Deák 30 – Visszajátszás Zalában
Reggel van már, nem hajnal: kávé, szendvics, mintha tárgyalásra készülnénk. „Esõ lesz?” - kérdezem félhangosan magamtól. „Ne legyen.” - társalgok tovább egyedül, a nyugat felõl harántirányban felvonuló felhõket fixírozva. Mintha számítana bármit is a véleményem. Autó, száguldás, szeretem, akkor meg miért csak hetvennel megyünk? A bal elsõ lengéscsillapító kacsintva megköszöni. Elõttünk a világon egyetlen Söjtör. Idén nincs Vöröskõ: van helyette Kisebbségi Önkormányzat épülete, füvesített parkolóval, hajnali szellõben lengedezõ bójával, vagy mifene. Adatok, pontos lakcímet adok meg, nem sokan jönnek Felnémetrõl. Táv? Harmincas, megtörik az eddigi emelkedõ tendencia, ha a túra nem vasárnap lett volna, az én mesém is tovább tartott volna, a Nyájas Olvasó õszinte rémületére. Pedig még el sem kezdõdött.
Még mindig reggel van. Deák-ház, utca, trükkös jobbkanyar, ahol már csukott szemmel is, azért demonstratíve figyeljük a jelzéseket. A társaság nagy beszélgetésben, együtt menetel: Kerek repkény és Dóri és Dani és a Kékdroid. Elgondolkodom a szõlõhegy szó szerinti megtestesülésén, borzasztó sok szõlõre van szükség, hogy ekkora hegyet összehordjanak belõle. Újabb utca, újabb trükkös jobbkanyar, szalagokkal. Meg kell állnom egy pillanatra, mert nem hiszek a látóidegeimnek. Megcsípem a kézfejem, mert azt sem hiszem el, hogy ébren vagyok: szalagozás lebeg elõttünk, de még milyen szalagozás: piros-fehér sraffozású nájloncsíkoktól roskadoznak a kerítésoszlopok. Sõt, még dévajul egy szál bugyiba öltözött, A4-es papírról ránk mosolygó iránymutató nyíl is van! A tavalyi esõs túra szétcsoffadós, földreolvadós krepp szalagjai után ez olyan ugrás, mintha a gyors hetesrõl szállnánk át egy Bugattiba. Itt már tájékozódni sem fog kelleni, kérem szépen, hová lesznek így azok a jó kis eltévedések?
Felsétálunk a dombra, pontosabban a Hegyre, most Zalában vagyunk, amit én másutt „szõlõ”-ként, meg „telek”-ként, meg „föld”-ként ismertem meg, az itt a kultikus, nagybetûs Hegy, bármennyire is inkorrekt ez a megfogalmazás földrajzilag. Elkanyargunk mindenfelé a jelzés – és a szalagok! – nyomában, elõször jó magasra megyünk, hogy legyen nekünk kilátás a lábunk elõtt, távoli dombok közül kandikál ki a bazitai TV-torony. Más dombok, hegyek sorakoznak körülöttünk, szétdarabolva a tájat. Letérünk a Deák-kúthoz, a pontõr kék autónál strázsál és ajánlja a pont névadóját megtekintésre. A forrás csiszolt kõtáblája morbid módon egy sírra emlékeztet, ahol bizonyos Deák-kút nyugszik. A megrázkódtatáson túllépve megkóstolom a vizet, elsõ közelítésben hideg, másodikra nincs idõ, mert valakik nagyon sietnek. Megint felfelé megyünk, úgy látszik, nem figyeltem eddig eléggé, mert most meglepõdöm ezen a tényen. Legalább van megint szép kilátásunk, napsütésre.
Indák lógnak az ösvényre, mikor nõtt ide az Amazonas környéki dzsungel? Elõveszem a machetét és a fúvócsövet. Jaguár, bõgõmajom helyett csak néhány sárosabb útszakaszba futunk bele, néha szó szerint. Túrabotnak nagyobb hasznát látnám, most az nincs. A Vas-völgyben megcsodálhatjuk a magyar tudomány legújabb fejlesztését, az antigravitációs elven megtámasztott magaslest. A program még csak kísérleti fázisban jár, ezért a vadászati objektumnak csak az egyik lába helyett építették be az új korszak hajnalát jelentõ berendezést. A kísérlet kutatóbázisaként szolgáló vadászházban az ellenség megtévesztésére teát fõznek és lepecsételik az itiner hátoldalát. A tökéletes álca érdekében a tea finom, olyannyira, hogy az ember nem kérdezõsködik fölöslegesen. Innen emelkedõ, szurdokká mélyül mellettünk a völgy, a Nap elsõ, bátortalan sugarai a fák között átlesnek, elvakítanak, így észre sem veszem, hogy hirtelen felérünk valahová, ami magasabban fekszik, mint az a hely, ahol eddig voltunk.
Már nem reggel van, inkább amolyan délelõtt környékén járunk. Kinyílik az erdõ, dombok hátát tapodjuk, a fák levelei kiszínezik a láthatár alatti teret, a felhõk és a narancsos-sárgás napsütés pedig a láthatár felettit. Körülnézek, sehol semmi és rajtunk kívül sehol senki. Középföldén járunk, egyedül az emlékeztet a valódi világra, hogy a hobbitok a feljegyzések szerint nem festettek turistajelzéseket – és nem is szalagoztak. Rengeteg a vad nyom, durva vidék ez, szelíddel nem is találkoztam. Ráadásul ezek szigorúan útvonalkövetõ vadak voltak, egészen a sárga sáv – zöld sáv elágazásig, mert ott csúnyán levágták a kanyart. Jelzés- és iránytáblakavalkád fogad a fent említett keresztezõdésben, ahol is éles jobbkanyarral negligáljuk a hosszabb távok adott esetben Oltárc, rendezõ pályaudvarig vezetõ hosszú kitérõjét. Helyette egy jól szalagozott vadcsapáson merülünk bokáig a sárba, a környék lakóiból összeállt Kirándulgató Szarvasok TE erre hozta az idei szakosztályi túrát. Átvágunk egy nagyobb darab erdõn, ahol tekintélyes méretû élményfürdõ-medencékben gyönyörködhetünk. Elbandukolunk egy adótorony mellett, egész sor méhkas vigyázza az objektum biztonságát, innen már csak pár lépés Pusztaszentlászló.
Érkezésünk körülbelül olyan hatással van az ellenõrzõpont békés életére, mintha Zámbó Jimmy éledt volna fel, hogy részt vegyen a tiszteletére megrendezett emlékkoncerten Csepelen. Személyesen mi kapjuk meg a mai nap elsõ zsíros- és vajaskenyereit és a tea ízesítésérõl is csak négyszer kell elmondani, hogy éppen tökéletes. A zéró tolerancia vasszigorától tartva nem is próbálom pedzegetni a forralt bor ügyét, pedig az illata nagyon csábító. A kísértés elõl menekülve gyors továbbhaladást szorgalmazok, a társaság beletörõdõ támogatásával. Pusztaszentlászlón van templom, faluház, hõsi emlékmû és a felduzzasztott Válicka, amely visszatérõ motívum a Deák tétúrán, mint nagy kedvencem. Megcsodáljuk a tavaly még nem létezõ kétcsillagos kempinget, ahol a recepció stílszerûen egy kéttengelyes lakókocsi. Közelebb megyek, megnézni az árjegyzéket, hogy aztán gyorsan visszatérjek az útvonalra, megilletõdöttségemben a saját nyomomon. Egy életre megtanulom, hogy 1 kW áram 180 Ft, nagy itt a fejlettségi faktor, ha már a kempingben is lekötött teljesítmény után kell fizetni. Alig marad erõm megcsodálni a strand kihalt, de jól bekamerázott komplexumát – nem mondhatom, hogy üres, a kamerák hû operátora fáradhatatlan tekintettel pásztázza a reá bízott ingatlant. Késõbb iránytábla navigál fel a beszántott domb teteje felé, ahonnét kellõen szakmai a rálátás Tófejre.
Kicsit nosztalgiázunk Kerek repkénnyel (vö. enyhe arcoskodás) az augusztusi zalai emlékkörsétáról, az idõjárási és terepi viszonyok csak annyiban különböznek, hogy most jobban süt a Nap, viszont alacsonyabb a hõmérséklet. Ezt a meditációt sikerül annyira elhúzni, hogy egyszeriben mindenféle gazdasági épületek között találjuk magunkat, balra kifejlett mangalica dönt úgy, hogy nem foglalkozik velünk, hanem inkább tovább tölti az idejét egy kis sárba süppedéssel. Megérkezünk Pusztaedericsre. Masszív téglakerítéses ház emelkedik a falu szélén, a kapuját frontális ostrom ellen méretezték. Késõbb egy mélykék, pótos traktor dõl be merészen a fõutca felõl a kanyarban, lefogadom, hogy a gépkezelõ még fékcsikorgást is imitál hozzá. Ízirájder, öcsém. Ennyi látnivaló elég is lesz mára, eliszkolunk a Gáni-hegy felé. Zöldessárga út, lehullott kõris- és tölgyfalevelek hevernek mindenütt. Jó dolog így õsszel kirándulgatni az erdõben. Kék sáv jelzésbe csatlakozunk be, ennek tiszteletére emléktábla avatás, koszorúzás, zászlófelvonás, díszlövés járna, minimum. Ehelyett tanácstalanul pislogunk arra a villanyoszlopra, amelyre ennek a szakasznak a világon elsõ K+ jelzését mázolták értõ kezek. Tanácstalanságunk aktuális indoka, hogy itt kellene lennie a pontõrnek és egész nyilvánvalóan másutt van. Életre kel a technika: Dóri virtuális túranaptárt varázsol képernyõre a megfelelõ telefonszámot kiderítendõ. Fõrendezõi útmutatást kérünk a helyzet harmonikus kezelésére. S imigyen szóla Joeyline: a pontõr úton van, csak egy kis logisztikai probléma támadt, indulhatunk tovább. Alig teszünk meg kétszáznegyvenkilenc métert, találkozunk is az idõközben fuvart is találó pontõrrel, nagy boldogsággal vesszük át az újabb bélyegzéssel gazdagabbá tett itinereket.
Lassan már delet harangoznak, de nem itt, mert a szompácsi kápolnában ez a funkció nem mûködik, más templom meg nincs a környéken. Elõttünk tornyosul ehelyett a pusztaedericsi gáztározó szigorúan szupertitkos komplexuma, névleges kiadható csúcskapacitása 2,6 Mm3/nap, jó lesz majd erre gondolni, amikor egyszer csak Beregdarócon H. János fõmérõleolvasó a nyomásmérõ mutatóját a nullán találja pihengetni. A Társaságot annyira meghatja ez az egyébként meglehetõsen érdektelen létesítmény, hogy inkább az üzemi út felé indulnak el, hiába libeg a szalag vidáman az erõs szélben. Lemondunk az üzemlátogatásról, átsétálunk a kábé öt házból álló Szompácson, amelyhez saját kápolna tartozik, a kápolnához pedig saját turistaút, a K+ tényleg megtesz egy föl-le kitérõt a mûúthoz képest. A rendezést dicséri, hogy feltételes ellenõrzõhely mûködik az út iránytörésénél, kihagyhatatlanná téve a kanyart: „Írd be a lapodra!!!” áll az engedményeket nem ismerõ papírlapon. Beírom az igen szofisztikált karaktersorozatot, elsétálunk a kápolna és a hozzá tartozó apró temetõ elõtt, visszatérve pár lépés erejéig az országútra. Lovaspályán folytatódik az út, gyalogos nyomát nemigen látni, lóét viszont igen, úgy a lábának, mint az emésztésének. Nem is beszélve a szabályos idõközönként elhelyezett farudakról, ezek – mivel leülni alacsonyan vannak, tornagyakorlatokhoz pedig labilisak – valószínûleg lóval történõ átugrás céljából kerültek ide. Szerencsére szalagokkal találkozunk, ha már egyszer jelzés nincs. Újabb emelkedõ, körbelátással: Rádiháza a mögöttünk lévõ dombon túl terül el, Pusztaederics egy másik domb takarásában, Tófej egy harmadikéban, Söjtörrõl meg ne is beszéljünk. Elkanyargunk az erdõszélen, annyira megfeledkezve magunkról, hogy egy feltûnõen derékszögû kanyarban is továbbmenetelünk egyenesen az erdõbe. Kétszáz méter plusz, legalább megnézzük, hogy a fákon túli szántó ugyanolyan, mint a fákon inneni.
Bezerédi-erdõnél az elsõ pont õre és az elõzõ pont szállító sofõre olvasgat a digitális fényképezés rejtelmeirõl. Ipari kémkedünk, megnézve az elõzõ pont ellenõrzõkartonját (elég szakmai ez így?) megállapítjuk, hogy egész nagy létszámban került megjelenésre a teljesítménytúrázó társadalom. Kombájn duruzsolását hallom az erdõn túlról, klassz (és tényleg!) kis zöld gépezet aratja az elszáradt kukoricást. Letér az út a völgy aljába, megérkezik néhány résztáv, egyelõre résztvevõ nélkül a Válicka mentén, hogy aztán az újraegyesített útvonal a fahídon egyszerre keljen át. Erdõsarok, méregház, Söjtör a továbbiakban a sorrend, itt már kiengedjük a fékeket, mert a falu még mindig hosszú és így is a házszámokat nézem menet közben, hogy végre mikor érkezünk már célba. Végre azért megérkezünk: gratuláció, kitûzõ, oklevél a jutalom, mert nagyon szintidõn belül érkezünk meg, ellentétben a tavalyi helyzettel. Pár szelet kenyér után már utazunk is, leírhatatlanul hosszú nevû települések követik egymást, kivéve Pákát, mert az rövid. Jót kirándultunk ma az erdõben, köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, Dórinak és Daninak, valamint köszönöm a rendezést a Joeyline-és-segítõi társaságnak. Valami az egész túrán furcsa volt, de csak késõbb tudatosult bennem, hogy mi: a Vas-völgy bejáratától (~5 km) kezdõdõen egyetlen másik túrázóval sem találkoztunk. Hátborzongató.
-Kékdroid-
Képek |
