Túrabeszámolók


Piros túrák / Magyar Vándor

OttorinoTúra éve: 20102010.12.03 09:29:36

PIROS 85, avagy: »Mingyá' ott vagyunk!« 2010.10.30 - 2010.10.31. Táv: 88.5 km; Szint: 3205 m.

Amikor közeledik az utolsó õszi hónap, a kalendárium szerint nemsoká' beköszöntenek a PIROS túrák. Különleges idõszak ez a számomra is; nemcsak azért mert az egyik kedvencem a PIROS, hanem mert idén még az MVTE aranyáért is szambázok, tehát mindennek klappolnia KELL! Az esõfelhõket sikerült messzi tájakra imádkozni. A maximalistáknak persze ez nem elég, mert már most fáznak az elõrejelzés jósolta hûvöstõl. Szerintem meg inkább örülhetünk, hogy ez nem lesz egy afféle bõrigázásos túra, mint amibõl már bõven kijutott az idén. Jól ébredek hajnalban, úgy érzem, hogy sikerült kipihennem magam. Egy kicsit aggaszt, hogy miként fognak szuperálni a leharcolt cipõmbe tegnap beragasztott talpbetétek. Ennek kapcsán még filózok pár percig, hogy milyen zoknit húzzak, pakoljak, de aztán kidob az ágy. Melegen felöltözök, hogy a rajtra várakozva ne fagyjak szét, aztán irány: Rómaifürdõ. Amikor felszállok a HÉV-re, pont az ajtóval szembe ül Kriszta, egy úszócsapat-társnõm, akivel csak annyit emileztünk össze, hogy valszeg együtt kirándulunk Dobogókõig, ezért nagyon megörülök a spontán egymásratalálásnak. A rajtnyitáshoz képest ez egy korai járat, de azért már szépszámmal vannak rajta felmálházott, szuronyos figurák; igazán ez akkor derül ki, amikor ellepjük a Rómaifürdõ megálló peronját. Öt óra, harmincvalahány perc. A túloldalon, a kör alapterületû várócsarnokban már fel, s alá futkároznak a rendezõk. Ebola mindenkit kitessékel a placcról, hogy nyugodtan be tudjanak rendezkedni. Ezalatt Krisztával megbeszéljük, hogy milyen távon is induljon õ. Jó erõben érzi magát, de én óvatosan csak 35-öt javasolok, mert ha Dobogókõn is fûti még az ifjonti hév, akkor a rendezõség rugalmasságának jóvoltából átnevezhet az 50/A-ra. Rövid tépelõdés után meghozza döntését: nem tökmékel, 50-re nevez, és ha - ne adjisten - 35-nél leereszt, mint a két hete felfújt lufi, akkor püff neki, bukott 300 Ft-ot. Így mulat egy magyar úrilány. Közben megindul a nevezésilap-vásárlás. Amikor sorra kerülök, köszönök, és nagy arccal bemondom, hogy "hosszú". A 3000, azaz háromezer magyar forintra duzzadt nevezési díjat viszont már inkább fogfájós képpel köhögöm ki. »Már vénülõ kezemmel fogom meg a pennát, már vénülõ szememmel célzom be a kockát«, hogy kitöltsem a nevezési lap szûk rubrikáit, ami nem is olyan könnyû feladat eme hidegtõl remegtetett hajnalon. Irány: a rajtoltatás. Elszaladt az idõ, csak hét perc van a cihelõdésre. A meleg holmit belegyûröm a hátizsákba, és a kínai kaja is ott marad, mert már csak egy ízes levélre és némi teára futja az idõbõl. Kriszta is lenyeli az utolsó falatját, és már indítom is a stoppert. 06:00.

Alig megyünk néhány métert a Csillaghegy megálló felé tartó utcán, már csöng is a telefon; Pisti (szintén úszócsapat) kérdezi, hogy merre járunk. Megmondom neki, de - úgyis utolér alapon - nem várunk rá. Egy szerelvény húz el a vágyott irányba. Fel kéne vetetni a túra részvételi szabályai közé, hogy egy megálló HÉV-vel megengedett, hisz eredetileg úgyis Csillaghegyen volt a rajt. Há', mé'? Nem?... Na! Mindegy, gyalog is hamar megérkezünk a következõ megállóba. Éppen zöld a lámpa; átmegyünk, és balra fordulunk. Lassan csillaghegy utcái is elmaradnak. Kriszta nem érti, hogy miért mutogatom neki azt a félhomályban álló kék kutat. - Tudom, hogy láttál már ilyet, de most fordulj be elõtte balra, kérlek. Ahogy haladunk felfelé, és egyre beljebb az erdõbe, úgy lesz mind sötétebb. Itt már nem közvilágítanak. A túra idén olyan napra esik, amikor még nem történt meg az õszi óraátállítás. (A lassabbakat menet közben fogja érni.) Ennek következtében, a megszokottól eltérõen még sötét van. A hold hiába reflektoroz a fák között, ez nemigen segít, még ha oly ritkás is a lombozat. Lusta vagyok elõkotorni a fejlámpámat, jutalmul jól bele is rúgok egy kiállónak nem látszó tárgyba. Úgy élvezem, hogy még nyögdécselek is hozzá. A sötétben az ösvényre szórt murvát hónak nézem, és csak rálépve jövök rá, hogy mi is az valójában. Hátulról gyenge lámpafény vetül az ösvényre; taktikát változtatunk. - Menjetek csak elõre, ti úgyis gyorsabbak vagytok! A két fejlámpás túrázó mögött szorosan mégiscsak könnyebb a haladás a sötétben. Mi az? Máris eltévedt valaki? Szembe jön egy fejlámpa: - Nem találtatok egy sapkát? - kérdezi a lámpához tartozó fej. Mivelhogy az orrunknál sem látunk tovább, nyugodt lelkiismerettel jelenthetem ki, hogy nem. A kis, fenyõkkel körülvett tisztásnál két fároszunk közül a vezetõ bedõl a balra tartó útvilla felé. - Õõõ, úgy emlékszem, hogy itt egyenesen kell továbbmenni - terelgetem finoman a helyes irányba a fényadókat. Rövid karéj túra után ismét emelkedünk, és egy földútra bukkanunk ki. Világos még nincs, de a pirkadatban már nem kell mesterséges fény. Kisétálunk a fennsíkra. Dér lepi a növényeket. Egy fûcsomón meg is csúszok. A hétvégi telkek mindig sáros útjára térünk. Most nincsenek portyázó kutyák, de dagonya az doszt. Amikor keresztezzük az Üröm-Budakalász mûutat, a húsz éve itt, az út szélén dolgozó kis gyufaárus lány jut eszembe. Ha már megkezdte volna a mai mûszakját, megõrülne, hogy ennyi potenciális kuncsaft rajzik erre, de mind annyira siet, hogy senki (?) se veszi igénybe a szolgáltatásait. Viszont a kilazult cipõfûzõmet meg kell húzni, ezért a köves út sorompójánál megállok; a rúdját használom lábtartónak. Kriszta örül a rövid szünetnek, mert neki meg félre kell húzódnia. Annak is örül, hogy már nem loholok annyira. Valójában csak a betonrengetegbõl akartam kiszabadulni, no meg az elõttünk tornyosuló Kevélyeket sem lehet csak úgy legázolni. Még így is jó tempóban gyûrjük le a kimosott, durva köves emelkedõt. A fenti végén álló infotáblánál tavaly levettem a dzsekimet, most magamon tartom, mert picit keményebb a hideg, és a levegõ is jobban mozog. Ez a második 85-öm, ezért gyakran fogok visszagondolni a tavalyira. A jobbra nyíló, rövid szintbeli pihin Kriszta firtatja, hogy fent vagyunk e már. - Ó, a most következõ emelkedõ után még csak az Ezüst-Kevélynél leszünk - válaszolom. - A Bronzot már elhagytuk? - Nem! Nincs se Bronz-, se Arany-, se Gyémánt-. Az Ezüst- után van a Nagy-, és utána pedig a -nyereg, de az már mínuszba'. A keskeny, mészkõsziklás emelkedõn nagy erõbedobással elõz valaki. Félreállunk. Felérve az Ezüst-Kevély platójára látom, hogy lazán sétál tovább a több méter széles úton. A kényelmes út végén megmutatom a Nagy-Kevélyt elkerülõ [P4]-et. - Látod Kriszta? Erre szoktak lefalcolni a csúnya kispistázó nénik, bácsik, amikor a nyeregben van felállítva a pont. (MÁRCIUSI EMLÉKTÚRA 48) Újabb sziklalépcsõs emelkedõ után a perem felé vezetõ ösvényágra terel minket a futóknak kõrespriccelt, parasztrózsaszín nyíl. Egy pillantásnál többet nem szánunk az Egri Várra, a magyar filmgyártás fénykorának eme kedvelt emlékmûvére. Kriszta visszanéz: - Hol van már ez a Pisti? Poénra megszólal a telefon; Pisti az: - Hol jártok?... Szavaiból azt veszem ki, hogy nincsenek messze tõlünk. Azért a többes szám, mert Spot csatlakozott hozzá. - Vissza az ösvényre! Készítsd a papírodat! »Mingyá' ott vagyunk«. A bokrok közül kibukkanva a rogyadozó, de magát még hõsiesen tartó faállvány ötlik a szemünkbe. Mellette halálmegvetõ bátorsággal Bubu és pontõrtársa feszítenek.

1. ellenõrzõpont, Nagy-Kevély.

Ma már nem szeretnék többször találkozni Bubuval, mert az azt jelentené, hogy le akar söpörni a pályáról. Huss tovább! Azaz langsam spazieren lefelé, mert a kicsapódott pára miatt nagyon csúsznak a kövek, gyökérre lépni meg egyenesen életveszélyes. A csattogó magyar lobogó anyagának kétharmadát már a metszõ szélbe lobogta. Egy pillantásnál több - a veszélyes terep miatt - neki se jut. Szerencsésen leérünk a nyereg rétjére; útközben nem volt agresszív elõzés. Éles jobbra át után nemsokára balra törik le az út. Néhol sarakat kell kerülni, de van, ahol komótos kocogást is be tudunk mutatni. Különösebb esemény nélkül érünk le Csobánka elsõ házaihoz, majd érjük el a Berda pihenõt. Gyarló az ember: Errõl a helyrõl soha nem az jut eszembe, hogy Berda József a természetjárás szerelmese volt, hanem mindig egy, a rádió irodalmi mûsorának, a "Társalgó"-nak pár évvel ezelõtti adásában elhangzott anekdota. Eszerint Berda éppen a Mártírok útjai (ma Margit körút) kedvenc éttermében múlatta az idõt többedmagával, amikor egy vidám társaság tért be vacsorázni. Valami felbõszítette az új vendégekkel kapcsolatban. Nemtetszésének úgy adott hangot, hogy letolt gatyával, feléjük pucsítva durrantott egy velõtrázót. Ellenpontként álljon itt egy néhány soros idézet a Vándorének címû szabad versébõl:

... Csak addig élsz, míg bátorít barangoló kedved, míg izmaid bírják az iramot egyre felfelébb; megállás nélkül menni, menni, csavarogni, hogy élj teli tûzzel, s lásd a vidám világot: csak így menekülhetsz a halál elõl! ...

- Szevasz Pistííí! Hol hagytad Spotot? - Egy kis dolga akadt, nemsokára jön. - Jó, hát akkor pirosozunk? Vazze! - Pirosozunk! Vazze! ... A tanösvény szétrúgott tábláit örvendetes módon helyreállították. Amelyikre éppen rápillantok, egy orrszarvú bogarat ábrázol. Ugyanilyen bogár portréját tartó táblát láttam a múlthéten az ÉGER-VÖLGY 40-en. Örvendetes az orrszarvú bogarak eme nagymérvû elterjedtsége kis hazánkban. A fedetlen akna viszont még mindig nem találta meg elveszett fedlapját. Helyette ott fekszik rajta keresztbe a tavaly ráhúzott tuskó. Szegény már egészen belezöldült a felelõsségteljes munkájába. Meredeken lemegyünk a bekötõútra. Kanyarodás közben megcsúszok; még nem tudtak felolvadni a talaj menti felfagyások. Szembe, egy autóban két nõ pontozza a produkciót: - Fünf Komma zwei - mondja kellemes, de határozott nõi hangon a fejemben lévõ megafon. Az utunkat övezõ, ódon épületeket úgy mutogatom Krisztának, mint egy helyi idegenvezetõ. Utolér Feri, akit még nem láttam a neje nélkül; hangot is adok észrevételemnek. Feri az átmeneti hiány elõnyös oldalát hangsúlyozza. Kiérünk a Pomáz-Dobogókõ mûútra. Pomáz csak két kilométerre van, de nekünk balra kell fordulni a messzi Dobogókõ irányába. Most valahogy kevesebb az autó; nem kell állandóan vetõdésre készen a forgalmat figyelni. Hunyorogtatóan süt a nap, de még mindig nem kívánkozik le rólam a dzseki. A jóval elõttünk járók már kezdenek átszivárogni az út jobb oldalára. Egy alkalmas pillanatban mi is ezt tesszük, aztán be is kanyarodunk.

I. ellenõrzõhely, Csikóváraljai menedékház bekötõ útja.

Bélyegzést kapunk itinerünk elõlapjára. A pontõr hölgy tálcaként nyújtja vissza a doksit, tetején egy lengyelforma tejkaramellával. Az asztalokon aszalt gyümölcs és egyéb delikát holmi, nemcsak futóknak. A mûanyag utóízû eperszörpöt egy kis bodzával öblítem le; így már jobb. - Pisti! Óvatosan azzal az aszalt szilvával, mert idén nem fogod kibírni a parókiáig! (Nem is bírta; Pilisszentkereszten be kellett mennie egy étterembe.) Befut Spot. - Szia Attila! Bemutatom Krisztát... Eszegetés, iszogatás, beszélgetés, majd ugyanez elölrõl. - Nem kéne egy darabon továbbsétálnunk? Na, én megyek!... Balra indulok a keréksárnyomok mellett, Pisti követ. A Holdvilág-árok most nem térít el senkit, mert az infotáblája mellé egy kicsit ledõlt egy fa; pont oda, ahol tavaly be kellett bújni mögé. Most balról kell kerülni a táblát egy sokkal jobban látható, szélesebb ösvényen. Jobbra tartunk, nõ a dõlésszög; kezdek bemelegedni. Az ellenõrzõponton terveztem lekabátolni, de amikor feljutunk a szekérútra, lerakom a hátizsákom, és belegyömködöm a kiskabátot. A velem utazó kínai útban van, ezzel vacakolok, amikor Pisti alsóhangon ad nyomatékot türelmetlenségének. - Szép idõnk van Pisti, csak egy kicsit szeles... Sietõsre fogjuk, amennyire a keréknyomok engedik. Egy útelágazásnál a mélyebbek elkanyarodnak. Véletlenül nézek jobbra; ha minden igaz, akkor ebben a beugróban a Salabasina forrást látom, amit a sietõs túrák miatt eddig még nem sikerült felfedeznem. Balra, egy ritkás helyen kilátni a napfürdette, környezõ hegyekre. Hátra nézek; senki a lemaradottak közül. Spotot nem féltem, de Krisztával kapcsolatban felmerül bennem, hogy jó, ha meglesz a 35.

2. ellenõrzõpont, Tölgyikrek.

Pecsételtetésnél megint visszatekintek; Kriszta futva (!) közelít. Hárman megyünk tovább a [P-; S-] jelzésen. Vigyázni kell ezzel a fránya sárgával, mert mindig akad, aki jól elmegy (elfut) rajta. Most még elég jól viselem az avarral fedett, guruló kövekkel örvendeztetõ, lejtõs utat. Nagyon az elején járunk még; erre állandóan figyelmeztetnek útitársaim is, amikor az itinerbe pillantva bemondják, hogy hány kilométert tettünk már meg. Ennél még rosszabb, amikor a hosszúsok a még elõttünk álló távot emlegetik. Nehezedik a terep. Egyre gyakrabban kell átfolyásokat, dagonyákat kerülgetni. Van, ahol már kerülõösvényeket jártak ki a kirándulók. A Sikárosi-rétre vezetõ füves út még aszály idején is vizes, zsombékos. El lehet képzelni, hogy most milyen. A réten magán sem különb a helyzet; elindulsz, hogy kikerüld a pocsolyát, de a kerülõ úton is belvíz van, csak elrejtik a fûcsomók. A Király-kút felé menet is állandóan sarakat kell kerülgetni. A pihenõ mellett is a talajt figyelve mehettem el, mert teljesen elkerülte a figyelmemet. Pisti megunja a kerülgetést, az egyik pocsolyán átgázol, és aztán csak a kondenzcsíkját látjuk. A Szõke-forrás völgye nagyon tetszik Krisztának. Nekem is tetszik, csak tavaly mintha kevesebb hullott levél lett volna benne, és a buktatókat jobban észre lehetett venni. Spot ér utol bennünket; ketten el is húznak mellõlem, jobban bírják a köves, hullott faágas terepet. Most nem kell figyelni, hogy hol megy le a völgybe, és hol jön fel a [P-] jelzés, mert a futók jele kellõen informatív. Balra a rövid hídon már együtt megyünk át. Nagyon kurta, szekérutas szakasz ez, amin akadály nélkül haladhatunk. A jelzés jobbra levisz a patak mellé. - Figyeld meg, hogy a ???? ????? nem fog lemenni! - mondja nekem halkan Spot. - Nem is tudom, hogy ezt mibõl gondoltad - mondom neki, amikor az illetõ tényleg fittyet hány a jelzésnek. Ez van. Mi lemegyünk, és a patakban levõ köveken átegyensúlyozunk a túlpartra, hogy néhányszor tíz méter után visszakecmeregjünk az innensõ oldalra. A következõ átkelés elõtt Spottal meglocsolunk egy-egy fácskát; ettõl rögtön szebb lesz a világ. Kriszta mind ezenközben szökteti magát. Egy fán meglátom a [Z-] jelzést. Nyomán kirándulók ballagnak a Rám-szakadék felé. A szépen kiépített forrás felé közeledve sültalma illatot szimatolok; a pihenõhelyen most nyitogatják az alufóliákat.

II. ellenõrzõhely, Kaincz-forrás.

A bélyegzésnél elénk vág egy sietõ sporttárs, és elõttünk kezdi elõkaparászni az itinerét. Spot nem bírja megállni szó nélkül. Teljesen igaza van, de nekem kellemetlen hallgatni a kioktatást; én érzem magam kínosan. A Szent-fa kápolna ösvényén is meglepõen sok a kiránduló. Igaz, nincs is ebben semmi különös, mert kitûnõ idõ van. Amikor kikerülünk a mûútra szembe jön sorfalat alkotva egy társaság: Egy fiatalember és három lány. A fiú magasra emelt kézzel tapsolja meg az éppen feléjük tartó futókat. Angolul kiált utánuk valamit. - Mit feltünõsködik ez? - kérdem Spottól. - Nem látod? - a csajok elõtt játssza az agyát; rettenetes, Rumbach Sebestyén utcai kiejtése van. »Mingyá'« leérünk az utca végére, ahol balra fordulunk. Az autók útjába állított sorompó törött vége tiszteleg a lóerõk elõtt. A templom mellé érve kolompolás fogad. Keressük a vezérürüt, de csak Ebola rázza; gyalogoknak lassú ütemben, futóknak élénkebben.

3. ellenõrzõpont, Dömös.

Ebédidõ van, nekilátunk a kitett menázsinak. A parizeres kenyérre magasan púpozom a csalamádét, és, hogy le ne essen róla, felülrõl kezdem eszegetni. - Mi van? Legelsz, vén kecske? - kedveskedik az utolért Pisti. - Igen apukám; a sót már megnyaltam, most itt a legelés ideje... Az asztalsor mellõl fekete kismacska figyeli az eseményeket. Igazi társasági lény, egy cseppet sem zavartatja magát a tömeg kellõs közepén gubbasztva. Kriszta tudja magáról, hogy az emelkedõn belassul, ezért (nagyon helyesen) elõre indul. Én még kívánok néhány mogyorókrémes kekszet bodzaszörppel. Pisti is nagyon beállt a menetirányba; akár el is búcsúzhatnék tõle, mert szinte biztos vagyok benne, hogy ma már (hál' Istennek) nem látom többet. Spot zoknit vált; nekem is kéne valamit csinálnom a bal talpbetétemmel, mert mintha gyûrõdne. Mégse nyúlok hozzá; adok neki még egy esélyt, hátha kisimul. (Optimista tragédia.) Harmadiknak elindulok én is. A jelzésekkel nincs semmi baj, nem kell keresgélni a megfelelõ, felfelé vezetõ sikátort. A temetõbõl (most még) létrán kimászhatsz, és megindulhatsz a hosszantartó emelkedõn. Kellemetlenül fúj a szél, és a kajaponton kissé átfáztam, úgyhogy jól jön egy kis bemelegítés. Az elsõ hosszabb emelkedõ utáni jobb kanyarban, amikor a néhai híd árkába kell lemenni, Krisztát pillantom meg. Intünk egymásnak. A második nincs híd után már együtt kapaszkodunk fel Körtvélyes-pusztára. Felmutatok Dobogókõ irányába: - Látod azt az adótornyot? Na, oda tartunk, de elõbb felmegyünk a Szakó-nyeregbe - mutatok most a menetirányunkba, és föl. - Az a Szakó-nyereg? - kérdezi Kriszta. - Nem, az a Szakó-hegy, szerencsére (most) oda nem kell felmenni. Ahova mi megyünk, az egy kicsit balra van a hegytõl, az is éppen elég húzós... A pink nyíl pár méterrel feljebb térít le a szekérútról, mint ahogy azt megszoktuk. Rövid erdõrészlet után erdészeti mûút keresztezése, aztán emelkedõ, megint mûúton át, megint emelkedõ. - Nézd csak! Errõl a domboldalról néhány jellegfa kivételével mindent kivágtak. A meghagyott magányos fák meg szélvihartól fognak kifordulni a földbõl. Két villanypásztoron is át kell jutni. Az elsõ alacsonyan van, azon átterpesztek, a második még nincs letaposva, nem merem megkockáztatni a fazonigazítást, ezért ímmel-ámmal átmászok a létrán a többiek után. - Mennyi van még a 35-ig? - »Mingyá' ott vagyunk«: Egy nagy rugaszkodás a nyereg, aztán a Tost-szikla, de utána már "csak" egy gumi emelkedõ a Dobogókõig. - Huh! - Na, ez már az EP. elõtti utolsó emelkedõ, szedd össze magad!... Vaddino elõz. Örömét fejezi ki, hogy most nem szembe találkoztunk. (Ti. a NaHát 95-ön többször szembe jöttünk egymással; hol õ tévelygett, hol én. Lásd: beszámoló.) - Van egy jó hírem Kriszta! Kezdhetsz örülni, én már látom a piros-fehér bugyit a szárítókötélen.

4. ellenõrzõpont, Szakó-nyereg.

Pecsételés után már indulnék tovább, mert nagyon huzatos errefelé, de útitársnõm felszabadultan beszélget a pontõrrel. - Õõõ, eee, mennünk kéne. - Oké, jövök már... Alig megyünk néhány lépést, Kriszta felhördül: - Hát, ezt nem mondtad! - mereszti szemeit a sötétszürke sziklamonstrumra. - Dehogynem! Ez a Tost-szikla. Lesznek lépcsõk, fogd fel úgy, hogy egy ház ötödik emeletére kell feljutni, de nem mûködik a lift... Kerékpárosok jönnek le az egy személy széles lépcsõn, vállukon a canga. Ennél ideálisabb biciklipályát el se tudok képzelni. Kölcsönösen elengedjük egymást; legnagyobb örömömre nem alakul ki szóváltás a két tábor között. Fent, a pihenõnél leszólok: - Ha majd ezt el tudod olvasni, akkor már a nehezét legyûrted - mutatok a fekete oszlop "Tost-szikla" feliratára. - Ez már a gerinc, innen már vízszintes? - Mondtam, hogy alattomos gumi út ez, egyre csak nyúlik, otthon majd megnézheted a szintábrát. Minden esetre neked már nem lesz több ilyen Dömös-Szakó jellegû bruti... Szótlan menetelésben pihenjük ki a fáradalmakat. Már egy kicsit bele is fásulok, mire észbe kapok, és hátranézek. - Jövök - mondja kipirult arccal Kriszta. Balra a Duna kanyarog. Átnézek a túloldalra; a Julianus kilátót keresi tekintetem. Most nem találom, de majd valamikor felmegyek hozzá egy zsebkávéra. - Figyi! Itt jön fel a [S-] a Rámtól - mutatok egy fára. - Mosmá' »mingyá' ott vagyunk«? - Mondjuk inkább úgy, hogy jó tempóban közeledünk. Lesz még néhány dudor elõttünk, de nem vész. Egyre sûrûbben jönnek a kirándulók. Minél elegánsabb ruhában vannak, annál közelebb a parkoló. Az autóval Dobogókõre érkezõk legvérmesebbje akár a jó öreg Tost-szikláig is elmerészkedik. Ott lenéznek a mélybe és visszafordulnak, miután a pihenõnél megették a hosszú útra magukkal hozott elemózsiájukat. A Rezsõ kilátóra nem megyünk ki, de a mellette vezetõ útvonalat sarkosan járjuk be, nehogy egy fa mögül elõugró, mozgó ellenõr lehúzza nekem a 85-ömet, Krisztának meg a "még-nemtudni-hányát". A zöldre pácolt sámán kapu elõl eltûnt a Fekete Madonna. Vajon szabadságon van, vagy valaki netán trombitának nézte? A víztorony, meg az adótorony viszont elénk jönnek; nagy az öröm.

5. ellenõrzõpont, Dobogókõ.

A rajt-cél-ellenõrzõpont kombináció kint állította fel székhelyét a menedékház elõtt. Máténak is elsütöm a "hosszús" bemondást: - Tízes a hosszún. - Hosszú. Hát, az természetes, hogy hosszú, de tízes már volt - így Máté. - Akkor az csak egy bitorló lehet... - Hoppá, Kriszta! Nem is kérdeztem: Neked ez a cél vagy csak egy ellenõrzõpont? - Továbbmegyek - mondja a leányzó sugárzó orcával. - Ez a beszéd! Gyerünk a jutalom banánért, aztán tovább!... Egyébként Mátéval legkésõbb holnap, kora hajnalban szeretnék újra találkozni, mert az a találkozó azt jelenti majd, hogy bent vagyok a budaörsi célban. Útba ejtjük a buszmegálló elõtti kék kutat; a hölgyet meg kell itatni. Lemegyünk a Matyi büfé mellett a murvásra. Már a jelzett turistaúton járunk, amikor két autó miatt is félre kell állni. Dühösek vagyunk, hogy ilyen messzire bejönnek kocsival. A másik pocsékságot sem értjük: Hogy lehetett itt eladni egy erdõrészletet magánszemélynek? Miatta most két kerítés között kell percekig sínylõdni. Lassan durvulni kezd a lejtõ. Megállapítom, hogy még elég jól bírja a térdem, de ez a nyomorult talpbetét gyûrõdni kezd a bal cipõmben. Mindegy, most már ki kell bírnom Pilisszentkeresztig, ott nyugodtan leülhetek egy padra. A Fagyos katona után sarakon küzdjük át magunkat. Egy nyúlfarknyi szintbeli séta után, jobbra megint erõs lejtõ vár. - Itt óvatosan menj, mert tavaly valahol errefelé hasalt el a Pisti, és a te kezedbe' sincs bot. Szerencsésen lejutunk a szilárdburkolatú, lejtõs utcára. Sántítok a betéttõl, de látótávolságban már a pad. Átkelünk a Pomáz-Dobogókõ úton, amihez ma reggel már volt szerencsénk. Kriszta továbbmegy, amíg én itt suszterkedek a padon. Kitépem a szõnyegragasztóval (rosszul) rögzített betétet a bal cipõmbõl és púdert szórok bele. Ha már lent van a cipõ, akkor zoknit is cserélek, de csak a bal lábamon, a másik még nem gágog, tehát nem bolygatom. Mint aki jól végezte a dolgát, tovább indulok. Harminc méter után hiányérzetem támad. A pumpa anyját! Ottfelejtettem a botomat. Egy biciklis kiscsávó már ott fixírozza a padnál. - Ez nem neked való öcsi. A libákat egy mogyoróvesszõvel is terelgetheted. A temetõ utáni jobbos emelkedõn érem utol útitársnõmet. Elõttünk megy két srác, az egyik feltûnõen sántít. Mi fáj? - kérdezem a sántítót. - Semmi, csak félig levált a cipõtalpam, azért húztam zoknit a cipõm orrára. Lenézek, tényleg vastag zokni van a jobb cipõjére húzva. - Melyiken vagytok? - kérdezem. - A 65-ön - válaszolják. - Hát, nem lesz semmi eljutni Nagykovácsiba ezzel a zoknis megoldással... - Látod Kriszta? - az a Pilis. Ott szerpentinezünk fölfelé, amikor a KINIZSIN vagyunk. Jövõre te is jössz a 40-re. De ha így folytatod, ki tudja, tán még az igazira is jöhetsz. - Most is fel kell menni? - ránt vissza a valóságba a kérdésével. - Be is baltázna! Most csak ide, ennek a mezõnek a bal felsõ csücskébe megyünk.

III. ellenõrzõhely, Magas-hegyi-nyereg.

Jólesik nyakalni a fííínom bubis vizet. Nini! Utolért minket Spot. Õ is tankol, de már roncsol is lefele a kanyargós mélyúton. A zoknis cipõjû srác, meg a haverja is futnak. A séma az, hogy lejtõn futnak, aztán zokni igazítás, majd elõttünk való téblábolás. Azt javasolom nekik, hogy a Kopárnál próbáljanak szigszalagot szerezni, hátha valamelyik autósnak van. Lent, a Pilisszentkereszt-Pilisszántó mûúton végig elõttünk igyekeznek, de a kõbánya felé induló emelkedõn lemaradnak. Távolabb Jámbort látom; beszélget valakivel az út szélén, de már megy is tovább. Várom már, hogy mikor kanyarodik balra, mert akkor vége ennek a sunyi, murvás emelkedõnek. Már-már lihegni kezdek, mire végre befordul a sárga vasoszlopnál. Szántó irányába megyünk lefelé. Ezen a domboldalon, a szélárnyékban olyan mikroklíma alakult ki, hogy izzadni kezdek. - Miért engedtétek Spotot elrohanni? - kérdezi Jámbor évõdve. - Menjen csak! A Fehér-hegy úgyis megfogja - válaszolom kajánul... Amikor már majdnem lebucskáznánk Pilisszántóra, akkor jobbra fordulunk. Itt nagyon elkél a külön jelzés, mert minden évben sokan cirkulálnak ezen a vidéken az elsõ bálozók, és a ritkán teljesítõk közül. A cserjék mellett beérünk a magasabb növények közé, és a sarkon, egy újabb sárga vasoszlopnál balra kanyarodunk, hogy lemenjünk egy földútra, ahol mindenki zsigerbõl jobbra fordul. A kellemesen meleg domboldal után, minden átmenet nélkül egy kifejezetten hideg zónába fejelünk. Nehogy már fel kelljen venni valami göncöt! Nagy türelem, és sok pocsolyakerülgetés árán ismét egy bikolor lampionnal találkozhatunk.

6. ellenõrzõpont, Csévi-nyereg.

Amíg a kirakott bigyókból csipegetünk Andrew megkérdezi, hogy Budaörsrõl biciklivel hajtok e majd haza. A PEST HATÁRÁN 70 cangatúrára utal, amikor is a célba ért, megfáradt huszárok bevagonírozták drótszamaraikat, de én kenyérgõz meghajtással folytattam tovább, hazáig. Nem is rossz ötlet: Ha Budaörsön teremne a bringám, nem kéne a célban várakozni a tömegközlekedés ébredésére, és még levezetésnek sem lenne utolsó... Mielõtt tényleg fázni kezdenénk, tovább-baktatunk. Jobbról alacsonyan ragyog be a fák közé a Nap. A megnyúlt árnyékok látványát muszáj megosztanom útitársnõmmel. - Megint egy frissítõpont - mutatok egy szénával megrakott vadetetõre. - Aha, és abrakolás után még a pihenés is jólesne benne... A Táloki-erdei út is lassan elfogy alólunk, és belekezdünk az elnyújtott, lejtõs jobbkanyarba. Zoknis cipõsék megint elénkvágnak és nyargalnak lefelé. Zokni a kanyar élesedõ szakaszában felrohan a mélyút oldalára, mint egy üldözéses versenyen a taktikázó biciklis. Addig jó, amíg gyerek tud maradni az ember fia. A gázpásztán ébredek rá, hogy milyen drasztikusan lecsökkent a résztvevõk sûrûsége. Sokan célba értek Dobogókõn, és a "maradékok" mezõnye már széthúzódott. Kriszta félrevonulását cipõpertli-húzásra használom fel. Kissé feltámad a szél. Nem baj; nemsokára úgyis itt hagyjuk ezt a kitett helyet. Zokni hátranéz, észreveszi, hogy a sarkukban vagyunk, és pingvinezõ karmozdulatok kíséretében mond valamit a társának... - Látni már azt a Fehér-hegyet? - türelmetlenkedik Kriszta. - Nem, innen az nem látszik; elõbb az Iluskával kell randizni. És különben is, ne vinnyogjá' má' annyit, mert demoralizáló hatással vagy rám! A hátralevõ távodat már csárdás lépésekben is meg tudod tenni. - Hogy-hogy? - Bal oldaladat a menetiránynak mutatod, majd araszolsz kettõt; végrehajtasz egy hátraarcot, és jobbra ugyanazt megcsinálod, aztán elölrõl az egészet a célig...  A síktúrából megérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol a pásztáról jobbra kell fordulni. A sorompó most le van engedve, és még egy erecske is csörgedezik elõtte. Csodálkozok, hogy honnan jöhet a víz, amikor már rég volt kiadós csapadék. Megkezdjük kitartó emelkedésünket egy kiálló köves szekérúton, egy hosszú kerítés mellett. Ez durvábban masszírozza a talpam, mint szeretném. Zokniék hátra maradnak. A Klotild-barlang felé vezetõ út leágazásánál járunk, amikor hírközponttá lépek elõ: Suzy jelentkezik azzal, hogy már vissza is érkeztek a MAGYAR VÁNDOR céljából a pilisszentkereszti parkolóba. Zsolt, Zoli és K. Attila is most értek oda a Felsõ kocsma nevû nem hivatalos frissítõpontról kijõve. Én jelentem a helyzetünket, valamint, hogy Pisti és Spot már elhúztak, de Kriszta még kielégítõ állapotban velem van, a Kopár csárdánál fogom majd leadni... Mióta vége a durva murvásnak, elég jól begyorsultunk, nemsokára az Iluska-forrás sötét betonfoglalata is körvonalazódik. Elõre sietek; a keresztezõdésben balra, majd jobbra, fel a mezõ kerítése mellett. A Fehér-hegy lábánál megállok, és kólát veszek elõ. Ebben a pillanatban ér oda Kriszta. - Menjél csak nyugodtan, majd lassan én is megyek - mondja. - Rendben, csak elõbb tankolnom kell. - Akkor nekem is - válaszolja, miközben almáért kotorász a hátizsákjában... Belekezdek a hegybe. Nem mondom, hogy szárnyalok felfelé, de nem okoz rendkívüli megerõltetést. Megállás nélkül megoldom. A csúcskõnél hátranézek: senki. Tovább sietek a keresztezõ gázpásztáig. Miközben átiszkolok a vályúján, balra nézek: Remélem odalenn az a hátizsákos a MAGYAR VÁNDORON van, és nem véletlenül ment le a [S-]-on. Megint hírközpont leszek: Pisti érdeklõdik, a gulyását eszegetve, hogy hol vagyunk. - Spotnak már ott kéne lennie, (lehet, hogy tényleg betett neki a Fehér-hegy) mi pedig kb. negyedórányira vagyunk a Kopitól... Amikor a mesebeli fenyvesben az ösvény eltávolodik a szakadék szélétõl, megint hátranézek. Mivel nem látok senkit, a fáradt kólát egy fenyõfa tövébe engedem le. A 10-es út motorzaja már felhallik, de ez nagyon csalóka. Tudom, hogy még hosszú percekig fogok a tûlevelûek között kanyarogni, de mégis, mindig alásaccolom az ehhez szükséges idõt. Csörtetést hallok hátulról. Béla bácsiék üldözõbolya. A lejtõs tûszõnyegen belekocogok. A fák közül már néha kilátni egy-egy elsuhanó autóra, de még mindig kanyargok. Végre kiérek az erdõbõl egy árok mellé. Már csak néhányszor tíz méter, és feltûnik a várva várt kis híd. Balra dobb, dobb, át rajta. Fû, de megnyúlt ez a parkoló; még el kell jutni a másik végébe.

7. ellenõrzõpont, Kopár csárda (mellett).

Az elõször teljesítõk mind arcra hullanak, mert arra bazíroznak, hogy a csárdában lesz a bankett. Túlmegyek a csárdán, és az erdei bútoroknál jó étvágyat kívánok az ott kosztolóknak. A katonai sátor elõtt szakasztott olyan fekete kismacska fogad, mint akit Dömösön láttam, a kajaponton. A szelídsége miatt arra gondolok, hogy a rendezõséghez tartozó, kutyaként kezelt macskáról lehet szó. Belépek a sátorba. Jávor Zoli székel a félhomályban, és adminisztrál. Éppen egy célba érõ oklevelét állítja ki. Türelmesen várok a soromra. Az illetõ, akinek írja a dokumentumot szól, hogy tegye félre, õ ráér, foglalkozzon a továbbmenõkkel. Zolinál szemmel láthatóan feljebb megy a pumpa, de felfüggeszti eddigi tevékenységét, és az áthaladók listáját veszi elõ. Még idegesebb lesz, amikor meglátja, hogy a 10-es rajtszám már ki van pipálva. Jegyzetet készít a lista felsõ margójára, aztán lepecsételi az itineremet. Mehetek a meleg ellátmányért. A sátor elõtti asztal mellõl Spot hellózik. - Sziaaa! Bocs, de nem vettelek észre - üdvözlöm. Négyen ülnek az asztal körül, de Spot azonnal helyet csinál nekem. - Jaj, nagyon kösz, de egyetek csak kényelmesen, én átülök ahhoz az üres asztalhoz, mert mindjárt itt lesz Kriszta is, hacsak nem lépett vödörbe. Hátamra terítem kabátkámat és nekikezdek a restaurációnak. Rögtön lehet is kanalazni, mert - nagyon ügyesen - a porciózó hölgy vegyítette a forrót a langyossal. Hahó! Már itt is a lyány! Igaz, hogy egy kicsit libegõs a járása, mondhatni dülöngél, de a szája az fülig ér. Kérem szépen! Ez az elsõ ötvenese, ami ráadásul majdnem ötvenöt. - A sátorba! Igen, oda menj be! - mutogatom. Én is ott kaptam egy hatalmas frászt... Spot maradék levesével átül az "asztalomhoz", és Kriszta is felénk egyensúlyoz az övével. - Gratulálok. Nem is maradtál le nagyon. Ez nagy fegyvertény, fõleg ebben a vékonytalpú edzõcipõben. - Köszönöm. Egy kicsit lelassultam a Fehér-hegyen, de aztán a fenyvesben meghúzott két srác... Egy másodperc dermedt csend, aztán Kriszta freudi elszólásának magaslabdáját Spot csapja le: - Én is beálltam volna a sorba... Nekem az a szerencsém, hogy éppen lenyeltem a falatot, így nem kell iszonyú fulladásos halált halnom, Spotnak meg az, hogy Krisztának ízlik a leves, ezért nem csinál belõle nyaklevest. Nem bírok betelni ezzel a finom gulyással, de fõleg a gargantuai falánkságomnak nem tudok ellenállni; megyek a kondérhoz egy fél tányér repetáért. Ez már forróra sikeredett, ezért a tavaly bevált módszer szerint hideg szörpöt öntök hozzá. Spot fintorral az arcán fordul el; tányérjából nem akarnak elfogyni az utolsó falatok. Amint jóízûen moslékolok Spot közli, hogy lesz egy hely számomra abban a gépkocsiban, ami õt elszállítja a budaörsi célból. - Persze! Mire én beérek, addigra te már az õzikés falvédõd felé fordulva röcögteted a levegõt - reagálok a felajánlásra. - Nem, öregem! Az idáig tartó úton felmértem, hogy milyen erõnléti állapotban vagyok... - Hát, akkor még egyszer: Egy élmény volt veled Kriszta. Puszi! - búcsúzunk el tõle és a 10-es út partjára megyünk. Még az asztaltól figyeltem Jámbort, amint egy percen át toporgott, hogy át tudjon szaladni, most pedig minden sáv üres. Komótosan átkelünk. A buszmegálló bódéja elõtt pár méterre könnyen megtaláljuk az utat, és megindulunk Pilisszentiván irányába, hogy lesétáljuk a bõséges uzsonnát. Balra szalagok a domboldalban. Mászni kezdünk. A fekete talajt puhára túrta a rengeteg feltörekvõ cipõ. Talán mégse kellett volna repetáznom; visszapofázik a gulyás. Mindegy, talán ennyi kilométer után már lazább az etikett.

8. ellenõrzõpont, Kakukk-hegy.

Még világos van, de elõkapom a fejlámpát, és bár hûvös szél fúj, de csak a derekamra körítem a dzsekit. Lelankázunk a dombról. A központ felé vezetõ, egyenes úton két szabadon mozgó, nagytestû kutya tûnik fel. Már-már harci alakzatba rendezõdünk, amikor egy keresztösvényrõl megérkeznek a sétáltató gazdák. Hála a papnak, nem kellett bottal átrendezni a kutyák fogsorát, és õk se kóstoltak be minket. A most már aszfaltos, hosszú úton dacolok a széllel. Fázok, de nem öltözök, mert nemsokára úgyis emelkedünk. A következõ keresztutcából nagy lendülettel egy BMW kanyarodik ki elénk. A jobbra kanyarodást elvileg kis ívben kéne végrehajtania, de teljesen áttér a baloldalra. Mi lett volna, ha éppen szembe megy vele egy másik autó, vagy mi van, ha tizenöt másodperccel gyorsabbak vagyunk? Na, gyújtsuk csak meg a lámpákat, amíg az utcákon kell kolbászolnunk. Bár még mindig nincs sötét, de túl kell élni a civilizációt. Tavaly sasolni kellett, hogy melyik jobbos keresztutcában van a [P-], de most fel se kell pillantani, mert szalagozás irányít. A jobbra kanyarodás után rövid egyenes, aztán bal. Itt van mindjárt a focipálya, majd a Villa Negra. A pálya most kihalt, de a V. N. üzemel. Háttal ülnek a vendégek az ablaknak, nem tudok ismerõst azonosítani. Nem lenne türelmem bent ücsörögni. A parkolón át, balra kimegyünk az útra. Egy kicsit lazább a talaj, ez nem kínozza annyira a talpam, mint a flaszter. Mi a lófilé?! Egy csermely csörgedez az úton. Ez, itt, ilyen idõben teljesen nonszensz. - Talán kihúzták a pecató dugóját? - latolgatom. Feljebb kiderül, hogy ráhibáztam, mert egy kis kitérõt is kell tenni (precíz szalagozás mentén) a lecsapolás miatt. Felérünk a kerítéshez. Egy tuskó kegyetlenül belerúg a jobb lábam nagyujjába. Amikor csitulnak a gyönyör hullámai, ismét bekapcsolom a lámpát, amit az erõs sötétedés, és a göröngyök sûrûsödõ támadása miatt már úgy is hagyok. A lovakkal felkapáltatott homok egyre lazább. Spot nincs valami jó hangulatban, megpróbálom anekdotákkal elterelni a figyelmét a fájdalmakról. Remélem vagyunk olyan jó viszonyban, hogy ha idegesíti, akkor szól, hogy fogjam be. Most be kell menni egészen a kerítés mellé. Örülök, hogy megszabadultunk a homokostól. Ez az öröm még száz méterig se tart, mert visszakerülünk az eredeti felkapált útra. Én csak lököm a prézlit, mikor két vadidegen srác hagy le. Hátranézek, Spot sehol. Na, ezek biztos azt gondolják, hogy szerencsétlen flótás eggyel hosszabb távra nevezett a kelleténél. Én megyek tovább, Spot biztos technikai szünetet tart. Nem telik el sok idõ, és a két elõzõ tag, plusz egy fõ jobbról jönnek felém egy keresztösvényen. A "Plusz Egy Fõ" elmondásából kiderül, hogy megfogadta magában, hogy csak a következõ ellenõrzõpontnál gyújt világot, és így sikerült is elkavarnia; az engem elõzõk õt is utolérték, és pechükre követték. Balra már a hétvégi jellegû házak sorjáznak. Ha az út vonalvezetéséhez igazodunk, jobbról megint kerítés következik, ami majd nekivezet a pontnak.

9. ellenõrzõpont, Hosszú-árok.

Éva és Egon idén is teamécsesekkel szegélyezték az utat. Az egyik spori azt mondja, hogy megörült, amikor megpillantotta a "leszállópályát". Nagyon kedves a két pontõr, (egyébként mindegyik az) már hajnalban ott voltak a rajtban, aztán folytatták a Parizer Pointnál, most meg itt serénykednek a fáradtság, vagy a fásultság legcsekélyebb jele nélkül. Egy Kapuciner szelettel a markomban és egy szmájlival a lapomon már eppen távozni készülök, amikor Spot lép a fénykörbe. - Hát te hol voltál? - kérdezem. - Szóltam, hogy megállok, mert kiakadt a fejlámpám pántja, nehezen tudtam világítani is, meg reparálni is - mondja. - Nyilván nem hallottam, mer' akkor megállok világítani - exumálom magam. - Mindegy, most már várd meg, míg iszom egy pohár szódát... Együtt megyünk át a kanyaron túli "kifutópályára", és felkészülünk a felszállásra, de elõbb bemegyünk a forgóajtón. A [P-; S-] elágnál a [P-] irányból jön visszafelé egy fejlámpa. - Megfordulhatsz, jó volt az irány! Meg is fordul a tag, s így a csapat élére kerül. Nem egy zergelábú gazella, de mivel nem akarjuk kihajtani magunkból a lelket, ezért kiválóan megfelel húzóembernek. Beszéddel se kell tovább fárasztanom magam, elég ahákat, meg ühümöket mormolnom. Egyre durvul az emelkedõ, belépünk a kidõlt fák övezetébe. Késõbb lesz egy pár méter sík, levegõhöz jutásra, aztán tovább ostromoljuk a magaslatokat. Kissé belassulva, de megérkezünk a [K+] elághoz. Persze, van még bõven az emelkedõbõl, de azért itt már a nagyján túlvagyunk. Lévén rutinos éjszakai Hosszú-árok mászó, már nem ijedek meg a kiteregetett szennyestõl. Tavaly egy pillanatra a fejemhez lapult a fülem, amikor megláttam a tökfejû pólót, melltájékon küllõprizmával. Most ketten vannak, és hoztak magukkal egy velcome lepedõt is. Nincs türelmem végigolvasni az üzenetüket, a lámpafény a kilégzés páráján szóródik szét. "Vezetõnk" annyi infot mégis leszed, hogy 100 m az EP-ig. Csak az nem világos, hogy távban, vagy szintben. Minden esetre még egy jó szivatós emelkedõt kell leküzdeni, hogy balra kanyarodhassunk a szintben vezetõ ösvényre. Jaj de jó látni, amint a mélybõl néhány fejlámpa imbolyog felfelé.

10. ellenõrzõpont, Nagy-Szénás, emlékfal, pihenõ.

Péterék szívélyesen fogadnak, jutalomfalatokkal kínálnak. Leseggelek a széles padra. A sokféle mütyürke közül néhány almaszeletet csippentek ki. Péter birsalmasajtot kínál; köszönöm, de azt nem kérek. Közbe' leültek mellém. Úgy lerozsdásodtam, hogy alig bírom átlépni a padot. Valaki megkérdezi, hogy meddig pont még a pont. A hallatára is összerázkódok, hogy még több, mint négy órát kell itt silbakolniuk ebben a hidegben. Arról nem is beszélve, hogy mikor nyitottak. Brrr! Megindulunk a falépcsõ maradványain fölfelé, hogy a Szénás másik oldalán kezdjünk ereszkedni. Elõször kellemes a lejtmenet a fenyõk közt, de aztán köves, vályús, meredek váltja fel a tûlevélszõnyeget. Nem sietünk. Ha itt zakózol, akkor az már inkább télikabát. Érdekes módon rövidebb ez a szakasz, mint amire emlékeztem, ennek nagyon tud örülni a talpam (gá-gá). Elõször meredek a flaszter, de aztán jól siethetõ lejtõvé változik. Ahogy egyre lejjebb érünk, úgy sûrûsödik az autóforgalom. A temetõ mellõl szemrebbenés nélkül mennek tovább, egyenesen a sikátorba azok a túrázók, akik az aszfalton elõztek meg minket. - Csak mi vagyunk olyan hülyék, hogy megkerüljük a tömböt - mondja Spot, miközben balra kanyarodunk a temetõ mellett. Sport utca; olvasom a táblát. Stílusos név ez ennek az utcának. Jobb, aztán megint jobb, és kint vagyunk a fõutcán. A templom elõtti teret nagyon szépen megcsinálták. Amikor az ÁRVA VINCE 70-en (TURUL 192 résztávja.) erre jöttem, akkor az építkezések miatt csak alpin technikával lehetett bejutni a parókiára. Most meg gyerekek hajtják az új kövezeten a kiskerekû rollerjaikat. Az egyik meg is kérdezi: - Valami rendezvény van itt? - Teljesítménytúra zajlik - válaszolom. Spot még hozzáteszi: - 88 km-t kell megtenni... A tizenkét éves forma gyerkõc arcára rögtön kiül a kétely, és abban a másodpercben továbbrúgja magát rollerjával. - Igazad van. Sose higgy annak, aki elmúlt harminc!

11. ellenõrzõpont, Nagykovácsi, parókia.

Fülledt meleg van bent. A kinti hõmérséklethez képest meg pláne. Vetkõzök, és elveszek egyet a rakásolt teáscsészék közül. Jólesik a cukros tea. A mosdóban arcmosással frissítek; mintha kicseréltek volna. (Mintha!) Tovább frissülök azzal, hogy maradék fél pár zoknimat is hadrendbe állítom. Itt van ez a kajával megrakott asztal, és tessék: most nem vagyok éhes. A Gong Bao csirke is itt figyel a hátizsákban. Világlátott kinézer lesz belõle, de csak holnapig, mert akkor csúfos vége lesz a tápcsatornámban. Az aszal alól kikönyörgött kólából azért én is tudok inni. (Sõt még a flakonomba is töltök. De pszt!) A jelenlevõk nem tudják mire vélni, hogy Jámbor itt befejezi. Kapacitálják a folytatásra, de nem arról van szó, hogy besokallt volna, hanem egyszerûen csak idáig nevezett, mer' dóga van. Kár! A terem másik oldalán alkoholmentes sörrõl beszélnek. Megfeledkezve a helyszínrõl, egyik úszótársam kedvenc szállóigéjét idézem fennhangon: "Az alkoholmentes sör az elsõ lépés a guminõ felé." Egy fekete pulcsis, szemüveges tag rosszallóan hümmög. Azt már nem is merem megnézni, hogy fehér gallérja van e. - Mehetünk Attila? - Menjünk! - válaszolja Spot. Tudtam, hogy rohadt hidegérzetem lesz, amikor kimegyünk, de legyen inkább csak a derekamra kötve a kiskabát, mert megint az emelkedõ lesz majd a polár felsõ. Az új téren szembe jönnek Zoknis cipõsék. Nem semmi! Egy lyukas garast nem adtam volna érte, hogy Zokni kihúzza idáig. - Hajrá Zoknikommandó! Gratula! - üdvözlöm õket. Zokni válaszképpen az orra alatt mormol valamit. Célba vesszük az erdõbe vezetõ, meredeken emelkedõ aszfaltos utcát. Ez nekem se a kedvencem, de Spotnak egyenesen viszket tõle a haja töve. Az erdõben csak a lámpáink fényére hagyatkozhatunk a tök sötétben. Ellenberger a világítást az útra lehet koncentrálni, mert a szalagozás, és a felfestések miatt nem kell minduntalan felnézni jelzés után kutatva. Ennek viszont megvan az a hátránya, hogy lila pingem sincs róla, hogy hol tarthatunk. Nem is érdekes. Megyünk, oszt' kész. Spot megáll vacakolni a fûzõjével. Én is megállok, és amikor egy fára vetül a lámpám fénye egy [P3] ábra körvonalazódik. - Hû, már ennyire benn vagyunk a sûrûjébe? Itt a [P3] elág. Itt estem hanyatt a BUDAI 50-en - idézem fel a szép tavaszi emléket... Ez az útszakasz már teljesen kihalt, eszembe jut a nyüzsi a 35-ön. A [P+] leágazásnál csatlakozik két srác, akik szerelvényigazítás okán álltak meg. Velük a túra végéig, hellyel-közzel együtt haladunk. Kellemetlenül kövessé válik az út. Túl korán kezdem firtatni a jobbos letérõt. Hát, persze! Még le se jöttünk errõl a sziklás buckáról, és hol van még a vadkerítés maradványa. Azért figyelek fokozottan, mert hiába jártam erre már százszor, a leágazásban a turistajelzés egy belsõ fán van, és még nappal sem látszik az útról. Tavaly is keresgélni kellett. Spot megnyugtat, hogy õ felismeri az ék alakú leágazást. Késõbb eloszlik minden aggályom: Fényvisszaverõ szalag, villogó biciklilámpa, vörös szõnyeg, bordó kordon és hosszú combú nyuszilány jelzi a helyes letérési pontot. Aki ennek ellenére átvág a mezõn, az szándékos kispistázó, meg se álljon Törökbálintig, vagy hova is megyünk, no! Egyre ereszkedünk a távvezeték mellett, csak ereszkedünk, de semmi fény. Szívatást gyanítok; lehet, hogy kivették a Sistergõ pontot?! Nem, az nem lehet, mert ha valaki számít rá, az akkor zuhan kómába, amikor észreveszi, hogy nem lesz etetés. Spot a mûúton lát fényeket. Nézzük meg!

IV. ellenõrzõhely, Petneházy-rét és Julianna major közötti mûút.

Ez az! Itt van Sistergõ a terülj, terülj buszocskájával. - Mit isztok? - tér rögtön a lényegre a profi vendéglátó. Boros tea, bor nélküli tea, tea nélküli bor, forró tea, langyos tea. - Akkor én kérek egy icce teát, bor nélkül. - Forró legyen? - Há, olyan ihatós... Máris perdül, és direkt nekem mixel egy langyos teát. Azért, van benne egy sovány hangyányi bor, mint tudjuk "csák ázs izse miátt". - Egyetek körözöttet! Hatalmasakat lehet büfögni tõle - kínálja Sistergõ a hajtóanyagot... Én már érkezésünk óta fixírozom azt a nagy tál körözöttet, villával a közepében, de csak most találtam ki, hogy milyen módszerrel lehetne kenyér nélkül falatozni belõle. Kikapok egy szelet pitét a sütemények közül, és amikor nem néz oda senki, vastagon megkenem körözöttel. (Így mégse közvetlenül a kenõ villával habzsolom.) Ha ettetek finomat... Háromszor megismétlem a procedúrát. Azért nem többször, mert már indulnak a többiek. - Köszi mindent, ez télleg perfekt volt. Újult erõvel megyünk felfelé a mûútról. Útközben megvallom Spotnak a Sistergõnél elfogyasztott menüsort. - Nézd! Mindenkinek a saját szervezete tudja, hogy mire van szüksége, és általában lehet is hallgatni rá - nyugtázza Spot az új összeállításomat, aztán így folytatja: - Gyakori eset, hogy kalciumhiányos étrend miatt némelyik gyerek a falról nyalja a meszet. Vagy itt van például az emésztési problémától gyötört gyerek esete, aki a homokozóban kisvödör számra nyelte a vizes homokot. - Na jól van uram, most már abbahagyhatja! Fusson inkább három kört a Fekete-fej körül!... Hihetetlen! Arra kapom fel a fejem, hogy már fordulunk is jobbra, a lókarám felé. Remek! Lovat ugyan nem látok, de szamár az bitangol néhány a környéken. A Petneházy Lovas Clubból retrográd dizsi hangjai szállanak: "Henc áp. Bébi henc áp. Gimi jó láv, gimmi, gimmi jó láv..." - zengi a lakodalmas banda frontembere. Ez annyira retro, hogy erre még én is roptam anno kilencszáz trallalában, a KISZ-klubban. Csak semmi fikázás! Mindenki rakja vissza a fekete golyócskát az orrába!... A mûélvezet után átvágunk a mûúton és indul a csúcstámadás. Egyre több féltéglával a hátizsákban de azért haladunk fölfelé rendesen. Várom, hogy mikor látom már meg a tûz lobogását. Egyszer csak fent vagyunk, de tábortûz nuku. Így nem annyira hangulatos, de hát nem várhatjuk el, hogy minden ponton görögtûzzel fogadjanak.

12. ellenõrzõpont, Fekete-fej.

Alászállás. Jó, hogy Spot szokásával ellentétben most nem rohan lefelé, így lépést tudok tartani vele. Út közben megbeszéljük, hogy lenn, a Halál úton alakzatot veszünk fel, amelyben én megyek hátul, mert az én hátizsákomon van prizma, õ pedig elöl a fejlámpája fénycsóváját sofõr-szemmagasságba irányítja. Így is teszünk. Én még megtoldom azzal, hogy hátra fordítom a fejlámpámat, és villogóra állítom. Meglepetésemre gyér a forgalom. Amikor balra le tudunk jönni a mûútról Spot figyelmeztet, hogy sár van. Tudom, tavaly bele is léptem bokáig, és az olyan mély nyomot hagyott bennem, mint én benne. Egy nagy levegõt veszünk, és megkezdjük a mászást felfelé a Hárshegyi körútra. Na, errõl az emelkedõrõl elmondhatom, hogy ez a duplájára nyúlt, mióta erre jártam. Mi van, már sose érünk fel? Ha még egy kõbe belerúgok, akkor felrúgom ezt az egész nagy rakás szerencsétlenséget.

V. ellenõrzõhely, Hárs-hegyi körút, erdei pihenõ- és tûzrakó hely.

Síri csend és sötétség. A tûzrakó hely feketén ásít. A pontõrök a padon gubbasztanak. Pszt! Ne zavarjuk õket! Amint sétálunk lefelé, a Szépjuhászné irányába, egyre javul a kedvem. A hazai pálya erõt ad. Tényleg, ez már a Budapestkupás rész. Johohó, »mingyá' ott vagyunk«! Már látom a Budakeszi út fényeit. Ott a kertészet. Nem is vettem észre, hogy túl vagyunk már azon a kellemetlen lejtõn. A kisvasút sínpárja elõtt egyik fülem sem hall zakatolást, ezért nyugodtan átlépem. A zebrán már kevésbé nyugodtan "szaladunk" át. Sokak mumusa a János-hegy következik. Nem mondom, hogy a túra utolsó szakaszában ez a kiálló köves emelkedõ jólesik, de ha kibírjuk a felkanyargó mûút elsõ keresztezéséig, onnan nemsokára egy pihentetõ plató következik. Amikor pedig másodszor is keresztezzük a mûutat, akkor megfelelõ tempóban, egyenletesen fellépcsõzünk. Ennyi az egész, kérem szépen. Fent jó lesz a térerõ, Spot onnan intézi majd a logisztikát. Csak úgy mellékesen megkérdezem, hogy tud e a célpontváltozásról. - Micsodaaa? Az nem létezik! Egy hete a régi cél volt fenn a TTT honlapon. - Egy hete? Hahaha! Tegnapelõtt írták át... Itt a lépcsõkígyó, koncentráljunk erre. Az utolsó fordulóból már átdereng a fák közt a meleg fénnyel megvilágított kilátó felsõ harmada. Ahogy feljebb érek látom, hogy a teraszon több, mint negyven ember zsezseg. Hogy torlódhatott itt össze ennyi túrázó? Ahogy közelebb érek, a ruhákból megállapítom, hogy ezek nem gyalog jöttek. Lehet, hogy forgatás van, és akkor nem lehet felmenni a teraszra. Hurrá! Rugózhatunk lefelé a gumijárdán. Kamera, reflektor sehol. Sajna ez mégse forgatás, ez egyszerûen egy fiatalokból álló, emelkedett hangulatú társaság.

13. ellenõrzõpont, Erzsébet kilátó.

Pecsételtetek egy autónál, és kandírozott kivi szeletet teszek mindkét pofazacskómba. Felmegyek a teraszra, és leülök egy padra. Leveszem a jobb cipõmet, mert hegymászás közben, mintha az ebben levõ betét is gyûrõdni kezdett volna. Nem tökölök vele, ezt is kiveszem. Itt világos van, padon ülhetek, elintézem most, nehogy a semmi közepén kelljen ezzel backódni. Friss zoknim már nincs, ezért egy Pilisszentkereszten levetettel cserélem le a jobb lábamon levõt. Ez hasonló a viccbéli szovjet laktanyában lezajló tisztacseréhez: Aljósa cserél Szerjózsával. A különbség csak annyi, hogy itt én vagyok Aljósa és Szerjózsa egy személyben... Odajön egy ifjú hölgy a társaságból. Csoffadt kinézetem alapján valószínûleg azt hiszi, hogy én vagyok a toronyõr öregapja, mert azt kérdezi, hogy mi módon lehetne kinyittatni a kilátót, mert felhoztak ide egy fószert, akinek látnia kell Budapestet by night, from bird's-eye view. A Botond módszert nem merem javasolni, mert az bûncselekményre való felbujtásnak számít. - Ide hallgasson kisnaccsám! Tessenek lemenni a Libegõ felsõ végállomásáhó. A parkoló és a szakadék között van egy mellvéd. Onnét majnem ugyanazt láttyák, mint ebbû a puccos toronybú. Máskülönben, ehelyütt, momentán teljesítménytúra folyik, úgyhogy engedelmével a távozás mezejére lépnék. - Oh, elnézést a zavarásért - mondja, és megtántorodva sarkon fordul. Közbe' Spot már elindult a kilátó mögé, a falépcsõhöz. Én is azt teszem. Hátul, egy padon fiú, lánnyal az ölében. A fejlámpám fényébe bámulnak. Jaj de (bumm) magasak (bumm) ezek a (bumm) lépcsõfokok (bumm). A lenti pihenõ kék kútjánál vár Spot, meg a nagy süllyedés. A laza lemenet közben hamar fogy a távolság; a Jánoshegy állomásnál keresztezzük a sínpárt, amit a Szépjuhásznénál már átléptünk. Más túrákon is ezerszer bejárt útvonal: a [S-] jobbról feljön, irány a Virág-völgy. Ez viszont késik egy kicsit. Meglepõdünk azon, hogy a mindig fagyzugos völgy, most nem hidegebb, mint az idevezetõ út. Biztos a szél állította egyenletesre a hõmérsékletet. Nagyon hozzászoktam a lefelé menethez, mert ez a nem is durva kaptató, ami kiemel a Virág-völgybõl, az most tiszteletet parancsol. Extra adag levegõket szivattyúz a rekeszizmom a tüdõmbe. Valahogy a lábaim sem úgy mozognak, mint ahogy elvárnám tõlük. Nem volt holtpontom a túra alatt, ez sem az, de ha nagyon rámordítanának holtpont ügyben, akkor ez a szakasz jutna eszembe... Cikkcakkot ír le az útvonalunk. Régebben figyelni kellett, hogy mikor kell jobbra letérni a szélesebb útról, ami felvinne valahova a Normafa környékére. Most azonban egy külön oszlop van az úton rajta nyílban végzõdõ tábla a hivatalos [P-] jelzéssel. A rövid ösvényen jobbra átkötünk egy szélesebb turistaútra, ami most már sínként vezet Makk Mari felé. Vannak benne lankák, de hamar elérjük a várt objektumot, a kopottas festésû vassorompót. A jelzés mentén szabályosan kinégyszögeljük a rétet, a pontõrség kiabál, nehogy elmenjünk Biatorbágyra.

14. ellenõrzõpont, Makkosmária.

Tûz helyett itt is sátor van. Petamit szólítjuk, de helyette Szöcske dugja ki a fejét, és kukucskál át szemüvege fölött a semmibe: - Petami tavaly õrködött, egyébként nemrég szaladt tovább az 50/B-n. Csokisat, vagy gyümölcsöset? - kérdezi végül. Ha gyümölcsös helyett tépõzárasat ajánl, akkor azt kérnék, de így megteszi a csokis is. Ahogy átveszem, rögtön falni kezdem a mûzliszeletet, biztos nagyon kívánja a szervezetem. Indulunk. A táblákkal felszerelt oszlophoz lépek. - Nem arra kell menni - dörmögi Spot. - Tudom, csak megnéztem, hogy mi a menü - válaszolom. Az igazság az, hogy tavaly határozott léptekkel megindultunk Pistivel a [S-] felé, és Petamiék hívtak vissza. Most nem akartam leégni, erre Spot gázol bele a hiúságomba. Jól járható lejtõn, nagy elánnal suhanunk lefelé. Aki már járt erre, az tudhatja, hogy ennek késõbb fogja meginni a levét. Egy picit már rá is kezd az emelkedõ. - »Mingyá' ott vagyunk« a Thirring-sziklánál - mondja Spot. - Hát, bizony tökön is szúrnám magunkat, ha még Dobogókõ térségében tévelyegnénk - replikázok. A gyönyörûséges, az attraktív, az utolérhetetlen Végvári-sziklaaa az, ami után kajtatunk. Eszembe jut Gethe úr többek által idézett, halhatatlanná vált mondata, miszerint: "Makkosmáriáról Budaörsre lemenni fölfelé kell". Na, ez következik most, mert elértük a Végvári-, alias Thirring-sziklát. Ahogy balra ráhengeredünk az emelkedõre, Pisti telefonál, közli, hogy célba ért. A háttérbõl felszabadult örömködés hangjai hallatszanak be a telefonba. - Gratulálok Pisti, jó, hogy telefonálsz. Szerezz magadnak fuvart, mert engem el fognak szállítani a célból. (Remélem nem hordágyon...) Kezd hatni Szöcske mûzliszelete; élre török az emelkedõn. Nem sokáig tartom magamnál a vezetést, mert ahogy lassan szintbe megy át az emelkedõ, úgy kezdenek visszaelõzni. Elõször a két srác megy el, aztán Spot is feléled, és kirúg, mint a szamár, akinek a farka alatt bekenték erõs paprikával... Becsatlakozik a [S-]. Ha a Makkosmáriánál rátévedtünk volna, akkor is ide lukadunk ki, de akkor az egy másik túra lenne. Úgyhogy menj is le jobbra te sárga a Sorrento felé! Viszlát. Kiérünk a Farkas-hegy felé vezetõ mûútra. A keresztezõdésben van egy táblacsokor. A NORMAFA 20-on egy darabon együtt mentem Jávor Zolival. Amikor az említett oszlophoz értünk azt mondta: "Amikor a PIROS 85-ön meglátják ezt a túrázók, akkor már boldogok". Igazán boldog csak akkor leszek, amikor majd az ágyikómban kéjesen elnyújtózhatok, de azért már most is majdnem örülök. Tehát keresztezzük a mûutat, és rátérünk kedvenc túránk utolsó emelkedõs szakaszára. Hátul kullogva azt várom, hogy a fák közt megpillantsam az elhagyott katonai õrtornyot, mert onnan már "csak" egy jobbos emelkedõ, aztán még egy mászás egyenesen, és lassan kinõ a földbõl a [Sc; P-] tábla. Piktortégla üregek körút. Ez aztán a kitüntetett pont. Itt már nincs parasztvakítás, hogy lefele megyünk, de fölfelé, meg ilyenek. Innen már szó szerint LEMEGYÜNK BUDAÖRSRE. Az más kérdés, hogy élvezet az nem lesz benne egy hangyányi se. Kevesebb lehullott levél van a mélyútban, mint amennyire számítottam, de azért néha mégis megbotlok egy-egy kõbe'. A helyzetemet úgy próbálom meghatározni, hogy amíg [Sc] jellel van kombinálva a [P-], addig messze még a balos kis ösvény. A fiúk megtáltosodtak, mert már a lámpafényüket sem látom. Jól van, szingli már a [P-], figyelhetek balra, nehogy má' lemenjek alfába. Aha, itt a letérés, már látok is egy fénykévét. Aú! A francba! Nem emlékeztem, hogy már itt kezdõdik a köves vályús marhaság. Nem látom jobbra a trafóházat. Mindegy, inkább az ösvényre koncentrálok, mert fokozódik a nemzetközi helyzet. Kiérek egy szélesebb útra, de semmi Havaj, mert davaj, szinte azonnal be kell menni jobbra, az igazi vályúsba. A két srác közül utolérem a szûk farmerest. Belassult, szögletesek a lépései, széttartott combokkal próbál lefelé igyekezni, ami a keskeny vályúban nagyon nehéz, gyakran kiált oda az elõtte haladó társának, hogy ott vagyunk e már. Rettentõen nyomja mindkét talpamat ez a fakíroknak kifejlesztett sétaút, de legalább számolok vele, hogy ez kb. egy kilométeren át így lesz még. Ahol lehet, ott oldalt-felül a fákba kapaszkodok, hogy így tehermentesítsem egy picit a lábamat. Lábnyomnyira szûkül a vályú. Itt már csak az oldalfalán lehet tipegni. Egy fenyvesen át araszolgatunk, késõbb vízszintes utcát látok meg odalenn. Spot akusztikus kapcsolatfelvétel útján meggyõzõdik róla, hogy nem tévedtem el és továbbmegy. Amikor én is leérek, még nem örülök, mert hátra van az általam Sziklakertnek elnevezett akadálypálya. Ez már nem vályús, hanem inkább boka-sziklahasadékba-beletörõs mûsor... Nem igaz! Odalent utcai lámpát látok. Csak tényleg egy valódi utcán álljon az a kandeláber. Már csak néhány méter a sziklásból, addig megpróbálok nem megzakkanni. Jaj de jó, mindjárt egyenletes, szilárd út kerül a lábam alá. Aúúú! Már ez se jó az elgyötört talpamnak. Érdekes módon egyetlen vízhólyag, de még kezdemény sincs rajta, de ez a durva akupresszúra minden porcikáját meggyötörte. Most már nem érdekel! Ha csak el nem rabolnak, akkor innen már békaügetésben is beérek. Lejutok egy rövid hídhoz. A túloldalán jobbra fordulok egy nagyívben balra hajló útra. Ez így, szépen rávezet az egyenesre, ahonnan már látni a keresztezõ fõutat. Végig ugatnak a kutyák. Visszamorgok- horkantok rájuk. Csak merészkedjen ki valamelyik! Rögtön megharapom. A hosszú út végén Spot éppen most fordul balra a Szabadság útra. Már nem sok van odáig. Végre én is kanyarodhatok. Szépek a kirakatok. Baromira nem érdekelnek. Egy világító reklámtáblán azonban mosolygok magamban. THAI MASSAGE - hirdeti a felirat. Ezt most szeretném megnyerni tombolán, ha lenne. Bár, nem tudom, jelen állapotomban kibírnám e, hogy rámkucorodjon egy táj macska. Talán holnap... A RENDSZER NEM ENGED TÖBB KARAKTERT. BESZÁMOLÓM VÉGE FENTEBB OLVASHATÓ: O.