Túrabeszámolók


Tortúra 65 téli napforduló/Ómassa/Bükkszentkereszt

kekdroidTúra éve: 20102010.12.23 01:09:04

Tortúra 65 téli napforduló


Az út paraméterei miatt téli idõszakban a jármûvek találkozása, kitérése balesetveszélyes! Csak CÉLFORGALOMRA vegye igénybe hólánc használatával!"

(Tábla Bükkszentkereszt központjában) 


Elõfordul, hogy néha túlzott lelkesedéssel beszél az ember a hobbijáról, szabadidõs tevékenységérõl. Elég meghallgatni pár vasútbarátot, amint egymás szavába vágva magyaráznak napivizsgáról, vágányzárról, különvonatról. Õrület. Vagy a bélyeggyûjtõket. Vagy éppen, ha már itt tartunk, a teljesítménytúrázókat. Egy késõ õszi délután, valami kávé mellett üldögélve én is elkövettem azt a hibát, hogy régen látott egykori osztálytársam kérdésére, miszerint „Amúgy, mit szoktál csinálni?” azt a választ adtam, hogy „Például eljárok néha teljesítménytúrákra.” Ezzel még nem lett volna semmi gond, a többség ilyenkor elnézõ mosollyal más témára tereli a szót, megszoktam már. Ezúttal azonban megértõbb hallgatóságra leltem és az általam elmondottak végül ahhoz a kérdéshez vezették a fenti úriembert, hogy „Mi lesz a legközelebbi túra Eger környékén?” és erre a válasz bizony a Tortúra volt. Lehet ám, hogy nem a 65 km-es távval kellett volna kezdeni a bevezetést, de a lelkesedés ereje - egy általános edzettségi szint mellett - úgy véltem, hogy elég lesz akár olyasvalakinek is a szintidõn belüli teljesítéshez, aki még harangozni sem hallott a túrázásról. 


Mint rendesen, ezúttal is baromi nagyot tévedtem. 


Eljõ a szombat reggel, Bubuék már a hajnali Eger-Füzesabony Bzmottal hasítanak a fõvonali csatlakozás felé, amikor mi Kerek repkénnyel még csak a kávénkat kortyolgatjuk kábán. Lefõ két liter tea, két félliteres és egy literes termosz nyeli el az édes löttyöt, hasznos lehet majd. Édesanyám befuvaroz a buszállomásra, itt a kissé alulöltözöttnek tûnõ Tincával és Rudi Istvánnal futunk össze az Agria Volán csudaszép és kivételesen nagy lábtérrel megáldott miskolci járata mellett. Rövidesen a szokásosan extrém útiterveket dédelgetõ sétáLós bácsi is felszáll, majd végszóra osztálytársam is befut. A busz ráérõsen döcög Miskolcig, az alacsony utazósebesség ellenére bõ tíz perccel a menetrendi idõ elõtt érkezünk a nem túl fantáziadúsan, de annál egyértelmûbben Tapolcai elágazás névre hallgató megállóhoz. Bevásárolunk helyijárati jegybõl a szombaton is nyitva tartó újságosnál, vágyakozva nézem a kávégépet a néni mögött, de az idõ sürget, majd kávézunk másutt. Vagy sem. (Sem.) Megérkezik a kettes busz, szolidan zúgó motorral kanyarog fel a végállomásra, itt a rajt. Tincáék semmi perc alatt eltûnnek, mi komótosan benevezünk, felkészülünk a hosszú hazaútra. A rendezõk a rajbélyegzõt hitetlenkedve adják: biztos, hogy a hatvanötös távon? Vicces a kérdés, láthatóan elsõsorban Repkényhez intézik, aki mosolyogva válaszol. 


Indulás. Odakint hideg fogad, továbbá szürke köd és hószállingózás. Ez a trió egészen a Tamás-kúti házon is túlig elkísér, kivéve, amikor a hószállingózás sûrû havazássá erõsödik. No, ne szaladjunk annyira elõre: most még csak apró szemekben, ritkásan hull valami kis hó, de a hideg és a köd az jelentõs. Lassan, komótosan emelkedik a mûút a Nagy-Kõmázsa oldalában, távvezetékek zizegnek felettünk fázósan, majd elmaradnak az épületek, elhagyjuk a bányához kanyarodó széles utat, csak a végtelen erdõk kísérnek tovább. Néha elrobog egy-egy csapatnyi gyorsléptû futó, amúgy teljes a csend. Osztálytársam lelkesedése töretlen, a haladásunk sebességét azonban hiába próbálunk a jól bevált módszerrel növelni (ti. Repkény halad elöl, aki ugyebár lány, és pár fiú nehezen viseli, ha egy lány jobban bírja a túrát – ez a tézis a mai nap során késõbb tovább fog erõsödni), ez most meglepetésünkre nem jön be. Felkapaszkodunk a Nagy-Száraz-völgyön keresztül a Vörös-kõ alatti elágazásba, innentõl a piros sáv a követendõ jelzés. Enyhe lejtõ következik, nyerünk némi sebességet, megérkezünk a Szederbokorhoz, legalábbis a tábla ezzel a névvel illeti azt a rétet, ahol ma néhány, a szürkeségen túl idederengõ fán kívül semmit nem látunk. Kezdõdik az igazi emelkedõ, széles gyalogúton baktatunk fölfelé, a szintvonalak szép sûrûn sorakoznak a térképnek erre a vidékre vonatkozó szelvényén. Feljutunk a Sûrû-bércre, majd szépen lassan megcélozzuk a Som-hegy oldalát. Hirtelen váltással a fiatalos eltûnik, éles a határ a bükkerdõ misztikus rengetege elõtt. Oldalt óriási sziklák merednek ki a hegyoldalból, éles, fenyegetõ fogakként. Kerek repkény hópelyheket fotózgat, miközben ránk vár. Meg-megállogatva, lépésrõl lépésre jutunk fel a hegy nyergébe, osztálytársamnak innentõl minden lejtõ, minden szintben megtett lépés ajándék. A kezdeti beszélgetõs séta már véget ért, a srác nagyon küzd, látszik az arcán, a lépései ritmusán, súlyán. A két botot pedig okosan, ésszel használja. Ránézek az órámra, gyors fejszámolás után rájövök, hogy azért éjfél elõtt még beérhetünk, ha sikerül eljutni sötétedés elõtt Bánkútig. 


Kiérünk a Bükkszentkeresztre bevezetõ, vállaltan nem takarított országútra, lesétálunk a hóesésben a faluba. Zöld teherautó száguld hegynek föl, még idõben ugrunk, mert fékezni nem hajlandó, igaz, talán a lendületvesztéstõl retteg. Mi meg tõle. A falu központjában szépen felújított, fatornyos katolikus templom emelkedik, erre vajon miért nem emlékszem? Betérünk az óvodába, szalagok, molinó mutatja az ellenõrzõpont helyét. Odabent kedves pontõrcsalád fogad és elsõrangú, finom, forró tea. Leülünk Istvánékhoz, sorra vesszük a felmerülõ problémákat. Elfogadok útitársunktól egy szendvicset, õ is eszik, közben panaszkodik, hogy ég a talpa és fáj a válla. Megemelem a hátizsákját. Én sem szoktam alulpakolni magam, aki ismer, tudja, hogy nálam általában szériatartozék a MÁV menetrend és más, hasznos és kevésbé hasznos kütyük sokasága, innivalóból is inkább többet cipelek, mint keveset. Ennek a zsáknak a súlyát érezve mégis pirulva tekintek a sajátomra, de hiába ajánlom fel a tehermentesítést, a kolléga úr elzárkózik elõle. Kerek repkény elindul, hogy hátha a faluból kifelé haladva talál majd egy boltot (nem talál), mi még csoffadunk egy kicsit. Megérkezik egy futó, aki meglepõen hasonlít marton4-re, de aztán mégsem õ lehet az, mindenesetre lelkesen köszön. Még pár percet ücsörgünk, végül szólok, ideje lassan elindulni, mert még messze van Eger. Osztálytársam úgy néz rám, mintha valami különlegesen gusztustalan rovarból fõztem volna neki ebédet. Kitrappolunk a meredeken emelkedõ Bükkszentkeresztrõl, hogy az Eger-Miskolc (Pereces) között eloldalgó Bükki kék útvonalán térhessünk be újra az erdõbe. Igen kellemes szakasza ez a Tortúrának, erõgyûjtés a Fennsík elõtt. Eleinte lejt velünk a havas ösvény, ez a táj hangulatemelõ hatása mellett azért is jó, mert végre a testi bajok helyett más téma lehet a beszélgetés tárgya. Kikerüljük a behavazott fenyõtelepet, Repkény késõbbi közlése szerint senki nem vágott át a régi úton, õ is csak onnan tudja, hogy oda tért be technikai szünetre és egy idõ után a nyomok elfogytak. 


Újabb emelkedõ következik, valahogyan fel kell jutni Hollóstetõre: szerencsére ez most rövid és kellemes dõlésszögû. Egynyomos, girbegurba csapáson kanyargunk tovább, a szállingózó havat jórészt felfogja az erdõ. Becsatlakozik a piros sáv, ma még késõbb találkozunk a Bükköt mindenféle kanyargós utakon átszelõ, hosszú jelzéssel: Bánkúton csak futólag, Völgyfõtõl pedig ez vezet majd Egerig. Osztálytársam megvizsgálja a buszmenetrendet, nincs ínyére az, amit lát. Megyünk tovább, elkezd arról kérdezõsködni, hogy hol lesz még lehetõsége Bánkút elõtt ésszerûen kiszállni. Eleinte még próbálom biztatni, csekély sikerrel. Be kell látnom, hogy pusztán a lelkesedés nem feltétlen húz végig egy embert egy túrán. Megemlítem neki a rejteki buszmegállót, ha van valaki a családjából, aki feljön érte, az közelebb megtalálja, ha viszont busszal akar menni, akkor jobb lesz Hollóstetõ. Gondolkodik, Rejteket választja és telefonon mentést kér. Akkor viszont séta tovább, a jelzés letérésénél megtaláljuk az önkéntes útbaigazítóként mûködõ Kerek repkényt, alig fél órát vert ránk idáig. Ellavírozunk a Felnémet-Lillafüred mûutat párszor keresztezõ, fel-le hullámzó turistaúton, a Bükk-fennsík tömege képzeletemben súlyosan nehezedik fölénk. Felbukkanunk a Szarvas-kút rétjén, továbbra is esik a hó és szürke, komor köd borít mindent. A felhõn keresztül kirajzolódik a Nagy-Dél egyik kiemelkedése. Búcsút veszünk osztálytársamtól, megígéri, hogy késõbb telefonon értesít, mi történt vele. Negyed egyet mutat az óra, nem fél egyet, mint késõbb gondoljuk, de az EXIF adatok nem hazudnak. 


Követjük az elõttünk haladók – gyakorlatilag az egész mezõny – nyomait, kezdõdik az igazi Tortúra, az út a Bükk szívébe. Hosszú emelkedõ, árok mentén, majd csak úgy, bent az erdõ mélyén. Elkezdünk sietni: cél, hogy Tar-kõn még világosban legyünk, de méginkább az onnan lefelé vezetõ két meredélyt jó lenne elérni a felhõkön átszûrõdõ természetes fényben, amely szürkére fest mindent. Ennek az évnek amúgy is a szürke volt a divatszíne, az idõjárás ennek mindenféle árnyalatával megismertetett. Felérünk a Sugaróhoz, amely név egy hosszú, fenyvesekkel kísért, csodaszép rétet takar. Ideje levegõt venni és jól körülnézni, fényképezgetni. A Fennsíkot dél felõl õrzõ hegyek oldalában homályosan látszik a behavazott erdõ, mellettünk pedig a fenyves örök zöld színét tompítja a ráhullott hó. Töbröket kerülgetünk, menetelünk, közben a fent már említett tétel igazolódik be meglepõen sok esetben. Mondjuk a többségnek sikerül visszaköszönni. Lassan elérjük a ma már látott Bükki kék és az általunk követendõ zöld sáv elágazását egy takaros kis pihenõnél. Mesebeli fenyvesben folytatódik utunk. szó szerint átverekedjük magunkat a jelzést követve, hogy utána újra a széles ívben kanyarodó útra térhessünk. A porhó kezd beszivárogni a bakancsom orrán lévõ hosszanti résen keresztül, de a dupla zokni egyelõre sikeresen tartja távol a vizet a lábamtól. Ahol a jelzés letér a Vadkert felé, ott az itiner útmutatásának megfelelõen maradunk a fennsíkot feltáró mûúton, néhol kerékpáros turistaút jelzései vezetnek. Egy nagyobb foltnyi fenyves következik, valahonnan ismerõs a környék, aztán meglátom a Bükki kilátások túráról ismerõs síházat. Oké, már tudom, hol vagyunk. Megállok néhány fotó erejéig, aztán Repkény friss nyomai után szaladok. Felbukkanunk a Nagymezõn, a tágas rétnek most a túlsó végéig sem lehet ellátni, a hidegtõl apró szemû hóesés crescendóban erõsödik. Bánkút felé kanyarodunk, letérünk a csúszkálós-porhavas ösvényre. Távvezeték oszlopai kísérik utunkat, egyre emelkedünk Bánkút hegyi telepe felé. A jelzések sûrûsödésével a túrázók száma is sûrûsödik: sífutókkal találkozunk, majd a Kéktúra elérésekor már a szembejövõ túratársakkal is. Egy utolsó rövid, egynyomos kapaszkodón jutunk fel Bánkútra, itt az ÉMÁSZ turistaházában vár a frissítõpont. 


Kerek repkény viszi a hírt arról, hogy társunk feladta a túrát. Itt keletkezik némi félreértés, mert az egyik rendezõ úriember úgy érti, hogy Repkény adja fel a túrát, pedig nem. Ennyire bénának tûnünk? :( Mindegy. Leülünk, iszunk pár bögrényi teát, falatozunk, elvégre hosszú még az út a vacsoráig. A tea kiváló, sõt. Egy túratárs megkérdezi, meddig megyünk, a válaszon kissé meglepõdik, de jó utat kívánunk egymásnak: õ Ómassa felé veszi az irányt. Amikor beérkezik egy nagyobb társaság, összenézünk, ne foglaljuk tovább a helyet: elköszönünk, kilépünk a hóesésbe, ideje továbbállni. Tavaly azt írtam, hogy a tél+Bánkút=forralt bor képlet nem borulhat, nos, sajnos borulhat, most valahogy nincs kedvünk még egyszer megállni. Elballagunk hát a Fehér Sas mellett, ezúttal lassítás nélkül, van itt egy minimális oda-vissza szakasz a kék sávon, néhányan jönnek szembe, jó utat kívánunk egymásnak. Irány Tar-kõ, sûrû, magas fenyõerdõn keresztül ballagunk át a Faktor-rétre, még jókor kapcsolunk, hogy nem kell továbbmenni Hármas-kút felé, visszakanyarodunk a kékre. Visszanézek, tényleg, ott a Faktor-réti Madonna szolid, szép kegyhelye. Sûrû erdõ következik, töbröket, hegyeket kerülgetünk, eleinte széles úton, majd letérve egy mély völgybe – aztán jól kimászva. Nézem a nyomokat, itt még egész sokan bejöttek a porhóval folyton megtelõ ösvényre, bucskázni, botladozni. Kikapaszkodunk, itt a fennsíkot átszelõ Szalajka-völgy – Olasz-kapu – Bányahegyi elág. feltáróút, amely szerencsére már hosszú évek óta nem közforgalmú. Újabb letérés, újabb töbör. Mintha lent még hidegebb lenne, pedig az úton sincs éppen hõség, eszembe jut valami régi elõadás a víznyelõk sajátos mikroklímájáról. El is felejtem, mert megérkezünk a szokásos szimpatikus esõházhoz, ahol megállunk pár pillanatra, hogy innen térjünk vissza az útra, amely itt már az Olasz-kapu felé kanyarog. A következõ kijáratnál azonban Tar-kõ felé térünk, átbotladozunk még pár töbrön odáig. Gyönyörû az erdõ, a hangulatot leírni nem tudom – elõttem Bibor már szépen leírta –, sõt, még a fényképek sem képesek visszaadni ezt a világot. Csak bámulunk kifelé a fejünkbõl. Egyre vastagabbnak tûnik a hóréteg körülöttünk, de lehet, hogy csak belemagyarázom. A hóesés is csillapodni látszik, de ezt is lehet, hogy csak belemagyarázom. 


Egy utolsó víznyelõvel elbúcsúzunk a Bükk-fennsíktól, hatalmas sziklák zárják le az utat, kiérkezünk a ködös Keskeny-rétre, majd a Három-kõ felé vezetõ kanyarhoz. Felbotladozunk Tar-kõre, kezdem érezni a lábamat, a tempó, amelyet idáig tartottunk, kezdi éreztetni a hatását. Néhányan éppen fényképezkednek a sziklapárkánynál, a háttér szép, összefüggõ, szürke massza, amelyben abszolút semmi nem látszik. Ezúttal csak sejteni lehet a Hereg-rétet, a Várhegy hosszú gerincét, a Nagy-Egedet az adótoronnyal, amelyek amúgy látszanának és amelyeket ma még érintenünk kell. Leereszkedünk a hegytetõrõl, búcsút intünk a Tar-kõnek is. Repkény kocogásra vált, sietségünk oka, hogy szeretnénk még odaérni legalább Hereg-rétre a sötétség leszállta elõtt. Tehát most sietünk, ahogy napnyugtakor általában ezt tenni szoktuk, elválik utunktól a Kéktúra útvonala, hogy tovább hullámvasutazzon a bükki óriások vállán. Meredek lejtõn ugrálunk nagy léptekkel, igyekszünk nem csúszkálni, elvégre jönnek még mögöttünk, nekik nagyobb szükség lesz a jó útra, elvégre jó eséllyel már tök sötétben érnek ide. Találkozunk még néhány sporttárssal, senki nincs egyedül, ehelyett párok, triók haladnak együtt, némelyikük kissé elszontyolodva, de kitartóan. Becsatlakozik a Toldi-bérc felõl a kék kereszt, pár kanyarral késõbb pedig eltér dél felé, Felsõtárkány felé a zöld sáv. Maradunk a kereszten, az út hosszabb, mint amire emlékeztem, de szerencsére váratlan emelkedõ már nincs. Lejtõ viszont van, meredeken ereszkedünk alá egy széles irtás peremén. Rohamléptekkel sötétedik, a hó ugyanúgy apró szemekkel, kitartóan esik, mint azt tette idáig. Szürkület van, az a napszak, amikor valahogy sosem érzem jól magam: nincs még sötét, hogy a Hold és a lámpa fényére bízzam magam, de már világos sincs, a színek és az alakok összefolynak. A lemenõ Nap közben halványan rózsás, világos árnyalatot ad a szürkeségnek, a táj olyanná válik, mintha régi fényképeken nézném. Már várom, hogy leszálljon az este és besötétedjen. A széles, elnyújtottan kanyargó erdei útról hirtelen levisz a jelzés, lassan megérkezünk a Hereg-rét felsõ szélére. Csak emlékeinkbõl, az esõházból és a fák hiányából lehet erre következtetni, mert amúgy semmit nem látni. Leérkezünk a parkolóba, egy elsõbbségadás kötelezõ táblánál pedig rátérünk a behavazott, alig néhány autó által járt országútra. A keréknyomokban trükkösen lehet haladni, a hó alatt tükörsima jégpáncél várja a gyanútlan errejárót, akár lábakon, akár kerekeken érkezik. 


Két autó halad el mellettünk óvatosan, lépésben, amíg a behavazott úton trappolunk. Nekik talán sokkal nehezebb itt közlekedni, mint nekünk. Végre teljesen besötétedik, amikor egy hirtelen, éles ív után barátságos, hívogató fényeket pillantunk meg: megérkeztünk a Tamás-kúti turistaházhoz. Tábortûz fogad, kedves emberek, meleg tea, finom zsíros kenyér. Megkapjuk az Agria Speciális Mentõ- és Tûzoltó Csoport saját bélyegzõjét, majd rá a túráét. Sõt, teljesítménytúrán ritka szolgáltatásként egy-egy kártyanaptárat is adnak. Megpihenünk, szusszanunk, evés közben szépen hûl lefelé a kezem. Kunyerálok még két pohár teát, a kedves pontõr hölgy lelkesen tölt mindenkinek. Megérkezik egy háromfõs társaság, egyiküknél hatalmas fejlámpa virít, mint valami reflektor. Nem semmi. Repkény biccent, hogy lassan ideje indulni, elbúcsúzunk a hangulatos ellenõrzõponton egész nap fagyoskodó társaságtól. Kikapaszkodunk a ház feletti „vödörbõl” egy meredek kapaszkodón. A tájékozódással itt már nem kell sokat foglalkozni, egyszerûen nincs több nyom, csak az elõttünk járó túrázók nyomai. Rákanyarodunk a híres-hírhedt Török útra, ez végigvezet a Várhegy mögötti hosszú gerincen. Beszélgetünk. Sietünk. 


Fel sem tûnik, de közben eláll a hóesés, a felhõk sietõsen kergetik egymást az égen. A Hold néha kikandikál a felhõk közül, ilyenkor érdekes fényáradat önti el a behavazott erdõt. Fantasztikus látvány: a felhõtömeg lassan elvonul, csuda tudja, merre, nekünk pedig marad a Holdsütötte táj. Sajnos a fákon túl nem tudunk tekinteni, a messzeségen, a Fennsíkon ugyanúgy ül a köd, mint amikor még ott jártunk. Megérkezik a sárga jelzés Pazsag felõl, hogy aztán lekanyarodjon a Barát-rétnek, elhagyjuk Gerzsény környékét. Az erdõ állandó, lassan a Hold fénye is annak tekinthetõ, akár a lámpát is lekapcsolhatnánk. Akik elõttünk haladtak, haladnak, jórészt egymás mögött tették ezt, egy nyom vezet szinte végig az úton. Lassan, elnyújtva hullámzik a Török út alattunk, sosem akar véget érni. Találkozunk néhány túrázóval, triókkal, többnyire csendben menetelnek az esti erdõben. Megpihenünk a Zsuzsa-forrás mellett, váltva egy újabb triót, akik sietõsen haladnak Várkút felé. Megbontjuk az egyik fél literes termoszt, viszonylag meleg teát kortyolunk, amíg ki nem fogy a fémpalack. Újabb behavazott mûútra térünk, ez a többé-kevésbé lezárt Bükkzsérc – Oldal-völgy útszakasz, meglepetésemre ittjártunkkor is van autóforgalom. A Völgyfõ-ház sötéten õrzi az alacsony hágót, a piros rom jelzés innen indul Ódorvár felé. Köszönöm, most kihagyjuk. Tovább trappolunk a porhóban Várkút felé, lámpára nincs már szükség, csak a lábunk elõtt néhol kikandikáló kõdarabok miatt hagyjuk õket bekapcsolva. Elcsendesedünk, kicsit mindketten befordulunk. Repkény azért biztos, ami biztos alapon nem lassít. Siet. 


Megérkezünk a Barát-rétre levezetõ elágazás elõtti irtás szélére, itt felélénkülök, végre ismét tudom, hogy hol vagyunk. Az elmúlt szûk félórát kissé megszenvedtem, most annál frissebbnek érzem magam, de erõs éhség tör rám. Elõttünk ismerõs hegyek: a Vasbánya-tetõ, a Várhegy fehér lepellel borított tömbje. Megbeszéljük Repkénnyel, hogy a Várkúti turistaházban, ha van még konyha, akkor veszünk valami levest. Enyhe emelkedõvel és hosszabbnak tûnõ lejtõvel térünk át egy kellemes, kiépített pihenõvel, iránytáblával, tehát megfelelõ turisztikai infrastruktúrával (juj) ellátott nyeregbe, ahonnét Felsõtárkány, Síkfõkút és Bükkzsérc is elérhetõ lenne, ha eltérnénk a követendõ iránytól. A Vasbánya-nyerget azonban emelkedõn hagyjuk el, amely se nem olyan meredek, se nem olyan hosszú, mint amennyire féltünk tõle. A Kövesdi-kilátótól ezúttal a nagy sötét ködfolton túl csupán Bükkzsérc fényei pislákolnak bátortalanul. Elkezdünk kocogni, át kell mozgatni magunkat a hosszú hullámvasutazás közben, erre remek alkalom nyílik Várkútig, ami ide nincs egészen egy kilométernyire. Irtás mellett haladunk el, a Hold telibe süti a Várhegy meredek oldalát. Elhagy a zöld sáv, Felsõtárkányt célozza meg a beszédes nevû Keringõ úton. Egy mélyúton megérkezünk a várkúti rétre, már a szemem elõtt gõzölög egy pohár forró tea, kiegészítve valami harapnivalóval egy jó meleg szobában, ehelyett... 


Ehelyett meg kellene tanulni végre, hogy az itinert nem viccbõl adják a rendezõk. 


Ugyanis a turistaház sötét, kísérteties épülete egyértelmûen utal arra, hogy most bizony az ellenõrzõpontot nem itt kell keresnünk. Visszakapcsoljuk a lámpát, a leírásban feketén-fehéren ott van, hogy nekünk most a Bükki Vörös Meteor SE kulcsosházában kell keresnünk a pontot. Hiszen azt én tudom, hogy melyik – mosolyodok el, s valóban, alig indulunk el, meg is találjuk a kivilágított épületet. Odabent kedves pontõrök fogadnak és néhány túratárs is épp pihenõt tart. Pár percre csatlakozunk hozzájuk, teával és zsíros kenyérrel kínálnak. Tökéletes ellátmány, ezzel kihúzzuk Egerig. Elbúcsúzunk a lelkes, de fázó pontõröktõl, odakint a szokásos kép fogad: holdfény és örökerdõ. Követjük a piros sávot, néhol laminált, régi papírlapok erõsítik a festett jeleket. Mindig próbálom megbecsülni, hogy épp merre tartunk a Nagy-Eged felé vezetõ ösvényen, de mindig elfelejtem számolni az emelkedõket, figyelni az elágazásokra. Néhány azért megmarad, de tájékozódási képességekre most sincs szükség, az elõttünk haladók nyomai egyértelmûen és helyesen mutatják az utat. Az újabb végeláthatatlan útszakaszon kezdek megint befelé fordulni, ásítozok, az órát nézem. Haladni kéne, de ennél sokkal gyorsabban nem érdemes, kell az erõ a célból hazajutásra is. Lép, lép, lép. Egymást vontatjuk, ahol Repkény érzi magát gyorsabbnak, ott õ húz engem, ahol én érzem jobban magam, ott én tartom a lépést elõtte. Ez a taktika általában bejön és most sem kell csalódni benne, lassan, de biztosan elérjük a Nagy-Eged alatti elágazást. Az írás szerint – no meg azért, mert a ködben túl nagy kilátásban úgysem reménykedhetünk – kihagyjuk a hegycsúcsot, a kerítések közé szorított úton trappolunk lefelé. 


Eger fényei haloványan, sápadtan villognak felénk a párán keresztül. Csupán néhány jellegzetes épületet tudok kivenni, a város többi részét elnyelte a köd. Enyhe nyugati szellõ támad, jobban a fejembe húzom a sapkát, nehogy most kezdjek el fázni, amikor egész nap olyan jól elvoltam. Rátérünk a szerpentinútra, kevésbé csúszik, mint féltem, de az egyik bottal ettõl függetlenül folyamatosan kitámasztom magam. Leoldalgunk a völgybe, ott személyautó gurul szembe, reflektorai elvakítanak. Nem zavartuk túlságosan a lelki nyugalmát. Átballagunk az elhagyott szõlõk között a megmûvelt szõlõk közé, felsétálunk a Kis-Egedre. Visszanézek a mögöttünk magasodó Nagy-Egedre, a holdfény visszacsillan a hótakaróról, két lámpa ereszkedik alá a szerpentin elején. Felérünk a magaslatra, ezzel vége az emelkedõknek a mai túrán. Ideje lejteni. Még azért egy utolsó pihenõt tartunk, melynek során elfogy egy újabb kistermosznyi tea. A Vécseyvölgy utcára érkezünk, áttérünk a menetirány szerinti bal oldalra, emlékeim szerint ott hamarabb kezdõdik a járda. Hókotró rohan szembe velünk, felemelt kotrólapáttal, amely éppen, hogy a tetejét elviszi az utat fedõ hórétegnek. Lehet, hogy elõírás, lehet, hogy nem, hogy nem kerülhet, de fékeznie legalábbis illendõ lenne. Visszamászunk az útra, betérünk a járdára. Innentõl eseménytelen már az út: Egervár megállóhelynél - „Várállomás” - két túratárs várja harmadik társukat, Repkény szerint egyikük TúrÁSZ volt. 


Letrappolunk a városba, öröm, hogy végre szilárd burkolatú utat taposhatunk. Szalagozást is találunk, hosszú, kék nejlondarabok lengedeznek útmutatásul azoknak, akik nem ismerõsek. Betérünk a Minaret felé, majd néhány kanyarral odébb a cél vár, kedves rendezõkkel, sok-sok ismerõssel: nem merek felsorolást ideírni, félek, hogy a készített, igen-igen homályos fotó ellenére kihagynék valakit. Kapunk egy-egy pár virslit, kenyérrel és mustárral, továbbá egy pohár prímán fûszerezett forralt bort. Elmerengek a napon, köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és osztálytársamnak – tõle ezúton is elnézést kérek: rosszul mértem fel a helyzetet és a túra nehézségét. Köszönöm a rendezõknek a túrát, a pontõröknek a rengeteg finom teát és kenyeret, a célban a szép díjazást. Leülünk töltekezni, majd, mivel mégsem kell Bubut a szûk egri utcákon végignavigálni, elbúcsúzunk és elindulunk haza. Ez az plusz bõ öt kilométer (lemértem már :)) sokkal fárasztóbbnak bizonyul, mint a Nagy-Egedtõl Egerig tartó etap. Fõleg, hogy újabban nem divat elkotorni a járdáról a havat a turisták által már nem látogatott városrészekben. Odahaza vár a vacsora, a forró fürdõ és az ágy, megkoronázandó a napot, amikor Miskolctapolcáról hazasétáltunk. 


-Kékdroid-


Képek