen több dolognak. Egyrészt ismertem a hegyet, tudtam, hogy kemény, és így fejben jól rákészültem. Másrészt már kábé öt hete nem sportoltam igazán, ezért teljesen pihenten indultam. Harmadrészt a kórság miatt leadtam 2-3 kilót, aminek hiányát most örömmel éreztem. Negyedrészt nagyon ki voltam már éhezve egy jó kis testmozgásra, és ez most végre megadatott! (Azt már más kérdés, hogy egy havas, részben éjszakai túra 12 órán keresztül a sok mínuszban nem mindenki szerint bölcs gondolat.) Csak úgy faltuk a szintet, kaptattunk fel a havas ösvényen. Egy óra múlva fent is voltunk a csúcson, ahol még öt percet sem idõztünk, nehogy elkezdjünk fázni. Azért ez a kis idõ is elég volt egy csomó élmény begyûjtésére. Felértem, és pont ott volt elõttem a Göncöl, majd' kiverte a szememet. Megláttam a kistesóját is, meg az Oriont és a Fiasgyúkot (többet sajnos nem ismerek). Minden csillag olyan fényesen tündökölt az égen, amilyet Pesten még csak elképzelni sem lehet. Bárcsak ott lett volna Dgy vagy Gábor vagy Feri (csillagismerõ barátok), és mutogatták volna, hogy mi-micsoda. Természetesen mindehhez hozzáképzeltem egy meleg sátrat, amibõl csak a szemünk lóg ki, mert amúgy három perc múlva nem tudtam volna másra gondolni, mint valami melegre.


Elindultunk a falu irányába, le a Karancsról. Felemlegettük azt a helyet, ahol (legalábbis remélem) Tamás megkedvelt minket, mert nem adtunk fel egy versenyt, hanem utolsó erõnkkel elkezdtünk kocogni, hogy idõben beérjünk. Hamarosan a farkunkba haraptunk, elértük az elsõ õrzött pont helyét. Innen egy darabig igen kellemetlen meredeken kellett lefelé csúszkálnunk, majd szerencsére valamennyire kilaposodott, de végig lejtett a faluig. Jöttek sorba a már ismerõs keresztezõdések, jellegzetes pontok az út mellett.


Végre elértük a falut. Naplemente óta folyamatosan hûlt az idõ, ami ekkorra érte el minimumát, -20 °C körül járhatott. Iszonyat hideg volt, itt kezdtem el elõször fázni a túra alatt a folyamatos tempós gyaloglás ellenére. Olyan hideg volt, hogy a talpunk alatt kegyetlenül csikorgott a hó, és egyetlen kutya sem ugatott meg minket, pedig végigmentünk az egész falun. A vártnál jobban haladunk, így nem kellett a végén kocogással besegíteni, 8 perccel éjfél elõtt beértünk a célba. 42 km  és 1800 m szintemelkedés lett a végére.


Kamásli, bakancs, kabát, sapka, kesztyû le, majd jöhetett a jól megérdemelt nyújtás. Úúúú, de fincsi volt! Közben Szandrával és az Eltájolókkal élménybeszámoltunk kicsit, majd erõt vettünk magunkon és kimentünk újra a -20-ba, mert odakint fõtt üstben a vacsora. Rettentõen finom ragulevest fõzött Salgó, a versenyek szakácsa, amiben a folyamatos melegítésnek köszönhetõen atomjaira fõtt minden. Ennél finomabbat ott el sem tudtam volna képzelni, a forró teával együtt jól átmelegítettek belülrõl. Fürdésre még csak nem is gondoltam - bár infrastruktúra adott volt hozzá, de meleg vízrõl az ilyen késõn beérkezõk még csak nem is álmodhattak. Lassan leoltották a villanyokat, a tornaterem jó része már aludt is ekkorra. Mi még egész sokáig bandáztunk. Odamentem Tibihez beszélgetni (unokatesómék edzõje), akivel mindig az 5T-n találkozunk össze, szupercsaj Györgyivel is szót váltottunk, majd lassan mi is bebújtunk a hálózsákba aludni.


Imádom a reggel hangulatát, tele van a tornaterem fáradt, de boldog emberekkel, mindenki várja a reggelit és az eredményhirdetést. Felmértem a helyzetet: izomláz elhanyagolható, bal térd kicsit gyepálódott, de nem veszélyes, mellkas nem rosszabbodott. Végül 7. helyezést értünk el, ami a körülményeket figyelembe véve igen jónak mondható, elégedettek lehetünk vele. Remélem megyünk jövõre is. Hiszen a téli túrák hangulata semmihez sem fogható. Szeretem a mindenen megülõ havat, a fák struktúráját, a hatalmas jégcsapokat, az állatnyomokat, a puhaságot és nesztelenséget. A sokáig szakadó havat viszont inkább kihagytam volna.