Tortúra a téli napforduló elõtt, 2010
A Bükk-hegység hatalmas fái borulnak a sorban menetelõ emberek fölé, akik szertartásosan egy útvonalon ütnek sebet a havas takarón. A hófehér leplen kusza vonalak rajzolódnak ki; ennyi maradt a téli napforduló pogány rítusaiból.
Öreg tölgyek, bükkök, hiába hajoltok az emberek fölé! Az igazi ünnepet nem láthatjátok! Talán a mag, amelybõl kikeltetek még õriz valamit,hogy sok –sok fa-öltõvel ezelõtt miként gyújtották az örömtüzeket, mert a fény újjászületett, a nappalok hosszabbodnak!A rómaiak egy hetes mulatságot tartottak! A görögök Dionüszoszt éltették, a sumérok jelképes királyukat segítették a másvilágra, a germánok és kelták tûzzel vigadtak, ezek a magyarok pedig, három nappal az év leghosszabb éjszakája elõtt csak menetelnek fel- le.
Miféle céllal kószálnak az erdõben? Mindegyiküknél ott lapul néhány nyomtatott papiros, elején felirattal: „Tortúra 65 téli napforduló 2010”. Modern mementó az õsi fény- ünnepre.
Miskolctapolca. Minden itt kezdõdött el.
Rávésik a pontos idõt a papírra, ezzel beszállok magam is a jeleket taposó és jeleket követõk társaságba.
Vöröskõ, vörösre fázott ujjakkal. Pedig két kesztyûvel próbálom távol tartani a gonosz szellemként röpködõ mínuszokat. Nagy Som-hegy oldalában körbejárjuk a lassabban haladókat a szûk ösvényen. Fent mélyebb porhó, nehezebb körbetáncolni a kollégákat. Mögöttem idõsebb nõi hang csendül, hogy ha lassabban megyek majd visszaelõz. No, táltosodjunk akkor! Bükkszentkereszt. Új helyen a lélekmelegítõ. Két pohár forró nedût fogyasztok amíg ráütik a stemplit a papirosra.
Elmarad az ébredezõ falu és fehérrel hintett fenyõfák közé toppanok. Csodavilág ez harapni való friss levegõvel és örökké zöld tûlevelekkel.
Rejtek, Sugaró mint egy regös-ének a rétek. A makadámút zöldjével a Vadkertbe térek, hej itt vétek! Pedig le vagyon írva , hogy nem mész be! Ám magával hív a jel, néhány dombot leteperek mielõtt újfent az aszfaltútra megyek.
Zöldre festett kereszt a fákon, csomókba fagyott göröngyök a földön. Bokámat akarja a bitang kifordítani, de nem bánik el ilyen könnyen szittya népünk gyermekével! Mielõtt a delet elkongatnák a bánkúti apró üdülõben foglal helyet. Melengetõ teafõzettel varázsolok életet ujjaimba. Zsíros- delikátos kenyerem mellé még egy fázós banánt is kapok.
Ennyi bûbáj után visszasuhanunk a Faktor- rétre, majd magam maradok ismét. Kék színek vezetnek utamon, mely mintha enyhült volna, s szigorú meredélyek nélkül feltárul elõttem a Tar-kõ. Népes kétlábú sokaság nézi onnan a szégyenlõs, ködbe- párába rejtõzködõ szemközti magaslatokat. A négylábú Fickó pillantása kísér egy darabig, majd a Toldi- kapuig levágtatok.
Hereg rét csapdás vízfolyással, mûúton a földréteg szemelvény megállásra késztet. Tamás – kúti háznál elkérik úti okmányaim a mentõ lovagok. A ház mögött két harcos fával birkózik, én pedig a szintvonalakkal. Kikecmeregve az árokból elnyel az erdõ.
Közel s távol semmi sem mozdul, megelevenedett két színû tájfotóban sétálok. Fekete és fehér minden körös – körül, s ahogy jõ az alkonyat percenként változik az árnyak mélysége, a fehér élessége feloldódik az árnyakban és szürke homályt szül belõle az eljövendõ éjszaka..
Hiába próbálom kiûzni, makacsul tartja magát egy dallam a gondolataimban:
„A sötét éj leszáll, a madár se röppen , valami megrezdül a csöndben…enyhe szellõ fúj veszettül..Ez a Nap,ez a Hold, ez a Föld, és a csillagok… ez a nap, ez a hét ez az év is én vagyok.. gyere még közelebb ez a perc az utolsó..”
Az utolsó percig kihasználom a Nap maradék sugarait, szinte tapogatva érek fel Várkútra. Az áthelyezett állomáson utolsó pecsétemet is megkapom egy pohár tea kíséretében. Sûrûn írt oldal tele nevekkel, akik már jártak itt és bizonyára a viharlábú, Sebes Szél törzs leszármazottjai.
Negyed hat, felkapcsolom lámpám, irigyeljenek a szentjánosbogarak!Folytatódik az út s a dallam „ a havas tájon minden nyugodt, a fehér hóban puha lábnyomok, a kezedet nézem mely inas és eres, tekinteted most választ keres..”
A Nagy- Eged észrevétlenül múlik el, aztán kis híján a fülvédõm is erre a sorsra jut. A hidegnek hála hamar feltûnik hiánya és visszafordulok érte. Az út mentén feketén árválkodva várta a fagyhalált. Felveszem, így viszont a havas- jeges anyag ellen a füleim tiltakoznak.
Dombtetõ, alant Eger fényei. A végtelen kerítés országába érkeztem. Várom, hogy megtörjön a kétoldali kerítés hatalma. Szûk szerpentin lefelé. Visszanézek , fentrõl pislákoló fények tekerednek le.
Az ugató kutyával távolodik a tanya, ahogy mászok a dûlõn. Rosszabb mint a Tar-kõ, mert már karnyújtásnyira van a város és a cél, s ott lebegnek gondolataim a Dobó-tér környékén. Aki pedig nem arra koncentrál, amit éppen cselekszik ellentmondásba kerül magával s ne panaszkodjék, ha a vágya sürgeti s nem hagyja megélni a pillanatokat. Például az utolsó havas lépéseket a mûút latyakja elõtt. Ismerõs bontakozik ki mögöttem az árnyékból, aztán ismerõs szó kerül képbe. Kocogjunk. Jó. Hamar itt a vasúti átkelõ lámpafénye, majd a Minaret. Tiszteletkör, s fel az iskola lépcsõin.
Bent átveszik a dokumentációt, a szoba melegében egyre távolabb kerül a kinti zord világ. Bevégeztetett a napforduló elõtti séta. S az öreg bükkök, tölgyek tovább állnak rendületlen a Bükkben s pár holdtölte múlva talán maguk sem hiszik a mesét az emberekrõl akik szaladtak a hóban az egyik rövid december végi napon. Talán várják õket újra, talán még láthatják a vándorló népeket, egy újabb téli napforduló elõtt.. | 